Petőfi Népe, 1977. február (32. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
\ MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZÉT Művészeti élet Bács-Kiskun megye székhelyén Egy-egy hivatalos program hatása nem zárul le a személyes találkozásokkal. Az eszmecserék élményei és a tapasztalatok maradandóan gazdagítják az embert. így történt ez akkor és így van azóta is, hogy Bács-Kiskunba látogatott Aczél György, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese. Az első nap záróeseményeként a Kecskeméten élő és dolgozó művészek képviselőivel beszélgetett Pozsgay Imre kulturális miniszter, valamint a megye és a város vezetői jelenlétében, a Tudomány és Technika Háza értelmiségi klubjában. Az eszmecsere tanulságai bőséges útravalóul szolgálnak a továbbiakra • Nyilván nem véletlenül jött létre a találkozás — egy helyi „Fészek-klub” igényét és lehetőségét is felvillantva. A megye és Kecskemét művészeti-közművelődési élete rangot vívott ki az országban. A szakfolyóiratok külön összeállításokban mutatták be a régit és újat szerencsésen ötvöző építészeti megoldásokat, a friss képző- és iparművészeti törekvéseket. Az úgynevezett Ko- dály-módszer tanulmányozása a világ minden részéből vonzza a zenepedagógusokat. A Katona József Színház betört a megújuló magyar színjátszás élvonalába: ez derül ki a szakmai értékelésekből. Nemrég Pécs. Debrecen, Szeged és Miskolc után, az „irodalmi becsű városok” sorában említette Kecskemétet a Népszava cikkírója. A Magyar Hírlap riportere pedig egyfajta példamutató Bács- Kiskun megyei „közművelődési modellt” fedezett fel a Homokhátságon és a bácskai tájegységen. Szellemi műhelyek és figyelmet érdemlő alkotások aligha születhetnének sorozatban hatékony művészetpártolás nélkül. Bács-Kiskun minden elismerést megérdemlő mecénássága jórészt a megyeszékhelyen csapódik le. Vannak városok, akár kisebbek Is, amelyek Kecskeméthez képest többet tesznek a saját kultúrájukért, a hagyományok ápolásáért és továbbfejlesztéséért. De ne firtassuk, hogy milyen alapokról szárnyalt fel Kecskemét művészi hírneve. Az a lényeg, hogy létezik ilyen, s immár folytatásra kötelez. Kecskemétnek ebben az évszá- sadban mindig megvoltak a maga jó szellemei. Közéjük tartozott a polgármester-író-tudós Ka- da Elek, az írókat mozgósító Tóth László, vagy a képzőművészetet megújító karnagy, Vásárhelyi Zoltán. Szerencsére ma is élnek közöttünk igazi megszállottak, akik továbbviszik az örökséget. Jól tudjuk, hogy mit köszönhetünk nekik. • Vajon milyen kérdések fog- lakoztatják a művészeti élet jelenlegi letéteményeseit? Több jel arra mutat, hogy a tizedik évfolyamához közeledő Forrás megtalálta arculatát, rendszeresen szereplő alkotógárdát alakított ki. A Forrás Könyvek sorozata összefogott írói-költői megnyilatkozásokra ad módot. Más jelek viszont arra mutatnak, hogy épp a szociografikus művek esetében valamiféle apály következett be. Márpedig a folyóirat hivatásaként vállalta a valóságfeltáró írások gondozását. Szintén gondként vetődik fel az új alkotók idevonzá- sa és letelepítése. Az utóbbi számok szerzői névsorából elég egyértelműen kiviláglik, hogy a szerkesztőség előnyösen közel helyezkedik el a fővároshoz. Ezzel kapcsolatban arra figyelmeztettek a találkozó vendégei, hogy a köny- nyebb megoldást jelentő „imporSZOLNOKI ANDRÁS A közelgő Ex az utca nyelt