Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-29 / 74. szám
1977. március 29. • PETŐFI NÉPE • 5 Honnan jöttek Hogyan élnek Elégedettek-e Mit akarnak a közművelődés dolgozói ? VENDÉGEINK VOLTAK „A közművelődésben következetesen kell érvényesíteni az általános káderpolitikai elveket. A munka ideológiai-politikai jellegére való tekintettel különösen fontos, hogy a politikai, szakmai, emberi követelménvek együttesen érvényesüljenek.” ki Sár :> k :>, ió íil k C), (S )re k llVí sa) s: (Az MSZMP Központi Bizottságának határozatából) Többségben az érettségizettek Milyen a népművelőink iskolázottsága általában? A negyvenből ötnek van egyetemi végzettsége, tizenháromnak főiskolai diplomája, s tizenkilencnek érettségije, ök vannak hát legtöbben. S hogy az összkép még rosszabb legyen: három személy megrekedt az általános iskolánál. Má, amikor széles körben szorgalmazza társadalmunk a fizikai dolgozók továbbtanulását, talán nem kell bizonygatni ennek a ténynek a visszásságát. Nehezen hihető, hogy aki maga a középiskoláig sem ért el. tanulásra képes serkenteni másokat. Márpedig ez egyik fontos feladata a közművelődési dolgozónak. Tovább rontja a képet, hogy a negyven személy közül mindössze hatan rendelkeznek valamilyen népművelői-szakmai előképzettséggel, például rendezői tanfolyammal. Sok az új dolgozó A hiányos előképzettséget, az alacsonyabb iskolai végzettséget pótolhatja a szakmai gyakorlat. Elképzelhető — van is rá példa —, hogy valaki érettségivel rendelkezik, s a< évtizedes gyakorlat sok tapasztalata képessé teszi a tartalmas munka végzésére. Ami azonban a kérdésnek ezt az oldalát illeti, egyáltalán nem rózsás a helyzet. Sőt. Nézzük a számokat. A negyven közművelődési dolgozó közül tizenöt mindössze néhány hónap óta van a pályán; kilenc meg csupán egy-két esztendeje. Ez a tény önmagáért beszél, s abból adódik, hogy gyakran és sokan fordítanak hátat a művelődési intézményeknek. Az okok közül csak néhányat említünk meg: gyakori esti és hét végi elfoglaltság; kevés fizetés; a megbecsülés hiánya; nem megfelelő előképzettség. A gyakori vándorlás következtében állott elő az a nem éppen szívderítő helyzet, hogy a megkérdezetteknek csupán egynegyede töltött el öt évnél hosszabb időt jelenlegi beosztásában. Vannak községek, ahol a művelődésiotthon-igazgatók szinte évente cserélődnek. Mit csináltak azelőtt? Vajon mivel foglalkoztak a mai népművelők, mielőtt jelenlegi beosztásukba kerültek? Minden negyedik személy végzett azelőtt is népművelési munkát. Minden ötödik volt előzőleg pedagógus. Különösen falun alakult kedvezőtlenül a helyzet. Nehéz elhinni, hogy a raktáros, gondnok, a háztartásbeli szakmunkás, könyvelő, segédmunkás, diák és az adminisztrátor megfelelő iskolai és szakmai előképzettség nélkül megállja a helyét a kulturális munka irányításában. Van rá eset, hogy valakit azért „tesznek be” a művelődési intézménybe, mert — amint feljegyeztem — „beteg az illető, máshol nem felel meg”, vagy mert „másutt baj volt vele, nem hagyhatták ott”. Az meg éppen nem dicsérendő, hogy húsznál több olyan főállású közművelődési dolgozó van a negyven közül, aki előzőleg semmiféle előgyakorlatot nem szerzett a kulturális munkában. Ez különösen az igazgatók esetében szembetűnő; tízen akadnak ilyenek. Pedig azt hihetné az ember, hogy a művelődési intézményvezetők kiválasztásakor szempontként számításba jön a szakmai gyakorlat és rátermettség. Sajnos, sokszor nem így van. Tanulnak-e tovább? Akik rászorulnak, miként igyekeznek pótolni hiányos felkészültségüket? Mit tesznek azért, hogy a fejlődéssel lépést tartsanak? Tizennégyen folytatják tanulmányaikat valamelyik főiskolán; s