Petőfi Népe, 1977. február (32. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

— MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZÉT OTTHONRA VÁR A GYŰJTEMÉNY A Bajai Képtár II. címen megrendezett kiállítás a Türr István Múzeumban tíz mű­vész hatvankét alkotását mutatja be. Meg­tekintve a hangulatosan rendezett tárlatot, átlapozva a katalógust (mindkettő Tóth Pál Zoltán nevéhez fűződik), joggal gondolha­tunk arra, hogy a képanyag időben is, és a stílusok különbözőségét tekintve is, valóság­gal illusztrációt ad a huszadik századi ma­gyar művészet történetéhez. Pedig a művé­szek egy kivétellel ma is a bácskai főváros­ban élnek és alkotnak. Életkoruk különbö­zősége, indulásuk körülményeinek, szemlé­letüknek változatossága révén több mint hét évtized művészeti áramlataiból nyújtanak ízelítőt. kesztett utcarészleteivel, külön­böző nemzedékek sorsát megfo­galmazó figurális alkotásaival. Klossy Irén egészen új színt kép­visel a bajai művészek között, már csak azért is, mert elsősor­ban a rajz érdekli. Két csend­élete elegáns dekoratív készség­ről, három tusrajza a növényi vegetáció eredeti szemléletéről, könnyed és szellemes ábrázolá­sáról győz meg. A Bajai Képtár mostani kiál­lítása a városi tanács által 1975 decemberében megvásárolt mű- veket mutatja be. A tanács ek- ' kor 400 ezer forint értékben vá­sárolt képeket Baja művészei­től, és ezzel a ma még ritkaság- számba menő gesztussal egyszer­re kettős feladatnak tett eleget. Értékes alkotásokkal gyarapítot­ta a Türr István Múzeum gyűj­teményét, s ugyanakkor jelentős támogatást adott a művészek­nek. további munkára ösztönöz­te őket, és erősítette kötődésüket a városhoz. Az I. számmal jelzett képtári kiállítás Oltványi Imre rendkí­vüli fontosságú gyűjtését mutat­ta be, amely a harmincas évek­ben mintegy megalapozta a Türr István Múzeum képzőművészeti anyagát. A gyűjtemény napja­inkra Nagy István hagyatéka és a folyamatos vásárlások, illetve a Művelődésügvi Minisztérium és a Művészeti Alap által adomá­nyozott alkotások révén megha­ladja az 1200 műtárgyat, s a leg­utóbbi nagy vásárlás óta is ál­landóan gyarapodik, amit újab­ban nemzetközi anyag egészít ki. (A bajai születésű szobrász. Teles Ede családja kezdemé­nyezte, hogy a világszerte sokfe­lé élő Teles-tanítványok ajánlják fel egy-egy művüket. Dr. Soty- mos Ede múzeumigazgató fel is vette a kapcsolatot a külföldön élő művészekkel. Angliából, az Egyesült Államokból, Olaszor­szágból és Ausztráliából máris érkeztek művek. Több más or­szágból pedig felajánlásokkal adtak hírt magukról Teles Ede tanítványai.) Aki a bajai múzeum tárgyi . fpltétál^U,} jsmerí, , tisztában van vele. hogy ilyen méretű gyüjte- jnéhynek. nem. hogy a huzamos bemutatására, de raktározására sem nagyon alkalmas egyelőre az intézmény. A város képzőmű­vészetet kedvelő vezetői erre is gondoltak, noha a megvalósítás, elsősorban pénzügyi okok miatt, nem történhet máról holnapra. Még 1975-ben, a 400 ezres vá­sárlással egyidőben, tanácsi hatá­rozat született arról, hogy a mú­zeum épületét teljes egészében a múzeumnak adják át. Hat csa­Az 1947-ben elhunyt idős Eber Sándor, úgy is mint Székely Ber­talan tanítványa, még elevenen kapcsolódik a XIX. század fes­tészetéhez. Magabiztos mester­ségbeli tudást árasztanak derűs karakterű portréi, évtizedek múl­tával is egészen frissek a tájai, városképei. Technikai kísérletei­ért is