el, torkolatában tűntél s utána még sokszor állított élesre a kívánság az emlékezés filmjén. De vissza sosem jöttél, nyomaidba a lábad vissza nem talált, míg végül kihűltél bennem és nem vártalak többé. Aztán egy éjszaka rohannom kellett arra nem sejtettem: miért?, semmi sem mutatta hogy érkezni fogsz, sem azt, hogy üzentél. Bennem dübörgött csak, kívül csend volt égmoraj sem, kevés hullámtajték a sziklán. Az utcatorkolatból egy árnyék vált el s futott szembe velem. S bár nem vártalak, tudtam, a közelgő te vagy. tálás” helyett egyénibb megjelenést garantál a számbajöhető helyi utánpótlás fölkutatása, alkalmasint nevelése és foglalkoztatása. Nem találkozunk egymással — panaszolták többen. Pedig a földrajzi értelemben vett vidéki helyzet nem szükségszerű akadálya sem a műhelyek közötti szorosabb kapcsolatoknak, sem a népben- történelemben való gondolkodásnak. Ez utóbbira Katona József szolgáltatta a legmeggyőzőbb példát. Igen figyelemreméltó, hogy az ilyen okokkal magyarázható szorongásos közérzet más oldalról épp a felszabadult alkotókedv ellensúlyozza. Keramikus és építész mondta, hogy jól érzik magukat itt. mert „nemcsak hívtak bennünket, hanem meg is hallgatják a véleményünket”. A párt és tanácsi vezetők ajtaja bármikor nyitva áll a kezdeményezésre jelentkező alkotók előtt, ami a művészet emberformáló erejének fölismerését tükrözi. • Közös töprengés eredményeként jöhetett csak létre például a csodálatos harmóniát sugalló Kéttemplom köz. A teljesség érdekében jó lenne, hogy esetleg Ide kerüljön Schaár Erzsébet Utca című szoborkompozíciója is. Ugyancsak együttes töprengésben fogant meg a kísérleti kerámiastúdió gondolata. Egyre közelebb kerül az a pillanat, amelytől kezdve a művészek, a tervezők hatásosabban foghatnak össze a gyáriparral, hogy a kerámiák tömeges mennyiségben szépítsék-javítsák az emberi környezetet. A Kodály- Intézet falai között sem csupán a külföldi hallgatók zenepedagógiai képzésével és elméleti-módszertani kutatásokkal foglalkoznak, hanem továbbképzési alkalmakat teremtenek a hazai énekzenetanároknak, s erősen foglalkoztatja a muzsikusokat, hogy miként kapcsolódhatnak be még- inkább a helyi kulturális életbe. Az egyik javaslat szerint az eddiginél szorosabb együttműködésre lenne szükség a különböző intézetei? között, ami szélesebb műsorskálát tenne lehetővé. Van-e szellemi műhely Kecskeméten? Ki lehet-e próbálni az alkotói teljesítőképességet? Ezt feszegette a legtöbb megnyilatkozás. Igen. kulturális előzmények és eredmények nélkül föl se lehetne tenni ilyen kérdéseket. Az eszmecserén ismét világossá vált, hogy a műhely-jelleget elsősorban a meglevő, vagy lehetőségeiben létező szellemi erők csiszolásával leh^t kialakítani. A város látványos eredményeket is képes fölmutatni. Egy korszak ezzel valószínűleg lezárult. • A jövőben az elégedetlenségnek. a teremtő és felelősségteljes elégedetlenségeknek kell nagyobb hangsúlyt kapnia, nehogy kényelmesség akadályozza a további lépéseket. Biztató, hogy van mit folytatni. Halász Ferenc • Ideális alkotói környezetről tudósit napjaink fotója. 