hárman egyetemen. Érthetetlen viszont, hogy csupán egy népművelő jár középiskolába, pedig régebbi mulasztásaik miatt erre többen is rászorulnának. Tizennyolcán semmilyen oktatási formában nem vesznek részt. Egy érettségizett művészeti előadó mondta, hogy hiányát érzi a tanulásnak, de a körülményei akadályozzák — ám ez a szándékában pozitív vallomás alig változtat a kép egészén. Nem fogadható viszont el, hogy „ehhez a munkához még a nyolc' általános is elegendő lenne”. (Ezt is egy érettségizett előadó mondta. Talán önmaga nyugtatására?) □ □ □ Negyven népművelőt kérdeztünk életéről, és munkájáról. Ennyien vallottak rokonszenves nyíltsággal, olykor önkritikusan önmagukról és környezetükhöz fűződő kapcsolatukról. Tudjuk, hogy e vizsgálódás nem hatolhatott eléggé mélyre, kevés a tá- gabb összefüggések feltárásához. Ám hiszünk abban, hogy a fentiek közzétételével sikerül valamelyest ráirányítani a figyelmet közművelődési életünk szervezésének fontos területére. Arra, amiről a személyi' feltételek címszó alatt szoktunk beszélni. Varga Mihály (Vége.) Újjáépül a varsói királyi palota Hat éve csupán lövésektől szabdalt, romos falak mutatták, hogy itt állt valaha a lengyel királyok palotája. A nácik által rombadön- tött épületrendszer újjáépítéséhez 1971-ben kezdtek hozzá, idén januárban pedig megnyílhattak kapui az első látogatók előtt. A történészek és a műemlékvédelem építészeinek jó együttműködését dicséri ez a siker, továbbá az állami és társadalmi segítséget, amely nélkül ma aligha gyönyörködhetnének a palotában a varsóiak. Az újjáépítés nemzeti ügy volt; az irányítására alakított bizottság címére Lengyelországból — de még külföldről is érkeztek pénz- és természetbeni adomá-1 nyok. A királyi palota építői felhasználták mindazokat a gazdag tapasztalatokat, amelyeket a háború sújtotta Varsó, Gdansk, Wroclaw újjáépítésénél eddig Szereztek. ' Restaurálása mindamellett óriási feladat. Ugyanis most, hogy az épület külseje már teljes pompájában idézi a múltat, az eredetit — felmerül a kérdés: milyen legyen a belseje, milyen intézménynek adjon otthont? Nos, a terv az, hogy ne csupán múzeumok kapjanak itt helyet, hanem a kulturális és művészeti élet valódi központja legyen az újjávarázsolt palotasor. A termekben való berendezkedést gondos kutatómunka előzte meg. A berendezési tárgyak mintegy fele az egykori királyi palotából származik. Az akcióban, amely ezeket az értékeket annak idején megmentette, a Nemzeti Múzeum muzeológusain kívül a varsói lakosság is részt vett. Így az újjávarázsolt királyi palotába Spanyol zenei szakemberek Kecskeméten A hazánkban tartózkodó spanyol muzsikus küldöttség programjának legfontosabb állomása Kecskemét volt, ahol egy hetet tölöttek a vendégek.' A Kodály-intézetben beszélgettünk a csoport vezetőivel, szervezőivel, Spanyolország zenei életének jelentős képviselőivel. visszatérhetnek a legértékesebb kincsek: a lovagterem festményei, Le Bruns és Monaldi bronzszobrai, a báltermet díszítő Minerva és Apolló szobrok, Canaletto képei, korabeli arany-, ezüst-, és porcelánremekek. Ami a termek, épületek rendeltetését illeti, az egykori úgynevezett Szász Kápolnában kamarazenei koncerteket fognak adhi; a ,Szenátor-teremben — ez egyike a legszebbeknek — rendezik majd a legfontosabb állami ünnepségeket; a várudvarban szabadtéri színházi előadásokat tartanak. A palotában kap helyet a lengyel történelmi festészeti galéria, s a múzeumok egész sora. A véglegesen berendezett királyi palotát előreláthatólag 1978- ban nyitják meg a látogatók előtt. (BUDAPRESS — INTERPRESS) Antonio Fernandéz-Cid, az ABC című folyóirat és a La Van- guardia című lap kritikusa; Mamiéi Angulo zeneszerző, a madridi konzervatórium tanszékvezető tanára; Ramon Jiménez pedig a Real Musical zenei kiadó és koncertrendező vállalat igazgatója. — A magyar közönség számára Spanyolország az egzotikus népzene hazája. Él-e az eredeti folklór. s hogyan foglalkoznak az értékek összegyűjtésével? — • A spanyol népzene rendkívül sokrétű és gazdag — kezdi ismertetését Antonio Fernandez- Cid. — Mégis, ni a tévhit él világszerte, hogy az andalúziai muzsika vagy a Flamaneco-stílus az egyetlen igazi népzenénk. Az utolsó negyven évben nagy arányú folklorisztikai munkát folytattak hazánkban: dalokat, táncokat, népszokásokat gyűjtöttek ösz- sze és adtak ki a különböző tájegységekről. Külön társaság is alakult a népzenei értékek megmentésére és népszerűsítésére. — A spanyol népzene nagy tudósa volt a nemrég elhunyt Garcia Matos — veszi, át a szót Angulo professzor. — Neki köszönhető jórészt, hogy gyűjtemények és lemezek őrzik a spanyol népzene legértékesebb típusait. Hiányzik azonban a-'zenei-tudomá- nyos szempontú rendszerezés. S nagy kár, hogy zeneszerzőink, pedagógusaink sem ismerik eléggé. A spanyol komponisták — mint Manuel de Falla —i főként a húszas-harmincas években komponálták népzenei ihletésre. — Milyen a spanyol hivatásoshivatalos zenei élet? — Hazánkban igen népszerű a muzsika — kezdi ismét a neves zenekritikus. — Legfontosabb városaink egyúttal a zenei élet központjai: mindenek előtt Madrid és Barcelona. De például Valencia környékét is olyan emberek lakják, akiknek valóban: életelemük a zene. Sok tehetséges 'művészünk származik erről a vidékről. Ami a közönségkapcsolatot illeti, néhány állami zenei előadótestület mellett főként a magánvállalkozáson alapuló, helyi filharmóniai társaságoknak jut a főszerep. A legtekintélyesebb hivatásos együttesek — mint a nemzeti szinfo- nikusok és a rádiózenekar — évente mintegy huszonöt műsorra készülnek fel, és ezeket egymást követően két-háromszor adják elő. A nagynevű társulatok mellett fontosak az amatőr kórusok. — Állandó operaházunk, sajnos, csak egy van, az is magán- vállalkozás Madridban — folytatja. — Évadonként húsz művet mutatnak be hetven előadásban. A fellépő világsztárok között — erre nagyon büszkék vagyunk — sok a spanyol énekművész: Mon- . serrat Caballé, Placido Domingo, Pilar Lorengar és mások. Nagy szerep jut a tíz helyen rendezelt. operafesztiváloknak, s általában a zenei találkozóknak. Nemzetközi szempontból a legjelentősebbek: Granada, Santander és Barcelona, ahol magyar együttesek, művészek is gyakran megfordulnak. Üj színfoltot jelent a főváros zenei életében a konzervatórium nyilvános hangversenysorozata. A fiatal alkotók friss műveit is itt mutatják be. — A konzervatórium kapcsán szeretnénk hallani a spanyol zenei nevelésről is. — Mintegy százötven éve a konzervatóriumok jelentik a zenei nevelés egyetlen szervezett formáját — veszi át a szót Manuel Angulo professzor. — A hagyományos név azonban csak három-négy esetben jelent valóban főiskolai értékű képzést. Más helyeken — jórészt magániskolákban — csupán alsó- vagy kö- zéplokú oktatás folyik. A nagy éideklődésre és a sezrvezeti megoldatlanságra jellemző, hogy a madridi konzervatórium jelenleg nyolcezer (!) diákot tart számon. A zenei közoktatás még elmaradott: szinte véletlenszerű, hogy az elemi iskolában van-e ének- oka vagy nincs. A tanárok lelkesedésén múlik, vagy ha a szülők nagyon kívánják, akkor vezetik be az ének-zenei oktatást. Tanügyi reform vált szükségessé, amelyre 1980-tól szeretnénk .áttérni az oktatási minisztérium tervei nyomán. — A zenei élet fejlődési jeleit mutatja, hogy 1966-ban új koncertterem épült, ahol évi 250 hangversenyt rendezünk. 1970- ben pedig elkészült a mi székházunk is — teszi hozzá Ramon Jimenez, a Real Musical igazgatója. — Mit sikerül hasznosítani a magyarországi tapasztalatokból? — Én csak öt napra jöhettem — mondja Antonio Fernandez- Cid. — Két cikkben fogok beszámolni a magyar zenei nevelésről és a zenei életről. — A csoport többi tagja kél héten át ismerkedik óralátogatásokon és gyakorlati foglalkozásokon a magyar zenei neveléssel, a Kodály-koncepcióval. Számos vezető zenei szakember — kon- zervatóriumi igazgató, tanszék- vezető tanár és természetesen gyakorló pedagógus, elemi iskolai tanár jött velünk — fűzi hozzá Manuel Angulo. — Tizenketten állami ösztöndíjjal, további hatan pedig a Real Musical, illetve a magyar Zeneműkiadó Vállalat ösztöndíjával érkeztek. Zenei reformjainkhoz keressük a megfelelő megoldást, s azt szeretnénk, ha magyar tanárok jönnének majd Spanyolországba, hogy tanfolyamokon ismertessék Kodály zenei nevelési elveit és a bevált módszereket. IÚzés Mihály Anlonio Fernandez-Ci(l. • Manuel Ancid». • Ramon Jiménez. Barátaim, a maszájok Kelet-Afrikában, pontosabban meghatározva Tanzániában és Kenyában élnek a maszájok. Lélekszámúk nem nagy, alig vannak 250 ezren, a hírük viszont annál nagyobb: ők Kelet-Afrika legharciasabb törzse. Ezt hosszú évszázadokon keresztül tapasztalhatták a szomszédos népek, hiszen nekik kellett elviselniük, hogy a maszájok megtámadják őket, leányaikat és asszonyaikat elrabolják. Visszaszerzésükre még gondolni sem mertek, mert a maszájok híre határaikat messze túlszárnyalta. Ennek a háborítatlan asszonyszerzésnek a következménye a maszájok „elfeketedése”, pedig a Felső-Nílus vidékéről származnak, de arab rokonságuk ma már csak büszke rátartiságukból és bátorságukból tűnik ki. A bőrük színe már éppen olyan fekete, mint a szomszédos néger törzseké. Harciasságuk pedig nem a szomszédos törzsek megtámadásában és kirablásában mutatkozik meg, hanem abban, hogy ők a legjobb kirongózik, azaz vadnyomozók. Sértésnek veszik, ha valaki négernek nevezi őket. ök nem négerek! ök maszájok! Talán ezért mázolják be magukat vörös agyaggal, hogy a többi feketétől megkülönböztessék magukat. Rátartiságuk következménye, hogy a szomszéd néger törzseket lenézik. A férfiak a többi néger törzstől eltérően vállasak, magasak és karcsúak. Hajukat sok apró fonatba fonva viselik. Ezek az apró fonatok gyönggyel és kagylóval vannak díszítve. Öltözetük egyszerű színes lepedő: piros vagy narancssárga, amit félvállon átvetve viselnek, a deréktájon rendszerint tüskével összefogva. Sarujuk orrszarvú, zsiráf, esetleg elefántbőrből készült, antilop szíjjal kötik fel a lábukra. Foglalkozásuknak megfelelő a fegyverzetük: hosszú, lapos lándzsa. Ha ilyen lándzsával felszerelt két maszáj harcos vagy pásztor oroszlánnal — ahogy ők mondják: szimbával — találkozik, gondolkodás nélkül megtámadják. A harc eredménye szinte minden esetben az oroszlán lenyúzott bőre. Övükön bőrtokban mindig ott a nyíl és a tőr. Szükségük is van a fegyverekre, mert a legeltető pásztoroknak gyakran kell megvédeniük állataikat. Éjszakára ugyan beterelik a zebu-csordá'kat a „bómába” — a tüskekerítéssel körülvett szálláshelyre —. de a nagy ragadozók néha még innen is megpróbálnak zsákmányt szerezni. A maszájok eledele a vadon gyümölcseiből és a zebu tejéből, aludttejből, túróból, sajtból áll. Meg kell említenem egy jellegzetes ételüket. Nem tudom, hogy m ÖÄ1 hívják, de mint érdekességet, érdemes elmondanom: a tejet ösz- szekeverik az állatokból csapolt vérrel és rózsaszín masszát készítenek belőle. Ezzel megtöltenek egy lopótök-kulacsot, amin különböző beégetéses díszítés van és az övükön fityeg állandóan. A csorda őrzői egész napot is elvegetálnak ezzel az eledellel. Mielőtt újra használnák, illetve feltöltenék a lopótök-kulacsot, izzó ággal kifüstölik és utána ze- bu-vizelettel kiöblítik. Az öblítéshez azért nem használnak vizet. mert állítólag akkor a betöltött tejtermék nem lenne egyenletesen sűrű: vizet eresztené, azt pedig nem szeretik. A nők már kevésbé tetszetősek, mint a férfiak. Kopaszok és nagyon korán öregedők. Kopaszságuk nem a hajhullástól, hanem a fej borotválásától származik. Fülük teleaggatva különféle nagyságú és súlyú karikákkal, ennek az a következménye, hogy fülcimpájuk hihetetlenül nagyra nyúlik. A nyakukon gyöngyfűzér- ből készült gallért viselnek. Egyesek, hogy előkelőbbnek tűnjenek, lakatkulésokat, biztosítótűt és ehhez hasonló lim-lomot aggatnak a gyöngygallérra. Karjukon előszeretettel viselik a drót- spirál-díszítést, noha alatta sok élősdi nyüzsög. Életmódjuk meglehetősen primitív. Bár láttam maszáj harcost ősi öltözetben, karján karórával, ami talán nem is annyira az idő múlását volt hivatott mutatni, inkább csillogó fémkarkötője miatt viselte gazdája. Tanúja- voltam, amikor a legyektől, férgektől hemzsegő, áporodott levegőjű vályogkunyhóban a fiatal maszáj tranzisztoros rádión tánc- zenét hallgatott. Ezek még mindig az afrikai gyarmatosítás rovására írható jelenségek és bűnök. Ma már ugyan ónálló államban élnek a többi törzzsel együtt, de az analfabetizmus még mindig hihetetlenül nagyméretű. A fejlődés tulajdonképpen 1964. .április 26-tól indult meg, akkor alakult meg a Tanzániai Egyesült Köztársaság.. Ez az egy évtizednyi idő persze nagyon kevésnek bizonyult ahhoz, hogy komoly eredmények mutatkozzanak, de hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy az írástudatlanságot felszámolják. Az újszülött maszájakat „NGE- RAF’-na'k nevezik, majd később a fiúgyermeket „LAJÓN”-nak, a leánygyermeket „DOJE”-nek. A felavatásra kerülő gyermek neve „BARNÓTI”, majd később MÓRÁN; mikor harcosokká válnak, „ELMORAN”-nak nevezik magukat. Az asszonnyá lett nő „SZJAN- GJKI”, az idősebbje „GOGO” maszájul. A kamaszodó fiúgyermekeknél 12—14 éves korban történik az avatás, ami körülmetéléssel kezdődik, majd elkülönítve a családtól a többi fiatallal külön táborba költöznek három-riégy hétre és tanulják a vadászat és család- alapítás szabályait. Ez alól nem kivételek a leánygyermekek sem. akik férjhezmenetelig, illetve míg meg nem veszik őket a szülőktől, a fiatalok táborában tartózkodnak, ahol élik világukat. Ha a morán harcos családjában meghal az apa, vagy netán megelégelte a tétlenséget, hazamegy családfőnek, s annyi feleséget vesz magának, amennyi az állatai tartásához feltétlenül szükséges. Szerelemre nincs szükség, csak munkaerőre. Megváltozott életmódjával az étrendje is bővül, most már többfélét, változatosabb ételt és italt fogyaszthat, amit harcos ifjúkorában nem volt szabad. A maszáj köszöntés SORELAJ vagy csak egyszerűen SORE, ami magyarul barátságot jelent. A maszáj kunyhó, a KRÁL, vékony, hajlékony botokból készül. A botokat ovális alakban a földbe szúrják, közép felé behajlítják, összekötik, majd néhány gallyal átszövik és legvégül kívülről tehéntrágyás agyaggal simára betakarják. A forró napon olyan keménnyé szárad, mint a tojáshéj. A legnagyobb trópusi zivatar sem tudja tönkretenni. Egy kis nyílást hagynak rajta a ki-bejárásra. A nagyobb településekhez közel álló családok gyermekei már iskolába is járnak. Egyenruhát kapnak, ez ingyenes, a fiúk színes inget és kakhi nadrágot, a kislányok egybeszabott pamut- öltözetet, vagy zöld vászonruhát.. (Folytatjuk.) > Copfos maszáj férfi. És kopasz maszáj nők.
