Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-01 / 77. szám

1977. április 1. • PETŐFI NÉPE • 5

Most már odázhatatlan. Hónapok óta forgatom Vadász Ferenc Karolina, negyvenkilenc szeptember című könyvét és a recenzióírás felelősségének kérdésözö- ne támadt rám. Bár ismerem az időszakot, azt is miként kellett állást foglalnunk abban, amit nem másnak, mint Rajk-pernek neveztek. Ebben a tragikus témában még nem olvastam egy regény vaskosságát kitevő meditációt (mert az).

Az időszakot a politikai élet alacsonyabb posztján éltem át, de ezért jól tudom, hogy Vadász mennyire a valóságot, sajnos a megmásíthatatlant írja. Regényében egy nagy döbbenetét elevenít meg, amelynek néhány éven át még volt folytatása, aminek tapasztalásakor bizony-bizony még a legedzettebbek hite is megmegingott. Nem az ügy szolgálatában, hanem azokban, akik glóriát vonattak a fejük fölé, és csalhatatlanoknak hitték és hitették magukat.

Hogy miért 1976-ban jelent meg ez a regény? Késedelmesnek mondhatnánk, bár az alkotó időpontválasztása nem lehet az olvasóközvélemény ítélkezésének tárgya. De legfőképpen az igaz, hogy az akkor történtekből a húsz évvel ezelőtt újjászervezett pártvezetés határozottan levonta a szükséges következtetéseket. Mégis Vadásznak kellett ekkora távlat a visszatekintésre, az akkori bizonytalankodás, sok-sok rettenet, önvizsgálat szülte gondolatok művészi megformálására. Így hát a szerző végsősoron jól tette, hogy „várt”. Jól tette, mert az 1949-es események megítéléséhez támogató, teljes egészében az író mellé álló közvéleményt kapott. (Vadász többnyire a mozgalomból veszi regénytémái többségét. Sok évtizedes munkás- mozgalmi múltja, ismeretei, élvezetes tolla e műfaj avatott mesterévé tette.)

Mi is volt 1949-ben? A felszabadulás óta eltelt négy év alatt az ország nagy sikerekre jutott. Már megvolt a „fordulat éve". Az előző esztendőben egyesült a két munkáspárt és az MDP a szocializmus építését célzó programmal rendelkezett. E politikát megerősítette az első népfrontválasztás. A mezőgazdaságban már létrejöttek az első szövetkezetek. Rendünket proletárdiktatúrának neveztük. Jó eredményeket ígérve, határidő előtt befejezéshez közeledett az első hároméves terv. És ebbe a bizakodó légkörbe robbant be a szörnyű júniusi hír: Rajkot és társait letartóztatták! A lapokban megszaporodtak az olyan írások, amelyek a troc- kizmus, a revizionizmus felerősödéséről szóltak, s az ehhez nélkülözhetetlen éberségről, az osztályharc éleződésérői szóltak. Ezzel párhuzamosan formálódtak az egyre nagyobbodó kuláklisták, és lábrakaptak a meggondolatlan, balos módszerek, törvénysértések. Szorult az adóprés, emberek tűntek el máról-holnapra, szaporodott a csaknem erőszakosnak mondható téesz-szervezés.

Vadász személyes élményeit veti papírra, mégpedig hitelesen. A regényben Szórád János a neve, de akik vele együtt dolgoztak, nagyon jól tudják, kiről van szó, sőt azt, hogy Kőrösvár alatt Kecskemét értendő. A per éppen egy négyhónapos szakosítón éri a Karolina utcai pártiskolán, ahol akkor és annak előtte is jeles marxista egyéniségek táplálták a hallgatóba a marxizmus legfontosabb tételeit. (Rudas László, stb.) Aki ezt elvégezte, már számított valakinek a pártban. (Magam 1946-ban, ezért alaposan megismerhettem annak rendjét, belső életét.)

A szerző egy tanfolyamülésen vesz részt, ahol mindenki azon igyekszik, hogy véleményt mondjon Rajk és társai magatartásáról. Gyötrelemmel hallgatja a felszólalásokat és közben azon vajúdik. ha rákerül a sor, vajon mit mondjon.