75 ÉVES A SZOLNOKI MŰVÉSZTELEP Anyanyelve a táj . Én kül Szolnoknak siikeres térségeit áldom, hol remegő szemeimbe az első napragyogás ötlött. Itt hempélyeg enyves iszapján a Tiszavíz; itt omlik ölébe Zagyvának. Egybevegyült vizein a szőke folyónak a szép híd: a Szandai dombig két sor fűzfa között izmos töltések: titánok szöllők a Varsányi határig Legmagasabb parttyán a víznek látszik az egyház, a sótár s a hajdani földvár.. • Zádor István rajza a régi szolnoki, telepről (1927). A szülőföld — nagyjából e sorok kelte óta képzőművészeti bölcsőhely — leírása Verseghy Ferenctől származik. Annak pedig háromnegyed évszázada, hogy a költői képbe foglaltakat a hajdani földvár helyén élő, vagy oda rendszeresen visszatérő telepes művészek mintázzák-örökítik tovább, folytonosan megteremtve így Szolnok és vidéke orbis pic- tusát. Ettől kezdve hagyomány is talán, hogy az egybevegyült vizek városát sokkal többen festették, mint írták meg. „Olyanféle Szolnoknak a művésztelep, mint Párizsnak az Eiffel torony. Kinyúlik belőle és szinte arról magáról is megismerik” — jegyezte meg egyik művészettörténészünk. Jelképe is tehát a városnak második legrégibb művészeti telepünk. Ezt a só- és hadiutak kereszteződésében ‘ fekvő forgalmi gócponttá egy osztrák hadifestő, August von Pettenkofen fedezte fel a festészetnek a múlt század közepén. Pettenkofent a bécsi biedermeier édeskés festői világából a forgalmas kis mezőváros élénk piaci, vásári élete, a cigányaival és vaskos plebejus figuráival, a körülötte elterülő Alfölddel, vagyis a szolnoki látvány ragadta ki és avatta plein air festővé. Ami a magyaroknak Barbizon, az nekünk Szolnok volt — hangoztatják az osztrák műtörténészek. A Szolnokon készült képeivel Európa-szerte ismertté váló Pettenkofen nyomán tekintélyes osztrák festők, majd a Munká- csy-tanitványok egész sora kereste fel a várost évről-évre. Elég itt arra utalni, hogy Deák Ebner Lajos és Bihari Sándor művészete is Szolnokon teljesedett ki. Ilyen előzmények után került sor aztán a század elején az Alföld első művésztelepének megszervezésére. 1899-ben Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Katona Nándor, Kern8tok Károly, Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrátz Károly, Szid- nyi Lajos és Vaszary János festőművészek írásban folyamodtak a kultuszminiszterhez, hogy „Szolnokon, a magyarság egyik jellegzetes központjában való letelepedésüket segítse." Az időközben megalakult Szolnoki Művészeti Egyesület alapszabályában a nemzeti kultúra szolgálata, a természetben való festés, a főiskolai hallgatók továbbképzése és a közönség nevelése érdekében képzőművészeti múzeum létesítését határozta el. A műtermes telep létesítését engedélyező okiratban — a mil- leniumi idők megpezsdült közszelleme egyik jellegzetes dokumentumaként — ezeket olvashatjuk : „ ... e művésztelepülés és a vele járó társadalmi érintkezések és időszaki kiállítások révén kiszámíthatatlan befolyással lehet Szolnok város és az egész vármegye kulturális és ipari fejlődésére, eltekintve azoktól az eredményektől, amelyek ebből általánosságban a hazai művészetnek fognak javára válni.” Hat évvel a kis erdélyi városka, Nagybánya művésztelepének megalakulása után, 1902-ben nyílt meg jelentős állami támogatással a szolnoki telep, ahol a Művészeti Egyesület törzs- és vendégtagjai számára két kiállítóhelyiség és tíz műteremlakás teremtette meg a békés alkotómunka feltételeit. És lám, az eredmény is hamar megmutatkozott, a telep művészei már a következő • Id. Benedek Jenő „Séta” című festménye. A kecskeméti születésű művészt Munkácsy- és Kossuth-díjjal tűntették ki a szolnoki művész- telepen létrehozott alkotásaiért. évben megrendezték első tárlatukat. Erről az Üj Időkben így írt Lyka Károly: „Valaki egy ünnepi túsztban a megnyitás napján arra figyelmeztette a hallgatóit, hogy íme, ezek az ideszakadt festők egymásután beleházasodtak a szolnoki famíliákba. Mi azt hisz- szük, hogy lassanként a művészetük is beleházasodik az alföldi levegőbe. Ez a telep igazi programja, de persze nem valósítható meg máról holnapra. Még a nagy Pettenkofennek is szüksége volt a festészet ami lényeges elemére, amelyet időnek nevezünk. Az ember szeme, agya, gusztusa nem formálódik át olyan gyorsan, mint hinnők Ha pedig nem szolnoki szemmel és aggyal pingálja valaki Szolnokot, úgy csak néprajzi jegyzőkönyvet tud produkálni.” Negyedszázaddal később, a jubileumi kiállításon már résztvett a mai szolnoki müvésztelep legidősebb mestere, Chiovini Ferenc, aki félszázada él itt. Munkássága, varázslatos egyénisége összeköti a jelent a múlttal. Példakép ő páratlan munkakedvével, a táj és népe iránti hűségével, és elkötelezettségével, azzal, hogy „még mindig friss szemmel nézem és élvezem ennek a vidéknek a vizuális igazságait.” Kívüle még öt festő — Baranyó Sándor, Beré- nyi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna és Meggyes László, valamint három szobrász — Nagy István, Simon Ferenc, és Szabó László — dolgozik jélenleg a telepen. összegezésre, számvetésre készülnek külön-külön, de együtt is. A táj már nem ugyanaz, amit Pettenkofen, Fényes Adolf, Aba Noválc Vilmos és a többiek any- nyira megszerettek és oly nagyszerűen megfestette. Más a levegő varázsa, az Alföld látszólagos üressége. A szolnoki Tabán helyén új városrész nő fel, más a Tisza- és Zagyva-part, s legfőképpen más az ember és társadalma. De a figyelem szorgossága, a szemlélet tágassága és a műgond ma is a megismert valóság tiszteletéből és szeretetéből fakad. Minderről remélhetőleg meggyőzően tanúskodik majd a jubileumi év megannyi tárlata, kiállítása Szolnokon és másutt is. Pálrétl Ágoston Ember Mária Kutyadolog £ ö><. <&* A fiam kis híján nyolcéves volt, amikor megharapta egy kutya. Osztálytársai diadallal kísérték haza a térről. — Az Adi küldte rá! — kiabálták. — Az Adi. A dolog nem látszott veszélyesnek. Át sem szakadt a nadrág, csak nyálas volt. De a gyerek lábaszárán halványlila félkörben nyomot hagyott a kutya felső fogsora. Lemegyünk a körzeti rendelőbe, határoztam el. Ott van a tér sarkán. A gyerekcsapat visszakísért. Mert olyan nagyra van a kutyájával — magyarázta egy koravén kislány. A rendelő előtt erélyesen elbúcsúztam tőlük. Csalódottak voltak, hogy nem csődülhettek be velünk. Vékony fiatal orvosnő fogadott. Megnézte a gyerek lábát, azután a szék karfája után tapogatott, belebújt halványkék kardigánjába. — Tessék bevinni a sebészetre. Csak három villamosmegálló. s Fiam piszkos keze megillető- dótten simult ideges tenyerembe. Akkor most előbb még haza kell mennünk, az apja munkaadói igazolványáért. Anélkül nem fogadnak a kerületi rendelőben. Gyerekkoromban — dohogtam az úton — a falusi doktor bácsinak mindenhez kellett értenie. Az nem passzolhatott tovább a szakorvoshoz. A portásnő közölte, hogy több számot ma már nem adhat ki a sebészetre. Opálüvegfal választotta el tőlem. Bebeszélvén hozzá a köralakú nyíláson, a tényállást röviden ismertetve, megállapíthattam, hogy jóétvágyú lehet. Valóságos spájzt rendezett be magának a kalickájában. Volt ott felbontott üveg méz (kiskanál állt benne), zsírpapírban töpörtyű, selyempapírban rétes. Azt csipegette az üveg mögött. — Ja? — mondta. Odafönt már takarítottak. Csizmás öregasszony törölgette a követ. Eltűnődtem, vajon már indulásra készen húzta-e fel a csizmát, vagy abban van egész nap. Vajon nem kötelező-e a rendelőben az utcai ruhát levetni. Ráértem az igazgató főorvos helyett megváltani a kis világot: ültünk az üres emeleten egy pádon, a Sebészet feliratú ajtóval szemben, amelyen még ez a felirat is állt: Kopogással ne zavarjuk a rendelést! Érzéseim azt súgták ugyan, hogy odabent most nem folyik rendelés, de a tilalom hatott. — Azt mondta a kutyának, fogd meg! — szólalt meg váratlanul a fiam. A csizmás asszony némán tevékenykedett körülöttünk. A csend elbágyasztott. Végre kinyílt az ajtó. Felpattantam. — Majd a kollégám — mondta egy fehérköpenyes férfi, sztetoszkóp fekete kábelével a nyakán. Visszaültünk. Amikor aztán bejutottunk, és bediktáltam az adatokat egy kartonlapra, továbbá egy nagy könyvbe, és megállapították, hogy a gyermek apjának munkaadói igazolványa lejárt, hiányzik belőle a legutolsó pecsét — sor került a kutyaharapás megtekintésére is. A sebész Molotovra hasonlított, csak nem volt cvikkere. ölébe vette a gyerek lábát, megnyomkodta. — Ezzel, kérem, fölösleges volt idejönni — állította le a gyerek talpát, s állt fel maga is. — De azért opportunus lesz megérdek- lödni, be volt-e oltva a kutya. Bár nagyvárosi állatnál remélhető, ugyebár. Azt az igazolványt meg tessék érvényesíttetni. Ismét kint voltunk az utcán. Fel kellett hát hívnom az Adi anyját. Már csak azért is, nehogy legközelebb nagyobb baj származzon a kutyasétáltatásból. Nem könnyű ügy. Alig ismerem, egyáltalán nem ismerem, szülői értkezeleten találkoztunk csupán. Szép asszony, kissé nagy darab ugyan, erre mondják, hogy királynői termet, aranyszálakkal futtatott bronz konttyal. Tegeznem kell, igen, mi „anyukák” tegeződünk egymással. Nézd, anyuka — szokta mondani az osztályfőnöknő. — Nem tudom, hallottad-e, mi történt ma délután — kezdtem óvatosan. Nem, nem hallotta. És miután már hallotta: — Ez hülye — mondta magvasán. — Ügy megverem, de úgy .., Könyörögni kezdtem. Hogy nem azért hívtam. Csak hogy megmagyarázza a kislánynak, mi lehetett volna belőle. És talán a többiek is tehetnek róla. Talán cukkolták. Hergelték. Nem tudhatjuk, nem voltunk ott. Nagyon kérlek... Adi anyukája kifakadt. — Te nem ismered — mondta fenyegetően. — Megjátssza a kisasszonyt. De én majd helyrezökkentem a fejét, ne félj. Egyébként, ha valami anyagi természetű kár... természetesen megtérítjük. Megnyugtattam és nyugtalanul tettem le a kagylót. Benéztem a fiamhoz. Elveszetten üldögélt kuglibábui közt a földön. Még egy tisztességes kutyaharapást sem sikerült produkálnia. Béna hadfiként szeretett volna reggel, mankóval a hóna alatt belépni az osztályba. Vigasztalni akartam. Elterelni a gondolatait. Az éjszakája felől sem voltam egészen nyugodt. Ha álmában sikoltozni kezd...? — Te — mondtam szerencsés ötlettel —, hiszen neked nemsokára születésnapod lesz. Ideje megbeszélnünk, hogy is gondolod? Meg akarsz hívni valakit az osztályból? Akikkel ma fociztál? Mit szeretnél? Fiam kiürült tekintete megtelt párás fénnyel. — Kutyát — felelte.
