Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-06 / 55. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET A színek varázslója fi la 2) 1 :) )ó a: í C) (£ ilv sa Találkozások Holló Lászlóval Nagyon sokáig alig tudtam bővebben róla valamit, mint amit a lexikonok és a rövid hírlapi tudósítások, apró s alkalmi közlemények elárultak. Évtizedek múltak el anélkül, hogy akár csak egyetlen művét láttam volna eredetiben; megelégedtem csupán a bizony akkor még gyérebben fel-feltünedező reprodukciókkal. S e tény csak később fájt igazán: miután a maga teljes gazdagságában kitárult előttem a kivételes képességű alkotó csodálatosan gazdag világa. Jó tíz esztendővel ezelőtt szülővárosának, Kiskunfélegyházának lelkes polgárai hívták fel rá egyre inkább a figyelmemet. Azok a helyi kulturális élet fellendítésén fáradozók — Bodor Miklós, Mezősi Károly, Sajtos Géza és Falu Tibor —, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy Holló ezerféle erős szállal kötődik városukhoz. S hogy ezt gyümölcsöztetni kell a most élők és a későbbi nemzedékek hasznára, önömére. , A félegyházi tisztelők rajongása egyre fokozta kíváncsiságomat. Hát még, amikor a hírős város és a Kiskunság költője, az azóta elhunyt kitűnő Sántha György felelevenítette közös párizsi élményeiket! Olykor nem tudott kifogyni a mesélgetés- ből. Különösen megkapott, hogy a festőművész a világvárosi kavargásban fel-felsóhajtva, imádott Alföldjét emlegette gyakran. Ám arra is futotta kedve, s ideje, hogy elkészítse a jóbarát olaj portréját. E fiatalkori műve az idők nehéz viharait kiállva, ma is ott van Sántha György íróasztala fölött; ragaszkodón őrzi a halál után is élő kegyelet. S a költő szerettei ma is mesélik a gyönyörű késői találkozást: azt az emlékezetes napot, amelyen a kilencedik évtizedében járó festő meglátogatta ifjúkori barátját a költő öreg házában. □ □ □ Feledhetetlen az első találkozásom vele. Még nem személyesen a művésszel — hanem az alkotásaival. Retrospektív nagy kiállításán — az Ernst Múzeumban — a látványtól lenyűgözve járkáltam az egymásba nyíló termekben. Nem tudtam betelni az élménnyel. Diákok nézegették a nagyméretű olajképeket, s egyre-másra hangzottak fel az elismerő szavak, a tetszés megnyilvánulásai. S a vendégkönyv bejegyzései, meg a kritikusok véleményei egyaránt a hatalmas sikerről árulkodtak. A nyolcvanéves mester kilépett a vidéki magányából az ország színpadára. Hogyan is írta egyik értő méltatója annak idején? A „küzdelmekkel, megalázkodásokkal és dicsőségekkel teljesített” pálya sok értékes alkotást termett. A „színek varázslója” megejtő egyszerűségével, mindig valósághű látásával és tisztán érthető ábrázolásával hívta fel magára a figyelmet. S kiapadhatatlan munkabírásával, tevékenységével. Az emlékezetes kiállítás félreérthetetlenül megmutatta^ Holló László legnagyobb alkotóink sorába tartozik. S azt is, hogy festhet a legsejtelmesebben, a leg- áttetszőbb líraisággal, varázsolhat akár illanó légiességet, álomszerű felvillanásokat vásznaira: mindig és mindvégig realista művész marad. Az ő kötődése és kapcsolata oly mélyen fogant, hogy az alkotói kedv csakis értékes gyümölcsöket teremthetett □ □ □ Hét vagy nyolc évvel ezelőtt, egy nyári délutánon villant fel előttem a sokat emlegetett, legendás kék szeme. Kezdettől fogva jelképesnek éreztem ezt a kéknél is kékebb, nevetősen csillogó tekintetet: az ég tisztaságát és végtelenségét láttam benne, meg az alföldi tájak eső utáni üdeségét. Ilyen egyszerű és magával ragadóan tiszta volt az egész tartása, minden mozdulata, a beszéde, hangja is. Vannak legendás helyek, amelyeket szívesen látogatnak a művészet lelkes barátai, az alkotó emberek kíváncsi hívei. Ilyen volt sokáig Tóth Menyhért miskei „remetelakja” s ilyen még ma is Benedek Péter ceglédi tanyája. Ezeknek a sorát gazdagította régtől fogva Holló László tócoskerti otthona, az ódon hangulatot árasztó, romantikus környezetű öreg épölet Debrecen egyik — részben már külterületnek számító — városrészén. Képek villannak fel, amelyeknek a középpontjában mindig ő áll. Lehajol egyik vásznáért, magasra tartja, mutatja: hogy tetszik? Közben valami ilyesmit mond: „Nem sikerült teljesen úgy, ahogyan szerettem volna.” Ilyet sokszor mondott — vagy gondolt. Igényes és türelmetlen volt önmagával szemben. A noteszomban őrzöm ezt a vallomását: „A világ olyan sokszínűén, olyan árnyalatban gazdag, hogy lehetetlen minden szépségét visszaadni. S mégsem akar az ember lemondani erről; tán ez a legszebb az egészben.” Aztán előttem a megszokott kép: ül a mezőn a hordozható kicsi széken, vállára dobva a kabát, előtte a vászon, kezében az ecset — és elmélyed az alkotásban. Néha felnéz, hosszan, mintha szugerálná a tárgyakat, mintha meg akarná babonázni a vidéket. Vagy tán épp a táj babonázta meg őt, aki élete végéig nem fogyott ki a gyönyörködésből. ö, az örök gyönyörködtető. □ crcr•. :’Ä'M&üröföld'.fö£alma többet .jelentett, számára, a, a megszokottnál. Nemcsak a szavakban, nyilatkozatokban kifejezésre jutó ragaszkodást; sokkal többet! A félegyházi utcák és terek, a templom és a piac, meg a környező tanyák világa a gyermekkori élményekbe ágyazva munkált benne élete legutolsó napjáig. Azt mondta egyszer a kérdezgető riporternek, hogy ő valójában sosem szakadt el szülővárosától, hiába élt oly távol tőle annyi éven át. S hozzátette, hogy minden műve mögött kitapintható a kiskunfélegyházi élmény, a.sok-sok régi emlék. A hűséges ragaszkodásért hálás a szülőváros: díszpolgári címmel tüntették ki, műveit állandóan kiállítás keretében közkinccsé teszik, emléktáblát helyeztek el a szülőházán, előadásokon ismertetik életét és életművét. Az alkotó, aki nemrégiben távozott el örökre az élők sorából, így él továbbra is azok emlékezetében, akiknek megálmodta műveit. Éppen ma lenne kilencvenéves. Varga Mihály JEVGENYIJ JEVTUSENKO Az ifjú nő A hullámból kiszállt az Ifjú nfl, csodálkozó szemmel nézett körül. Csupa fiatalság volt és eró, Jött diadalmasan, fesztelenül. Vonalain figyeltem, hogy suhan, zajjal domlnóztak a part felett, sötét hajából, lengve magasan, nagy, fehér liliom emelkedett. A játszók meglepetten felnevettek! „Nini, csoda-liliom! Igazán!” Bíbor-piros vitorlák díszelegtek a kékszlnü, nedves fürdőruhán. Kivillogott a szép fogak fehérje, a sárga part felé ment szótlanul, s hallatszott: lesült bőréről a fövénybe a lefutó sok csepp zlzzenve hull. 1 Az élet elfut Jó és rossz napokban, a porló évet nem marasztalom, de én már most tudom határozottan, mit Iátok majd halálos ágyamon. i Lesznek szent és bölcs percek életemben. Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm. De akkor az a nő lesz majd szemem- A bsn, iáíb'jQ ahogy kiszáll a vízből, s szembe jön. Aprily Lajos fordítása NÁDASDI ÉVAi Szegényen Olyan szegényen, olyan fáradtan alszom el, és álmaimban múlik el minden kaland. A nappalt tanulni kell. Ez maradt még hátra. Már értelek, s veled leszek nemsokára. Kodály Zoltán élete képekben és dokumentumokban Eősze László könyvéről Várnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a .szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres* már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsilla-bundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucs- ma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzói a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint, vagy turkálja a csizmácska orrávaí a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a- mamával” —gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, hogy komolyabb, így az ezüstszürke bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjába a pincér a levest. Éod olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, ameny- nyi a paplanvarrásos zöld ■ mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és •visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda, luxus kivitelben, a város egyéb viszonyaihoz képest némi rongyrázással, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szal- longását bámulta. Tűnődőn komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Kés- sel-villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a -villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkai nyúlt bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdezem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Á... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — Nem..., ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csizmácskái- ban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgó-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan? Mindene? • Vámos László felvétele. A Balázs Béla-dijas fotóművész képeiből kiállítás nyílik a hét végén a Kodály Zoltán Zene- pedagógiai Intézetben. „... Kodály ars poeticája, ösz- szefoglalásra, a látszólagos ellentmondások egybekapcsolására törekvő munkássága él és hat ma i&. De él és hat a tudós kutató és a nagy koncepciójú nevelő szelleme is: számos publikációja éppúgy alapvető fontosságú marad a nemzeti és nemzetközi folklórkutatásban, mint ahogy a zenei írás-olvasás oktatására, az ifjúság és a közönség nevelésére kidolgozott rendszere a világ zene- pedagógusai körében. Mindezek fölött azonban él és hat művészete, mely egyetemes értékű és időtálló, mert népe és kora igazságainak kifejezésére vállalkozott. S ez adja meg Kodálynak, a nemzeti zeneszerzőnek vitathatatlan nemzetközi rangját.” E szavakkal foglalja össze Eősze László, a neves zenetörténész a Kecskeméthez oly szoros szálakkal kötődő Kodály Zoltán életét bemutató könyvében álművész, tudós és nevelő munkásságának jelentőségét. A Tanár úr halála után tíz évvel egyrészt a helyes értékelésre figyelmeztet, illetve arra, hogy ez a páratlanul sokrétű és gazdag, a saját szak- tudományát és művészeti ágát messze meghaladó hatású életmű milyen sok feladatot ad a következő nemzedékeknek, s milyen gazdag művészi, emberi élmények forrása lehet azoknak, akik nyitott füllel és szellemmel közelednek hozzá. A képeskönyvek gyakori veszélye, hogy a közvetlen vizuális élmény csábításának engedve csak a látványra figyel az ember, s legfeljebb az útbaigazító rövid mondatokat olvassa el. Igaz, a kötet mondanivalójának leglénye- gét a képek is kifejezik. Bemutatják egy szerény, szorgalmas, majdnem eseménytelen; derűs és nehéz pillanatokban, küzdelmekben és sikerekben mégis gazdag életpálya színtereit, fontosabb állomásait. Elvonulnak előttünk a gyermek- és diákévek, az ifjúkori kutatóutak és kirándulások, az érett mester nagy sikerű hazai és külföldi szereplései. Galánta, Nagyszombat, Budapest, Bihar- füred, Kecskemét, Nagykőrös, Anglia, Szovjetunió, Amerika. Arcok tűnnek fel a magyar és a nemzetközi zenei életből: Bartók, Dohnányi, Toscanin, Furtwängler, Reiner Frigyes, Ansermet, Monlár Antal, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán, Britten, Casals, Stokowski, Richter, Sosz- takovics. Felsorolni is hosszú lenne mindazokat, akik Kodály művészetének és személye hívéül szegődtek, akik munkatársává váltak. Külön hely illeti meg Sándor Emmát, aki csaknem öt évtizeden át segítette, inspirálta a szerteágazó munkában; és Péczely Saroltát, aki a sok küzdelem sikereit megérlelő utolsó években vált nyugalmat, derűt teremtő élettárssá. Érdekes prózai és zenei kézirathasonmások dokumentálják Kodály sokoldalú életművét. A népéért felelősséget érző és vállaló kiemelkedő személyiséget ismerhetjük meg a társadalmi megmozdulásokon készült felvételekről. A fiatalokhoz fűződő elkötelezett viszonyt számos komoly és derűs kép szemlélteti: ifjúsági kórusok dalosai, népi énekesek, óvodások veszik körül Kodály Zoltán alakját. A szocializmust építő magyar állam magáévá tette Kodály demokratikus művészi és nevelői célkitűzéseit. A képek egy része a köz érdekében kifejtett fáradhatatlan munka megérdemelt sikereit, a hazai és külföldi kitüntetések ünnepi pillanatait idézi fel. A dokumentumok egyben figyelmeztetnek is arra. hogy az életmű sikeres utóélete rajtunk, az utódokon múlik. Sok tennivalónk van, hogy teljesen megvalósuljon Kodály Zoltán „százéves terve”, amely az egész népre kiterjedő magyar zenekultúrát tűzte ki elérendő célul. A képekben elbeszélt életraj- / zot szerencsésen egészti ki a bevezető rövid esszé. Aki csak ezt olvassa Kodályról, az is kielégítő képet kaphat az életműről. Bemutatja a legfontosabb alkotásokat, kijelöli helyüket a magyar és európai zene- és művelődéstörténetben, a kortárs művészeti .törekvések között. Megfelelően ismerteti a tanulmány a tudós és a nevelő eredményeit is. Eősze László kötete a közelmúltban jelent meg új, átdolgozott és bővített kiadásban. Értékes információ révén nemcsak szép ajándélj ez az album, hanem nélkülözhetetlen segédeszköze a zenetanároknak, muzsikusoknak, a Kodály Zoltán élete és munkássága iránt érdeklődőknek. Méltó tisztelgés a tíz éve elhunyt kecskeméti születésű nagy mester emléke előtt. Ittzés Mihály 1. > Stotz Mihály rajza.
