Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-02 / 51. szám

1977. március 2. • PETŐFI NfiPE • S HARMINC ÉV — TÍZEZER TANULÓ Felnőttoktatás a megyeszékhelyen Százhatvan éve született Arany János Ugyancsak meglepődött valaki a napokban, amikor megtudta, hogy hatezer olyan, negyven éven aluli felnőtt dolgozó él Kecskeméten, aki még nem vé­gezte el a nyolc általánost. A kecskeméti Dolgozók önálló Általános Iskolájában és Gim­náziumában dr. Búzás János igazgató irányításával elkészítet­ték a mögöttünk levő harminc esztendő mérlegét. Ennek alapján igyekszünk összefoglalást adni a hírős városban folyó felnőttokta­tásról. Ami 1945 előttröl ránkmaradt Amikor 1868-ban megszületett az Eötvös József nevéhez fűződő népoktatási törvény, Magyaror­szágon még szerte mindenfelé kétezer falu volt iskola nélkül. S hogy ez a cseppet sem virágos kép mennyire jellemző volt Kecs­kemétre is, jól bizonyítja az aláb­bi adat: száz évvel ezelőtt a nyolcezer tanköteles gyermek kö­zül mindössze háromezer járt is­kolába. Egyes külterületi részek­ben csak minden ötödik fiatal lá­togatta az iskolát. Később kedvezőbbre fordult a helyzet, mégis volt esztendő, hogy a „homoki metropolis” tanya vi­lágában ötszáznál több tanköte­les nélkülözte a rendszeres ok­tatást. S gyakran kilencven, sőt száz tanuló is jutott egy-egy ta­nítóra. Végül álljon itt még egy példa a felszabadulás előtti vi­szonyokra: amikor 1940 után be­vezették a nyolc osztályos álta­lános iskolát, azt a háromezer ta­nyai gyerek közül mindössze nyolcvankettő végezte el a felsza­badulásig. ,,Rövidebb szorgalmi idővel” A felszabadulást követő hóna­pokban megszületett az ideigle­nes kormány rendelete, mely „rövidebb szorgalmi idővel, kü­lönleges tantervvel és órarend­del” lehetővé tette a dolgozók továbbtanulását. Mekkora hittel és akarattal vették kezükbe a tollat, füzetet és a könyvet azok, akik előtt végre kinyílt az élet. Munkások és parasztok hajoltak — sokszor bizony izzadva, kínlódva — a pa­dok fölé, az egykori kisemmizet­tek álltak egyik lábukról a má­sikra a katedrák előtt, sokszor zavartan és izgatottan, azzal az erős elszántsággal, hogy bizonyít­ványt szereznek. És szereztek is. Először a hírős városban csupán huszonötén, de egy-két év múlva már több százan. Hogy erre mek­kora szükség volt, mi sem bizo­nyítja jobban, mint az a lehan­goló tény, hogy még 1949-ben is az országos átlagot duplán meg­haladta itt az analfabéták ará­nya. S ebben az időben még csak minden huszadik felnőtt dolgozó végezte el a nyolc álta­lánost. Nekilendülés és visszaesés Az 1948-ban bekövetkezett ál­lamosítás után új oktatási for­mát vezettek be: megszervezték az általános iskolai vizsgákra elő­készítő osztályozó tanfolyamokat. Időközben a volt polgári iskolá­ból átszervezett általános isko­lákban is tanulhattak a dolgo­zók. Ma már kuriózumnak szá­mít. de abban az időben valóság és történelmi szükségszerűség volt, hogy a különböző vezető be­osztásokban munkálkodók közül többen az általános iskola nyolc osztályáról szóló bizonyítvány megszerzésén fáradoztak. A ma embere számára nyilván furcsá­nak tűnik, hogy volt esztendő, amikor Kecskeméten nyolcvan tanácsi dolgozó, tizennyolc szak- szervezeti funkcionárius és két­száz katonatiszt, illetve tiszthe­lyettes tanulta esténként a ál­talános iskolai anyagot. A kecskeméti felnőttoktatásban 1952 volt a „fordulat éve”. Ek­kor jött létre az azóta egyfoly­tában működő és ma már ran­gosnak számító dolgozók iskolá­ja (kezdettől fogva dr. Búzás Já­nos az intézmény igazgatója). Ab­ban az időben különösen az adott lendületet a mozgalommá széle­sedő felnőttoktatásnak, hogy a lelkes szervezők, a művelődés propagálói rendszeresen járták a munkahelyeket, toborozták a dol­gozókat az iskolapadokba. A mun­kájuk nem maradt eredményte­len. Különösen az 1953-as eszten­dő volt sikeres; ekkor már az „anyaintézménnyé” lett dolgozók iskolája a környező falvakra is kiterjesztette hatósugarát. Bugaci, kerekegyházi, izsáki, ágasegyházi és kécskei felnőtti -„diákük’i -ké-. szültek a vizsgákra.