Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-17 / 89. szám
J MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET Nemrég a Tiszatáj alapítási jubileuma alkalmából közöltünk szépirodalmi összeállítást. Most a Napjainkra került sor. Űjabb mozzanata ez annak a folyamatnak, amely a kecskeméti Forrás vendégszereplésével kezdődött el szerkesztőségünk szervezői közreműködésével a megyei lapok hasábjain, s amely az úgynevezett vidéki — helyesebben szólva, nem budapesti — alkotóműhelyek bemutatását tűzte ki célul. ALKOTÓMŰHELY A Napjaink másfél évtizede A hosszú életű folyóiratok régen ritkaságszámba mentek. A Nyugat a maga több évtizedes létével inkább a kivételek közé számított. Tulajdonképpen csak a felszabadulás után vált lehetővé, hogy az irodalmi folyóiratok elveszítsék átmeneti jellegüket, a vidéken megjelenő lapok pedig tájegységük kulturális életének szervező tényezőivé válhassanak. Ezek sorában talán a legnehezebb vállalkozásnak számított a lapteremtés az északi iparvidék központjában, Miskolcon, mivel az semmilyen korábbi hagyományra nem támaszkodhatott. Az ötvenes években indult Széphalom sem állta ki az idők próbáját, ezért a hatvanas évek elején új folyóirattípust kellett kialakítani, amely a környezet adottságait éppen úgy figyelembe veszi, mint az egyetemes és magyar szocialista kultúra fejlődését. A lap másfél évtizedes fennmaradása tulajdonképpen ennek köszönhető: első szerkesztőik és a nyomdokaikba lépők mindig tudatában voltak a lap sajátos feladatainak. A Napjaink jellegét az a szerkesztői elképzelés határozza meg, amely pontosan követni igyekszik a társadalmi változásokat: a köz- művelődés és a kultúra problémáit a legtágabb összefüggéseiben igyekszik felmutatni. Ebből az általános elvből következik egyedi sajátossága, szoros kötődése a nagyipari központhoz. Miskolchoz, az azt körülvevő új szocialista városok gyűrűjéhez és tágabban az egész észak-magyarországi tájegységhez. Az országnak ez a része egy kicsit mintája is szocialista társadalmunk fejlődésének, és ezáltal a valóság tendenciáinak pontos jelzéseivel országos érdeklődésre tarthat számot a folyóirat. Természetes, hogy a hagyományos szépirodalmi (vers. elbeszélés) és kritikai (recenzió, tanulmány) műfajok mellett a közvetlenebb valóságfeltáró műfajok jelentősebb szóhoz jutottak, sőt meghatározóvá váltak: a szociológiai vizsgálódás és leírás, az irodalmi riport és az írói publicisztika. Ugyanakkor a hagyományos műfajok művelőivel szemben feállított igény is efelé orientál: a szerkesztők mindig is előnyben részesítették a valóság tényeivel szembenéző, arról valló, szocialista szellemiségű szépirodalmat, s a kritikai megítélésben is ezeket az alkotásokat támogatták. A Napjaink indulásától kezdve törekedett a fiatal irodalom felkarolására. A lap igy kapcsolódott a tűztáncosokhoz és az ő kezdeményezésükre indulókhoz, például Ladányi Mihályhoz. Papp Lajoshoz. Majd pedig a Hetek néven gyűjtötte maga köré a hatvanas évek közepén legtehetségesebben kezdő költőket: Serfőzö Simont, Kalász Lászlót, Ágh Istvánt, Bella Istvánt. Buda Ferencet. Raffai Saroltát. Ratkó Józsefet. A falusi és városi világot egyként bemutató, az életmódváltozást lépésről lépésre átélő fiatalok költői reagálásai a kor valóság-megismerésének és tudati alakulásának fontos tényezőivé váltak. Hasonlóképpen sikerült Baráth Lajos és Gulyás Mihály szervező munkájával olyan prózaíró műhelyt kialakítani, amelyben természetesen kiegészült a szépírói tevékenység a valóság-megismerés egyéb, nem közvetlenül szépírói módjával. A kapcsolat az itt és a távolabb élő írók között mindig is kölcsönös volt: a Napjaink nemcsak publikációs lehetőséget, de a személyes vizsgálódásokhoz szükséges feltételeket, a táj behatóbb megismerését nyújtotta számukra. Ennek a kapcsolatteremtésnek kiemelkedő eseményei voltak az 1962-es és 69-es lillafüredi fiatal 'írótalálkozók, s ennek váltak szinte természetes hétköznapjaivá az immár hagyományos tokaji nyári írótáborok. Ez a sor éppen most. a múlt héten folytatódott a Fiatal Írók József Attila körének Ady emlékére szervezett miskolci találkozójával. Kabdebó Lóránt ÜJ AURORA irodalmi és művészeti folyóirat. Megjelenik évente háromszor (április, augusztus, december), kiadja a békéscsabai Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága... Készült a Kner Nyomda gyomai üzemében 1977-ben, 2500 példányban — adja tudtul az olvasónak, amit egy folyóiratról éppen tudni kell, a békési Üj Aurora 1977. évi, első számának impresszuma, nyomdai jelzése. A 150 oldal terjedelmű, kellemes külsejű, szürkéskék borítású fedőlappal ellátott, hófehér papírra nyomott, ízléses tipográfiájú folyóirat szinte kínálja magát az olvasásra. Akik megtervezték, szerkesztették, gondozták, bábáskodtak a megjelenése fölött, igazán elismerésre méltó munkát végeztek. De ez- még csak az első benyomás, a ránézni, belelapozni is öröm ígérete, bár a külső megjelenés, az esztétikusság követelménye csöppet sem mellékes tényező. Az indító cikk ugyancsak felkelti a várakozást, már a címével is. Illyés Gyula naplójegyzete ezt a merész és meghökkentő címet viseli: A provincializmus felé, előre! Aki tudja, hogy a hajdani római birodalom — Itálián kívüli — tartományainak neve volt a provincia, s a provinciális szó sem jelentett mást latinul, mint a tartományhoz tartozót, az nyilván nem ütközik meg Illyés felszólító mondatán. Még akkor sem, ha a mai értelmezésben a provincializmus a vidékiesség, az elmaradottság jellemzésére használt fogalom. Hiszen Illyés neve, írói rangja, korszerű hazafisága és európaisága biztos garancia arra, hogy a provincializmus szó itt nem a pejoratív, az elmarasztaló értelemben használt kifejezés. Egy helyen azt írta: „szellemi életünk egyik nagy fogyatékossága, hogy nem elég provinciális”. Vagyis nem hat ki eléggé a magyarság életére, nem vesz át abból élég hatást, s a vidéki folyóiratok sem élnek eléggé azzal az előnnyel, melyet épp a provinciális voltuk kínál. A békésiek egyik folyóiratszámát — nem a verseket, mert azok alatt csupa országos lapokból ismert név található — dicsérve írja: „ez a folyóiratszám úgy versenyez a többi folyóiratéval, hogy épp „provincializmusa" révén emelkedik melléjük, a vidéki »helyzet« és az országos igényt tekintve”. Nos, ezt a sajátosan értendő, a maga helyét az országosban éppen a maga értékeivel meglelő „pozitív provincializmust” követi az Űj Aurora idei első száma is, most már az antológia sorozatból folyóirattá előlépve. A békésiek nem markolnak sokat, csak annyit, amihez a saját erejük elég. Évente három számot adnak ki, de az a három, a jelek szerint, a maguk műve lesz, az illyési értelemben is. A mostani számban a gyulai várban rendezett nyári játékok másfél évtizedes tapasztalatai ürügyén valójában a magyar drámairodalom megújulásának lehetőségeiről szólnak a szakemberek, s egy drámarészletet is megismerünk, talán az új évad egyik darabjából. A versek és novellák mellett csokorra való írás gyűlt össze, szenvedélyes szeretettel rótták papírra, mindegyiket Simon Istvánról, a költőről, a barátról, a rejtőzködő igaz emberről. Békés megye kuruc kori hagyományainál időz szintén egy tematikus fejezete a folyóiratnak, kitágítva ezt a témakört a szlovák nemzeti kultúra vidékeire is. Végül mai bolgár költők és írók műveiből készített összeállítás zárja a sort. Az Oj Aurora megjelenése is jelzi, hogy az általános gazdasági előrehaladás mellett mennyire nélkülözhetetlennek tartják az egyes területek irányító szervei a kulturális, szellemi értékek gyarapodását, s a fellendülésüket szolgáló és alátámasztó folyóiratok kiadását. Az Űj Auróra tovább gazdagítja a vidéken megjelenő irodalmi, művészeti lapok színskáláját, segít abban, hogy változatosabb képet alkosson az ország a tiszántúli megye életéről, múltjáról és jelenéről, az ott folyó alkotó munkáról. F. Tóth Pál KITEKINTÉS fjj A békési Új Aurora és az illyési „provincializmus” BALOGH ATTILA Apám Itt zötyög a szekér képzelt utakon, ne hagyd el Magyarországot, ez a hazád! Itt muzsikáltál nőtestű-rózsáknak, itt emeltél vályogból hazát, nyolc gyermeknek. Mit akarsz még? Hegedűink is ide szoktak, te tudod jól, hogy az ember a legtökéletesebb hangszer, hát azért dédelgetted a lánggá melegedett hamut nótáiddal, hogy gyerekeink ne fázzanak. # Csohány Kálmán: Öregasszony. PAPP LAJOS Céllövölde A tarkára mázolt óramutatók pörögve körbejárnak. Előpattan a kakukk és hevesen kakukkolni kezd; csilingel a sárga rézcsengő és pufog a nagydob. Három lövéssel a fegyver két forintba kerül csak. S két favágó engedelmes-sebesen fejszéz egy farönköt és amott sirr-sürr fűrészelnek rángva a fűrészelők. A hét törpe katonásan kimasíroz Hófehérke mellől s a bajszos-pozsgás férfiú vadul ölelget egy delnőt és kicsapódik a kisházon a zöld zsalugáter; míg benni korhely urát püföli egy asszonyszemély. Elszáll a parányi ólom kis csattanással a csőből. S bukfencet vet a majom és ágaskodva kapál a ló; agancsos fejét megfázza a fehérre pingált szarvas. A vaddisznó hanyattesik s lábai égnek merednek, ökleit rázza dühödten a füstös-fekete vasorrú bába és letörik vékony száráról a vérveres paprikavirág. Száll és süvöltve célbacsap a második ólomszemecske. A virág vérverese csordogálni kezd a csendben a földön és immár vértől piroslik az eltalált, ágaskodó paripa, vértől válik még veresebbé a szerelmes férfiú arca és a fehérre pingált szarvas belei a fűbe omolnak; két bukfenc után a majom halottan zuhan a mélybe, a favágók hátán a fehér célkört vér festi pirosra és a kakukk; tollai perzselten szállongnak a levegőben. Útjára indul a harmadik ólomszem is szélsebesen. A kisház zöld zsalugátere kiszakad s teteje beomlik; elnémul a korhely férj jajgatása, meg a sodrófa püfölése és egyberoppannak körös-körül a falak, kémények, tornyok, felcsapnak sárgán-fehéren a lángok az izzó égboltig. S elhanyatlanak a víg mulatozók és bámész kiváncsiak. Alázuhannak mint a tojáshéj, életük vízsugaráról. BARATW LAD OS: Ezt a Szepit eszi a fene. Műszak után rohan haza, no, nem a feleségéhez, hanem mert mindig kitalál valamit. Például most egy kanáripárt tanít fütyörészni. — öregem, ez nágy marhaság! — mondták neki többen. — Ha egyszer a kanári kanárinak született, hát fütyüljön. Azért van. Vagy tán nem? — Majd fütyülnek! — mosolygott bárgyún Szepi. Gondolta, irigylik a madarait... Az kész művészet, ahogyan egy kanári trillázik! Reggeliztek éppen, nagy étvággyal. Az egész brigád behúzódott egy árnyékos sarokba. — Te, Szépéi! Nézted már, hogy melyik a fiú és melyik a lány kanári? — Mért fontos az? — Mért? Hát hogy tojjanak! — Azokat már úgy párosítják össze. Egy fiú, egy lány. Katona Feri mosolygott. Titokzatosan és sajnálkozóan: — No, én azért meggyőződnék róla. Röhögött mindenki. Katona Ferinek olyan híre volt, hogy nem sokat teketóriázik, ha valakiről meg akar győződni, leány, vagy asszony. Pedig már két gyerek apja.- Szepi nem értette, mért nevetnek rajta. — Értesz te a madarakhoz? — Persze. Még a kanárikhoz is —, s elmesélte, hogy a kanári különösen kényes madár, s igaza van Szepinek: azokat meg kell tanítani fütyülni, különben olyanok lesznek, mint a kuka. — De arra ügyelni kell, hogy jól párosították-e össze. Majd szombaton átugrom hozzád. Közel laktak egymáshoz, szabadszombaton meg ette az unalom Katona Ferit. Szenet nem kell felhozni, ott a kész meleg víz. Néha ücsörög egy keveset a sarki presszóban, de két üveg sör még csak jólesik az embernek, utána már keserű. Felesége se szereti, ha a nagytakarítás idején otthon látbatlakodik. Mikor becsöngetett Szepiékhez, az asszony nyitott ajtót. Egyszer találkoztak már, valamilyen brigádbulin, de akkor nem is figyelt rá. Merő tupir volt. Unatkozik, hiszen nincs állásban, gyereke sincs. Teheti, hogy cicomázza magát. — Szepit keresem ... Tudja, a kanárik miatt! — Maga is? — tágult kerekre az asszony álmos-lusta szeme, — Nem, nem! Csak a férje mesélte, hogy van egy pár... Tudok valamit róla... ha nem is sokat. Tudja, valamikor mezőgazdásznak készültem... de nem fejeztem be a tanulmányainkat — így mondta: „tanulmányait”. Közben egészen közel hajolt az asszonyhoz, aki még mindig az ajtóban állt. Dundi kis nőszemély, állapította meg, s alig van rajta valamicske ruha. — No, hát beljebb is mehetnénk — javasolta az asszony. — Csak gubbasztanak, gubbasztanak! Se nem fütyülnek, se nem üzekednek. Milyen madarak akkor? — Az asszony minden ok nélkül kuncogott, talán azért, hogy a szép, egészséges fogsorát mutogathassa. — Mindennek eljön a maga ideje. — Majd ha megöregszenek? Akkor? — De ha egyszer elkezdik, akkor annyian lesznek, hogy ez a szoba kevés lesz nekik. — Majd hozok a házhoz egy macskát, hogy ritkuljanak. — És nem sajnálná szegény kis párákat —, s úgy nyúlt a kalitkához, hogy közben az asz- szony testét* is megsimogatta. — Milyen aranyosak! Türelmesen kell ezekkel bánni. — No, Szepinek van türelme. A kanárikhoz van ... Még fel se ébredek, már füttyög nekik. Este? Már rég elalszom, de ő még mindig a madaraival bíbelődik. Fél éve egyebet se csinál... A férfi hunyorgott. — Pedig mást is lehetne itt csinálni... — Nagy betyár maga... — Csak kanáriszakértő! Még szerencse, hogy nem simogatta Vneg az asszony vállát, mely szabadon, fehéren, s párná- san kínálta magát. Szepi jött meg. — Tudod Szepikém, ezeknek friss levegő kell. Erdei levegő! — Ó, hát betegek az én tubi- cáim! Rossz a gazdi, nem visz benneteket sétálni? — gügyögött. — De biztos ez, komám? — otthon nem tűnt olyan kicsinek és pipogyának Szepi. Magabiztosabb volt, mint a műhelyben. Az asszonya meg kárált. — A franc esne a madaraidba! A férj egy erélyes mozdulattal leintette társát. — Már magam is gondoltam rá, hogy a szabadba kéne vinni a tubicáimat. A könyv nem ír róla semmit. De az benne van, hogy már szaporodniuk - kellene. — Hát az kell nekik. Az hiányzik hozzá. Az erdei levegő... Attól kurázsit kapnak. — Az neked is jót tenne talán — jegyezte meg az asszony. — Ne légy ízléstelen. A cimborám előtt. — A falunkban, a szatócsnak, volt egy pár kanárija. Az reggel kirakta a kalitkát a kertjébe, egy nagy faágra. De azok folyton üzekedtek. Csak az volt a nagy baj, hogy ötöt tojt mindig a nő- kanári. így aztán egynek nem jutott párja. Szepi hüledezett. — Ötöt? Lehetetlen. — Pajtás, ha hiszed, ha nem, mindig ötöt. Sűrűn, de mindig páratlanul. No, mikor kikeltek, kezdődött a cirkusz. Hát egy se akart pár nélkül maradni. Különösen, ha tojó volt á felesleges. Mert egy tojón két fiúkanári még csak megegyezett valahogyan. — Szóval, két fiú megosztott egy lányt? — nevetett tele szájjal az asszony. — De jó dolga lehetett ! — Mondtam már, hogy ne íz- léstelenked j! — Mért? Hát a kanárikról beszélünk. A tubicáidról — tagolta gúnyosan az asszony, s mint akit csiklandoznak, bugyborékolt belőle a nevetés. És ezután Szepi egyre többet találta cimboráját a madarai mellett. Szóbeszédekre, megjegyzésekre nem sokat adott. A tanácsai pedig aranyat értek! Annak meg különösen örült, hogy a felesége is megbékélt a madaraival. Olyannyira meg, hogy maga ment bevásárolni a magboltba ezt-azt: magokat, fillentyűket, sőt vett egy új kalitkát is. A pletyka bolond beszéd, rendszerint a fele sem igaz. — „És ha a másik fele igaz??” — Ez a kétség egyik szombati napon fogalmazódott meg Szepi- ben. A lépcsőházukban találkozott cimborájával. — Megnéztem a madaraidat. Szépen énekelnek! — Ugye? Mint a balerinák. — Primadonnákra gondoltál, ml? — Mindegy az ... Gyere vissza, iszunk valamit. Felesége a heverön feküdt, ki- pirultan. S csak az a vékonyka köntös rajta. Átsüt rajta testének a melege is. — Hamar megjöttél! — ásított. — Szedd rendbe magad ... Meg adj inni! Az asszony, meg. mint akinek hátul is szeme van: — Te jöttél viasza? Mondtam, hogy várd meg. Eső készül. Ilyenkor hazavetődik... a madarai miatt — szemérmetlenül nyújtózkodott, s apró poharakat, meg jó kisüstit hozott. Az asszony egy slukra lenyelte, majd újra töltött. — Ez most jólesett! Katona Feri sunyítva kóstolgatta a pálinkát és cimborája arcát. Az asszonyra nem nézett volna! — Eladom őket! — mondta Szepi. Az asszony unottan: — A madarakat? — Azokat! *0 — Megbolondultál? Mikor ml* fütyülnek, meg tojnak? — No és? Többet kapok értük! — Nagy szamárság lenne, Szepikém — jegyezte meg a cimbora. — Tisztára bolond... Ha gye-1 rekünk lenne... Az is örülne .pekik. — Mért lenne nekünk gyerekünk? — kapta fel a fejét SzepL , — Hát mert aláírtad! Te is« Cén is! Nem emlékszel? t A férj agya lassan forgott. Sejtése mögött ott állt készen a valóság, mely egyszerre rémítette és józanította. Egy villanással átgondolhatta volna á helyzetet. De még nem akarta. Ha lassan fordítja rá értelme ablakát, csata elviseli valahogyan. Akkor köny- nyebb a teher, ha fokozatosan vesszük a vállunkra. Ügy nem szakadunk bele. Meg aztán, igaz is. „Ezek a madarak az enyémek. Bárki bármit mond, az enyémek ...!” — Igaz is, majd örül neki a gyerek is. Nem adom el, nem bizony ... Veszünk még egy kanári párt... meg még egy kalitkát. ■— Az isten se tud kiigazodni az eszeden... — jegyezte meg az asszony, miközben töltött. — Köszönöm! — mentegetőzött Katona Feri. — Nekem elég lesz már ... — Mit vagy begyulladva! Igyál! Szepi is bólintott, hogy igyon. — Jófajta ital, ettől nem fájj dúl meg a fejed. Ittak hát, hármasban, egyetértésben. j
