Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
/ MŰVELŐDÉS . IRODALOM .MŰVÉSZET VÖRÖS LÁSZLÓ: A Tiszát áj híd-szerepéről Bizonyára Szeged földrajzi helye, országhatárok találkozásához való közelsége is ösztönző tényező volt abban, hogy a Tiszatáj már 30 évvel ezelőtt, az induláskor egyik nagyon fontos feladatának tartotta az itt élő szomszédos népek kultúrájának közvetítését. A legdöntőbb mégis az a tudatos meggondolás volt, amely — tanulva a történelmi múlt jó és rossz példáiból — világosan tükrözi, hogy e népek igazi és tartós boldogulása nem egymás ellenében, hanem csakis egymás mellett, s egymás javára teremthető meg. Ezért lett a szerkesztés eltökélten vallott és vállalt programja a hídépítés szándéka már a kezdetekkor. A körülmények átmenetileg ugyan nem kedveztek ennek a törekvésnek, de a hatvanas évek elején-közepén a lap ismét élt a kedvező lehetőségekkel. Ezekben az években* indult meg újból — a Kilátó rovattal — a Tiszatáj olyan irányú tájékozódása, ami az évek során egyre jobban jellemző jegye, profilalaki tó vonása lett: a közép-kelet-európai szocialista országok nemzett irodalmának és az országhatáron túli magyar irodalomnak bemutatása, közlése és kritikai szemlézése. A fejlődés a hetvenes évek elején új rovatokat eredményezett, először a „Most-Punte-Híd” címűt, amelyet a szerkesztőség az alábbi gondolatokkal indított el 1970- btn: „Egy harminc évvel ezelőtti Németh László tanulmány címének átalakított változata ez... Most a szláv nyelveken punte románul — híd. A hidat erősíteni kell. Az irodalom a legjobb munkása ennek a hídverésnek.” Azóta a folyóirat közölt; már kisantoló- giát a mai román, szlovák, szerb, lengyel irodalomból, különszámot nyelvrokonaink kultúrájából, és a sor a jövőben még folytatódik is. A Kilátót 1970-ben felváltó Figyelő után 1973-ban indult meg a Tiszatáj ma is élő, jellegzetes ro9 Csikós András: Tanya. PETRI CSAT HÓ FERENC: Mária ünnepei József halott már három éve. A gyerekek havonta egyszer vendégségbe mennek Máriához. Eszik a madárlátta kenyeret, a hamubasült pogácsát. Azt mondják: tél jön. Azt mondják: nyár jön, topognak, álldigálnak, darálják, mint a verkli: vigyázzon magára, drága mama. vata, a Kelet-európai Néző, nyomon követve a baráti népek irodalmának, kultúrájának fontos eseményeit, jelenségei^ folyamatait, s egyben azt is, hogy a magyar irodalom alkotásai mennyire ismertek, és milyen fogadtatásra lelnek náluk. Mert a híd csak úgy töltheti be összekapcsoló szerepét, ha kétirányú rajta a mozgás, ha átad és átvesz egyidőben, ha kölcsönösen ismerteti meg egymás értékeit. IlyerV értékek pedig bőven vannak az itt élő népeknél anyagiakban, erkölcsiekben és szellemiekben egyaránt. Meggyőződésünk hogy folyóiratunk szép hagyományát folytatjuk és — más laptársainkkal együtt — jó ügyet szolgálunk, ha a hídverés munkájú: erőnkhöz képest a jövőben is vállaljuk és végezzük. SIMÁI MIHÁLY: Sesztalov otthon* sorsos erdők tavak folyók — nem tudnak elszeretni innen hattyúöreg hollóöreg a partokon horgonygyökér horgonygyökér csillagszorítás ezer gép sem vontathat el nein tudtok elszeretni innen éz a nyires még átvilágít fehér éj fehér hó sajog megíratlan sámándobok szálldoss csak vitorla hajam verdess csak evező kezem levelek — örökégö lelkek ágak — örökkön-zörgő csontok levélrés-szemek éjszakája ajak-nélküli énekek könyöklők zöld-zöld medvevárban nem tudtok elszeretni innen mint fehér rénszarvas szügyén a vércsillag — szívem világít ‘ lehellettel-megilletett lovam ágaskodik a hóból toronylik tűz-fejedelem örvényben sámán-ős forog lemerülő konök kezével veri az ős vadvíz-dobot * Juvan * Sesztalov szovjet— manysi költő, a hatezres lélekszámú finn-ugor rokonnép európai hírű alkotója. Színházi világnap Ma, a színházi világnapon, amikor a színjátszás ősi művészetére emlékeznek mindenfelé a világban, Kecskeméten egy történelmi drámát játszanak. A társulat Németh László VII. Gergely című drámájával vesz részt az általános ünneplésben, ezzel is jelezve, hogy a színház törekvései azonosak azzal, amit az író megalkuvás nélküli következetességgel hirdetett pályájának negyven évén át: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hamisságot...” Ezt a mondatot eredetileg VII. Gergely pápa utolsó szavainak tulajdonítják, de Magyarországon Németh László művét követően vált ismertté. Azé a színházi drámateremtő Németh Lászlóé, aki hatalmas életművében önálló dramaturgiai rendszert dolgozott ki, élesszemű kritikusként a műfaj jelentős egyéniségei közé emelkdett, és több mint harminc drámájának megírásával sajátos színpadi világot alkotott. Az igazság megjelenését nemcsak a művekben leírt mondatokban, hanem a pódiumon kimondott szavakban, eljátszott gesztusokban is megkövetelte. Más szóval, határozottan és keményen támadta a színpadon megjelenő giccset, silányságot, üres szónoklást, amely korábban egyaránt jellemezte ,a polgári! színházak klasszikus és modern előadásait. „Bizonyítsam-e magam előtt, hogy mennyire undorodom a kortársak színpadától? — írja még az 1930-as évek elején Aristophanesről szóló jegyzetében. — Az emberek egy polgári ebédlőt akarnak, ahol a népszerű színésznő személyesen méri a levest, vagy keni a vajaskenyeret A kenyér igazi kenyér legyen, a vaj igazi vaj. Ha a színésznő ugyanazt csinálja a színpadon, amit a néző odahaza: az az élethűség. Ha jobban kanyarít a kenyérbe; az a humor... Mit kezdjünk azzal a színpaddal, amelynek ideje együtt tartozik járni a néző zsebórájával, s a tőmondatokban beszélő színész csak any- nyi szót használhat, mint egy lipótvárosi zsúr, szilasbalhási lakodalom közönsége ... Föl lehet forgatni ez't a színpadra tálalt valóságot úgy, hogy az emberek belenyugodjanak?^*^ Törekvését korszerű kifejezéssel közművelődési eltökéltségnek is nevezhetjük, mert célkitűzéseiben a társadalmi mondanivaló és a közönségre gyakorolt hatás szoros egymásrautaltságban jelenik meg. „Az új műfaj — írja — csakis a színpad deszkáiról nőhet ki. Miért?... Mert a színpad az egyetlen hely, ahol a legmagasabb szellem is szóbaele- gyedhet a legalacsonyabbal...” Németh László szellemét megidézni ma, a színházi világnapon hangsúlyozottan is felelősségteljes elkötelezettséget jelent. A kecskeméti társulat vállalja ezt. A színház egyike hazánk és a nagyvilág azon műhelyeinek, amelyben tudatosan keresik az időszerű írói mondanivaló korszerű és hatásos kifejezési formáit. A VII. Gergely színpadi megvalósításának kísérlete élő példa erre. A kecskeméti színház művészei csatlakoztak azokhoz a társulatokhoz, akik felvették a harcot a puszta szórakoztatás, az igénytelen színjátszás ellen, és keresik a közönséggel való kapcsolatok kiteljesítésének módszereit. Mert a korunk emberét izgató nemzeti-társadalmi problémák hatásos megjelenítéséhez nem elégséges pusztán a színpadi világ megváltoztatása... A valóságosra is hatni kell. A nézők tudatának átformálásához, az igényes és gondolkodó közönség megteremtéséhez a színházaknak is nyitottabbá, demokratikusab- bakká, más szóival korszerűbbekké kell válniuk. A magyar színházak törekvéseit ugyanaz a közművelődési elAPRILY LAJOS: Beethoven halála* (Lakatos Imrének) Különös fény lobbant az ablakokra, viharral vemhes, mély felleg-blbor. Az asztalon, késő kinálkozással, bontatlan állt a rajnamentl bor. I.assult és elakadt az ódon inga. Az ablakon pattant a jég-serét, s villám-karmester fenn elindította a zivatar bőszült orchesterét. Az óriás felérezett a hangra. így rebbent meg, ha dúlt séták után zengett az égi zongorák haragja: Ez a nagyobb! Ez a nagyobb titán! Időt ostromló büszke lázadását rég rejti majd a némító Titok, s ez a vetélytárs ieileg-zongorákon titáni kézzel még zenélni fog. Robbant a menny és lobogott az utca — sötéten várta túl a néma part. Karja kinyúlt és elcsukló ököllel megfenyegette künn a zivatart. * Tegnap volt 150 éve,, hogy elhunyt Beethoven, a zeneköltők fejedelme. • Gergely pápa és Desidérius apát (Gábor Miklós és Forgács Tibor) Németh László drámájának . záró jelenetében. kötelezettség jellemzi, amit a világszínház sok nagy jelentős társulata írt fel zászlajára: a klasszikus szerzők és a mai hazai és külföldi drámairodalom jeles alkotásainak bemutatásával gondolatébresztőén szólni a mindenkit érdeklő kérdésekről. A kecskemétiek politikus színházi törekvéseit kedvező visszhang kíséri. Ezt nemcsak a lapokban szaporodó, elismerő bírálatok és a színház barátainak a bemutatók iránti lelkesedése vagy éppenséggel vitái tanúsítják. Bizonyság rá a közönségnek az elmúlt öt év alatt megduplázódott nagyságú tábora is. A színjátszás — megszületésének pillanatától napjainkig — mindig a legnagyobb hatású művészeti ágak egyike volt. Ha egy-egy társulatot rá is bírtak, hogy főúri, királyi udvarokban csak a kevesek igényét elégítse ki, társaik akkor is ott maradtak a fogadókban, vásárokon és piactereken felállított dobogókon — az „egyszerű” emberek közönsége előtt. A teátrumot nem lehe-" tett kisajátítani, sem arisztokratikus elvontságba emelni, mert közösségi gyökereinél fogva mindig megmaradt a mindennapok problémái szószólójának. Ma, amikor a földkerekség országai között és határaikon belül is oly sok gazdasági, társadalmi és politikai ellentmondás feszül, s az embereket a magánélet és a közösségi ügyek számos problémája izgatja, keresnünk kell azokat az eszközöket, lehetőségeket, amelyek közel hozzák őket egymáshoz. És mi lehet alkalmasabb az együttlét, a közös gondolkodás és a közös élmény létrehozására egy színházi nézőtérnél ?... Pavlovits Miklós Hetven éve, 1907. március 30- án született Geiléri Andor Endre, a két világháború közötti magyar novellairodalom eredeti egyénisége. Novelláinak témáit többnyire az enyomottak és elesettek világából merítette, a társadalmi kivetettség és nyomor szorításában élő hősei azonban a szépség és emberség hordozói is egyben. Klasz- szikus értékű novellái — a súlyos valóság és a „tiindéri” képzelet összeötvözésével — új világot hódítottak meg a magyar elbeszélőirodalom számára. Y T at óra felé kibújtam a tég- Y J laszáritóból. Körülnyaltam szikkadt számat, ujjaimmal kifésültem hosszú hajamból a téglaport... s elindultam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi útra nyíló gyárkapu felé. A má- zsálóházikónál egy vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig meztelenül alágörnyedtem, s nevetnem kellett, mikor a didergő viz lacsurgott a nadrágomba. Kívül voltam a gyáron, s föl- frissülve leültem az úton végighúzódó árok partjára. Olajosnak nézett ki a fenekén lassan tova- öm.lö, szennyes viz. A Nap egyre göbölyübben állt fölébe a kivájt agyagbányának, s a dróton lógó csilléket teleöntöt- te fénnyel. Gondoltam, később lemehetek a Dunához, de egyelőre jó az árokpart, mert hátha lesz fölvétel bányamunkára. Addig is unaloműzőnek van egy öreg sze- rencsefillórem. Előkotortam, megforgattam, megnéztem az éleit, gurítottam mutatóujjem csúcsáról tenyerem völgyébe ... oldalt tőlem egy cipősarokkal megtaposott Az Est hevert; idehúztam lomhán, s félszemmel olvasni kezdtem: „A román... király... visszament... ”, aztán baráti birtokba vettem néhány züllött, kormos fejű gyufaszálat, s máris rásandítottam a kutyatej sárga virágaira. Kis féreghalak úsztak alattam; csöpp ormányukkal finom erőket verve, s mintha ez lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek. Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakkal a megtiport újságlapból a papírhajót. Sokszor megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? Aztán ide-oda dű- tögetve az ólombetűs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé. — Fillérkém, kincsecském — mondtam a pénznek — kapsz két gyufaszál-lábat. egy gyufaszál- fejet, kormos hajnak a kabátomból kitépek egy kis cérnát, s azzal, odakötlek a kutyatejvitorlá- hoz, mint egy Odisszeuszt! — Fillérkém — búcsúztam tőle —, menj ... hess! Ott állt a fillér úr a vízen; a sárga vitorlába belefújt a szél, s a fregatt lassan cammogott... ó, legjobb lenne Utánavetnem magam a kusza hajónak, s elmerülnöm utolsó kincsemmel a pocsolya fenekén. Hirtelen rám rivallt a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel a bányába indultak; a teltek meg agyaggal jöttek a téglaprésekhez. Tompa dörrenés szállt; dinamittal robbantottak, óriási darabokra törve alázúgott egy-egy magas agyagfal. Átugrottam az árkon, s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel mentem az üvegablakhoz, és úgy bámultam: MA MUNKÁSFÖLVETEL NINCS. Két karom azonnal zsebre dugtam: minek fáradjanak a lóbá- lásba. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe, csüggedt életemmel együtt. Ó, szívesen fölnyaltam volna nyelvemmel egy konyhát, a nyelvemmel, csak már munkát kapjak. Gondoltam, erőszakkal bemegyek a műhelybe, odaállok a satuhoz, lueszem a reszelöt, s elkezdek dolgozni. Ha valaki rám szól bámulva, ha el akar küldeni, oda se neki, csak reszelek, reszelek, késő éjjelig. Majd csak adnak érte valamit. Mentem, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt néha, hogy jobbra és balra rengeteg ilyen árnyék van velem, s azok közül néha a szél fölfújt egyet-egyet a sótétes felhőkbe. Azok meghaltak — gondoltam könnyedén. A Friss Üjság hirdetései felé vettem az utam. A hid mögöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. Milyen jó lenne — gondoltam — egy lámpának lenni a királyi várban! egy trónszéknek vagy ... hisz ez lehetetlen ... egy szakácsnak! S eszembe jutva a reggeli étkezés, önkéntelen tépdesni kezdtem a kávéházi teraszok zöld leveleit. Volt, amelyik száraz s. kissé keserű volt; néha-néha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat törődtem velük: téptem s kiköptem, átbámuh'a a homályos tükrükbe. Túlságosan nyúlánk voltam bennük, öklömnyi fejű és rágcsáló. S bekukkantva a dologban álló kereskedősegédekre, összefacsarodott a szívem. Csak a sok zagyva gondolat jön munka helyett, s ez már így megy az ötödik hónapja. Milyen szívesen nyögnék bármilyen nehéz súly alatt... ebben a tétlenségben még megőrülök! Talán nekidűlök egy fának, s ha kérdezik, miért áll itt hónapokon át, odasúgom: (Lóránt Lilla grafikája.) — Várom, míg gyökeret eresztek! Milyen utálatos így ötletet ötletre zavarni. De mit tegyek: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna vagy egy fa száraz ága a Hűvösvölgyben. ... Már tikkaKtan dűlök a falnak, s vizsgálom a Friss Újság hirdetéseit. Néha-néha belém böknek kicsit viszalökök, s megtartom kényelmes pozíciómat, végül is lemondóan, legyintve a kezemmel, elfordulok a hirdetéstől és keservesen köpök egyet, aztán még kettőt. S befejezve ezt, megállók, magam elé bámulva, hogy most már mit csináljak? összerezzenve lepislantok, mert nálamnál tökmagabb alakocska, feketére sült képpel, rángatja az ingem: — Köpjön csak — mondja komolyan. Isten neki. — Miért köp zöldet? kérdi, s összehunyorítja macskaszemeit. — Zöldet? Ja! — s a fejemre iitök. — Mert füvet rágtam a teraszokról. — Nézzen csak ide, kolléga — mondja a tökmag —, s hókuszpókusz — s varázslón gomolyog a kezével és köp. — Hát maga miért köp sárgát? — kérdem fölvihogva. Fölhúzza a vállát: — Hókuszpókusz, mert én meg fát rágok. — Aj, haj — sóhajtottam —, magának sincs állása? — Régen. És maga mióta luftot? — Régen. — Csak már a kormány bukna meg — mondom. — Csak legalább hosszabb stimpfliket találnék az utcán — dörmögi. — De azért nem utolsó dolog betörni egy bankba, mi? — kérdem. — Hiába, elkapják rögtön az embert. — Persze, több a detektív, mint a légy. — Hopp — mondom tegezön —, a füleden is ül egy. — Hopp — mondja —, a te orrodon is ül egy. — Szervusz! — ...Szervusz!... Kettesben ballagunk tovább. ö néha lehajol, fölkapni egy-egy cigarettacsutkát; én meg szeretnék egy jó villamosjegyet találni, bedőlni egy kocsiba, s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz. Kőbányára. — Nincs valami pénzed? — kérdi hirtelen. — Volt egy fillérem. — Hol van? — kiáltja izgatottan. — Csináltam neki egy hajót, s ő lett a kapitánya. Adtam neki két gyufalábat, egy gyufafejet meg kutyatejvitorlát. — De hol pan? — kérdi makacsul — azt mondd meg ... mert nekem is van egy fillérem... s kettőért már egy egész Drámát kapok! — A Bécsi úton — mondom mesélőn —, messze ... egy árokban úszik, ha már le nem merült. — A Bécsi úton? — faggat — a téglagyári ároknál? — Igen ... igen — lebiggyesztem az ajkam —, de miért izgulsz? — Te, ló — kiáltja mérgesen —, mert kimegyek érte... ha megtalálom, egy egész Drámát szíhatok!... S egyedül kószálok már. A kis Misi (mert így hívták) elindult Óbudára a fillérért: „Hátha találok útközben is egyet” — mondogatta és elment... Nem nagyon bánom. Amit a köpésről mondott, az jó vicc, de máskülönben egy kis paraszt, aki leenné a fejemről a szőrt. S dél van. Űjrakezdem a kávéházi teraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyállövedékemet. Zöld, zöld ... s Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem: — Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, krémeset? Egy poros padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt járt G. A. E. 1930. júl. 4. Mi lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem? ... elfújná a szél? vagy ráülne valaki?