jelentős morális munkás­ságára itt most csupán egy klasz- szicizáló freskókarton utal. Jö­vőre, születése századik évfor­dulóján, feltétlenül megénle- melne egy egész életművét átte­kintő kiállítást. A húszas években indult nem­zedéket Miskolczi Ferenc, Kun István és ifjú Eber Sándor kép­viseli. Közülük (s egyben talán valamennyi kiállító közül) Kun István szerepel a legerőteljesebb képekkel. Sötét felhőket hömpö- lyögtető, mélyzöld tónusaiba aranyló fényeket villantó fest­ményein Nagybánya stílusmeg­határozó hatása a táj és a ter­mészet szenvedélyes átélésével egyesül. Elsősorban a táj és a természet élteti Miskolczi Fe­renc és Ifjú Éber Sándor festé­szetét is, bár az előbbitől most hangulatos csendéletet, az utób­bitól sikerült portrét is látha­tunk. Miskolczi az illékony lát­vány, Éber a tűnődő melankólia líráját képes sikerrel megragad­ni. Amikor ők kezdték a pályáju­kat, abban az évtizedben szüle­tett B. Mikii Ferenc, Weintragcr Adolf, Göldner Tibor és Noel ö. Gábor. Valamennyien a megyei képzőművészeti élet legaktívabb szereplői közé tartoznak. Sor­rendben az első három alkotót még a Pudnay Gyula vezette képzőművészeti szabad akadémia immár hőskornak tűnő időszaka is összekapcsolja. B. Mikii kom­pozíciói a fényhatások varázsla­tos jelenségeitől elbűvölt, elko- morulásra is hajló, egyre mé­lyülő tudású egyéniséget állíta­nak elénk. Weintrager falusi há­zakat ábrázoló olajfestményein a tüzes színű foltok és a széles, sötét kontúrok együttese ke­mény, férfias indulatokról be­szél. Göldner Tibor izgalmas szerkesztésű, tónusgazdag halász­jelenete és napraforgós vászná­nak láttán kevésnek érezzük. • Klossy Irén: Növények. hogy csak két művével szerepel. Noel ö. Gábor — aki alig több mint másfél évtizede települt meg Baján, s úgy tűnik, hogy gyöke­ret vert —, nagy tudatossággal építi éles kivágású, a fénykont­rasztos mértani idomokra alapo­zó, drámai hatású festői világát. Két harmincas évjáratú mű­vesz a legfiatalabb a tárlaton. Kovács László kapcsolódik erő­sebben az elődökhöz jól szer­• Noel ö. Gábor: Házak. • Kun István: Dunántúli táj. Baja város művészetpártoló te­vékenységét föltétlenül elismerés illeti. Ha lassú léptekben is, de megvalósul a határozat. A kép­tár akkor nemcsak gyűjte­ményt jelent majd, de a mű­tárgyak és a képzőművészeti kultúra népszerűsítésének ott­honát is. A. Sz. J. • B. Mikii Ferenc: Szerelmesek. Iádnak kell ehhez lakást terem­teni, minden évre terveznek egyet. A határozat szerint az öt­éves terv végére a múzeumé lesz a Vojnichékúria, a művészeti szabad akadémia egykori épülete is. Ennek újabb lakások, alkal­masint műtermes lakások átadá­sa a feltétele, hiszen az épület­ben művészek laknak. A gazdagodó Baj ai Képtár MEZEI ANDRÁS Anyám ölelhetem még kis fejét, töppedt haját. Még láthatom kék szemében a mész-fehér, az üres, végleges szobát, ahogy még néha kitekint a visszanyíló ablakon csupaszon, rezzenetlenül fiára itt bent — láthatom: végül a szeretet marad, uralván mint a rettenet a leépülő szervezet üveges idegsejtjeit, a féltéssel betöltve még mint szörnyű réseit az ég, az elme repedéseit. Vállát fogom. Mellettem ül. Túllát a tárgyak üvegén, befelé figyel a szeme. Korompelyhekben hull a hó, messzire néz, és semmire. SZÉKELY DEZSŐ Szakadék Menekülő szívemre szállt, halálom forrását keresve, s mint lövedék a csonton^ át, bevágódott az életembe. Sörénye lobog — így tombol a szél parázna szeszélye az őszben. A szakadékból fölnyújtom kezem, hogy a szökevényt megelőzzem. Magasból néz rám, mint egy piramis. Azt mondják: asszony, tüzes, gyöngéd. Kannibálokra hagyta szívemet, hogy fölnyársalják vagy kitömjék. LJuszonhat évig csak pénzt kért hazulról. Előbb ^ öntudatlanul, mert gyermek volt, később az iskolai években, már tudatosan. Gimnázium, egye­tem, végeláthatatlan sorban szívta, húzta a forin­tokat. Odahaza az öregek számolatlanul körbejárták a roggyant házikót, és néhány üdvözlő sor nyomán” büszke út vezetett a megbillent léckerítések mel­lett a postáig meg vissza. ök azok, akiket már csak az adás öröme éltet! Nagy ritka hazamenetelkor elbűvölten nézi, mennyire lerövidült az út a világok között. Apja sohasem tapsolt. Talán azt sem tudja, hogy az összeverődő két bőrtalpas kéz hangot ád, ha önfe­ledten összecsókolódzik. Más fajta öröm járja ná­la! Egy-egy pakli dohány, nyálasán összesodorva, s néhány pohár bor és a késő este feljövő hold mun­kát tiltó szikár parancsa nyomán a napi gondok csokorbagyűjtése. A színházat, a fényt, a sikert, vagy magát a tap­sot, a mezőn elvetett búzaszemek dicsérete, az ál­latok farbaveregetése jelentette. Fél kiejteni a gon­dolatokat. A betűk úgy elmerültek emlékezete ör­vényébe, hogy egy-egy mentésnél, amikor megkér­ték, kurtítsa alá valami passzusra a nevét, mint két gazdátlan tutaj, úgy forgott kormányzatlanul a két X a papíron. Ez alól, talán csak egy kivétel volt: a téesz-szervezés. Akkor „az anyjuk” vette kezébe a göcsörtös kormányt, végigvezetve a ser- cegő tollhegyet a belépőnyilatkozaton az „apjuk” kezében. Azóta darazsak rajzanak, ha előkerül a ládafiá­ból: ki is írta alá tulajdonképpen a lajstromot? Éjszaka, amikor fekete fénykoszorúban kést kö­szörülnek a szelek, a zsörtőlődés agyonüti az ál­matlan magányt. Örökké újraéledő dicsérete a fiú­nak, no és a kárörvendéssel vegyített apai kacará- szás zárja a napot. Megérkezésekor anyja legelső dolga, hogy JV1 szemügyre vegye. Nőtt-e, fogyott-e, van-e emberi formája, színe? óvatosan körbejárja, sze­meivel tapogatva, mint az újévi malacot és elin­dítja féltéstárját: — Csontvájsz vagy. Seszínű. Kiszívott a városi levegő. Fehér vagy, mint a hótt ember. És tartat- lan is. Biztosan nem eszel rendesen. Levest egész biztosan nem. Csak TStsz-futsz, kutyafuttába beka­pod. No majd itthon! Tömök valamit beléd, ne félj! Egy kicsit megiperedsz legalább... Amikor mindezt megállapítja, egyszuszra kimond­ja, köténye csücskével megtörli arcát, megcsókolja, megfogja kezét és elvezeti hátra. El egészen a disz­nóólig. Az a büszkesége, reménye. Ilyenkor titkon nézi őt. Látja csillogni, megfiata­lodni. Nem hiszi el, és nem is hitte el soha, hogy alkonyát tiporja. A szíve csak harminc. A hite, az akarata csak húsz. Lelkiismerete pedig oly tisz­ta, miképp a csecsszopóké. — Ne te ne, szürke! — mondja tenyerével jó nagyokat odapaskolva a feketefóltos disznónak. Ér­ződött, mennyire óvatosan teszi. Inkább csak szeré­téiből, hálából, mert volt kegyes egész éven át szor­galmasan enni és meghízni. — Na, mit szólsz hozzá? — kérdezi, és az áhí­tattól úgy kitágul a szeme, nagy kerekre, mintha az egész világot egyszerre akarná nézni. Szeme, a cselédkönyv írása szerint, barna. A fiú tengertük­rében viszont a búzavirágnál is kékebb. Ozép mi? Meghiszem azt! Irigyelnek is ér- te. Főleg azok, akik csak