Petőfi Népe, 1977. február (32. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-27 / 49. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Devecseri Gábor emlékére Képzeljük el, micsoda szenzáció lenne, ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségébe betoppanna egy alig tizenötéves fiatalember, és felmutatná jegyzetfüzetét, amelyben tartalmilag, érzelmileg fel- nőttesen gazdag, formailag pedig egészen kifogástalan versek sorakoznak! Nos, ilyen jelenséget produkált a magyar irodalmi élet: 1932-ben, az alig tizenötéves Devecseri Gábor kápráztatott el olyan mestereket, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Somlyó Zoltán. Irodalmunk nagy szerencséjére Devecserit a legkevésbé sem kápráztatta el a siker. Babits Nyugatjában, József Attila Szép Szójában rendre publikálta továbbra is óraműpontossággal megmunkált költeményeit, amelyek a két világháború közötti magyar valóság megismerésével egyre oldot- tabbá, a társadalmi problémák iránt mind érzékenyebbé váltak. A felszabadult nép országépítő lendülete pedig a közéleti líra motívumával gazdagította költészetét. Egyik-másik versére az ötvenes évek sematizmusa is rányomta bélyegét, de még ezekben a költeményekben is az igényességre való törekvés a becsülendő. És miközben nagyszerű költővé érett, valóságos iskoláját teremtette meg az antik irodalom műfordításának: a klasszikus műfordítói hagyományt sikeresen ötvözte a modern költői érzéseket kifejező magyar költői nyelvvel, Az a nemzedék, amely a felszabadulás után ült az iskolapadba, már általa ismerte meg 1947-ben az Odüsszeiát, 1952-ben pedig az Iliászt. Páratlanul sokat dolgozott, mintha csak megérezte volna, hogy évei számát szűk marokkal méri az élet. Főbb művel is kitesznek vagy két tucat kötetet, teljes életműve pádig, úgy véljük, mindmáig összegezetlen. Pedig e munkák mellett különböző közéleti feladatokra is vállalkozott, ha ezekre éppen őt szólította a kor. Volt irodalomtanár a Magyar Néphadsereg tiszti akadémiáján, volt az írószövetség főtitkára, és ezeket a munkákat is olyan emberi tisztességgel, olyan felelősséggel művelte, mint a köl' feszeget, mint a műfordítást. (ÜÉ ifi**”«'-íj-ti' Élete utolsó esztendejéről legendák keringnek. Mondják: mintha a görög drámákból tanulta volna a hősiességet. Teste iszonyú kínokkal viaskodott, ám kórházi ágya mellett az asztal telis-tele volt jegyzetekkel, kéziratokkal. írt, írt és írt. És ugyanolyan műgonddal írt, mint mindig. Ha a tollat nem bírta már a keze, a modern kor nélkülözhetetlen eszközére, magnetofonszalagra diktálta antik veretű mondatait. Ilyenre csak a munka megszállottja képes. Most, hogy rá emlékezünk, utolsó írásait keresvén, fellapoztam az 1971-es újságokat, folyóiratokat. A Kortárs szeptemberi számában, már fekete keretbe zárt neve alatt, olvasom Odisszeusz ifjúsága című ifjúsági regényének általa elképzelt tervezetét. Mint a dalban a refrén, úgy tér vissza-vissza ebben az. írásban egy gondolat: „Meg tudnám írni... !” Meg tudta volna írni! Klasszikusan jól meg tudta volna írni! De miért nem kapott rá időt! Hiszen csak most ünnepelné hatvanadik születésnapját. S. L. DEVECSERI GÁBOR: Csak annyi meleget 'Csak annyi meleget a munkának, amennyit az építkezés előtt a kátrányfüstű kályha ad, ami mellett déli szünetbeit szépen elhevernek (míg fölülről is süt kicsit a nap). Csak annyi munkát az emberiségnek, amennyi örömöt a munka ad; s csak akinek úgy tetszik: végtelent; kinek a munka szenvedélye lett már, szép tündére, ki mindenek felett jár; mert életnek csak az nevezhető, amit a vágy, a tovább-éltető s amiről hírt a szenvedély jelent. ANAKREON: Egy leányhoz Thrák csikó, miért szaladsz el, görbe szemmel rámteklntve, így vadul? tán azt hiszed, hogy semmihez sem értek én7 Hidd csak el, hogy könnyűszerrel rádvetem még ezt a zablát, és a gyeplőt kézbetartva, körbe kény szeritelek. Még ma lágy füvet harapdálsz, könnyeken szökellve játszol, mert ki hátadat megülje, nem került derék lovas. CATULLUS: Gyűlölök és szeretek Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt. Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kin. Devecseri Gábor fordításai GÁL FARKAS: Ügy szóljatok Ügy alkottak meg engem, mint kést a mestere: képes szolgálni, ölni — ki hogy bánik vele. Ügy szóljatok hát hozzám, úgy bánjatok velem, hogy életem önkéntes, hű szolgálat legyen. BENCZE JÓZSEF: Dal Almaimmal álmodsz, gondjaimmal számolsz, bajaimmal lázadsz, munkáimmal fáradsz, szárnyaimmal szállasz. • Weinträger Adolf: Öreg tanya, Csatangolások Charleyval JOHN STEINBECK*: (RÉSZLET) Számomra ez a nap többet jelentett, mint a többi — össze sem lehet hasonlítani más napokkal: egyszerűen nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka keveset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Kimerült voltam, de néha a fáradtság is élénkíti, ösztönzi az embert. Arra kényszerített, hogy töltsem meg üzemanyagtartályomat és rám parancsolt, hogy megállítsak és felvegyek egy négert, aki fáradt léptekkel bandukolt a betonút mellett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el ajánlatomat, és csak azért tett eleget kérésemnek, mert nem tudott ellenállni. A mezőgazdasági munkások ütött-kopott ruhája volt rajta, és egy ősrégi puplinkabát, melyet az idő és használat tükörsimára fényesített. Arca kávészínű volt, és milliónyi apró ránc szántotta össze-vissza. Alsó szemhéja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cseresznyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette, és úgy tűnt, mintha egész testével be akarna süllyedni az ülésbe és a lehető legkisebbre összezsugorodni. Nem nézett rám. Mintha semmire sém -nézett volna1. De aztán mégiscsak megszólalt: — Harap a kutya, kapitány úr? — Nem, nagyon barátságos. Hosszú szünet után megkérdeztem : •75 éve, 1902. február 27-én született John Steinbeck — Hogy megy a sora? — Jól, nagyon jól, kapitány úr. — Mi a véleménye mindarról, ami itt mostanában történik? Nem válaszolt. — Az iskoláról beszélek és az ülősztrájkról. — Semmit sem tudok ezekről a dolgokról, kapitány úr. — Farmon dolgozik? — Gyapotszedő vagyok, uram. — Meg lehet belőle élni? — Egészen jól megy a sorom, kapitány úr. Hallgatagon hajtottunk felfelé a folyó mentén. A trópusi fű meg a fák kiszáradtak, és a kegyetlen északi fagy siralmasan megtépázta őket. Egy kis idő- múlva megszólaltam. Sokkal inkább magamnak mondtam, mint neki. — Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda, és a felelet az egyik lába benne. Eszembe jutott egy jelenet — New Yorkban történt —, és éppen el akartam neki mesélni, de amikor észrevettem szemem sarkából, hogy egész messze húzódott tőlem és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt. Egy kis manhattani téglaházban laktam, és mivel akkoriban éppen fizetőképes voltam, felfogadtam egy négert. Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál álltam, és kifelé bámultam, mikor észrevettem, hogy a bárból egy részeg nő támolyog kifele. Az asszony megcsúszott, a jégen, és elesett. Megpróbált feltápászkod- ni, de megint lehuppant a jégre, és ott maradt fekve, miközben részegen jajgatott. Éppen abban a pillanatban fordult be a sárkor a nálam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan átment a másik oldalra. A lehető legnagyobb ívben elkerülte. Amikor megérkezett, ezt mondtam: — Láttam, meglógott. Miért nem segített annak az asszonynak? — Nézze uram, a nő részeg volt, én meg néger vagyok. Ha hozzányúlok, megeshet, elkezd sikoltozni, hogy megerőszakoltam, tömeg vesz körül, és akkor ki fog nekem hinni? — Gyorsan átgondolta az egészet, ha ilyen hamar meglógott. — O nem, uram — mondta. — Régóta gyakorló néger vagyok én már. És itt, a kocsiban, bolond fejjel, megpróbáltam szétrombolni egy élet tapasztalatát. — Nem kérdezek magától többet — mondtam. De a néger nyugtalanul fész- kelődött. \ — Tegyen le itt, legyén szíves, kapitány úr. Itt lakom a közelben. ■ Kiengedtem a kocsiból és a visszapillantó tükörből láttam, hogy tovább vonszolta magát az útszélen. Nem lakott a közelben, de a gyaloglás biztonságosabb volt, mint a velem való utazás. Balassa Klára fordítása ÍEEEBEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEBBEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEBEEEeee, Így ismertek művészek és művészetpártolók: Mári. így is szignálta képeit, amikor egy-egy táblájának elkészülte után a jobb alsó sarokba kanyarította ezt a négy betűt... Mári volt ő Tornyai Jánosnak is, aki maga mellé vette a századfordulón, s Móriként gyászolják most mindazok, akik tudják, hogy több volt ő, mint egy nagy festő árnyékában kísérletező őstehetség. Művész, megörökítő, ábrázoló művész volt Mári a maga néhány osztályával, s azzal a festeni tudással, amit a gazdájától nemcsak megtanult, de meg is érlelt; kiteljesített, ahogy mondani szokás. Mári kilencvennégy éve, 1883- ban Hódmezővásárhelyen született sokgyermekes parasztcsaládban. A kis Kovács Mária — hiszen ez volt a hivatalos neve — korán elhagyta a szülői házat: libát őrzött, cselédeskedett a vásárhelyi határban. Éppen négy gazdát szolgált ki, amikor nagylányként Tornyaihoz került. Tornyai János, a magyar festészetnek ez az indulatos nagy alakja, akkor már elismert volt, s egy kisebb művészcsoport szerveződött köré. E művészcsoport tagjai egyet akartak: képeikkel, munkásságukkal megtörni a nagy alföldi csöndet; kikényszeríteni, elősegíteni a megmerevedett társadalom változását. A viták Tornyai lakásán zajlottak, s Mári — akinek tiszte a vendégek ellátása, kínálgatása volt — e találkozók résztvevőjeként értette meg gazdájának, s gazdája barátainak szándékait. Festeni ugyan véletlenül kezdett, ám amikor ecsetet fogott a kezébe, az ő munkáiban is ott • Mári fest. • Csendélet Kovács Mári festménye. (MTI-fotók: Szebellédy Géza felvételei — KS) sislergett a Tornyai-képekre oly Az hogy Mári mégsem lett jellemző erő, az alföldi táj izzó Tornyai-epigon, mestere bölcses- színekben kifejezett szeretete. ségének köszönhető. Gazdája ugyanis — látva Mári gyorsan kibontakozó tehetségét — nem a maga művészetének ismételgetésére, hanem éppen festői világának kibontakoztatására biztatta alkalmazottját, vagyis egy ' idő ulán tanítványává lett élettársát. Biztatása így hangzott: úgy fess, ahogyan érzel! Mári úgy festett. Előbb Hódmezővásárhelyen, majd a Holt- Tisza egyik kanyarulatánál megbúvó Mártélyon. Itt, e művésztelepéről manapság már országosan ismert kis faluban bontakozott ki tehetsége. Javarészt itt készültek azok a képei is, amelyeket aztán Hódmezővásárhelyen és Budapesten is bemutattak. Mári kiállításait ugyancsak vegyes kritika fogadta. Volt, aki epigonnak nevezte, volt aki iskolázatlan őstehetséget látott benne, ám olyan műkritikus is akadt, aki megérezte, hogy Mári több is, más is. Ady barátja, Révész Béla műkritikus írt róla igen meleg hangú méltatást, amelyben úgy szólt Máriról, mint a magyar táj-, illetve életképfestés új felfedezettjéről, karakteres alakjáról. Sok képe talált gazdára ebben az időben, igazán mégsem válhatott festővé Móri. Főképp azután, hogy gazdája, mestere, élettársa 1936-ban meghalt; a kenyérkeresetnek sokkal hétköznapibb módjait kellett választania. A festést mégsem hagyta abba. Leginkább öregkorában fogta gyakran kézbe az ecsetet, s festette azt, amit éppen látott: kis lakókamrájának ajtaját, az előtte virágzó almafát. E képeinek java rendre ott függött a Vásárhelyi őszi Tárlatokon, ahova — immár botjára támaszkodva, jobbról-balról gyá- molítva — maga is mindig eljárt. Ö volt a díszvendége ezeknek a tárlatnyitóknak! Könyv még nem íródott róla, de pályakezdésének éveit már • Ilyennek látta Márit Tornyai. jól összefoglalja az a tanulmány, amelyet az Élet és Tudomány idei második száma adott közre. Mári még kezébe vehette a lapnak ezt a példányát; meggyöngült szeme talán még ráismerhetett önmagára a színes címlapon —, aztán néhány nap múlva meghalt. Festészetünknek egy nem mindennapi sorsú, kellőképpen majd csak ezután méltánylandó, eredeti tehetsége búcsúzott el vele. A. L.