Miért? Mert ismerte Rajkot. S közben riadt szánalommal hallgatja az egyetértést a vezetés éberségével, az önmarcangoló hitvallásokat, és azt a sok-sok őszinte féltést, hogy bizony vigyázni kell, az ellenség ügynökei elsősorban a sorainkban vannak, illetve lehetnek. S míg mindezt torriÜny figyelemmel regisztrálja, önmagában is felötlik a kétség, hátha tényleg általa, vagy mások által sem ismert igazságok is elhangzanak. Lehet, hogy a saját tapasztalatai csalnak? Hiszen ilyenek hangzottak el: „nagy súlyt helyezett önmaga népszerűsítésére” ; „valami baj van a rendőrség irányítása körül”: „rendőr- spicli”; „ha édes testvérünk, szülőnk, gyermekünk is, gondoljunk arra, hogy az ellenség szolgálatában állhat”; „az osztályküzdelem véres és megalkuvást nem tűrő küzdelem”; „sikereink gyarapodnak, s úgy lesz az ellenség mind elvakultabb, annál inkább erősíti akcióit”.

De a szerzőt, aki akkor már nagy múltú, s éppen ezért — még nagyon fiatalon — KecskeVADÁSZ FERENC

Karolina, negyvenkilenc szeptember

méten átmenetileg területi titkár, majd a Dél-Pest megyei pártbizottság megalakulása után káderes volt, amikor a pártvezetés szempontjából az irányítás Budapestre került a Nagy-Kecskeméti pártbizottság titkára és megyei párt-végrehajtóbizottság tagja volt. (Kecskeméten az akkor nagyon fontos szerepet betöltő Nemzeti Bizottság elnökét is tisztelték benne.) Kétségek rohanják meg. „Ismert dolog, hogy a vádat bizonyítani könnyebb, mint az ártatlanságot... Az el nem követett dolgoknak nincsenek tg- núi”. „A rágalom ragad, mint az enyv, nem könnyű lemosni”. „Mi lett volna, ha Rajk László is elesik a spanyol harcterek valamelyikén ... akkor most hősként tisztelnék, soha a gyanú árnyéka sem esne rá”. És ezeknek a gondolatoknak mintegy visszhangjaként a tanfolyamgyűlésen időnként felzúgott a kiáltás: „Vesz- szenek a nép ellenségei!” „Pusztuljanak az árulók!”

S közben otthonról egyre inkább nyugtalanító hírek érkez- hek. Kizárták a pártból a város egyik tanácsnokát. (Hasonló dolog történt az egyik régi elvtársával Sátoraljaújhelyen.) A párttagságra még éretleneket visszaminősítették tagjelöltnek. Mathi- ász János, a világhírű szőlőnemesítő tanítványát (aki később Kossuth-díjat kapott, hogy Barta — akkor polgármester volt — a börtönben „arról igyekezett meggyőzni őt, hogy Rákosi Mátyás gyarló emberi tulajdonságokkal van megverve, hogy- önző, rosszhiszemű, végtelenül hiú, bosszúálló természetű”. Azt is kimondja: „Súlyos hiba, “Rogy elvadítunk magunktól jószándékú embereket. Nem engedhetjük, hogy tisztességes embereket megszégyenítsenek.” Ondrejka — így nevezte a megyei titkárt — csak jót mondott Rajkról... Ki mondott róla rosszat, akárcsak egy szót is?

Vadász ugyan nem szólalt fel a tanfolyamértekezleten, de amivel akkor adós maradt, regényével bőségesen „térített”. Igazmondása egy egész korosztály igenlésével és tapasztalataival találkozik. Raj kot és társait is nemcsak a szerző, hanem nagyon sokan jól ismerték. Feleségével (Rajk Júlia) együtt voltam pártiskolán és az akkori rend szerint napközben a kapun nem lehetett kilépni. De a párt főtitkárhelyettesének — aki akkoi éppen a reakció nagy ellenére belügyminiszter volt — leheteti. De ezekből, a többnyire déli félórákból feleségének vajmi kevés jutott, hiszen minden alkalommal valósággal ostromoltuk kérdéseinkkel. Népszerű ember volt a szó igazi értelmében. Kimond- ható-e már, hogy — többek között — a koncepciós pernek éppen ez volt a tárgya. A személyi kultusz csak egyetlen vezetőt ismert, és ez nem más volt, mint Rákosi. A Rajk-ügyben Rákosi maga mondta nagysietve hat nappal az ítélet megszületése utána budapesti nagyaktíván) a Népbi- róságok Országos Tanácsa akkor még nem is döntött): „Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.”

Vadász művének erénye, hogy panorámikusan és több síkban tárgyalja az eseményeket, gazdagítva ezzel is politikai ismereteinket. Az értekezleten ülve megelevenednek munkásmozgalmi ténykedésének csehszlovákiai kezdetei, hallgatja a vádakat, amivel kórképet ad a belső viszonyokról, s ugyanakkor aggodalommal és nagy felelősséggel gondol otthoni munkájára is, mi történik ott, miként helyettesítik, s mi lesz, ha visszaérkezik állomáshelyére. Ezért igaz, hiteles, korhű képet kapott az olvasó. Olvasván elégedetten teszi le a könyvet, a kortársam, aki vele együtt élte azokat az időket, de az is, akinek a múltat meg kell tanulnia.

W. D.

Legyen kedvező az indulás

A. Dombrovszkijnak, az Ukrán írószövetség krími szervezete felelős titkárának az írása.*

Befejeződött a krími fiatal írók testületi tanácskozása, ismeretesek az egyes szekcióülések eredményei.

Huszonhármán vettek részt a fiatal krími írók kéziratainak értékelésében. Milyen a „termés”? Rögtön megmondhatjuk, hogy jó. Megerősödtek hivatástudatukban azok a fiatal költők, akiknek nevét az előző tanácskozások alkalmával jegyeztük meg: a jaltai Vlagyimir Kukovjakin és Szer- gej Novikov, a feodoszijai Vlagyimir Pavlov. A kéziratokat meg lehetne jelentetni önálló kötetben is. Ugyanez érvényes például a szimferopoli Alekszander Tka- csenkóra. Ezek a kéziratok már a „Tavrija” Kiadó szerkesztőségében vannak, majd a szerkesztők és kritikusok döntenek a későbbi sorsukról. Reméljük, hogy kedvező lesz a vélemény, bár az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy vannak nehezen, hosz- szadalmasan meghozott döntések.

Az SZKP Központi Bizottságának határozata az „alkotó ifjúság ügyével” való foglalkozásról nemcsak az alkotóművészekhez, hanem a kiadókhoz is szól, akiktől igen nagy mértékben függ, hogy mennyire lehetnek termékenyek egy költő vagy író számára az úgynevezett „fiatal” évek.

öt kézirat már a kiadóba érkezett, és ígéret van arra, hogy megjelennek könyv alakban is, napvilágot látnak a tehetséges fiatal írók első könyvei. A mostani, nemrég befejeződött tanácskozás új neveket is ajánl az olvasók figyelmébe, új kéziratokra hívja fel a figyelmet.

A tanácskozás ezenkívül azt is bebizonyította, hogy az olvasók már nyugodtan kezükbe vehetnék a fiatal költők egy nagyon érdekes antológiáját. v

örvendetes tény, hogy ezen a tanácskozáson — eltérően az előzőektől — hallatták hangjukat a fiatal prózaírók is, Két prózaszekció működött, több mint harminc kéziratot néztek át; és a

következő eredményt jelzik: fiatal prózairodalmunkban is születnek jelentős sikerek, s az olyan szerzők, mint például Valerij Mitrohin és Jurij Cserner nyugodtan nyilvánosság elé léphetnének a köteteikkel. Valerij Mitrohin a novelláival, Jurij Cserner pedig regényével. Mindkét alkotót ismerjük már a múlt évekből. Valerij Mitrohin bemutatkozott egy verseskötetben, Jurij Cserner pedig tudományosfantasztikus elbeszélést közölt.

Még egy határozat a krími fiatal írók tanácskozásáról: feltétlenül szorgalmazni kell, hogy megjelenjen a fiatal prózaírók antológiája — egy elbeszéléskötet. Ezek az elbeszélések ugyanis már kötetre érettek. (Vlagyimir Szücsev vagy a bahcsiszeráji újságírónő, Natalja Asztahova, a keresi Nyikolaj Scserbuk, a sze- vasztopolí René Koziner, a krasz- noperekopszki Jurij Enov, a szimferopoli Szvetlána Jagupova, Oleg Szoboljev, Danyil Kluger, Alek- szej Uvarov.)

Mindegyikük egyéni stílusú; önálló életszemléletük, saját problematikájuk van. Így együtt — ezek az alkotások mindennapi életünk szép keresztmetszetét adják. Az ilyen könyv ajándék lehetne a krími olvasóknak, s nem utolsósorban lehetőség a fiatal, tehetséges prózaírók számára.

Az írók és kiadók előtt most az a legfontosabb feladat, hogy a kéziratok könyv alakban megjelenjenek, és az olvasóközönséghez eljussanak. Sok más teendő is van ezenkívül. Hogyan lehetne mozgósítani a különböző irodalmi szervezeteket, megerősíteni a kapcsolatot az olvasókkal, miként kellene lehetővé tenni a fiatal írók rendszeres találkozását?

A Komszomol területi bizottsága és az írószövetség krimi szervezete fontos intézkedéseket tett már ezekkel kapcsolatban. Ügy tűnik, az elképzeléseink valóra fognak válni.

• (A Krlmszkaja Pravda 1117. Január lt-l »rámából.)

SZOVJET IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS

• A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában nagy sikere van a hagyományos orosz iparművészet kincseit bemutató kiállításnak. A korszerű alkotások is megőrzik a hagyományos népi művészet legjellegzetesebb motívumait.

JHMHK

Pajtások!

Ahogyan ígértük, ezen a héten olyan iskoláról adunk hírt, ahol még nincs úttörőcsapgt, de a kö- 'vetkező tanévre már' bizonyára lesz, megalakítják.

Kecelen, az országosan is jó eredményeiről ismert cigány-iskolában éppen szünet van, amikor megérkezünk. Egyforma, csinos ruhába öltözött gyerekek közül lép hozzánk az iskola két nevelője Lackner János és Czór László.

Lackner János éppen tizenkét évvel ezelőtt vállalta el a feladatot: a szétszórt településen élő cigánygyermekeknek iskolát szervez!

A hosszú kilométerekről iskolába induló diákoknál nem csupán a távolság okozott nagy gondot, hanem az is, hogy nem beszéltek tökéletesen magyarul! Ilyenformán az első osztályban nem csupán írni, olvasni és számolni tanultak, hanem megismerkedtek a tárgyak, fogalmak magyar megnevezésével is.

Reggel a gyerekek a szokásosnál korábban, hét órakor érkeznek. tisztálkodnak, átöltöznek. Mivel valamennyien napközisek, itt étkeznek naponta három alkalommal.

Jelenleg harminckilencen vannak, két tanulócsoportban. Az itt tevékenykedő pedagógusok pedig most látják elérkezettnek az időt, hogy a keceli csapat részeként — esetleg két rajban — a következő tanévben kisdobosokként és út- törőkkén tanuljanak.

Az udvaron csillogó szemű lányok és fiúk között állunk.

— Kik az úttörők, tudjátok-e?

A válaszok pedig záporoznak.

— Nyakkendőjük van és jól tanulnak, rendesek!

— Nyáron táboroznak!

— Figyelnek egymásra, nem hazudnak!

— Ünnepélyeket tartanak!

Eddig Lackner János egyedül

birkózott a nyolc évfolyam tanításával. Alapvető célja volt, hogy minél többen eljussanak a nyolc általánosig, fejezzék be tanulmányaikat. Néhány éva — és ez nagy öröm — már akad aki továbbtanul! Most egy fiú szobafestőnek készül, a kiskőrösi szakmunkásképzőbe jelentkezett.

Az itt dolgozó pedagógusok úgy tervezik, jövőre megalakítják az úttörőcsapatot! Ehhez az is szükséges, hogy a következő tanév elsőseinek már most foglalkozásokat tartsanak, hiszen nincs óvoda a közelben.

őszintén reméljük — és szurkolunk érte — sikerüljön a tervet megvalósítani! Hogy ezek a gyermekek is, akik olyan távol laknak az iskolától, hogy a naponta legyalogolt kilométerek is fáradttá teszik őket — megismerjék az úttörőélet minden örömét, szépségét, s felzárkózzanak azokhoz a társaikhoz, akik osztott falusi iskolában forgatják az ábé- cés könyvet.

Bízunk benne, hogy megvalósítják elgondolásukat. A kis közösség _ hála a kitartó munkának — jól összekovácsolódott. Megszokták, hogy egymásrautaltak. hogy az iskolában csak jót, szépet és fontosat tanulnak. Hogy ez viszi előre. őket egész életük során.

TUDÓSÍTÓINK. JELENTIK

Szavalóversenyt rendezett a httényegyházi úttörőcsapat az elmúlt napokban a Tanácsköztársaság kikiáltásának emlékére — írja Nagy Agnes. Ebből az alkalomból valamennyi úttörő részt vállal az iskola szépítéséből is.

Klajbár Sándor a kecskeméti Kurucz téri általános iskolából küldött levelet, egy nagyszerű élménybeszámolóval! Mint írja az elmúlt napokban a Petőfi Nyomda KISZ-es fiataljai szerveztek részükre a csalánosi parkerdőben emlékezetes jubileumi harci túrát.

„Autóbusszal vittek bennünket a verseny színhelyére — szól a levél — ahol rövid ünnepség után megkezdtük az ügyességi feladatokból és a FIN-nel kapcsolatos kérdésekből álló versenyünket.

A verseny végén ajándékokat, jutalmakat kaptunk a nyomdász- tia tatoktól. Valamennyien úgy éreztük, hogy a közös játék, a túra még jobban elmélyítette kapcsolatunkat nagyobb testvéreinkkel.”

Páhiból az úttörőcsapat tanácsának elnöke, Ba Zsuzsi küldött beszámolót. Mint írja, hatpontos határozatot hoztak, egyértelműen leszögezték, ki lehet az úttörőgárda tagja. A szigorú előírások rögzítik a tanulmányi átlag lehetséges alsó szintjét, azt is, hogyha gárdatag nem kaphat sem intőt, sem figyelmeztetőt. A legötletesebb és leghasznosabb pontja a határozatnak: minden gárdatag tudjon kerékpározni! (Vajon ezzel kapcsolatosan a közlekedési szabályok ismeretét is fontosnak tartják a páhi csapat tagjai? — Erről nem írnak, de bizonyosra vesszük, hogy igen!)

A bácsalmási úttörők lapjában, a Kukkantóban a sajtóterjesztő, 8-os Kollár Gyöngyi pajtást köszönti Elek Eszter. Olyan őszinte szeretettel ír Gyöngyi munkájáról, Hogy néhány mondatát ideírjuk. „Nap nap után kopogtat az osztályok ajtaján Gyöngyi, kezében Pajtás, Őrsvezető, Kisdobos és Kincskereső. Nagy türelemmel hívja fel valamennyiünk figyelmét a megjelent cikkekre, képekre és mindig sikerrel jár fáradozása.”

öröm csendül ki azokból a sorokból, amelyeket a kecskeméti Zrínyi úttörőcsapat kisdobosaitól kaptunk: 4.-es társuk, Graholy Tamás valamennyi kisdobos között az első helyen végzett a csapat sakkbajnokságán! Gratulálunk Tamásnak és sikert kívánunk a további fordulókra is.

Pajtások! A következő Úttörőéletben a Kiskunhalas-kígyóst úttörőcsapatról adunk hírt. A tavaszi szünetben figyeljétek az ut- törőházak műsorát, — sok érdekes, figyelemreméltót találtok

mindegyikben. „ . „

Selmeci Katalin

(4.) Magyar pénzben ez nem is olcsó, mert egy tanzán shilling 5 forintnak felel meg. Tehát egyetlen felvétellel 25 forintot kerestek. Igaz, ha a vásárlóértékét nézem, az ottani viszonyok között csak egy üveg sör ára ez az összeg.

Hogy a kép sikerült-e, akkor még nem tudtam, s a biztonság kedvéért szerettem volna még egy felvételt készíteni. De már csak a hátsó felüket kaphattam le, mert amint az első felvétel elkészült, abban a pillanatban megfordultak és elszéledtek. Az 5 shillingem csak egy felvételre jogosított.

Időközben több bennszülött is körém gyülekezett. Nem tolakodó- an, de kíváncsian kérdezgettek, ki vagyok, hol a hazám. Készségesen mondtam, hogy magyar vagyok, Budapestről jöttem, vadász- útón tartózkodom itt, minden nagyon szép, nagyon tetszik, Tanzánia szép ország.

Mosolyogva hallgattak, gondolom nem az őszinteségem, hanem a Brachfeld Sigfrid-szerű beszédem tetszett nekik. Amikor megtudtak mindent, . elmondották, hogy a város szélén lakik egy honfitársam, egy magyar orvos, dr. „Szászka”. Dicsérték, jó orvos.

Elmagyarázták, hogyan jutok el hozzá. Meleg kézszorításokkal búcsúztam tőlük, ahogy régi jóbarátoktól szokás és kíváncsian indultam honfitársam, dr. Sáska (mert magyar neve nem Szászka) felkutatására. Rövid autókázás után kocsink az országúiról bekanyarodott egy dús növényzettel és virágokkal teli udvarba. A szemem sarkából az útmenti fövenyben kis táblácskát pillantottam meg dr. professzor Sás'ka felirattal.

A rendelő előtt fékeztünk, csengetésemre Sáska doktor nyitott ajtót és kérdés nélkül invitált befelé angol nyelven a rendelőjébe. Magyarul válaszoltam, hogy nem mint beteg jöttem, hanem látogatóba.

Sáska doktor, kis tömzsi, mosolygós ember, erre megáll, végigmér tetőtől talpig, azután ízes magyarsággal: „Isten hozott, öcsém!” és karonragadva irányít a rendelőből a lakásba. Már út közben kiabál a feleségének, szintén magyarul: „Pipike! Készítsd a pálinkát! Magyar vendégünk érkezett”.

Így kezdődött a beszélgetés sokezer mérföldnyire hazánktól, egy afrikai kisváros peremén, a rövid időre kiröppent magyar vándor és a 45 éve hazájától elszakadt 85 éves. de örökké fiatalos Sáska doktor között.

Vigyázat! Kígyó!...

A szafárizó bennszülött él-hal a társalgásért.

Amikor ismét elindultunk a táborból, hogy új elefánttrófeával

térjek haza, összetalálkoztunk ilyen szafárizó bennszülöttekkel. Mintha rokonok, vagy régi barátok lennének, örömmel üdvözlik egymást, még nekem is jut belőle. Megindul a vége-hossza nincs szóáradat, ráadásul olyan hangosan, hogy a környékről, ha volt is vad, elmenekült világgá. Egy ideig szótlanul hallgatom hangoskodásukat, de ahogy múlik a drága idő, kezdem sürgetni kísérőimet.

Már épp indulni készülünk, mikor forró szél kerekedik. Oly hirtelen lep meg, hogy alig van időnk felkészülni. Elsötétül az ég, s valósággal berobban a vihar. Sötét porfelhők száguldoznak körülöttünk, mintha sivatagban lennénk. Egy magányos sziklatömb mögé bújunk, szorosabbra húzzuk ruháinkat. Trópusi kalapom leszíjjazom, arcunkat elfedjük. Az erős szél kavarja a homokot körülöttünk. A nap is úgy elhalványul, mintha kormozott üvegen át néznénk. Dörög, villámllk, majd megered az eső, magával ragadja a levegőben kavargó porfelleget, s mi pillanatok alatt olyanokká válunk, mint a disznó, ha meghempereg a pocsolyában. Arcunkat a lassan tisztuló esőbe tartjuk, hogy szemünkből, szánkból kimossuk a beléragadt port.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Kitisztul a levegő, az eső eláll, a nap süt, mintha semmi sem történt volna, mi meg készülünk a to- vábbindulásra.

Erasto, hogy az eső elől mentse az elefántölő fegyvert, a feje fölött levő sziklahasadékba duR- ta, s mikor a vihar elmúltával kihúzza a hasadékból, vele együtt egy viperát is a földre ránt, alig másfél méterre tőlem. Nem nagyobb fél méternél, de úgy ficánkol, mintha mindnyájunknak neki akarna ugrani. Erasto gyorsan cselekszik; a puska agyával leszorítja a földhöz és valósággal begyúrja a sáros talajba. Minden olyan hirtelen történik, hogy megijedni sincs időm. A többiek szélesre húzott vigyorgással nyugtázzák Erasto dühödt műveletét.

Egy darabig fázom a hideg esőtől átázott ruhámt^n, de a nap melege csakhamar megszárít, pár órával később szinte jólesne ismét egy kis hideg zuhany.

Délutáni pihenőn a sátram közelében levő nagy fa alá pokrócot terítek, és hanyattfekve nézelődöm, mikor a hátam mögötti vastag ág lombozata között egy himbálózó kígyót veszek észre. Hol felbukkan, hol eltűnik, mintha a fa törzse körül tekeregne. Óvatosan felkelek, a sátramhoz osonok, felkapom a 16-os sörétes belga Browningot, csőre töltök és óvatosan közelitek a fához; a kígyó még mindig ott tekergőzik a lombok közt. A fejét szeretném fellelni, hogy biztos lövéssel küldjem a másvilágra ezt a nemkívánatos vendéget, de nem találom sehol.

(Folytatjuk)

Hiteles, korhű regény