a sonkáját kí­vánják, s nem a munkáját! Elfogadná a bendőjük. De elám! Szerinted mennyi lehet? — Hát... feleli a fiú, és úgy tesz, mint aki töp­reng, rakosgatja a számokat, a mázsákat. Hallgat. — Több, mint négy mázsát nyom — mondja fel­egyenesedett hangsúllyal, nem várta meg a „must- rálgatás” eredményét. Négy mázsa húsz kiló! De etetni kellett ám! Kellett bizony. Tudod mit meg­evett? Azt a rengeteg árpát, répát, kukoricát, krumplit, darát. Apád nem győzte hordani. Ki is ürült a kamra! Meg a padlás. Még venni is kel­lett hozzá. Azért kértem tőled a pénzt a jómúlt- korában. Darára. Apád nyugdíja, tudod, bagóra is kevés. — De megérte — teszi hozzá a zavart tőmonda­tot a fiú. — Meg bizony! Szép egy állat mondhatom... Most eladom. Veszek belőle egy kisebbet. Azt meg­öljük magunknak karácsonyra. Nekünk elég lesz az is. Amit mi apáddal megeszünk, az már egy macskának is elég. De vágni azért kell. Ügy illik. Minden télen tudtunk bökni egyet. Ezután is sze­retnénk. Neked is küldök belőle... — Ezt eladom, és még pénzem is marad. Majd tízezret kapok érte. Tízet! ötért veszek egy mási­kat ... öt marad. Abból hármat megtartunk ma­gunknak, épp annyi hibádzik a sírkövünkből. Mert csináltatunk. Nagy, fehér lappal a tetejibe, hogy ne legyen rá senkinek se gondja, hogy ne füve- sedjünk ki. Te messze laksz... Kettőt pedig neked adok! — Ne beszédjen ilyet anyuka. És a pénz sem kell, nem azért... — Te csak ne magyarázz! Tudom, hogy szegény vagy, mint a templom egere. Mert csak azzal a nyavalyás papírokkal törődsz. Miért nem válasz­tasz valami tisztességes szakmát? Egy rendes ipa­ros nem szűkölködik semmiben. Több lenne a pén­zed ... — De... — Semmi de! Kapsz belőle és kész! Ha nem is sokat, de kapsz. Mi is szűkölködünk. Apád hétszáz forintját forgatjuk. Mert nincs az a sok. amelyik el ne fogyna, és nincs az a kevés, amelyik élég ne lenne. Be kell osztani. A fiú állt és messzire nézett. Nem tudta, sírjon, nevessen, örüljön avagy elbújdosson szégyenében. Talán ezek az apró pillanatok, anyja feddő szavai nyomán, ezek, amelyekben kesernyés fájdalommal gonddal hőn áhított „mesterségére”, a tollforqatás- ra. Az ő finom lelke, megtéríti néhány gondolat idejére, de ha másra terelődik a szó. marad minden a régiben. Csak a szeretet-piramisa női egvre na­gyobbra, hatalmasabbra. A napokban csomagot kapott a fiú. A csomag tetején levél. Kedves Fiam! Biztos meg fogsz lepődni te is, milyen nagy baj ért most kedden minket. Várom a disznót a hús­üzemnél, bejön a traktor, nincs disznó. Mondják, vissza köllött vinni. Megdöglött. Majd megőrültem. Elveszett az a gyönyörűszép állat. Tíz­ezer forint. Megdöglött a kabátod is. Most már bele köll nyugodni. Büntetett az isten. Csak azt tudnám mi­ért. Miért. Tudod milyen a nép. örülnek az ember kárá­nak. De valahogy csak lesz. Csak egészség legyen. írjál, megkaptad-e a csomagot. Alma van ben­ne, de nem fért bele mind. Fogyaszd egészséggel. Az ünnepekben ha tudsz gyere haza. Csókolunk. Írjál. Az újság megérkezett. Elfelejtetted bekarikázni, melyiket írtad te. A szennyest is küld. Vagy hozd. Anyádék. A csomagban, az almák között, a fiú egy ba- garolos dobozt lelt. Benne: két húszforintos, egy fémtízes, négy kétforintos, öt egyforintos, kettő ötvenfilléres, hét húszfilléres és egy tízfilléres. — Ö, ha. az anyáké lenne a világ...!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents