Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-18 / 14. szám

1977. január 18. • PETŐFI NÉPE • 8 Vallomások betűországban Nyolc-tíz fiatalember beszél­get, dohányzik a bejárati két üvegajtó közötti kis térségben. — Csak nem büntetésből „csap­tak ki" benneteket? — kérdez­zük. — Nem; csak mert bent nem szabad cigarettázni — hang­zik a felelet. S amikor beljebb lépünk a tágas és esztétikus elő­csarnokba, ezt mondja egy ott olvasgató tizenéves: — Legalább nem füstölik tele a helyiséget. □ □ □ A kiskunhalasi városi-járási könyvtárban vagyunk, ebben a gyönyörű, kiváló címmel kitün­tetett intézményben, amely mél­tán egyik büszkesége Bács-Kis- kunnak. Amikor az otthonosan mozgó fiatalokról érdeklődünk, Fekete Dezső könyvtáros-bibliog­ráfus ezt mondja: — Mindig vannak itt fiatalok; egyszerre legalább húsz-harminc, néha több is. Van rá eset, hogy egy nap alatt százötvenen meg­fordulnak nálunk. És mindig örülünk, ha másoknak ez feltű­nik, mert erre büszkék vagyunk munkatársaimmal együtt. — Miért? — Ügy kezdődött, hogy évek­kel ezelőtt velünk együtt a vá­ros más illetékesei is rájöttek: sok a csatangoló fiatal az utcá­kon, tereken és a szórakozóhe­lyeken. Ezen változtatni akar­tunk, így született meg a szocia­lista szerződés a könyvtár és a szakmunkásképző intézet között. Ez többek között azt is tartal­mazza, hogy a vidékről bejáró tanulók intézményünkben tölthe­tik el szabad idejüket. Mi nem­csak a helyet adjuk ehhez, de többek között az olvasnivalót, a zenehallgatás és a tévénézés le­hetőségét, sőt olykor külön prog­ramot is. o □ □ A szép előcsarnokból nyílik a klubszoba. A kellemes pihenés­hez épp úgy jó lehetőséget nyújt, mint az olvasgatáshoz, vagy az elmélyült tanuláshoz. De a csen­des zenehallgatáshoz is. A sza­badpolcos folyóiratállványok szinte kínálják a sokféle olvas­nivalót. Kellemes a hőmérsék­let, rokonszenves, a csend, a fia­talok viselkedése. Nem nehéz ki­találni, hogy remekül érzik ma­gukat ebben az otthonias kör­nyezetben, de azért megkérdez­zük azokat, akik éppen itt van­nak: miért jó — ha jó — nekik ez a felkínált, s kihasznált lehe­tőség. □ □ □ Varga József kereskedőtanuló: — Vidékről kell bejárnom az iskolába. A tanítás délután van. Mit csinálnék, hová mennék, ha ez a hely nem lenne? Szívesen és jó érzéssel járok hát a könyv­tárba. Az időmet két részre osz­tom: először jön a tanulás, az­után olvasgatok, nézegetem az újságokat, folyóiratokat. Harma­dik éve járok ide. Onrik Magdolna ruházati el­adó: — Nem szeretek egyedül ta­nulni. Együtt valahogy mindig jobban és könnyebben megy a felkészülés. Egyébként is kedve­lem a társaságot. Az a sok-sok könyv, rengeteg újság, ami itt van, s ami rendelkezésünkre áll, jót tesz nekünk. Nagyszerű do­log itt lenni. Balogh Ferenc épületburkolói — Amikor ezen a szép helyen lehetek, a többiekkel együtt, min­dig jó a közérzetem. Az tetszik legjobban, hogy az összes újsá­got meg lehet találni és kézbe tudjuk venni. Az is vonzó, hogy a könyvtárosok mindig kedvesek, és mindenben segítenek nekünk. □ □ □ A fenti szép és őszinte szavak sokat elárulnak a halasi kezde­ményezés életrevalóságáról. Vé­gezetül csak néhány tömören fo­galmazott, summázó véleményt írunk még ide, most már nevek nélkül, hogy még teljesebb le­gyen a vallomások egésze — a betűk birodalmában: — Jó, mert a tanulás mellett sakkozhatunk is, és nézhetjük a tévét. — Sok olyasmit hallunk, olva­sunk, aminek hasznát vehetjük az életben. — A szép környezet, a beren­dezés tetszik legjobban. — Sok a szakkönyv. — Mivel az otthoni környeze­tem nem kielégítő, nekem azért jó itt. Varga Mihály Damiano Damiani, az olasz filmrendezőgárda legjobbjai kö­zé tartozik. Egy-egy nemzetközi ■film-seregszemlén szinte előre megjósolható, hogy díjat kap az általa benyújtott új film. Leg­többször a téma merészsége, tár- sadalom-leleplező ereje az, ami kikényszeríti a zsűriből a leg­jobbaknak járó babérokat. Új filmjében is tulajdonképpen az olasz társadalmi valóság visszás­ságaira mutat rá, a politikai élet elképesztő összefonódásokat pro­dukáló titkos machinációi kelnek életre, és nagy bizonyító erővel, szenvedélyes akarással magyaráz­za ismét és ismét, hogy Olasz- honban az igazságszolgáltatás az államapparátus és a politikai hatalmasságok egész sora min­denre elszánt bűnszövetségben próbál elsöpörni bárkit, aki a társadalom elé akarja tárni a kulisszák mögötti játékokat. Gámiani új filmjében egy fia­tal és tehetséges rendező a fő­hős, akinek a legújabb filmje mindenkit az olasz társasági élet egyik nemrég lezajlott botrányá­ra és annak hőseire emlékeztet. A filmbeli film, melynek címe: „Vizsgálat az Igazságügyi Palotá­ban”, a maffia tevékenységét is teljes nyíltsággal bemutatja, sőt utalásokat tartalmaz arra nézve, hogy a nagyhírű bűnszövetséggel az igazságszolgáltatás egyes kép­viselői is kapcsolatot tartanak fenn. A társadalmi visszásságokat le­leplezni szándékozó olasz iroda­lom és film ma már széles kör­ben alkalmazza a legőszintébb kritikának ezeket a fordulatait, szinte állandónak mondható meg­fogalmazásait. A rendező bőségesen él a le­hetőségekkel, emellett sikerrel tudja fokozni a feszültséget a filmben azzal is, hogy a filmbeli rendező filmalkotásának esemé­nyei a valóságban megismétlőd­nek. Ugyanolyan bűneset zajlik le a filmrendező környezetében, mint amilyenről az előbb említett film is szól. Megölik a bírót, akit a filmbeli filmalkotás maffiás kapcsolatokkal gyanúsít. Ráadásul a maffia is közbelép, s a baloldali újságokban kezdik a valóságban is lejátszódott gyil­kosságot egy közismert politikai személyiséggel összefüggésbe hoz­ni. A maffia azonban a legbru- tálisabb módon elsöpri az útból azokat az újságírókat és nyomo­zókat, akik fel akarnák tárni a nagyonis nyilvánvaló összefüg­géseket. Végül a mindenre el­szánt filmbeli filmrendező ma­ga kezd nyomozásba és le is lep­lezi szinte az utolsó filmkocká­kon: ki a valódi gyilkos. Való­ságossá válik, hogy az ideges és brutális politikai rumli ami a film és a film megjelenését kö­vető gyilkosság körül zajlik, tu­lajdonképpen majdhogynem vak­lárma, mert a gyilkosság sze­mélyi indítékok alapján követke­zett be. Nem illik az ilyen politikai in­dítású, de később szabályos kri­mivé átalakuló filmalkotás végét elárulni, ez esetben sem tesszük, de felhívjuk a nézők figyelmét arra, hogy Damiano Damiani al­kotása kitűnő olasz színészek egész sorát vonultatja fel, köz­tük elsősorban Franco Nérót, aki a filmrendezőt játssza fölényes biztonsággal, s kitűnő stílusér­zékkel. Árnyalt és atmoszférate­remtő alakítást nyújt a gyilkos­ság hátterében álló asszony sze­repében a rendkívül dekorativ Francoise Fabian. Cs. L. EGY PERC TUDOMÁNY Diagnózis - távolból A technika fejlődése újabb és újabb megoldáso­kat, lehetőségeket teremt az orvostudományban is. Az egyik érdekes terület, ahol a technika nagy lendüle­tet adott az orvostudo­mánynak, a biotelemetria vagyis bizonyos adatok tá­volból való felvétele. Nem kell sem a készüléket a beteghez vinni, sem a be­teget a készülékhez és ennek több előnye is van. Az orvostudományban először Einthoven holland orvos végzett távmérést, már 1906-ban ugyanaz az Einthoven, aki feltalálta a máig legfontosabb szív­vizsgáló készüléket, az elektrokardiográfot, amiért Nobel-díjjal tüntették ki. Az ak­kori készülék 150—200 kg sú­lyú volt, amit természetesen ne­hezen lehetett szállítani. Egy al­kalommal a laboratóriumától 1,5 km-re levő kórházban kellett vizsgálatot végeznie. A beteg ál­lapota nem engedte meg a szál­lítást. A beteget és a készüléket kábellel kapcsolták össze, és a vizsgálat kitűnően sikerült. Azóta a módszer két irányban fejlődött tovább. A készülék ter­mészetesen kórházban van elhe­lyezve és mód van arra, hogy a szív akciós feszültségének a je­leit akár telefonvonalon, akár rádión továbbítsák a kiértékelő központba. A távméréseknek óriási jelentősége van a sportor­vostanban is. Sportoló szívmű­ködéséi a hagyományos EKG-ké- szülékkel nem lehet vizsgálni mozgás közben. Márpedig a mo­dern edzésmódszereknél fontos, hogy az orvos és az edző ponto­san megállapíthassa, hogy a ver­senyző mennyire terhelhető. A távmérés továbbfejlesztése, hogy a kiértékelő központba te­lefonó^ vagy rádión befutó jele­ket számítógép értékeli. Ilyen megoldást láthatunk képünkön egy nyugatnémet klinikán. Tele­fonvonal továbbítja a jeleket a számítógéphez, amely 30 másod­perc alatt elvégzi az értékelést. Ezzel a módszerrel nyolc órás munkaidő alatt 600 EKG-t lehet értékelni. A történeti-etimológiai szótár Folytatva az előző általános is­mertetést, tartalmi szempontból is ismerkedjünk meg evvel a kiadvánnyal. A szótár három kötetben 3480 oldalon kb. 11 ezer szócikkben kb. 130 ezer szótári adatot dol­goz fel, figyelembe véve az al­címszókat, alak- és jeler.tésvál- tozatokat, származékokat is. A szócikkek az első, szótörté­neti részben közlik az egyes sza­vak leg'-orábbi előfordulását és néhány jellemző adatot. Utána megtaláljuk a szó jelentésének változásait is. A szócikkbe kerül­nek a származékok is, de külön szócikkben találjuk a szócsalác tói elszakadt szavakat, el hóm lyosult származékokat, jelenté elkülönüléseket, a nyelvújítók szabálytalanabb alkotásait, a művelődéstörténeti szempontból elkülönült összetételeket. A második bekezdés a szó eredetének magyarázata. A jöve­vényszavak vándorszók és nem­zetközi szavak eredetét, elterje­désének útját is megismerjük. A szócikkek harmadik bekez­dése elég bő irodalomjegyzék, amely nemcsak a kutatók mun­káját segíti, hanem az átlagol­vasó érdeklődését is kielégíti. A szótár nemcsak a mai álta­lános szókészlettel foglalkozik. Megtaláljuk benne a régi nyelv, a nyelvjárások legfontosabb sza­vait is, sőt az argó szavakról is tájékoztatást kapunk. Szókészletünk ősi öröksége az uráli-finnugor-ugor szókészlet. Számunkra minden szó ősi, amely ebbe a szókészletbe tartozik. De már a finnugor korban is be­szélhetünk jövevényszavakról. Az indoeurópai nyelvcsaládtól jött át a szarv, száz, viz és arany szó. Legrégibb ótörök jövevénysza- vaink pedig a homok és a ha­rang. Az ugor korban pedig az iráni nyelvekből vettük át a hét (számnév), tál és titok szót, tö­rök eredetű szavaink számát pe­dig a hód-dal és a hattyú-val növeltük. Az ugorkori lótartás egyik fontos emléke a ló szó, amely szintén jövevény vala-\ melyik indoeurópai, kaukázusi vagy török nyelvből. A hatás kölcsönös volt. adtunk is át szavakat. Az ősi finnugor méh és méz szó egyezést mutat az indoeurópai nyelvek megfele­lő szavaival: Nagyon nagy való­színűséggel állíthatjuk, hogy eze­ket a szavakat ősi nyelvünk ad­ta át az ősi indoeurópai nyelv­nek. A nyelvtudósok feltétele­zik, hogy az ősi nyelvek kapcso­latban voltak egymással. Kz urá­li és altáji nyelvek kapcsolatban voltak egymással. Az uráli és al­táji nyelvek kapcsolata nagyon valószínű, de nem lehetetlen az uráli és az indoeurópai ősnyelv kapcsolata sem. Az ázsiai juka- gir nyelvre, sőt az eszkimó és csukcs nyelvre is találunk néhol utalásokat. Pl. a név főnév szó­cikkében ezt olvassuk. „Az urá­li szó esetleges indoeurópai, ju- kagir és csukcs kapcsolatai to­vábbi vizsgálatot igényelnek.” E nyelvekkel való kapcsolatunk bi­zonyító adatok híján ma még csak feltevés, de lehet, hogy örökre is csak az marad. ezer eleme ősi szó, mégis mai szavaink nagyobbik része erede­ti magyar szó. Az ősi szókincs­hez ugyanis hozzászámítjuk a belső keletkezésű szavakat, a szó­alkotással (képzéssel és összeté­tellel), valamint a szóteremtés­sel keletkezett (nagy tömegük­ben hangutánzó és hangfestő) szavakat is. A finnugor eredetű köz szónak pl. a következő kép­zett és megszilárdult rágós alak­jai vannak: közben, közeg, kö­zel, közép, közöl, közlekedik, kö­zömbös, közöny, között, közös,- ég. A sí (sír, üvölt) hang- ó szónak nagyon gazdag lác'.jából a következőket ük: sikolt, silány, síp, sír, i, sivár, sivatag, sopánkodik, , cölt, süvölvény. Az ugor őshazát elhagyva, a magyarság nyelve sok idegen szóval gazdagodott. A honfogla­lásig legjelentősebbek az iráni és alán, az ótörök és a szláv, (főként óorosz) eredetű átvett szavak. A honfoglalás után a jövevényszavak száma tetemesen megnövekedett. Kun-besenyő, oszmán-török, szláv, német, latin, bizánci görög és francia, olasz, román szavakat vettünk át. Je­lentősek a nemzetközi műveltség­iszavak is. A főként keletről eredő vándorszavnk (selyem, kö­mény, suba) után a modern nem. zetközi szavak honosodtak meg. Ezek forrásai a következő nyel­vek voltak: görög (technika), la­tin (stilus), német (lódén), fran­cia (büfé), angol (tenisz), olasz (lottó), orosz (tundra), spanyol (lasszó) és indián (kaucsuk). Van­nak nagyon messziről eredő sza­vaink is: az arabból (alkóv, matrac), a sémiből (balzsam), a szanszkritból (bambusz), a malá- jiból (szója), az asszírból (zsák), a mongolból (szablya), sőt a su- mér-akkadból is (kanna). De nemcsak kaptunk, hanem adtunk is át szavakat. A legna­gyobb cserebere közvetlenül a szomszédos népekkel volt (szlo­vákokkal, ukránokkal, románok­kal. szerbekkel-horvátokkal, né­metekkel és erdélyi szászokkal). Az átadott szavak között volt a birság, buzogány, cirok, dohány, kefe, kocsonya, köpönyeg, sújtás (zsinórdísz), taliga, tarhonya.’ Néhány szavunk egész Európában elterjedt. Nemzetközi szóvá lett a csákó, gulyás, hajdú, huszár, ka­tona, kocsi, puszta, sátor, sereg A szótár szerkesztőinek gondo­latait idézve hívjuk fel az édes anyanyelvűnk iránt érdeklődők ügyeimet erre a nagyon fontos összegező műre: „Reméljük, hogy mindazok részére, akik a magyar nyelv iránt érdeklődnek, akik a sokszor talán száraznak látszó nyelvi tények mögött ezeknek a valósághoz, a mindennapi élet­8 TÚ,thoz és a jelenhez vaIÓ> gyakran nagyon szoros vi­szonyára is kíváncsiak, szótárunk meg mint ismeretterjesztő, tudo­mány-népszerűsítő olvasmány sem lesz érdektelen, s hozzá tud majd járulni olvasó közönsé-J günk általános műveltségének, azon belül nyelvi műveltségének további emeléséhez.” Kiss István ÍÍWÍÍÍ (41.) Mert igaz az, hogy a csepp em­berből indult ki a bajok sora; ezt jó észben tartani. Mikor a rosszra rávette a két asszonyt. Azzal indult el, s hova érkezett? Az ártatlan lányt elnyelte az er­dő. Elnyelte, és nincs többet... „És most már szaladhat a csepp ember hiába.” így jutottak el arra a helyre, ahol a szekérnyom elveszett. A kis ember megtorpant, kö­rülnézett. Az alakjához túlmére­tezett térképtokra is rápillantott, noha térképnek nem sok hasznát vehette. Semmibe vesző szekér­nyomokat a turistatérképek se tüntetnek fel. Hiszen nem is várt segítséget Bandi a térképtől. A tudákos magabiztosság afféle ref­lexmozdulata volt. Mert a követ­kező pillanatban rövid karja már határozott irányba csapott: erre! S nekivágott a csalánnak, tüské­nek, indák szövevényének, kőről- kőre lépve. És csakugyan: a ter­mészetnek e sűrű, bujtató szőt­tese alatt vezetett a keskeny kis ösvény, melyet egykor az asszo­nyok kifejtettek a zöld gubancból a nagy vadászathoz. A menet a szűkös terepviszo­nyokhoz alkalmazkodva alakot változtatott. Lijjasorban kapasz­kodtak feljebb és feljebb. Csak Zsabka hátában nyomakodott, egymás hátának ütközve, meg­megbillentve egymás egyensúlyát a sziklás mélységek fölött, a két rendőr. Buda tanítóék közvetlen Zsab- káék előtt haladtak. Ott volt Hornyák Marci, Dombuj Gyur­ka, Kis Pista, de még Králik Jo- zso is. Kosznovsziki Feró pedig a legelején kaptatott e szűkebb társaságnak. Dacosan leszegte magas homlokát, melyre az ár­nyék úgy odatelepedett e na­pokban, mintha örökre befész­kelte volna magát a pórusok kö­zé. Ugyanígy, a beharapott ajak szélén az engesztelhetetlen harag vonalai; magát és másokat soha fel nem mentőn. Tolta volna frissebb haladásra a maga előtt lépkedőket, noha az egész menet meglehetősen fürgén kapaszko­dott felfele, az iramot diktáló, kőről kőre ugráló kis ember igyekeztéből. Kosznovszki Feró előtt a gyá­riak lépkedtek. Lonci azonban leszakadt tőlük, mert összebarát­kozott Buda tanítóval meg a fiai­val. Még az út elején hozzájuk csapódott, mert részleteket akart megtudni Anyicska eltűnéséről. A részleteket megtudta, de nem lett okosabb. Azért mégis jó volt ez a beszélgetés. Mint a fullasz- tó levegőtlenségben egy kis szel­lő. Jó szellő, friss szellő. És ki­csit szégyellte magát, hogy min­denkiben ellenséget látott. Egyetlen ellenséges falnak te­kintette a falut, ahogy reggel le­szállt a buszról. Mintha ezer bi­zalmatlan, gyanakvó tekintet me­redne rá a házak mozdulatlan ablakaiból. Majd a fiúk, Buda tanítóval! Az előítélet belső ellenállását kellett leküzdenie, hogy köze­ledjen hozzájuk. A mindent tud­ni akarás segítette, bírta le ben­ne a rossz emlék munkálását. Mert az a búcsúnap a baljós te­kintetű, loboncos keresztes lova­gokkal, kik mint sötét árnyak, kitartóan és fenyegetően követték mindenhová őket — rossz álmai közt is, a legrosszabbak közé tar­tozott. S most egy-egy viszont­látott arc — noha a felismerés­ben 'kicsit bizonytalan volt, mert kereste a loboncot meg a keresz­tet — szinte sokkosán hatott rá. De aztán csak odament hozzá­juk. és bemutatkozott, mint akit bizonyára ismernek látásból, és aki az eltűnt leány városi barát­nője. Még azt is megmondta, mert izgalmában nagyon bőbe­szédű lett, hogy egy gépen dol­goztak a gyárban. A fiúk figyelmesen hallgatták. Figyelmesen és együttérzőn. S ugyanazzal a nyugtalan aggódás­sal. sőt az izgalom marcangoló fájdalmával tekintetükben, amely Lonci szavait megszaggatta. Szo­morú mosolyukban az idegen nő iránti félszeg udvariasság eset- lenkedett, s ez külön is megha­totta Loncit. Szégyenkezve visz- szahúzta lelkének védekezőn maga elé tartott sündisznótüské­it. A rejtelmes szörnyalakokról ki­derült, hogy emberek, sőt bará­tok, és szövetségesek a bajban. És Lonci nemcsak felengedett, de nem érezte többé magát egyedül. S úgy ragaszkodott hozzájuk, végig a nap folyamán, mint pu­likutya — árvaságában. Kosznovszki Feró kötötte ezen a ragaszkodáson a legerősebb csomót. Mikor Lonci mindent apróra megtudott, azt kérdezte, a szív húrjain reszkető ámulattal , s alig titkolt akaratlan büszkeség­gel: — És miért pont ő ment? S míg a többi a földet nézte a leeresztett pillák alól, Feró így felelt, beharapva ajkát az engesztelhetetlen harag függé­lyes szögesdrótjai között: — Mert mi gyávák voltunk. S Lonci rátalált az arcra az emlékei közt. A lepényevés győz­tese. Az igazi. Aki akkor félre­állt, s ő megvetette érte. Az erdő ritkább lett, kivilá­gosodott. A nap előbb csak át­áttörte a lombokat, aztán erősen tűzni kezdett. A szálfákat cser­jék váltották fel. S a cserjésből kiemelkedett a tető. — Ott van! — kiáltott a tra- fikos a menet elején. Megálltak. Mindenki feltekintett. Meglát­ták a függőleges sziklák fölött a hét bükkfát. Az égbolt széles kék mezejében. Hét kemény oszlop, tartották a menyország boltoza­tát. Vén törzsük felkopaszodott, csak a hegyükben volt egy kis bojt, cirógatta a bárányfelhőket. Buda tanító a hét bükkről hát­ranézett. Nem tudni, milyen su­gallatra. És tekintete Zsabkának ütközött. S nekiütközött Feró tekintete is. És Marcié. Egyszerre három. Mint az eldobott, pörög­ve szálló kés — mikor mindhá­rom talál. Akaratlan rajtaütés. S e három villanás odarántotta a negyediket: Lonciét. Zsabka, mint akinek hirtelen szemébe vakítottak volna vala­mely titkos tükrözők elkapta ar­cát. Halálsápadt volt. Himlőhelyei nagy viaszfoltokként összemosód­tak, s a szürke tónusból, melyet a rendőrségi háttér nyújtott, élénken, bántón kivirítottak. A víz. befúlt — adta volna e sárgának címül a festő. A vértelen ajak megrángo ostorán kétségkívül a félelem habja remegett, s a hom­lokon — odakapott idegesen, hogy letörölje — a félelem gyön­gye. y 33. Napnál világosabb volt, hogy Zsabka a következő percekben lelepleződik. És féltek az elodáz­hatatlan találkozástól a ször­nyűségessel. — Én biztos voltam benne — súgta Lonci Ferónak, és sutto­gásában kalapáló szíve vergődött. Feró bólintott. — Most már én is. — Maga elé tekintett hosszan, mereven. — Pedig voltak pillanataim, amikor azt hittem, rossz nyomon va­gyunk. Tudták, minden érzékszervük­kel érezték, hogy itt... itt va­lahol a közeli bozótban várja őket a borzalmak borzalma: a hulla. A kis ember már a függélyes sziklákon kapaszkodott, vakmerő zergeugrásokkal hatolván fel a tetőre. A pipás Maigret közvet­len a nyomában lihegett. Odafenn leültek a köves lapo­son, a vékonyka humuszon te­nyésző zuzmó bársonyára. Meg­várták, míg mindenki felcihelő- dik. Sandi kénytelen volt ebben a várakozásban a tekintélyes Maigrethez igazodni, és csak a fejét forgatta körbe-körbe, nyug­talanul pásztázva a satnya bo­zótot. Végül mindenki fenn volt. Talpig bársonyban Králik nyóék is felértek, mert nem tek mást. Utolsók lettek, de ek, s mindjárt behúz.dtak sŐ bükk alá. összebújtak nint valami szárnyékban, a gíélemlített juhok. Minden szavuk elfogyott, s hogy csele­kedjenek valamit, pantallójuk szárát porolgatták, és a tövist csipkedték belőle. Óvatosan te­kingettek körül csak — mint a strucc félve kinéz a homokból, szemében bujkáló riadtság: hon­nan csap le a veszedelem? A Fe­kete Or egyelőre nem mutatta magát. Hacsak az a sötét felleg közeledtének nem tekinthető, amely a koporsóhegy mögül vá­ratlanul előgomolygott, s a szél, mely hirtelen a hajakba és kala­pokba kapott. (Folytatjuk.) FILMJEGYZET Miért ölnek meg egy bírót?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents