Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-12 / 137. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET Emlékezetes színházi élmény WEÖRES SÁNDOR Kirgiz dallamokra GARAl GABOR Sokáig élni Érdekes, sőt bizonyos tekintetben emlékezetes színházi élményben volt részük azoknak, akik jegyet váltottak a közelmúltban Kecskeméten vendégszereplő Nemzeti Színház társulatának előadására. Az együttes művészei P. Zindel: A gamma-sugarak hatása a százszorszépekre című drámáját mutatták be a Megyei Művelődési Központ színpadán. A darab, amelynek az eredetinél sikerültebb filmváltozatát két éve játszották a mozik, az amerikai filmirodalom másod-, vagy inkább harmadvonalának terméke. Cselekménye egy kispolgári család környezetében játszódik. A magára maradt anya, Beatrice egyedül neveli két középiskolás lányát. Az anyagi gondokkal küszködő, a valóság és a képzeleti világ között bukdácsoló neurotikus asszony nem tud beilleszkedni környezetébe. Nagyobbik lánya ugyancsak idegbeteg, s így a tehetséges kisebbik, Tillie iskolai előrehaladásának legnagyobb gátja a rendezetlen otthoni környezet. • Nanny étkezéshez készülődik. (Pártos Erzsi m és Berek Kati.) A NEMZETI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA KECSKEMÉTEN 1 Vágtat a réten az ifjú csikó, futni kötetlenül, az csak a jó, hogyha fordulsz, forog a messzeség, körben szabad látóhatár, fönn a magas ég. Hámba betörnek, ifjú csikó, rajtad a szíj meg a tótakaró, ó jaj, majd ha szügyedről leveted, fakó gebe már a neved, ólban a helyed. 2 Tevetehén elvesztette borjacskáját, egyedül járja be a nagy folyam táját, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Tevetehén, ha megvolna borjacskája, közösen harapnának tüskébe, ágba, közösen megállnának dombhajlaton, hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon. Tevetehén borjacskája nélkül ballag, nekivág a hőségnek, hús zivatarnak, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. 3 Ügy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tüzedből már nem futja égni, s én is parázslók, alig perzselek. Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még, szemedtől ez a fény nem múlik el; magad ragyogsz akkor is, nem az emlék, s feledteted velem, hogy halni kell. Magad ragyogsz, ráncok közül is épen tündököl majd e lágy önkívület: két csillagod a test mögötti térben, hol a tagok elejtik terhüket, hol a nyers mámort az álom bevonja, s nyugvók a vágyak, — sosem bágyadók; hol öntudatlanul váltja valóra csömörtelen varázslatát a csók. PINTÉR LAJOS Kettőző ének Maga a történet és a belőle kibontakozó drámai feszültség meglehetősen köznapi, igen sok giccses, naturális részlet nehezedik a cselekményre, és a soványka írói mondanivalóra. Ennek következtében a rendezőnek. Vadász Ilonának és a fontosabb szereplőknek nehéz dolguk akad a színpadon, ahol a jellegzetes amerikai életformát és szokásokat naturális módon és hihető átéltséggel kellett megjeleníteniük. Van azonban a drámában egy szerep, amelynek érdekessége az, hogy megformálja egyetlen értelmesen hangzó mondatot sem ejt ki. Nannyé, a magatehetetlen öregasszonyé, akit a család heti ötven dollár fizetség ellenében gondoz a lakásnak egy függönnyel elkerített sarkában. Pártos Erzsi alakította ezt a semmibetekintő, szinte már csak vegetáló öreget — egészen ritka színészi—emberi gazdagsággal és tökéletességgel. Szótlan jelenléte, réveteg járás-kelése a vitatkozástól hangos színpadon egy leélt élet hosszú évtizedeinek kis és nagy tragédiáinak magábazárt csöndjét terítette rá a fecsegésre... És ez a csend győzött a színpadon, Pártos Erzsi hallgatásénak gazdagsága elvonta a nézők figyelmét a silány mindennapok kisszerű szereplőiről és néhány egyszerű tárggyal; járókorlátjával, éteszközeivel, de • Együtt a család. A mama, Beatrice szerepét Berek Kati, lányait; Ruthot és Tilliet pedig Moór Marianna és Farkas Zsuzsa alakították. mindenekelőtt tekintetének gazdag és tragikus fényével, egyel szercsak emberközelivé varázsol- ta a játékot... Egyetlen értelmes mondat nélkül, csupán gesztusokkal, egyéniségének varázsával ... Elsősorban neki köszönhető, hogy emlékezetes élmény maradt a számunkra, A gamma-sugarak, hatása a százszorszépekre Nemzeti Színház-i előadása Kecskeméten. P. M. d Szép virágszál hajlong, táncol a szélben, a tavasz kibontja, tikkasztja nyár, az ősz elhervasztja, kóró a télben, s megint kivirul, ha kél a sugár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Ó mennyi kínja van a szerelemnek, mégis örömöt dalol a madár, ó mennyi vágya van a szerelemnek, mégis nyugalmat dalol a madár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Valami lány, aki rejtez lángban, tépdes vállamról nyári inget — néha azt hiszem: megtaláltam, néha azt hiszem: elveszítem. Valaki lány, aki fölmos padlót, szememnek mutat páros rügyet — kérdezem halkan: kő hull, könnycsepp, vagy a szememből sós kövület? Akkora éj van, ér az égig — kinek inge, kinek csontja fehérük! f BUDA FERENC Bárány és barátja Bárány és barátja, kecske, ballagnak ki a mezőre, bárányka fehér bekecsben, kiskecske körömcipőben. MAJOR JANOS Követei jönnek Mint földet az eke, szántja szikár arcom anyám üzenete — követei jönnek, innen is, onnan is a tündér jövőnek! MW • Révész Napsugár rajza. SZALAICSABA Üzenet Zagyvarékasba Kedves Barátom, jó Simon!, várt-e rád a kinti régi portán ól-oduban láncravert toportyán, bólogatva álló vén „sifon"? A bronz ganékat zendítő kakas kiáltott-é egy érces jó napot, és nyikordított tán a kapuvas, hogy felrettenne rá a félhalott?! De lásd, kínjában elrepedt a föld, vályogfalba nő akácfa-zászló, győztes lobogással leng felül a zöld visszaűzni téged a tanyából: ne hallj zörögni karókon szorult és ütött aljú edénykoszorút. VIHAR BÉLA Madárka voltál... Madárka voltál, elrepültél, a messziséggel egyesültél, az elsuhanó tűnt idővel, a soha vissza-nem-térővel. Már ott lebegsz, hol el nem érlek, a be nem teljesült remények partján is túl, oly messze-messze, a fájdalommal eljegyezve. Halálomon túl is kereslek, Nemzedékek során kergetlek, hogy egyszer majd karodra lelten, találkozzunk gyermekeinkben. 5EEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEKEEEEEEEEEE Sufíay Üoán: Elvem, hogy mindent meg lehet értetni a gyerekkel, csak jól kell megválasztani a példákat. A családi életből születhetik a legjobb hírmagyarázat. Nincs az a mélyrétegű, kacifántos nemzetközi probléma, amit egy jófejű családfő meg ne értene, ha körülnéz saját birodalmában. Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újságolvasásra, hogy: — Api, mi az a neokolonializmus? A nyelve eleje és a vége összeakadt, ahogy kimondta a szót, de sebaj, majd én elmagyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van legmesszebbre a konyha, ahol az anyja a vacsorát főzte), rákönyököltünk korlátra és elkezdtem: — A neokolonializmus, fiam, az, amit nagyanyád művel! Roppant elégedett voltam magammal. Kelemen azonban nagy szemeket meresztett, s ha jól láttam, nem tudta eldönteni, most vigyorogjon, vagy minél figyelmesebb, bölcsebb képet vágjon. Végül amolyan középutas megoldást választott, a fejét okosan félrebiccentve a szemét derengette, mintha motoszkálna benne valami. — Magyarul a kolonializmus — folytattam —, azt jelenti: gyarmatosítás. A neokolonializmus: újgyarmatosítás. A régi, klasszikus gyarmatosítás úgy történt, Kelemen, hogy leigázták a népet, meghódították a földet. A neokolonialisták nem fegyverrel, hanem a pénzükkel, a tőkéjükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neokolonialista. — A pénze a fegyvere? — szólalt meg a kölyök. — Ügy van, úgy van! — helyeseltem a boldogságtól repesve. (Milyen eszes az én fiam!) A másik lábamra nehezkedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvilágítani a gyerek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neo- kolonializálás. — Figyelj, Kelemen! — megsimogattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal összeházasodtunk, nagyanyád gazdaságilag fejlett, felesleges tőkével rendelkező hatalomnak számított. Én és anyád meg fiatal köztársaság voltunk. Nekünk elveink voltak: szuverenitás, egyenlőség, testvériség, szabadság, önrendelkezési jog... Nagyanyádnak meg pénze volt! Ö, Kelemen, nehéz fiatal köztársaságnak lenni!... — A kölyök hunyorogva nézett rám. Nem szerettem, mikor így néz. De nem akartam félbeszakítani a magyarázatomat. — Nagyanyád látszatra elismerte jogainkat és elveinket — folytattam —, csakhogy neki ott volt a tőkéje, a pénze, aminek a mi nemzetgazdaságunk ugyancsak szűkében volt. Figyelsz, Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmatbirodalma lennénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt lakásunk... Márpedig, mondd meg őszintén, Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nélkül? — Politizál... bökte ki Kelemen. (Megijedtem, attól tartottam, ezzel az előadással is úgy járok, mint amit a gyerekek születéséről tartottam: pontosan tudta, miről van szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből. — Nagyanyád tehát megvette nekünk ezt a lakást, s vele a jogot is, hogy lépten-nyomon beleszóljon az életünkbe. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze, és tönkreteszem a falat, ha beverek egy szeget. Mi, kicsiny, szegény ország persze összeveszünk vele... mire ő azt bizonygatja, hogy jellemtelenek vagyunk, mert a lakást elfogadtuk, de őt nem, mert nem hallgatunk rá! Képzelj el, Kelemen, egy fiatal, fejlődő államot, amely a maga útját akarja járni, de a gazdag ország nem fogy ki a jótanácsokból, és folyton-folyvást beavatkozik a kis ország belügyei- be. Szuverenitásával mit sem törődve, sárba tapossa függetlenségét ___Hát szabad államiság ez?! A gyerek gondolkodás nélkül rávágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam. Ez az én fiam! — A kolonializmus, Kelemen, földünk legnagyobb szégyene. A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve. — A pénzzel való leigázása népeknek, embereknek éppoly becstelen dolog, mint fegyverekkel kényszeríteni valakire az akaratunkat! Hatásszünetet tartottam. Eméssze csak meg jól az eddigieket a fiú! Közben megint lábat váltottam, mert a kolonializmus modern, rejtett formájának taglalása következett. Amint rápillantottam a gyerekre, észrevettem, hogy gyorsan visszahúzta pofazacskóját kipúposító nyelvét. Folyton ezzel hülyéskedik ... Most azonban nem szóltam rá, inkább folytattam. — Biztosan olvastál már azokról a segélyekről, amikkel a gazdag országok a fejlődő országokat támogatják. Nos, jó ha tudod, Kelemen, hogy ezek a segélyek nem egyebek, mint a neokolonializmus eszközei. Azt mondják: ennek és ennek az országnak százmillió dollár segélyt adunk. Érted? És jönnek a tanácsaikkal, mint nagyanyád, hogy kaptál százmillió dollárt, most pedig tedd ezt, tedd azt, mert különben...! És következik -a fenyegetőzés. Pocsék dolog, hallod, a neokolonializmus. Sötét dolog. Adok, ha... Mindennek van ára! Kelemen komor arccal bólogatott. Közben a szája szélét nyalogatta. Gondoltam, izgalomba jött a mondottaktól. Jár a kicsi esze. Érzékeny fiú! Ekkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neokolonialista vagy! — Egész könnyedén ejtette ki a szót. — Te is csak akkor adsz nekem fagylaltpénzt, ha megígérem, hogy jó leszek!... Az anyja teremburáját! Elkeserítőnek találtam, hogy ennek a büdös kölyöknek elmagyarázok valamit, s benne az egészből csak a fagylaltpénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját az előbb! Kedvem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaimat a világpolitikával.,. Csengettek. Az anyja kikiáltott a konyhából: — Nyisd ki az ajtót, Kelemen! A gyerek már fordult is mellőlem. Elrohant. Ott maradtam a korlátra támaszkodva, vállamon mázsás neokolonializmussal. Anyósom hangját hallottam. — Jaj istenem!... Miért ilyen ferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni; Megmondtam volna, hogy kell egy ilyet felszerelni!... Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. — Gyere csak, Kelemen! Hátra fordultam. Bámultam a szobába. Anyósom a hatalmas táskájában kotorászott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mutatta a lányának, az én feleségemnek: — Ugye, aranyos?! — Tündéri! — kiáltotta a feleségem. Megfogta a nadrág szárát és markolászni kezdte az anyagot, — Nézheted!... Ezt nézheted, nem gyúródik! — harsogta anyósom. Százszor megmondtam, hogy az én fiam farmerban nő fel, nem fog mindennap másik nadrágban jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét' összekulcsolta a háta mögött és türelmesen várt. Túl jólnevelt ez a gyerek, fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrásra készen, készségesen?! Mi köze ahhoz a nadrághoz? — Angol! Irtó modern! — hallottam. A fiam odalépett, a keze még mindig hátul, éó figyelmesen nézte a nadrágot. — Tetszik, Kelemen? — Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon,,, — No, ha leveted azt a ronda, kopott farmert, akkor a tiéd lehet! A gyerek hallgatott. — Leveted a farmert? — kérdezte anyósom átható hangon. , — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam, és a nadrágért nyúlt. Hát ez... Ez a színtiszta, a legszörnyűbb neokolonializmus. Ez! Háborogtam az erkélyen. Gőgösen néztem a kockás nadrágban visszatérő fiamat. Borzalmasan állt rajta, arcán mégis együgyű, boldog vigyor. Kelemen, mondtam magamban, gyarmatosítottad magad!
