Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-16 / 140. szám

1917. június 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Furcsa fények varázslója Kalocsai hímzések, halasi csipkék a Folklór-centrumban „Tévedésben megmaradni Irodalmi útikalauz megismételt hibákkal Hiába reménykedtem, elkapkodták Lengyel Dénes Irodalmi kirándulások című könyvét. Feltehetően a kötet tárgyának szól az érdeklődés: klasszikusaink növekvő tisztelete, az élén­külő turizmus teszi kívánatossá a költők, írók emlékhelyeiről tájékoztató útikalauzok kiadását. Ha valahol, e műfajban fon­tos a megbízhatóság, a pontosság. Téves adatokkal szeplőzött könyv akkor sem érdemli meg a kézbevételt, ha a szerző vá­lasztékos stílusban kalauzol az irodalmi emlékhelyekre, szó­laltja meg a köveket, falakat, beszélteti a hajdani jelest idé­ző tárgyakat. Egyetlen kiadó sem csúsztathatja alább a mér­cét az ifjúságnak szánt könyveknél. (Már Kodály Zoltán sür­gette, hogy a lehető legjobbat kapják!) A Tankönyvkiadónak különösen kellene ügyelni a gondozásában megjelent kötetek hitelességére, a diákok számára példának tekinthető megfo­galmazásra. Több mint tízéves múltra te­kinthet vissza a Fővárosi Műve­lődési Házban nyaranként kiala­kított Folklór-centrum. Célja, hogy rendezvények, műsoros es­tek és kiállítások segítségével mi­nél szélesebb körben tegye is­mertté a magyar néptáncot, nép­zenét és a népi iparművészetet. Az érdeklődők előtt egész nap nyitva áll a Fehérvári úti épület ajtaja. A látogatók két kiállítás­ban is gyönyörködhetnek. A föld­szinti tárlat a magyar népi ipar­művészet negyedszázados ered­ményeiből kínál szemelvényeket. Bemutatja a népi iparművészet öt jelentős szakágának: a fara­gásnak, hímzésnek, fazekasság­nak, szőttes szövésnek és a népi kismesterségeknek a fejlődését. Köztük kaptak helyet Király Ilus és Molnár Gáborné kalocsai hím- zéses térítői, valamint az öreg­csertői Czabai Istvánná kézimun­kája. Máris az érdeklődés középpont­jában áll az emeleten elhelyezett Halasi csipke című kiállítás, amelynek alapgondolatát az ad­ta, hogy 75 esztendeje hirdették meg az első pályázatot Kiskun­halason, halasi csipkék tervezé­sére. A jubileumi kiállítás megis­mertet a csodálatos technikai bravúrral készített csipkék leg­első, ma már muzeális értékű da­rabjaival és teljes áttekintést nyújt a csipkekészítés történeté­ből. Sokan most értesülnek róla először, hogy a kiskunhalasi Munkástanács, 1919 áprilisában felhívást intézett a Szociális Ter­melés Népbiztosához: „a már lel­tárba felvett csipkéket művészi becsüknél fogva külön őrizet alá vegye, mint az aranyat.” A Juli­anna csipke öltésbejelölései min­denkit meggyőznek arról, hogy a felhívás nem túlzott. A rajzon nyilak mutatják, hogy milyen a • A kalocsai tájház fotója. kun öltés, melyik a velencei pettyes, a hópelyhes, a harangos, vagy a kettes, hármas ágas-bo- gas. Ezek az öltések annyira ap­rók, finomak, hogy szabadszem­mel alig észlelhető a különbség közöttük. Ezek után már azon a feliraton sem csodálkozik senki, 'ely sokatmondó tömörséggel hozza tudomásukra: „A 10 cen­timéter átmérőjű csipke elkészí­tési ideje 80 óra.” Az asszonyok úgy bámulják a vitrineket, mint az ékszerboltok kirakatait. Tűnődnek, vajon me­lyik szebb: az árvalányhajas, a Jancsi—Juliskás, a tubarózsás, vagy a zúzmarás mintázatú? A szakkifejezésekre szintén a kiál­lítás tanította meg őket. Amíg a földszinten szorgalmasan rajzol­ták a kézimunkamintákat, most teljesen átadják magukat a mű­élvezet örömének. Nem vitás, ezeket a csipkéket nem lehet le­utánozni, „erre születni kell” — véli egy fiatalasszony, a vásárlás felől egyedül a külföldiek ér­deklődnek, ők viszont egyre izga- tottabban. Ha mást nem, csak egyetlen halasi csipkét visznek haza Magyarországról, akkor is szép és főleg értékes emlék­tárggyal gyarapodtak. Ma is időszerűek Lyka Károly 1904-ben megfogalmazott látnoki szavai: „A halasi csipkében any- nyi finom, zamatos művészet rej­tőzik, hogy bátran építhetnénk vékony fonadékaira egy súlyos kiviteli vállalatot. Ez tetszeni fog a földgolyó minden vidékén, s becsületünkre válik, amerre csak művészérzésű emberek lakoz­nak.” Ez a szép és igaz gondolat, valamint a csipkekiállítás vitat­hatatlan sikere, remélhetőleg mindenkit meggyőz arról, hogy ezt a kivételes szépségű népi iparművészeti ágat becsülni, ápolni és fejleszteni kell. Vadas Zsuzsa Bemutatjuk: Vén Lmil festőművészt Emberileg, művészileg egyaránt olyan életút áll mögötte, ahol két kilométerkő között nemcsak az „útszéli fák” színesítették az „uta­zást”. Színek, fények, harcok, for­mák. történelmi pillanatok között élt mindig. Ezt talán néhány mo­zaik szemlélteti legjobban Vén Emil 75 életévéből: Egy vers. Juhász Gyula írta. Hozzá. Illetve — művészetéhez. 1935-ben, Velazquez estéjében: Mind forma, szín csak, mely fakul, enyészik A képek élnek hódítón, örökkön! Egy másik vers, amelyet neki ajánlott. A Testamentum. Szintén Juhász Gyulától. 1929-ből. Hogy honnan a kapcsolat az íróval, és irodalmunk más nagyjaival? Sze­ged környékéről, Makóról. Ahová ugyan nem egészen önszántából került, de oly szívesen emlékszik az ott töltött évekre, hogy az 50 éves művészi jubileumára rende­zett kiállítás anyagát is ott mu­tatta be először ... Nem önszántából? No igen. Egy Uitz-tanítvány a Tanácsköztársa­ság bukása után sok minden volt a Horthy-rendőrség szemében, csak éppen „szalonképes” nem. Ezért tanácsolták vidékre. Arra nem számítottak, hogy ott még inkább belekerül olyan társaság­ba, amely csak megerősíti hitét: a megkezdett út az igazi. Juhász Gyula mellett Móra Ferenc, és egy segítőkész barát: dr. Espersit János, József Attila „felfedezője” és mecénása. És Emilio József At­tilától tanult magyarul. Később: egy makói kiállítás; amelynek eredményeképp Olasz­országba juthat, tanulni. Nem vé­letlenül oda. Hiszen Fiumében született, anyanyelve az olasz, a szerb, a horvát, a szlovén. 1934-ben, Spanyolországban El Greco emlékeit kutatja — és „ter­mészetesen” részt vesz a Primo de Rivera-féle, a spanyol köztársa­ságot megelőző utolsó jobboldali kormány elleni 1934-es felkelés­ben. Picasso, Casals, Hemingway jelzik Párizst, az újabb ismerett- ségi kört, az újabb „ráerősítést” a vallott emberi és művészi világ­képre. Hazatér a harmincas évek vé­gén. Portrékat fest, a magya- szellemi élet nagyjaiét. Juhász Gyuláét. Csak József Attiláéval vár. Azután elkésik róla. Örökre. És máig is sajnálja, hogy csak emlékezetből festette meg. 1945. Még ágyúk dörögnek a budai oldalon, amikor a Buda melletti városban, Budafokon a kommunista pártot szervezi. És az első választáson zömmel bigott katolikusok lakta körzetben kom­munista listát „fut be”, mint kép­viselő. Azután tanít. Végre szabadon. 1948—55 között a főiskolán, dísz­lettervezést. A Zeneakadémia pá­lyázatot hirdet egy Bartók-portré- ra. Ezt is emlékezetből festi — és megnyeri a pályázatot. Valamivel később, ugyané képért a Munká- csy-díjat is. Lassan öregszik, de csak az évek számát tekintve. «5 A mester A műteremben színek, színek, és újra színek. Árnyék nélkül. Két-három éve, amikor az orvos beteg szeme miatt „eltiltotta” a festéstől, azzal nyugtatta szemét, hogy kiült az erkélyre, nappal szemben, és lehunyva pihentette. Azután — tilalom ide vagy oda — felugrott, és megfestette azokat a színeket, koncentrikus körök formájában, amelyek lehunyt szehnhéján vilióztak. Aki ezeket a képeket látta, biztos, hogy nem nevezi csak a realizmushoz értő festőnek. Más „neveket” viszont kapott. Fényévek festője, fura fé­nyek varázslója — a fény vissza­térő motívum. A fény — és a fény színei. 75 éves, de most sem pihen. Ki­állításra készül, a Várban lesz kollektív tárlata. Czóbel Béla, Holló László, Frank Frigyes ké­pei mellett ő nemcsak képeivel, de személyében is képviseli majd azt a nemzedéket, amelynek már kevés élő tagja van. Három hó­napig állítják ki a képeket a Vár­ban. azután országjáró útra kel­nek: Debrecen, Nyíregyháza, Mis­kolc. Pécs műértő közönsége is gyönyörködhet majd a 11 idős és fiatal festő alkotásaiban. Nemrég Budafokon a Promon- tor kulturális bizottság elnökévé választották (Promontor Budafok rómaikori neve volt). Célja: a ke­rületben élő festők, szobrászok műveiből kiállítást szervezni, eb­be bevonni a kerületi iskolák rajztanárait is, és a ..harmadik lépcsőben” a nagytétényi kas­télymúzeumban e rajztanárok leg­tehetségesebb tanítványainak raj­zaiból. festményeiből gyermek­kiállítást szervezni. Mint mondja: ha a gyerek rajzait kiállítják, ak­kor a szülőt is könnyebb közelebb hozni a művészethez. Külföldön is várják képeit: nemrég Bécsben mutatkozott be, Olaszországba is hívták. Mostaná­ban izgatottan leste a rádiót. A külpolitikai híreket. A Spanyol Kommunista Párt legalizálását várta. Ügy véli: most, hogy ez megtörtént, ő, akit a fasiszta kor­mányzat sokakkal együtt „örökre” kitiltott Spanyolországból, egyszer visszatérhet oda, ahol legszebb évei egy részét töltötte, sok szép képét festette. Sz. J. I. Kedvetlenül forgatom az Iro­dalmi kirándulások második ki­adását. Annak idején sietve ele­get tettem Lengyel Dénes ké­résének és a Petőfi Népe hasáb­jain felsoroltam jókora rakásnyi hibát, elírást, a helyismeret hiá­nyából adódó félreértést. Elpa­naszoltam, hogy az életében mel­lőzött Nagy Lajosról ez a kötet sem vesz tudomást, egy árva szóval sem utalnak szülőhelyén, Apostagon látható emléktáblára, a községhez fűződő kapcsolatait feltáró kiállításra. Szó sem esik arról, hogy Petőfi három évig Kecskeméten járt iskolába, noha márványtábla mutatja a hajdani boglyakemencés tanterem helyét. A költő büszkén hivatkozott teát- rista múltjára, miért hallgatja el a szerző, hogy vándorszínészként költözött 1843 januárjában Kecs­kemétre. így találkozott — ta­lálkozhatott — a jogakadémista Jókaival. Hu az útikalauzra bíz­ná magát valaki, átutazna Szalk- szentmártonon a legszebb Petőfi- emlékhely, á hajdani vendégfo­gadó megtekintése nélkül. Az or­szágúti bronz-Petőfiről sem szól a krónika, szerencsére jól látha­tó helyről figyeli a kései utódo­kat. □ □ □ Majd mindegyik megállapítás vitára ingerel. A beszélő köntös­re a legkevésbé az jellemző, hogy „Mikszáth ebben a város átalakító hatását szemlélteti”. Móricz mintegy harminc cikket írt a hírős városról, emlékezetem szerint Kecskemét című nincs ezek között. Abban egészen biz­tos vagyok. hogy éppen azért foglalkozott annyit ezzel a te­lepüléssel, mert itt sok tekintet­ben más rugóra járt az élet, mert példának tekintette ezt a vidé­ket. azt kereste, miért és miben különbözik a többi alföldi vá­rostól. Gyönyörű sorokat írt Kecskemétről Mátyásitól Buda Fereneig sok kitűnő 'poéta, író. Az Irodalmi kirándulások szerint „szépségét három író egybehang­zó vallomása hitelesíti”. Erdei Ferenc. Szabó Pál, Tamási Áron, Szép Ernő .. most nem kapott lapot. □ □ □ Iskolai segédanyagnak szánt műtől nagyobb pontosság kíván­tatik. A gyomláló-gereblyén ilyen dudvák akadnak fenn: Márton Ferenc készítette a színház melletti Katona-emlékművet (Vigh Tamás). Az idézett forrás­mű címe: Kecskemét jelesei, s nem Egy marék parázs ... Az aránytalanságok miatt is hiába tiltakoztam: Budapest V. kerülete 12, Szabolcs-Szatmár 11, Bács-Kiskun 6 oldalt kapott. Mindhiába, „változatlan után­nyomásban’’ jelent meg az Iro­dalmi kirándulások második ki­adása. A szerző kérésére haszta­lan küldték el észrevételeiket ér­deklődő olvasók, szakemberek, hasztalan pontosította a kéziratot Lengyel Dénes. Vajon miért terjeszt, terjeszt­het a Tankönyvkiadó hamis is­mereteket? Tudták, tudniok kel­lett, hogy a talán időhiány, ta­lán más ok miatt kapkodott szö­veg újabb tévedések kútfeje. Nincs mentségük, elfogadható ki­fogásuk, hiszen már a rómaiak is azt tartották, hogy „tévedni emberi dolog, tévedésben meg­maradni balgaság”. Ügy látom, Bács-Kiskunnal bánt el legjobban e kötet, de a többiek se panaszkodhatnak. □ □ □ Joggal orrolnának a kiadás­ban érdekeltek, ha elhallgatnám a kötet erényeit. Ilyenek is akad­nak, némelyik tudománytörténe­ti jelentőségű, megváltoztatja egyik-másik íróról kialakult ké­pünket. Gyulaiét például. Hal­lottunk kecskeméti vonzalmairól, tudtuk milyen sokat tett Katona méltó elismertetéséért. Ügybuz­galmának is volt határa. Bizony futásnak eredt, amikor a vasút- parki szoboravató ünnepségen megnyíltak az ég csatornái. Zsebre vágta gyönyörű beszédét és meg sem állt, míg eresz alá nem jutott. Tisztelete a fogyó idővel any- nyira megnőtt, hogy az Irodalmi kirándulások szerint holta után négy esztendővel csak azért vál­lalt el ismét avató-szónoklatot, hogy lehordja a kecskemétieket közönyük miatt. Könnyen tehet­te, kísértet mivoltában az eső­től sem riadozott. Ámbár az is megtörténhetett, hogy szárazabb éghajlatú vidékre hívták, mert a kötet által jelzett évben a hí­rős város semmilyen szoborral nem gyarapodott. Jó teszik az irodalmi útikala­uz olvasói, ha kiegészítik, ki­igazítják ismereteiket, mielőtt vonatra szállnak, autóba ülnek. H. N. (56.) A néhai Kennedy politikájá­nak aktualizált folytatása pedig enyhülést jelentene. Hányszor be­szélgettek már a fiúkkal, hogy valamennyien szívesen beleegyez­nének vagy abba, hogy luxuska­tonák legyenek, nemzeti ünne­pek díszelgő kellékei, vagy le­szereljenek, örömest vállalnák a gondot, sikerül-e alkalmas he­lyet lelniök magukra a polgári életben. Jöhet-e egyáltalán ilyen idő még ennek a generációnak az életében? — Évekkel ezelőtt egy pillanatig úgy látszott, hogy nem is olyan távoli realitás a lesze­relés. Fényképek nap nap után az újságokban ezerszámra lesze­relő szovjet katonákról, tömött vonatokról, amelyek hazavitték a civillé vált integető tiszteket, al­tiszteket. sorállományúakat... Aztán Dallasban eldördült né- h-ínv lövés. John Kennedy ha- Wt volt. Johnson elkezdte az eszkalációt, nemsokára már fél­milliónál is több amerikai kato- -o ^ai-r-olt Vietnamban, tavaly kitört az izrael—arab háború, ma már újra csillagászati pén­zekkel számolnak a katonai költ­ségvetésekben, és a katonavona­tok nem haza, hanem monstre hadgyakorlatokra szállítják az alakulatokat... A Wartburg reflektorának fé­nyében meg-megvillantak az út két oldalán a fehér szegélykö­vek. Simon beleszagolt a levegő­be. Lucerna. Jobbról, a sötét ta­karmányföldekről párolog a lu­cernaszag, behúzza a kocsiba a sebesség erős áramlata. Szeme sarkából figyelte Dorogi Laci sasorrú profilját. Talán így jó, ha nem társalog a fiúval! rá­bízza, akar-e megszólalni. Ha rossz is ez a hallgatás, Laci jo­ga, hogy megtörje. Lassan fokozta a gázt, hogy el­húzzon a camion mellett. Leg­alább nyolcvannal zúg itt előtte, már percek óta követi, és csak most érte utol. — Én is felelős vagyok ... Mégis megszólalt. A camion el­maradt végre. Ránézett a száza­dosra. — Miért lennél felelős? A bel­ső világosságot nem gyufával gyújtják. — Ököllel kellett volna kiver­nem a fejéből az elméletét. — Mi volt a bátyád elmélete? — összeállított, magában egy rendszert a mi mai társadal­munkról. Valahogy abból indult ki, hogy a kapitalizmushoz ha­sonlóan minálunk is kialakult egy irányító réteg, és akikből ez áll, ugyanúgy az ipar és általában a gazdaság parancsnokai, mint a tőkés szisztémában az üzleti me­nedzserek. Ezek a mi menedzse­reink, Vilmos szerint csak any- nyiban különböztek a kapitalis­ta menedzserektől, hogy kényte­lenek tudomásul venni a terme­lőeszközök állami tulajdonát, kénytelenek azt mondani, hogy a munkásosztály nevében cselek­szenek, de ebbe a látszatba bur­kolózva ugyanolyan abszolút mó­don gyakorolják a parancsnok- lást, mint a tőkés szisztéma, me­nedzserei. Új osztálynak nevezte ezt a réteget, a mai társadalom álarcos arisztokráciájának. Simon tompított világításra váltott a kapcsolóval. A szembe rohanó kocsi vezetője nem vette le a reflektort. Vakította a fény. összehúzta a szemét. — A bátyád arra alapozta a klasszifikációját, hogy valóban cipel az ország éppen elég stri­cit, akik a gazdasági kiváltságai­kat annak köszönhetik, hogy megszüntettük az ipari és a pénz­ügyi magántulajdont, a politikai befolyásukat annak köszönhetik, hogy a munkások és a parasztok legyőzték nálunk a régi rend­szert, a kulturális kivételezettsé- güket meg annak köszönhetik, hogy az állam mindenkinek biz­tosítja a művelődés jogát. Miért éppen a mi rendszerünk lenne mentes az élősdiektől, akik a má­sok forradalmát próbálják ügye­sen a maguk javára leszüretelni? A százados megrázta a fejét: — A bátyám új osztálynak ne­vezte ezeket, gyártott magának belőlük egy tízszer akkora fan­tomot, mint amekkora ez a réteg a valóságban. Az elméletének az volt a következő pontja,, hogy ez az új osztály módszeresen ki­emeli a munkásosztályból és a parasztságból a legjobb agyakat, a maga szolgálatába állítja eze­ket a tehetséges fejeket, hagyja dolgozni őket, sőt egyre maga­sabb teljesítményekre ösztönzi őket, de aztán kisajátítja az eredményeiket, a maga érdemei­nek tünteti fel, amit mások dol­goztak helyette, anélkül, hogy legalább a kiváltságokból részel­tetné azokat akiknek a sikereit és az elismerést köszönheti... Nem lehetett vitatkozni1 veleii Rögeszméje lett, hogy ő ennek az új osztálynak a szolgája, övé a munka; de az új osztályé, a me­nedzsereké a babér meg minden kiváltság, ami a babérral jár. Most már érted ... — Mintha nem veled morog­tam volna együtt a sok tetűről, akik annak köszönhetik a hatal­mukat, hogy idejébe lecsatlakoz­tak a szocializmushoz. Egy há­nyaduk magától eltűnik kihalá­los alapon, de a többit nekünk kell kiütnünk, mindig ebben ma­radtunk, Laci, ha jól emlékszem. De nem úgy, hogy magunk is a tetűk közé kapaszkodunk. A bá­tyád azzal navigálta el magát, hogy közéjük akart emelkedni. Egyes fertőzések tönkreteszik az ember térérzékelését. A bátyád­nál ez úgy alakulhatott, hogy emelkedésnek hitte a lesüllye­dést. De ebben te nem voltál hi­bás. Beképzelte, hogy tud bánni az ellenfelek fegyvereivel. A tisz­tességtelen fegyver felrobban an­nak a kezében, aki egyszer is komolyan gondolta, hogy becsü­letes célt fog szolgálni olyan te­hetséggel, mint amilyen éppen a bátyádba szorult. Nekünk már csak az maradt, hogy elmondjuk a bukása fölött a requiemet. Gondoskodhatsz a családjáról. — önként átadtá minden meg­takarított pénzüket az eljáró ügyésznek. A sógornőm meg a gyerek ott áll fillér nélkül. De ez lenne a legkevesebb. Ha bele­gondolok, hogy bemegy a bör­tönbe egy robbanékony, csupa energia ember, és ki fog jönni egy roncs, mert az ő dinamikus természetével a börtönben csak összeroppanni lehet... A kocsi kifutott az utat szo­rító erdőből, s a távolban feltűn­tek a város fényei. Negyedik fejezet Perec csúszva fékezett a kö­vezeten, és vigyázzban állt meg Béla előtt: — Főnököm, jelentem, most kaptam a drótot, itt vannak a góréságtól, személyesen a főmér­nök. Balhé lesz? — Minden hónapban kijön hoz­zánk. Néha többször is egy hó­nap alatt. Valamikor itt dolgo­zott a telepen. — Hallottam. Már jön is. Ma­gát keresi, főnököm? Béla felegyenesedett a DKW tengelyétől. Igaza van Perecnek, Bódi bácsi ide tart. Bódi bácsi? Amíg be nem vonult, bácsinak érezte ezt a negyvennyolc-negy- venkilenc éves embert. Azóta persze több mint két év telt el. Sután hangzana, ha most is bá­csinak szólítaná. — Szervusz!. Béla! — intett már tíz lépésről a főmérnök. Aki először látja, megbámulja nagy fején a vedlett szalmaka­lapot, ami sehogy se illik az ele­gáns világosszürke öltönyéhez meg a precízen megkötött nyak­kendőjéhez, de itt a telepen meg mindenütt a vállalatnál megszok­ták az emberek a viseletét. — Tiszteletem. — Na, csipkeditek magatokat? Éppen mondom Marcinak — in­tett valahová a műhelyek felé, ahol nyilván a művezetőt hagy­ta —, benne vagytok a második negyed harmadik hónapjában, de még százhúszezer hiányzik a ter­vetekhez. Béla megtörölte a kezét: — Rajtam nem múlik. Rajtuk se — mutatott Misire meg Pe­recre. — Szeretnek hajtani. A főmérnök összeborzolta Pe­rec haját, s közben Misire né­zett: — Eriggyetek, kaktuszok, néz­zetek meg bent a műhelyben, nem vagyok-e ott. Négyszemközt váltanék pár szót a mesteretek­kel. — Elhúzhatjuk a csíkot — hajolt meg Perec. Karon kapta Misit, és elrohant vele a műhelyek felé. A főmérnök lehajolt a DKW tengelyéhez. — Pocsékul lerágatta az ürge a fékdobot. — Csodálom, hogy nem ment már bele valakibe ezekkel a fé­kekkel. Tessék nézni ezeket a be­téteket. Minél süketebb egy úr­vezető, annál jobban vigyáz rá az őrangyala. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents