Petőfi Népe, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET Vajda János emlékezete Sok olyan értéke van a magyar irodalomnak, amelyek a kedvezőtlen körülmények egybejátszása miatt nem jutottak el a széles olvasóközönséghez. Ezek közé tartozik Vajda János is, Petőfi és Arany kortársa, s mellettük Ady- ig legnagyobb lírikusaink egyike. Ez évben kettős évfordulójára emlékezünk: 150 évvel ezelőtt született, s 80 éve, hogy halott. Vajda élete a magyar történelemnek egyik legmozgalmasabb korszakát íveli át. A reformkorban Petőfi mellett küzd és agitá» 48 eszméiért, s a szabadságharcot — lemondva a tiszti fokozatról — rang nélkül küzdi végig. Tüzes hazafias verseiért és aktív harcosságáért a szabadságharc bukása után üldöztetés és mellőzés lett a sorsa. Költészete ebben az időben elbizonytalanodik, elveszti irányát, s keresi az élet (életének) értelmét. „Miért születni? minek élni?” — kérdezi a Sirámok dalciklusának első verse végén. Egyet azonban bizonyosan tud még ekkor is: a költő feladata a haza szolgálata. Híressé vált A virrasztók című versében erre szólítja fel költőtársait. A bukás utáni megváltozott világba nem illettek az ő eszméi, de lemondani nem tudott róluk, nem tudott hallgatni, s ez nagy bűnnek számított ebben az időben. Népszerűtlen lett, összeférhetetlennek kiáltották ki, mint embert, s költészetéről nem vettek tudomást. így álltak rajta bosszút. Annyi igaz, hogy nehéz természetű ember volt, s kérlelhetetlen, kegyetlen leleplezője korának. Különösen élete utolsó felében írt gyilkos szatíráiban (Jubilate, Credo, Végrendelet), nagy lélegzetű versekben mondott ítéletet a nemesi Magyarország elmaradottságáról. Vajda vágya egy művelt, európai színvonalú ország volt. Egy olyan korban maradt hű 48- hoz, amikor gyakori volt a „lélek- csere”. Sok mellőzés, a gyakori nélkülözés emberkerülővé, magányossá, különccé tette. Üldözött vadnak érezte magát, bizalmatlan volt mindenkivel szemben, s ez még fokozta elszigeteltségét. Mindössze egy igen szűk körű, haladó szellemű ifjú írókból álló csoport, az irodalmi ellenzék tagjai tartottak ki mellette, akii? meglátták költészetében az újat, a jövő útját. Nagy lépésnek tartották a hagyományos, zsánerköl- tészettől elszakadó törekvését, s európai szemhatárú modernségét. — Vajda, bár a XIX. században gyökerezik minden ízével, el tud szakadni a külső világot ábrázoló iránytól, olykor rá meri bízni érzéseit, gondolatait a sejtetésre, a sugallásra; tud elvontan általánosítani, s ezzel lépést 'tesz a szimbólumalkotás felé, s így válik Ady előkészítőjévé. Az említett Sirámok I-ben már nem az őt körülvevő természet a lényeges, hanem az a „nagy rejtett bánat”, amely ebből a képből kiárad. Egészen új hangon szólal meg szerelmi költészete, híven tükrözi azt a változást, ami a férfi—nő kapcsolatban időközben végbement. Lírája, teljesen nyílt önfel- tárulkozás, nem kendőzi vágyait sem, ami nagy megbotránkozást keltett az álszent világban. Szerelméhez, Ginához írott ciklu9 Vajda János. — Kass János tusrajza. saiban (Szerelem átka, Cina emléke) azonban meg kell látnunk a vergődő, kínjában emésztődő embert is. Ügy vélte, megilleti őt egy szép nő az élettől, de tévedett — csak pénzért szerezhette volna meg, mert „áruvá lett a csók”, s Ginát egy sánta mágnás vette meg jó áron, s a szegény költő soha be nem gyógyuló sebet kapott ekkor. Hogy milyen mély fájdalmat keltett benne ez a veszteség, azt talán elég egy versszakkal is igazolni: Hogy gyalázatfolt ég a napban, Virágkehelyben ronda pók. Nincs szemérem a csillagokban Zsibáru lett a szűzi csók. Hogy koldussá szegényült a lét, Leélte tündöklő nyarát. Üres a végetlen mindenség, ki van rabolva a világ. Fájdalmát egyetemessé tette, el nem ért boldogságából fakasztott költészete. Felfokozott érzelmi izzása a rpagyar költészet új irányát indította Ady felé, kozmikus látásmódja és képei pedig teljesen egyediek, sajátságosán vajdaiak. Nem egy darabja e költészetnek örök gyöngyszeme marad irodalmunknak. Ezek közül is kiemelkedik a legismertebb, a Húsz év múlva. E vers alapján nevezte Ady Vajdát Montblank- embernek. A sok csalódás, a keserűség, a befeléfordulás, a századvégi kiábrándultság teszi hajlamossá Vajdát a filozofálásra. Ehhez járul még gyermekkorából származó természetszeretete is. A világegyetem, a kozmosz foglalkoztatja képzeletét, amibe e korszak a világról alkotott új eszméi, elsősorban a materialista tanok erősen belejátszanak. Nehezíti az eligazodást a vallási szemlélet, amelyet sem elfogadni, sem elvetni nem tud Vajda sem. Az öröklétről szól mind a kettő, amit elképzelni nem tud, s emiatt gyötrődik. Az anyagmegmaradás elve meg éppen megdöbbenti. Hát nem pusztul el semmi, soha? Mindig megmarad a fájdalom? „Nem örök a sír, nincs benne örök / Nyugodalom”? Mert „ami itten leltározva van, / E lomkamra lajstromábul egy Láthatatlan porszemet ki nem vakarhat, , El nem sikkaszthat maga a mindenség Mindenhatónak vélt leltár- noka”. (Végtelenség.) Annyit látunk e sorokból, hogy Vajda a létet és a tudatot egynek veszi. Ma már könnyű ezt tisztán látnunk, de az ő — és kora — számára még kínzó bizonytalanság volt. Ebből a felfogásából egy más térre is átvitt nézete alakult ki — az anyagmegmaradás analógiájára —: ami egyszer megtörtént, azt az Isten sem teheti meg nem történtté. Ezért kívánta a teljes megsemmisülést, hogy teljes nyugalma lehessen, hogy ne „keljen agyában több gondolat”. Ez egyben légy, uram, kegyelmes, Es megbocsájtom én neked, Hogy adtad e nem kért, keserves Siralomházi életet. E sorok világosságot vetnek egész felfogására, félelmének igazi okára. És mindezek ellenére nem volt élettagadó. „Mert szép e földi élet” — mondja egyik versében. Csak hát neki kevés jutott a szépből-jóból, annál több a szenvedésből. E mögött azonban meghúzódik az a gondolat is, hogy van, hogy lenni kel), valahol egy harmonikus életnek is. Vajda emberi és költői küzdelmei megérdemlik, hogy ne csak évfordulók alkalmával emlékezzünk meg róla, hanem vegyük kezünkbe írásait máskor is. Gergely Gergely Festő a kerítés mögött Diószegi Balázs kiállítása a Műcsarnokban • Fotó: Kotroczó István. VAJDA JÁNOS: Credo 110 éve született lványi Grünwald Béla 1867. május 7-én született Ivá- nyi Grünwald Béla. Élete, munkássága a múlt század utolsó, és századunk négy első évtizedének mozgalmas időszakára esik. A nagybányai művésztelep egyik alapítótagja volt és éveken át tanára. Az avantgarde törekvések támogatójaként 1910-ben önálló művésztelepet alapított Kecskeméten, de hamarosan ennek is hátat fordított, és hol az alföldi festők súlyos és komor paraszti világához, hol Vaszary János franciás köny- nyedségű művészetéhez, hol pedig Egrv József balatoni fényfesté- szetéhez közeledett. Kerek ötven esztendős alkotói pályája alatt képek százait festette. Ha festői egyéniségét akarjuk meghatározni, elsősorban az új iránti fogékonyságát, festői látását, nagy színkultúráját kell értékelnünk, és minden, stílusváltozását egységes egésszé egybefoglaló vonásként lírai, költői adottságait. Alakját, egyéniségét, festői munkálkodásának közvetlen élményét még ma is/ sokan őrzik emlékezetküben, s ezt Petrovics Eleknél szebben talán senki sem fogalmazta meg: „ ... Művésznek a javából való volt, embernek szelíd, jóságos, halk és kedves ... ízes dunántúli beszédével öröme a hallgatónak, csöndes okosságával, jó akaratú pártatlanságával a művészeti közéletnek is bizalmat érdemjő, hasznos embere.” Galambok repülnek a tarló felett. A vászonról földszag csap meg, lehúz magához, a hófehér szárnyak, akár a képzelet, magasba emelnek. Nyers valóság és költői szárnyalás, időtlen nyugalom és életteli mozgékonyság, drámai megjelenítése tájnak, sorsoknak és bensőséges, lírai mesélőkedv. Mindezek együtt alkotják a Kiskunhalason élő Diószegi Balázs sajátosan egyéni festői stílusát. • A kerítés mögött. • Juhász. • Tarpai ház. Ha neve sem lesz rési vármegyének; Kerületek-körökről szél az ének. Melyek közérdeküleg mért határát Már nem „bogár” után keringve járták; Lesz ki parancsol és ki megfogadja. Törvénynek általános foganatja; A szolgablrák rémmesében élnek, Mágnás nem áll fölötte a törvénynek; Az árvapénztárnok többé nem sikkaszt, Mert cselekedni már nem úri „sikk” azt; Ha az adó lesz kétszerannyl, mint ma. De kulcs, arány csalatkozhatatlan minta. És e cserével mind a kettő jól jár; Hatalmas ország és jómódú polgár; Mert államát igaznak, szentnek tudva, Adózó mit keres, el nem hazudja; Munkás jutalma méltó bér dicsének. Közmegvetés árnyéka a herének; Rangot, címet nem koldult rend szalagja; A szellem és erkölcs fensége adja; Ha, mint megannyi Cortez Nándor, múltunk Hajóit eltökélten fölgyújtottuk. Hogy itt ez új világot, melyhöz értünk. Meghódítjuk, de vissza már nem térünk ; Nem pislogunk a sírba dicsőségért Csak szent ereklye már az ősi cégér; Eltűnt s új díszbe öltözött a puszta. Szebb délibáb — jólét — fényébe úszva; Kínvallató pandúr s futó betyár Helyén sűrűn a mozdony griff je járt Ha németek hozzánk tanulni járnak. Magyar leányt keresnek guvernántnak; Csikós mulat vasárnap frakkot öltve, Utolsó antisémita kitömve; Nadrágszíj, csati bot, cigányok sátra. Nemesség bibliája: ferbli kártya. Es — tisztesség nem eshetik kimondva — Rojtos gatya ... kerülnek múzeumba; Akkor telik be jós igéd, Széchenyi! Dicsőség, boldogság lesz itten élni . .. Figyeltem a látogatók arcát, és egyetlen közönyös pillantással sem találkoztam. Pedig volt olyan is közöttük, aki nem titkolta, hogy a mai festészettől nem lehet várni semmi jót. Most kénytelen volt helyesbíteni a véleményén. Valósággal gyökeret eresztett egyik-másik festmény előtt, szomjasan itta a váratlan élményt. A fiataloknak az tetszett, hogy milyen izgalmas modernséggel ábrázol a festő, olyan hús-vér paraszti figurát, például mint a botját markoló juhászé. Nincs rajta egyetlen vonás sem, amely naturális élethűségben örökítené meg az arcot, vagy a környezetét, mégsem kell találgatni, hogy hol itt a juhász. Ott van, kifejezőbb már nem is lehetne. Diószegi Balázs képei mindenkihez szólnak. Lehetetlen kivonni magunkat a hatása alól. Emberarcú házakat fest és arctalan sorsokat, vagyis nem egy bizonyos személyt mutat meg, hanem a világát. Ezt a világot minden kis rezdületében ismeri, mivel maga is abban a környezetben él, ahol kendős öregasz- szonyai, kunsági parasztjai születnek, élnek és meghalnak. Benne él a napfelkeltékben és az alkonyatokban. a falusi élet hétköznapjaiban és ünnepeiben, a változásokban és a megváltoztathatatlanban, a tájban, amely önként kínál témát a festői látványhoz és a költői vagy filozó- fikus gondolatokhoz. Kötődése közetlen környezetéhez érezhetően erős, de ez nála mégsem okoz festői beszűkülést. Éppen ellenkezőleg. Saját élményeit általános emberi és művészi élménnyé tágítja. Ügy nyitja szét ennek a zárt, már-már a paraszti egzotikum veszélyével fenyegető világnak a határait, hogy a kívülállóknak is fontosat tudjon mondani. Rengeteg közlendője van, ettől olyan gazdag a művészete. Pedig nem keres új, divatos témákat, nem tobzódik a színekben, mégis hányféle hangulatot képes kibontani, sűrű, anyagszerűen eleven feketéivel! Egy botrakulcsolt kézzel, testvéri összetartozást jelképező ágakkal, a fény és a mozgás friss érzékeltetésével, egy vödrével dolga után siető fiú alakjában. Tisztán és egyszerűen fejezi ki magát. Egyszerűsége mély és áttételes. A hétköznapok valóságát hordozza művészetté lényegítve. Ezért talál utat a Műcsarnok közönségéhez Diószegi Balázs festészete. A nevét sokan ismerik, két alkalommal volt önálló kiállítása Budapesten. A mostanit az utóbbi évek munkáiból állította össze, így is két termet töltenek meg a képei. A vendégkönyvben többen is kérték,. hogy tegyék lehetővé a teljes életmű bemutatását. Vadas Zsuzsa HOLOPOV: Női akt-tanulmány (1912), • Táj gémeskúttal (1920-as évek közepe). Erről a katonáról reggel óta csodálatos történeteket meséltek. Mindenütt akadtak, akik tulajdon szemükkel látták hőstetteit. Némelyek azt látták, ahogy a lóhátas katona a városi színháznál odaugrat egy tüzelőálláshoz, és egyetlen gránáttal elnémította az ellenséges tüzelőállást; mások azt, hogy foglyul ejtett egy csapat németet, ismét mások, ahogy a géppisztoly agyával főbe kólintotta a fasisztákat... De hogy nőiért harcol a katona lóháton — micsoda képtelenség! —, senki se tudta megmagyarázni Én ezt a katonát délben az opera könyékén láttam. Szőrén ülte meg tüzes lovát — úgy ló- bálta a lábát, mint egy falusi süvölvény, aki itatóra igyekszik —, és felemelt kezében géppisztolyt tartva nyargalt valahová. De közelebbről csak néhány órával később, a Duna-csatorna körzetében sikerült látnom. A németek egy útkereszteződésnél' kilőtték alóla a lovat, úgyhogy a katona négykézláb a legközelebbi kapualj felé mászott. Egy cipőboltból, ahol a kerületben súlyos harcokat vívó lövészszázad harcálláspontja volt, kilépett egy nagy bajuszú kapitány, és odakiáltott a katonának: — Gyere csak ide, pajtás! Szaporán! A katona megállt, majd tétován az üzlet felé fordult. — Gyere csak ide, gyere! — ismételte meg fenyegetően a kapitány. A katona négykézláb bemászott a boltba. — Most fel is állhatsz! — mondta a kapitány, ahogy bement utána. — Itt nem fenyeget veszély. De a katona csak feltérdelni tudott. Ekkor a lábára fordította a figyelmét mindenki, aki a helyiségben tartózkodott. A katona lábán nem volt csizma, mind a kettő sötét gyapjúkapcával körül- bugyolálva, amely alól hófehér kötések kandikáltak ki árulkodóan. Ekkor ébredtek rá valamennyien, hogy miért harcolt a katona lóháton. — Mikor és hol sebesültél meg? — kérdezte részvevőén a kapitány. Gyorsan a katona hóna alá nyúlt, és egy székre ültette. A katona restellkedve lehajtotta fejét... — Egy hete, kapitány 'elvtárs, Wiener Neudorfnál... Akna robbant alattam, leszakította a lábam fejének egy részét... — Egy szót sem értek! — mondta a kapitány. — Hát akkor hogy kerültél Bécsbe? A katona még lejjebb hajtotta fejét... Majd a föld alá süly- lyedj; szégyenletében. Fiatal legény volt. Széles járomcsontú arcát sűrű szeplő borította. — Megszöktem a kórházból, kapitány elvtárs, Badenból... — Micsoda hős! Ez igen!... — A nagy bajuszú kapitány megint szigorú lett. — Hát hogy mertél megszökni ? — Nem tudom, kapitány elvtárs ... Éjszaka négykézláb kimásztam a kórteremből az udvarra, belopakodtam az istállóba, felkapaszkodtam egy ládára, a ládáról a lóra, és elindultam Bécsbe. Útközben a katonák egy zsákmányolt géppisztolyt ajándékoztak nekem, adtak gránátokat és egy zacskó töltényt... — Csudabogár! — kacagott fel váratlanul a kapitány. — Hisz úgy ledurranthattak volna azzal a bolond lovaddal együtt, mint a pinty!... Hát ki háborúzik lóháton a technika századában? Ráadásul uflcai harcokban!... — Persze lelőhettek volna, kapitány elvtárs — ismerte el a katona. — De ez valahogy meg sem fordult a fejemben. — Ügy látom, romantikus vagy, pajtás ... Nem akartál te gyermekkorodban Indiába szökni? — kérdezte váratlanul megint felkacagva a szigorú kapitány. — De akartam! — felelte a fejét felemelve, kacagását széles mosollyal viszonozva a katona — Csak nem Indiába, hanem Uzbegisztánba kapitány elvtárs. Harcolni a bászmacsok* ellen! Igaz ugyan, hogy akkorra már mind elfogták és lepuffantották őket, így hát a határ helyett egy gyermekotthonba kerültem ... — Bármennyire hős vagy is — mondta a kapitány, és megveregette a katona vállát —, kénytelen vagyok itt fogni téged, aztán visszaküldeni Badenba. A legjobb esetben tíz napot sóznak a nyakadba... A romantikus katonát nemsokára a kapitány autójába ültették, és Badenba szállították. De Bécs nem felejtette el. Híre-neve nőttön-nőtt, úgyhogy estére már fantasztikus történeteket meséltek róla, bár katonáink közt hősökben nem volt hiány az osztrák fővárosban. Az élő valóság így változott át szemem láttára legendává — a lóhátas romantikusról. * Ellenforradalmán ellenforradalmi bandita Közép-Azsiában. Makai Imre (ordítása
