Petőfi Népe, 1977. február (32. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-13 / 37. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM )> MŰVÉSZET

lk

I)

Ili

lk

I).

Is

re

lk

l|Ví >) ISI 1 k |0

GÁL FARKAS:

Kőtáblákra vésve

A tilalmakhoz nincs közöm nyelvét és ábráit sem értem a fehérarcú félelem nem társam, nem testvérem.

Nem hajtom le a homlokom nem imbolygók nádként a széllel a baloldali lüktetés bennem nem halált érlel.

Vérem, e bíborló folyam Spartacustól kanyargóit hozzám a forradalmak medrein a szenvedések hosszán.

Szabadság! Törvényeidet kőtábláimra vésve hordom szívemben nem zokog a múlt — a jövővel van gondom.

Hétköznapok művészete

MIÉRT SZÉP?

Egyszerű modern vonalú nőt ruhákon jelennek meg mind gyakrabban a népi hímzések, rátétek. Van, amikor szépen, illő finomsággal ős bájjal, de van, amikor messze elkerüli a harmóniát az összhatás. A kalocsai pingáló asszonyok falra festett motír urnáit vagy a régi himzésmintákat néhány év óta tányérokon, tálakon és hamutálcákon látjuk viszont. Szóval mind több olyan jelenséggel találkozunk, amelyek elgondolkoztatnak a hétköznapok művészetéről. Ez a töprengés különösen időszerű most, amikor kerámiastúdió épül Kecskeméten, hogy közelebb kerüljön egymáshoz az esztétikum és a gyári tömegtermelés, amikor iparművészek telepednek le Bács-Kiskunban Is. S amikor várjuk, hogy a megyei múzeum folytathassa azt a kezdeményezést, amely a mai díszítőművészetet szembesiti a forrásvidék alkotásaival a népművészet igazi értékeivel. (A szerk.)

I Mótsegi Balázs festménye: önarckép.

ILYENKOR, tél idején nem nehéz elképzelni egy teljesen behavazott teret. Bármilyen lehet ez a lér —, ha teljesen behavazott — akkor formálni az emberi léptek kezdik! Összekötik a fontosabb utcákat, amelyek a szélén találhatók, elvezetnek az üzletekhez, vagy a kúthoz. Az emberi léptek hamarosan kis hóuta- kat rajzolnak a térre. Ezek az utak a legrövidebbek, a leginkább cél felé igyekvők.

Ha elolvad a hó, előtűnnek a tér igazi útjai, amelyek gyakran nem egyeznek meg a hóba rajzolt utakkal. Ezek az utak lehet, hogy rajzasztalon születtek, lehet, hogy régebbi célszerűségnek meg is feleltek, lehet, hogy valamilyen kastély udvarán nagyon is szépek lennének, lehet hogy a repülőgép számára, felülről igen szép látványt is nyújtanak, mégsem célszerűek. A tér szükséglete, használata szerint a hóba rajzolt utak mutatják az igazi erővonalakat.

A hétköznapok művészetének, amelynek része lehet egy tér is, elsődleges mércéje a használat, a célszerűség, megfelelés annak a célnak, amelynek érdekében készült. A kanál leves evésére való. És bármilyen szép külföldi kanalakat, bármilyen kecses szárral, áramvonallal ékesített darabokat is látunk, előfordul — s a tapasztalat ezt is mutatja —, hogy enni, jóízűen levest enni mégsem lehet velük. Hiszen az az ország, az a nép, amely számára ezt a formát létrehozták, kevesebb lével fogyaszt, sűrűbb, inkább mártásszerű „levest”, a kanál az ő igényeinek kiválóan alkalmas, míg a magyar ember számára a jó ízek elvesztését, el- aprózását jelenti.

A hétköznapok művészetébe beletartozik, beletartozhat minden használati tárgy, amelyet az eiyiber ..bozotf létre, de 1}<?.1 etartozhat még a természet,, is

mint az. előbb említett tér esetében — annak az ember által

felhasznált, gyakran természetes voltában meghagyott része. Használati tárgy a lakóépület éppúgy, mint a ruha, az asztalnemű, ágynemű, vagy a gép, a könyv, a kasza.

A használati tárgyat jól használhatósága, célszerűsége és szépsége együttesen emeli művészi szintre, csak e tulajdonságoknak való megfelelés alapján tarthat igényt a művészet elnevezésre.

AZ A GYÖNYÖRŰSÉGES, modern formájú óra, amely mellé egy másikat is kell venni, olyant, amely csúnya ugyan, de p pontos időt mutatja, nem részesülhet a művészetnek kijáró jogokból. De művészetnek, hétköznapi művészetnek minősülhet az a lakberendezési forma, amely a lakói számára nemcsak a szép berendezés élményét adja, hanem jól használható mindabban a funkcióban, amelyekre használni akarják. (Ha például a nappaliban nem kell a tévézéshez külön bútortologatással helyet teremteni, ha ugyanitt nem kell átrendezni a szobát, ha a család vacsorázni akar, ha a kisgyerek álma zavartalan akkor is, ha a szülők tévézni akarnak stb.)

A célnak meg nem felelő, másfajta célú dolgok utánzata a gyakorlati élet mérlegére téve giccs- nek minősül. Ilyen az a lakóház, amely tornyos kastélyt vagy éppen városi bérházat utánoz, holott a vidéki élet viszonyaihoz, foglalkozásaihoz kellene alkalmazkodnia. Azok a régi parasztházak, amelyek a földmunkához, nagy állattartáshoz szükséges épületeket is magukba foglalták, sőt a fejlődő igényeknek megfelelően nagyobbíthatók, hosszabbíthatok, bővíthetők voltak; (a kezdő, kétablakos épülethez kap- ., csalódva*,olykor ugyanazon tető alá. hozva, felépüli a végében a

nyárikonyha, kamra, szerszámos- kamra, baromfiól) ma már nem korszerűek, Nemcsak a benne lakók komfortigénye változott, hanem munkájuk jellege is. Mégis meg kell találni a módot a városi bérház metszetének minősülő kockaház helyett a falusi, vidéki lakóház legmegfelelőbb formájára, Ugyanúgy, ahogyan máig is népviseletben járó asszonyok, lányok, találják meg csalhatatlan érzékkel a korszerű anyagök fel- használása és a régi formák megőrzése közt az egyensúlyt.

KÜLÖN ELEMZÉST érdemelne a díszítés, amely nem egyenlő a szépséggel. Szép ugyanis a célszerűi, hibátlan formájú tárgy is lehet, anélkül, hogy egyetlen vonásnyi díszítés lenne rajta. A díszítés fogalma a világ különböző népei számára igen eltérő fogalom. A franciáknál az iparművészet helyett a díszítőművészetet használják. A skandináv népeknél szinte egyáltalán nem díszítenek, náluk a formai egyszerűség a dísz — még ruhaanyagaik nagy része is kockás, csíkos. A mi népünk díszítőkedve is országrészenként változó. Az Alföld szegényebb gazdasági alapjára szegényebb, tehát kevésbé díszes népművészet épült. De ragyogó, pompás a Matyóföld, a Kalocsai-vidék, vagy Boldog környékének népi hagyománya. A díszítés itt alapvető követelménye az öltözéknek. A népművészet mostani divatja mind a használati tárgyak, mind az öltözködés esetében szívesen nyúl a hagyományokhoz. Az alkalmazás, a felhasználás módja azonban akkor nevezhető művészinek, ha nem lakásra, ruhára rátett, felületi díszként, hanem hasznos kiegészítőként jelenik meg.

MINT AHOGYAN — a behavazott tér példájára visszatérve — a tér kiképzésénél, figyelembe véve az emberi szükséglet lépteit, úgy helyezzük ej az utakat és az utat szegélyező növényeket, virágokat — ha úgy tetszik: a díszítményeket —, hogy azok a használat által kitaposott áramvonalas utat tegyék szebbé, kellemesebbé. Így teremtődhet meg a hétköznapok művészete.

Torday Aliz

TÁRNÁI LÁSZLÓ:

add vissza gyermekarcomat

(Adj Endrének)

arcom cserepei

a tükör-robbanásnak? a körte füstje utolsó cigarettám? elkóborolt az éjszaka falka nélkül maradt a vers

kezem kék-erezete a reszketésé? félek a vaságyak rácsain kihullnak papírjaim karomat örvénylő fagy rántja magasba

... és cirkuszi lábaim körbe-körbe járnak itt riem szégyenletes? a lényeg se szent? csapda a vers is? tükör-robbanásos arcom örök-gyermekké szelídítem

elkóborolt az éjszaka falka nélkül maradt a vers

iWlv u\" '(i

UPt'i

Kiss Benedek: Csiga, csiga, facsiga

• Z. Borza Vera rajza: Tanya.

KISS BENEDEK

Csiga, csiga, facsiga

GYERMEKVERSEK

Láttunk már kisgyermeket önfeledten játékba merülni?

Hallottuk magában beszélni, összefüggéstelen szavakat suttogni, halandzsázni?

Természetesen. Hiszen mindez hozzátartozik a kicsinyek érzelmi és értelmi fejlődéséhez) alkotni akarásához. A szavakkal való játék, a hangzás csengése- zengése örömet jelent számára. S ha ezt a játékot nem ő találja ki, hanem készen kapja? Akkor is maradéktalan a boldogsága, mert megfogja a szavak dallamának, zenéjének, ritmusának varázsa. E varázslatos élményt hivatottak előcsalogatni a jó gyermekversek.

Ilyen irodalmi élményszerzés lehetőségét kínálja a Forrás Könyvek legújabb kiadványa.

Kiss Benedek: Csiga, csiga, facsiga című gyermekvers-kötete.

A Bács-Kisknn megyei származású költő nem ismeretlen a Forrás olvasói előtt sem, évek óta jelennek meg munkái a folyóirat hasábjain.

Ezek után nem is meglepetés remek

gyermekverseinek a gyűjteményes kiadása a kecskeméti kö nyvsoroza t ban.

Gyermekverset írni nagy felelősség. Erre csak az a költő vállalkozhat, aki képes átélni a gyermekiélek sajátos érzelemvilágát anélkül, hogy gügyögővé torzulna a hangja, jottányit is engedne a művészi színvonalból. Az igazi gyermekköltő felemeli magához a gyermeket, s megláttatja vele a világot, érdekességeit, furcsaságait vagy éppen hétköznap- jait.

Kiss Benedek minden költészet legősibb forrásából, a népköltészetből merít legtöbbet. Verseiben fel-felbukkan a népi mondókákra emlékeztető hangulat, á sámánszertartások hagyományait őrző bű- völés, bájolás, ráolvasás.

Az Esőhívogató is a népköltés talajából terebélyesedett verssé. A Furcsaságok, a Szegény ember szerencséje, a Szegényország, a Mit nem mondanak?! pajkos humort sugárzik. A Vonatozó, a Harangjáték még vers formájában is eltér a megszokottól, A Számoló mese pompás szórakozás a számok sorsolásához. A versek zöme csattanóval fejeződik be.

A szerző egyik erőssége a szójáték, a nemes értelemben vett jókedvű halandzsázás. Kiaknázza az azonos alakú szavakban rejlő rímlehetőségeket; nyelői leleményessége, ötletessége elragadó.

Költői eszközei — a szemléletes képek, a hasonlatok, az alliterációk, a játékos ikerszavak — szinte kifogyhatatlanok. Szívesen alkalmazza a tájnyelv ízes-zamatos kifejezéseit. A gyámoltalan pipitér például mórikál és sőremórál, vízre ácsingózik. Hasonló nyelvi bravúrokra bőven akad példa gyermekköltészetünkben.

Ezt a verses gyermekvilágot Berki Viola finom vonalú grafikái teszik teljes irodalmi-esztétikai élménnyé a kisgyermekeknek, de még a felnőtt olvasóknak is.

Losonci Mihályné

Berki Viola illusztrációja.

HERCEG JÁNOS:

Az utolsó mohikán- N'

• Kévén Napsugár rajza: Vízparti fák.

Jem tudok bánni az emberekkel! — jelentette ki Leó bácsi olyan magabiztosan, mint akinek minden szava kinyilatkoztatás. — Velem nem fordulhat elő olyasmi, hogy valaki elnéz a fejem fölött, s aztán kénytelen vagyok napokig enni magamat, hogy az illető miért nem köszönt. Én ugyanis mindenkit megelőzök a köszönésben, mert úgy érzem, az udvariassággal magamnak tartozom. „Noblesse oblige!” — mondta szeretett osztályfőnökünk, anno dacu- mál 1917-ben, amikor a kampós érettségi bottal elindultunk az életbe, illetve ki a frontra. Ennél többet nem tudott adni szegény tanár úr. Ez volt az én hozományom az iskolától.

— Hát nem valami nagy hozomány — jegyezte meg Sári fanyarul. miközben kitöltötte a likőrt a császárkörtét, amelyet mindenki utál, s csak azokra a ritka alkalmakra tartogatjuk, ha Leó bácsi jön, hogy konzervatív ízlésében se szenvedjen hiányt. Sajtos pogácsát szeretett ropogtatni hozzá.

— Tévedsz, kicsikém! — felelte könnyedén. — Én még ma is ebből a hozományból élek, tekintve, hogy szegény Lujzi nénétek nem hozott semmit. Nem mondom, hogy nagyon jól élek belőle, de megvagyok még ma is. És hosszú életem során ez legalább annyit ért, mint tudományom a kettős könyvelésben.

— Jó, jó, de mit ért el Leó bácsi az életben? — fieszegette feleslegesen a kérdést Sári. Mert rossz kedve volt, s Leó bácsi kapóra jött, hogy általános életundorát kitöltse rajta.

— Ja, ha te ezzel kezded, drágám, akkor a magam részéről már be is fejezhetném a vitát. A vicc tudniillik abban van, hogy az én bölcsességem nem váltható aprópénzre, önmagáért van, mint az igazi művészet.

— Igen? Az is? — húzta fel a szemöldökét undokul Sári, de Leó bácsit ezzel se tudta kihozni a sodrából, mert a sértődé}: ellenkezett volna az udvariasságról vallott nézetével.

__ p gyszer azzal jöttek nekem

a bankban — folytatta elnézően —, hogy van valaki a városban, aki köszönés dolgában engem is kenterbe ver. Kö- rich volt az örökös képviselőjelölt. aki azzal akarta megalapozni a karrierjét, hogy széles ka- laplengetéssel üdvözölte az utcán az embereket, az utcaseprőtől

kezdve a polgármesterig. De milyen dilettáns módon csinálta ezt, nagy ég! Alázatosan fakutya vi- gyorral. Nem mondom, hogy emiatt bukott meg, hiszen a politikában a szervilizmusra minden időben építeni lehetett. Éppen csak azzal nem volt tisztában, hogy a házasságok az égben köttetnek, hogy virágnyelven fejezzem ki magamat, ö itt lent hajbókolt.

__ Tejet kapott, ma Leó bá1 esi? — próbálta Sári más mederbe terelni az unalmas előadást. — Mert én nem kaptam. Későn mentem érte. Hétkor. Már elfogyott.

— Én kilenckor. És ott várt a tejecske a pult alatt — dicsekedett Leó bácsi —, s a tejeslány mosolya a pult fölött. De ez egy külön történet. Amikor szegény Lujzi nőnétek csípőben eltörte a lábát, mint tudjátok, nekem kellett vállalni a beszerzés csöppet sem könnyű, de roppant érdekes misszióját. Ez a tejeslány például kezdetben elmondhatatlanul kurta és elutasító volt. Tejet eleinte a legritkább esetben kaptam. Akkor is rendszerint összement. De aztán egy szép napon kiderült, hogy a tejeslány nem is lány, hanem asszony. Gyerekkocsit ringatott egyszer szabad kezével a pult mögött — a másikkal a tejet mérte —, s a kicsi mégse hagyta abba a bőgést. Most jött az én számom! Hátra mentem, odaadtam a gyereknek a kalapomat,

hadd játsszék vele, s elkezdtem hangosan fütyülni neki. Nemcsak a gyerek rosszkedve múlt el, hanem a mamájáé is. Derült rajtam az egész bolt. Azóta van tej.

— Hát ebben nem tudom felvenni a versenyt Leó bácsival! — sziszegte Sári, mint akinek végleg elege van. — Fütyülni se tudok.

Nekem nevetnem kellett Sári szellemességén, s azt vártam, hogy Leó bácsi ugyancsak elmésen riposztozik majd, de tévedtem.

Mint a rövidtávfutó, ha kifogyott a szuszból, egyszerre elkezdett. hápogni, a mosolynak nyoma se volt az arcán, a hangja is panaszosra fordult:

— Ne higgyétek, hogy könnyű játék ez. Utolsó mohikánnak lenni alapjában véve mindig elszomorító szerep volt. Most az vagyok. És tisztán látom magamat a komikum és a szánalom megalázó tükrében. Időszerűtlen vagyok, kimentem a divatból zergétollas kalapommal együtt. Mást most nem mondhatok. A többit képzeljétek hozzá. Isten veletek!

VA entegetőzni kezdtünk. Sári lv* kezet csókolt neki, amin máskor halálosan megsértődött volna. Most hagyta, de visszatartani nem tudtuk. Elment görnyed- ten és valóban szánalmasan, öregebb lett, mint amilyen volt.

Sári sírt, a zsebkendőjét rágta, s alig tudtam magához téríteni.