« ***** # V Egy idő után viszont alábbha­gyott a lendület;"ritkultak 'á' je-' lentkezések; nőtt a lemorzsolódók száma. Volt rá eset különösen fa­luhelyen, hogy egy tanév során száz tanulóból csupán harminc vizsgázott az óralátogatások után. A munkahelyek vezetői sem ér­tették meg mindig az iskolai ta­nulás fontosságát. Nem hogy se­gítették volna, de egyenesen aka­dályozták a beosztottjaik iskolába járását. A sajnálatos 56-os ese­mények is gátló tényezőkként léptek fel; a tanév végén a sok kilépés miatt csak negyvenen tettek vizsgát. Harcban az érettségiért Íme, a harminc év előtti ala­csony iskolázottsági szint másik bizonyítéka: Kecskeméten az összlakossághoz viszonyítva az érettségivel rendelkezők aránya az országosnak alig a felét érte el. A megnövekedett gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális feladatok miatt viszont ennek a többszörösére lett volna szükség. Különösen, ha meggondoljuk, hogy milyen sokan kerültek ve­zető beosztásba a legkülönbözőbb területeken. Haladéktalanul hoz­zá kellett hát fogni a lemara­dások pótlásához. Az 1946—47-es tanévben a dol­gozók gimnáziumában hetven egynéhány felnőtt kezdett el ta­nulni. A lemorzsolódás miatt azonban csak minden második tett vizsgát közülük. Később rö­vid ideig tovább emelkedett a dolgozó középiskolások létszáma; ám azután annyira megcsappant az érdeklődés, hogy alig tucatnyi volt a létszám. A jelentkezések hiányában meg is szűnt a szer­vezett oktatásnak ez a formája, Ám ez korántsem jelentette, hogy megszűnt volna az igény. Főként a fiatalabbak körében lángolt fel a tanulási vágy. Így került sor az úgynevezett szak- érettségis kollégiumok megszer­vezésére. Lehetővé vált, hogy a tehetséges munkás- és parasztfia­talok — akiW közül sokan előző­leg már munkában állottak — egy év alatt középiskolai végzett­séget szerezzenek. A mozgalom méretére jellemző adat: 1950 és 1954 között a kecskeméti szak- érettségis kollégiumban ezernél jóval többen tettek érettségit. S ,a kedvig széDÍti & is. hogy, az ,ijmeieRe*i* kapat nyír tó dolgozók gimnáziumában oly­kor száz,, százötvenen is,, tanulták,.. Időközben a kereskedelmi és közgazdasági technikumban is elkezdődött a levelező oktatás. A technikumi érettségivel rendelke­ző dolgozók száma így évről évre növekedhetett. Együtt az iskolapadban A második „fordulat éve” 1961- ben következett be Kecskeméten. Ekkor szervezték át az intéz­ményt, létrejött a Dolgozók ön­álló Általános Iskolája. A fej­lődést mutatja, hogy akkor még csak két függetlenített tanár dol­gozott itt; ma tizenkettő. (Az ok­tatás nagy részét sokáig külső, óraadó pedagógusok végezték.) A szervezési munkálatokat egy­re tervszerűbbé tették. Felmérést végeztek, s kiderült például, hogy csaknem félezer analfabéta talál­ható a városunkban. Az üzemek szakember-szükséglete viszont egyre több, magasabban képzett dolgozót követelt. A vezetők jó része mindinkább felismerte e szükségszerűséget. S folyamatosan bekapcsolódtak a termelőszövet­kezetek is a szervezésbe. Üj és új csoportok indultak a munkahe­lyeken. a dolgozók kettős munká­jának könnyítése céljából. Gyak­ran előfordult, hogy a felnőtt a gyermekével együtt végezte az is­kolát. Az egyre nagyobb arányú rész­vételre, a fejlődés felgyorsult menetét érzékelteti e néhány adat: 1960 és 1965 között a kecs­keméti mezőgazdasági szövetke­zetekben nyolcszáznál több dol­gozó tanult; ugyanebben az idő­szakban a város üzemeiben ezer­nél több felnőtt szerzett magasabb iskolai végzettségről szóló bizo­nyítványt. A hatvanas években százötven kecskeméti dolgozó kapott diplomát a főiskolákon; és ennél is többen tettek érettségit. S ha már a számoknál tartunk, a mögöttünk tudható harminc év alatt összesen tízezernél több fel­nőtt szerzett magasabb iskolai bi­zonyítványt. Mindaz, amit fentebb elmond­tunk, örömmel tölthet el mind- annyiónkat. Ám ennek ellenére ne higgye senki, hogy a kecske­méti felnőttoktatás irányítói meg­sadalmunk még több kiművelt enjbéCfŐYel gyarapodjék, Varga Mihály $ÍSSS::::$SSSSS:M:::::: ORBÁN ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA A Vízhordó, a Töprengő a Műszaki Főiskolán • Bozsó János: Orbán István. (Katkics András felvételei.) Az embernél nincs titkosabb üzenete az Életnek. Vágyakat, hajlamokat, szándékokat programoztak belé előző nemzedékek. Rejtőzik ezekből valahány búvópatakként, hogy az alkalom, a körülmények hívásá­ra váratlanul szemünk elé lépjen. Tartal­mazza a megélt évtizedek tapasztalatait, a hatásokat, a_ járt úton beivódó benyomá­sokat; ugyanaz s mégis más. Illene tulajdonképpen elszomorodnom Orbán István kecskeméti kiállítását szem­lélve: ha ez az ember fiatalon művészeti főiskolára kerül... Ha időt és anyagot kap, ha... Foglalkoztat a gondolat: mi­lyenek lennének Orbán István szobrász- művész alkotásai. Medgyessy motoszkál a fejemben. Ugyanolyan robusztus erő, a mozdulatlanságot majd szétfeszítő ener­gia, konok bölcsesség, ugyanúgy a test hordozza a mondandót, ábrázol sorsot, ma­gatartást. Fotókról következtetve; testi megjele­nésben is hasonlított ez a matkói szárma­zék parasztember a debreceni orvosmű- vészhez. A társítást mélyebb azonosságok is sugallják, a néplélek, egyhullámhosszú megnyilvánulásai, egy életforma kiteljese­dései, egy világlátás rokon optikája. Nézem a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolán rendezett tárlatot. Ol­dódik, tünedezik az őstehetség sorsától ki­váltódó bánat. A tanulás esetleg éppen ettől a kereset­len egyszerűségtől, az élmény és a megfor­málás természetes egyneműségétől fosztot­ta volna meg Orbán Istvánt. A fogások is­merete, a mesterség szabályainak a tudá­sa, a megrendelők igényeinek, ízlésének akaratlan tolakodása, követelése, az élet­forma-váltás kiforgathatta volna emberi és művészi valójából. Értelmetlen dolog ez a morfondírozás, gondolom — az ezúttal is körültekintően, Dudásné Dékány Erzsébet tárgyismeretét tanúsító — a kiállításon, örvendjük, hogy jó éveket kapott a Sorstól és volt kedve, ereje a hirtelen kibomló alkotókedv kitel­jesítésére. Nyugdíjasként szíveskedett Pesten élő szomszédainak muskátlitartó pálcikákkal és más szükséges apróságok kibarkácsolá­sával. Előkerült a fiatalon, a pásztoros if­júkorban használt faragókés. Gyorsan ki­derült, hogy többre képes, többet akar szükséges és hasznos dolgoknál; szépet, művészit is teremt. Előbb a szomszédok csudálkoztak, hát ilyet is tud a Pista bácsi, azután a művé­szettörténészek, esztéták idehaza és kül­földön. Jöttek a meghívások, elismerések, díjak. Orbán István munkáinak a java a kö­zösségi kultúra része, néhány szép darabot a Nemzeti Galéria őriz. Végül is mindegy, hogy a művészi ambí­cióit dolgos évtizedekben elszunnyasztó ki­állító miért csak hatvanegynéhány évesen faragott először a kortársaknak és az utó­kornak szánt alkotásokat. Itt vannak előttünk a Vízhordók, a Töp- rengök, a Tanakodók, a Munkába fárad­tak, a Munkától nemesítettek, itt van előt­tünk Orbán István összetéveszthetetlen vi­lága. A jóbarát Bozsó János többször leraj­zolta, megfestette sorsos társát. Ezekből is láthatunk néhányat a Műszaki Főiskolán rendezett tárlaton. H. N. Százhatvan évvel ezelőtt, 1817. március 2-án született és 65 éves korában, 1882-ben halt meg Arany János, legnagyobb epikus költőnk, a népies realizmus ki­emelkedő alakja. Nagyszalontán született, sze­gényföldmüves családból. Debre­cenben tanult, s pár hónapra vádorszínésznck állt be. 1846-ban az Elveszett alkotmány-nyal, 1847- ben pedig a Toldival pálya­dijat nyert, s utóbbi megszerez­te számára Petőfi barátságát. Az 1848- as forradalom lelkes híve­ként a szabadságharcban mint nemzetőr vett részt és Vas Ge­rebennel közösen szerkesztette a Nép Barátja című lapot. A sza­badságharc bukása után egy ideig Szalontán írnokoskodott, majd Geszten a Tisza-családnál volt nevelő, 1851-töl pedig kilenc évig Nagykőrösön tanár. 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgató­ja lelt és Pestre költözött; né­hány év múlva a Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lett. Epikus művészete a Toldival bontakozott ki. Toldi Miklós az elnyomott, felemelkedni vágyó parasztság képviselője, a nép erejének és legyőzhetetlenségének megtestesítője; ezért volt a mű­nek nagy jelentősége különösen a forradalom és a szabadságharc előestéjén. A Toldi estéje a népi hős és az élősdi udvar összecsa­pásának az előbbinél történetibb, drámaibb képe. Élete vége felé- b.efejezte a Toldi szerelmét is, de ezt már nem a régi népies hangnemben és modorban. Shakespeare és Arisztophanész fordításai hatalmas nyelvi tehet­ségéről tanúskodnak, s egyik legjobb műfordítónkká is avat­ják. Budapesti szobra, Stróbl Alajos alkotása a Nemzeti Mú­zeum előtt áll. Nagykőrösön Arany János Múzeum van, Arany emlékszobával. Sok helyen ne­veztek el róla utcát is. A TÉKOZLÓ FIÚ REGÉJE „A tékozló fiú regéjét Sokan csináltuk újra már: En nem vagyont, kincset pazarlék, (Apámnak is lett volna bár!) Hanem jövendőt, biztos állást, Meg ami erre út-nyitó, Légvárak-, ábránd- s délibábért... Tanulság: egy vándor cipó." A varázslatosan őszinte verset az idős Arany János írta a Kap­csos könyv egyik lapjára, mely­ben fiatalkori eltévelyedését gyónja meg önmagának. A nyil­vánosságnak már csak mint egy izgalmas, nagy kalandot meséli el „ifjúkori bűnét”, a színész­pályát, a Bolond Istók második énekében. Debrecen — a kollégiumi diák Arany János idejében — főhelye volt a magyar színészetnek. Nem volt az országban város, mely olyan állandó lakhelye lett vol­na Tháliának, mint a puritán kálvinista Debrecen. Nemcsak mulatságnak, hanem a nyelv megkedvelésére és kipallérozá­sára is hatalmas eszköznek te­kintették Debrecenben a színésze­tet. 1835 augusztus elején Náná- sy Gábor városi tanács költségén állandó színházat építtetett. A következő év februárjában a hí­res kollégium egyik diákja je­lentkezett a direktornál, nagy zavartalan előadva, hogy ő a kollégiumból kilépvén „actor”, vagyis színész szeretne lenni. A diák neve: Arany János. Pro­fesszora — Sárvári — ajánlóle­velét elolvasva az igazgató mo­solyogva pillantott a volt emi­nens diákra, s bár feleslegesen, de felvette a társulat tagjai közé. — S az 1836-os kollégiumi ér­demkönyvben ez áll Arany Já­nos neve mellett: „A nyilvános vizsga előtt távozott, különben eminens”. Egy hónap múlva névéi, már a színlapon, illetve a színlap vé­gén találjuk. A társulat 1836. március 3-án az „Ördögróberf'-et mutatta be, amelyben Arany János először lépett fel. Egy ta­nácsost játszott. Másnap új sze­repkörben lépett fel: inast alakí­tott. Rövidesen egy újabb inast a „Számkivetett magyar” című szomorújátékban, s a rendezők ősi rossz szokása szerint a hónap darabjának minden inasát Arany Jánossal játszatták el. A következő hónap némi vál­tozást hozott. A „Neszlei torony” című rémdrámában már egy tisztet személyesít meg, Dumas hatásos darabjában, a „Korona és vérpad”-ban, az udvarnokok egyikét játssza. A hónap köze­pére viszont, újra visszaesik ne­ve a színlap aljára: egy pásztor­fiú. Csalódása gyors volt és vég­leges. A két hónap alatt ugyan 27-szer játszott, de szerepei alig- alig voltak többek a semminél. A színház kulisszák-mögötti élete is kiábrándította, „már a puszta bennlét is megalázatott” — írta húsz évvel később. A társulat — régi szokás sze­rint — tavasztól tavaszig szerző­dött, május elsején feloszlott. Arany kétségbeejtő állapotba ju­tott. Hazamenni irtózott, hiszen idős szülei fiskálist akartak belő­le nevelni. A mentő szalmaszálat a volt társulat egyik tagja —Hu- bay — nyújtotta feléje, aki azok­ból, akik más társulatnak nem kellettek, újabb csoportot szer­vezett, s a Felvidék felé tartott. Arany, mint egyetlen megoldást, elfogadta a meghívást. Első állomásuk Nagykároly volt. Egy csűrben ütötték fel Thália oltárát. Arany fúr, farag, függönyt varr, kulisszát fest, sőt még a színlapokat is ő írja. A remélt szerepek azonban itt sem jöttek, neve ismét a legutolsó. A társulat nyomorgoit. Gyulai Pálhoz írt önéletrajzi levelében így emlékezik vissza: „Képzeld a nyomort' Pádon hálni, kabáttal takarózni, s kölcsönkérni rúhát, míg az ember mosat”. Nem is bírja sokáig ezt az éle­tet. Máramarosszigeten játszott, mikor Hubaytól kikérte a díjak­ból neki járó húszast, és elindult Szalonta felé, szüleihez. A színészettel így hát örökre szakított, de a színházzal so­hasem. Drámafordításokkal — pályája minden szakaszán — ko­moly elmélyedéssel, szenvedéllyel foglalkozott. Tagja volt a Nem­zeti Színház és az Akadémia drámabíráló bizottságának, s jó barátja maradt kora első színé­szeinek: Egressy Gábornak és Szerdahelyinek. E. A. Az operai táncegyüttes csehszlovákiai vendégjátéka Csehszlovákiában vendégszere­pei a „Magyar Kultúra napjai” keretében február 28. és már­cius 5. között az Állami Opera­ház balett együttese. A táncosok és táncosnők két városban lépnek fel. Első állomásuk Prága, a má­sodik Pozsony. A vendégjátékra a zenekaron és technika személyzeten kívül összesen hatvanhatan indultak el Budapestről. A magyar táncmű­vészek február 28-án a prágai Smetana Színházban Delibes-Se- regi: Sylvia, március 1-én pedig egy műsorban Boch—Fodor: E- dúr hegedűverseny, Richard Strauss—Fodor: Don Juan, Hin­demith—Seregi: Kamarazene No. 1. és Borogyin—Harangozó: Po­lovec táncok című egyfelvonáso- sait adták elő. Két nap szünet után, március 4-én már a bratis- lavai Narodny Divadlo-ban mu­tatkoznak be. A szlovák Nemzeti Színházban szintén a Sylvia ke­rül színre, március 5-én pedig az E-dúr hegedűverseny, a Don Juan, a Kamarazene No. 1., va­lamint a Polovec táncok. A társulattal utazott Seregi László és Fodor Antal, a két ko­reográfus is. A szólisták közül a csehszlovákiai estéken fellépnek: Pongor Ildikó, Csornóy Katalin, Kékesi Mária, Dózsa Imre, For- gách József és Keveházi Gábor magántáncosok. Táncolni fog Ró­na Viktor is, aki egyenesen a finn fővárosból érkezik erre a vendégjátékra Prágába.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents