Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-15 / 12. szám

* • PETŐFI NÉPE • 1977. január 15. EGY IDŐSZERŰ KEZDEMÉNYEZÉS Tudományos konferencia a bejárókról • Az ügy tulajdonképpen egy­általán nem újkeletű. A tájékoz­tatás kialakult gyakorlatában a mozgékony publicisztika — rend­szeresen a társadalmi élet min­dennapjai között „járőrözve” — időnként adott már jelzéseket a témáról. E jelzések a legkü­lönbözőbb területekről szállítód- tak: egyszer a nagyváros — sió­képpen a főváros — környéki települések népművelői hivatkoz­tak a megfogyatkozott közönség­re. Ugyanott a tsz-veaető mun­kaerőgondjairól panaszkodott. Máskor az ipari — s itt is első­sorban a budapesti — üzemek vezetői a havonként kifizetendő utazási hozzájárulást sokallták. Ugyanők egy következő alkalom­mal már az üzemi buszok be­szerzésével büszkélkedtek. De va­lójában mindig ugyanazokról volt szó: a bejárókról. Bennük testesült meg áz ok., indok, kö­vetkeztetés. különlegesség, gond, baj. Nem kevés vita és hozzájuk csapódó indulat is kavargóit kö­rülöttük. Köztük természetesen politikaiak is, elmarasztalóak is. Ilyen volt egy időben pl. a „két- laki” nem éppen hízelgőnek szánt jelzője. A vitákban a legellenté­tesebb következtetésekre jutot­tak: meg kell szüntetni, korlá­tozni kell, költözzenek az üzem közelébe, nem szabad a (fő)vá- rosban letelepedniük, súlyos te­hertétel az államnak, nélkülük leállnának a gyárak, korszerűtlen életmódot konzerváló jelenség, apolitikus munkásréteg stb. Ma­guk a bejárók (80—90 százalékuk üzemi munkás) á változékony ér­tékelések között a legsajátosab­ban —, s egyben figyelmeztető monotóniával — képviselték az állandóságot: szüntelenül és ki­tartóan szaporodtak. Olyannyira, hogy az utolsó becslések szerint számuk az utóbbi évben már meghaladta az 1,1 milliót. Egyébként a demográfia már korábban is felfigyelt rájuk, mint a városba költözködés be­fejezetlen formáját képező né­pességre. De a várostervezés szakemberei is — már az ötve­nes évek végétől kezdődően — ismételten tettek jelzéseket a be­járásról, mint az agglomerációs folyamatokkal szorosan összefüg­gő. növekvő arányú jelenségről. Azóta már kiderült, hogy ezeket az előrejelzéseket az akkori tár­sadalomirányítás nem vette elég­gé figyelembe. Pedig azokban az években már a szociográfia is el­végzett néhány mélyfúrást ezen a némileg elhanyagolt „terepen”. Mindenesetre e sok irányból megnyilvánuló érdeklődés a 70-es évek elejére nyilvánvalóvá tette egyrészt a dolog társadalmi fon­tosságát, másrészt a jelenség ösz- szetettségét, s a felismerések nyo­mán az empirikus társadalom- kutatás számára a komplex vizs­gálat szükségességét. E komplexi­tás-együttes — a településtudo­mány, a demográfia, a munka­erőmozgással foglálkozó közgaz­dász. az életmódot, társadalmi­közösségi magatartást vizsgáló szakemberek — szociológiai szempontjai egyesültek azon a miskolci nyári szemináriumon, ahol a megyei TIT-szervezet ren­dezésében „A bejáró munkások helyzete, a bejárás perspektívái” című témakört vitatták meg a kutatók, termelésben, irányítás­ban, művelődésben dolgozó szak­emberek. A téma iránt érdeklő­dők számára külön — és ritka — öröm.' hogy a tudományos tanács­kozás szinte teljes anyagát közzé­tették a Borsodi Szemle 1976. évi 3. számában. • Természetesen nem lehet cé­lunk itt a számos előadás, refe­rátum gazdag anyagának ismer­tetése csupán három fontosnak tűnő problémakört emelünk ki. Elsőként a bejárás fogalmakö­rül kialakult vitát említjük. A vita figyelemre méltó eredmé­nye, hogy a bejárás már koráb­ban ismert fogalmi jegyeit (a la­kóhely és a munkahely különbö­ző közigazgatási egységbe tar­tozása, a mindennapos utazás, az utazási időtartam alsó szintjének meghatározása, jellemző kétlaki életforma) további fontos mo- mentumokkail egészítette ki. Je­lesül: az alacsonyabb fejlettségű lakóhely és a fejlettebb szintű munkahely, s ebből adódóan a falusi és városi (városiasodó) életforma kettősségéből eredő sa­játosságára, valamint a bejáró életmódra jellemző (az utazási időtöbblet és a több-kevesebb mezőgaízdasági jellegű munka ál­tal meghatározott) tevékenység- szerkezetre. Érdekes kísérlet tör­tént a bejáró munkások tipizá­lására is. (Többgenerációs, tra­dicionális bejárók, a nagyvárosok agglomerációiba költözők és le­telepedőig a decentrálizált ipar- telepítés első generációs ipari munkásai.) Igen sok, meggyőző érv hangzott el a bejáráshoz kapcsolódó „kétlakiság” rosszízű értelmezésével szemben. • Egy másik fontos probléma­kör a bejárás perspektíváját ölel­te fel. Jellemző, hogy számos elő­adónak kellett — sikerrel — ér­velnie a bejárást általában és egyoldalúan negative értékelő vé­lekedésekkel szemben elutasítva a bejárást torznak, likvidálandó- nak tartó nézeteket. Sok bizonyí­tó erejű érvet hoztak fel a bejá­rás egyelőre tartós létezése mel­lett, viszont rámutattak a célsze­rű befolyásolás szükségességére. Ennek főbb eszközei az ésszerű ipartelepítés, az agglomerációs területek kibontakozásának segí­tése, s az ezzel összefüggő kon­cepciós településpolitika alkal­mazása lehetnek. Végül, de nem utolsósorban a közlekedés kor­szerűsítése. Harmadik — talán a soványabb eredményeket hozó — vitatéma a bejárók életmódjával kapcso­latosan bontakozott ki. Itt két szálon futott az eszmecsere. Az egyik a bejáró életvitel kettőssé­gén belül a falusi életviszonyok (infrastruktúra) által meghatá­rozott tradicionális tevékenység­szerkezet visszahúzó erejét ele­mezte. A másik szálon a' bejáró munkások művelődésének objek­tív és szubjektív „feltételeivel’’ való küzdelmek sikereit ési ered­ménytelenségeit vették sorra a kulturális területen dolgozók. Igaz, hogy véleményüket, elem­zéseiket némiképpen a koAisség — ill. rendezvénycentrikus szem­lélet jellemezte. összegezve: a bejárás és az ez­zel összefüggő agglomerációs fo­lyamatok a főváros mellett már nemcsak néhány nagyobb ipari centrum gondja (Miskolc, Pécs), hanem hazánk iparosodásával párhuzamosan kibontakozó je­lenség. Ezen túl azonban a műn- kásósztálynak a falvakban való megjelenésével a társadalmi in­tegráció részfolyamatát is képe­zi. Része az osztályok, rétegek közötti különbségek átalakulása — csökkentése általános tenden­ciájának. • A bejáró munkások minden ellentmondásos sajátosságaik elle­nére is —. s ezt a miskolci sze­minárium is feltárta — az átme­neti korszak munkásosztályának részét alkotják. P. L. KORTÁRS-KÖSZÖNTŐ Huszonnegyedik évfolyamát kezdte el januári számával a Kortárs. A Magyar Írók Szövet­sége irodalmi és kritikai folyó­iratának első példányai két évti­zede, 1957-ben jelentek meg. Az él-fordulós ünnepre Illyés Gyula irt köszöntőt, üdvözölve „a leg­nagyobb befogadásra képes havi szemlénket". Általános tanulsá­gul szolgálnak a következő so­rai: „A szocialista társadalmak nemzeti jövedelmükből akkora részt juttatnak kulturális szer­veik, tehát a szépirodalmi közlö­nyök fönntartására és terjeszté­sére is, hogy ha e juttatás fo­rintösszegét minden folyóirat és hetilap kolofonján számonként közzétenné, széles körű meg­hökkenést keltene. Jómagam he­lyeselném. Egyrészt ösztönzést, másrészt „elvárást" idézne föl. Hogy a nem publikumnak te­kintett közönség — a közösség — méltó ellenszolgáltatást is kap­jon, szellemi életünk színvonalá­nak fönntartása és emelése te­rén." A szerkesztő (Kovács Sándor Iván) Húsz év — húszezer pél­dány címmel foglalja össze a pályakép tanulságait. Mint utal rá, „az alapító és korábbi szer­kesztőké az érdem, hogy a Kor­társ folyóiratmodellt testesíthet' meg, 'amely a legszélesebb iro­dalmi mezőnyt képviseli, a kü­lönféle irányzatoknak nem ér­dekeit, hanem értékeit véve fi­gyelembe. Ebből következően el­sőrendű feladata alapításától kezdve az volt és az ma is, hogy „az időjegyeit” keresve és tuda­tosítva a mai magyar irodalom fóruma legyen, hogy törekedjen az elkötelezett szocialista tar­talmú esztétikai értékek minél szélesebb körű számontartására.” A nagykorúság körüli évektől számítva a Kortárs szerencsés kézzel még érzékelhetőbbé tudta tenni a nemzeti irodalmi és mű­vészeti múlt hatásait, a Szenei Molnár-évfordulós összeállításhoz hasonlóan számos irodalomtörté­neti esszé, jegyzet erősítette kul­turális értékeink folyamatosságá­nak a tudatát, s kitapintható szerkesztőségi szándék mozgósí­totta jelenkori alkotóinkat a gyümölcsöző számvetésre. A számonkénti másfélszáz fo­lyóiratoldal lehet irigylendőén sok, de semmitmondó adat is — attól függően, hogy milyen mű­veket és szellemiséget juttat el az olvasókhoz. Ezzel a lehetőség- ■gel gazdálkodik a Kortárs, és jól gazdálkodik. A hazai irodalom mellett teret ad a nemzetiségi magyar irodalom képviselőinek, s kitekint a szocialista országok irodalmi életére is. Az országos dolgokon belül a felmutatott ér­ték rangsorolja a „indák” szere­pét. A tavalyi évfolyam lapszá­maiban így versekkel jelentke­zett a kalocsai Raffai Sarolta, a Kecskeméten élő Hatvani Dá­niel és Pintér Lajos, kritikát írt Szekér Endre, s korábban ked­venc tárgyairól vallott a költő, Buda Ferenc. Sőt, a szerkesztőség figyelméből arra is futja, hogy időnként Krónikában összegyűjt­se a napi- és hetilapok vissz­hangját, köztük a megyei újsá­gokét is. Köszöntőként mit kívánhat­nánk annál stílszerűbbet, a fo­lyóirat szerkesztői és munkatársi gárdájának, mint további széllé­KOFflÁRS Illyés Gyula: A Körtén ünnapéro Vas István: Mért vijjog a saskesslyO? Fekete Gyula: Három tanyasi Csoórf Sándor: Nomád napló Gyurkó László: Halálugrás Doboa László: Meglátszanak a vizek mélységei Moldova György: Riporterek erkölcsei Jókely Zoltán: Emléktábla helyett Gyurkovics Tibor: Óbuda Szakonyi Károly: Vörösvári út Bertha Bulcsu: A fejedelem sírja felett Győrffy György: Legenda és valóság Árpád személye körül Garai Gábor, frószobám - Beszélgetés Szabó Magdával Aknáéi Miklós: Köznyelvi élmények - Tendon Dezsőről ________________ 1 mi frisseségre és tág látókörű be­fogadásra ösztönző munkát. Az állandóan frissítő forrást maga a Kortárs találja meg újabb és újabb lapszámaival. Halász Ferenc A TÁRGYALÓTEREMBŐL: A banánhéj rétegei A Középmagyarországi Tejipa­ri Vállalat kalocsai üzemvezető­jét 1976. július 15-én fegyelmi büntetésként a kecskeméti üzem­hez tejátvevői munkakörbe he­lyezték át. Ellene büntetőeljárás is indult, s az ügyben a közel­múltban hozott ítéletet a Kalo­csai Járásbíróság. Mit követett el Litter József, aki 1971-től volt a kalocsai üzem vezetője, s aki kinevezése óta jól végezte a mun­káját, a kalocsai tejüzem a vál­lalat egyik legjobb üzeme volt? Közkeletű szóhasználattal élve és finoman fogalmazva: elcsúszott egy banánhéjon, pontosabban olyan banánhéjon, amely több rétegből állott. A tejipari vállalat tíz üzeme közül négy — köztük a kalocsai is — készített poharas tejfölt. Az ehhez szükséges műanyag po­harakat kartondobozokba csoma­golva kapták, de a poharak árá­ban már benne volt a dobozok ára is, mert azokat -- egészség- ügyi előírások szerint — több­ször nem volt szabad felhasz­nálni. A kartondobozok így a vál­lalatnál maradtak, és az volt a gyakorlat, hogy azokat szabály­szerűen értékesítik, az árát pe­dig — ugyancsak szabályosan — „bevételezik”. A kalocsai üzem vezetője azon­ban másként cselekedett. Nem sokkal azután, hogy üzemvezető lett, megállapodott a Kalocsán működő Műanyag és Gumifel­dolgozó Vállalat akkori árufor­galmi osztályvezetőjével, hogy el­adja a kartondobozokat darabon­ként egy forintért, majd később, a nagyobbakat két forintért. A megállapodás szerint Litter Jó­zsef ezután a kartondobozokat összegyűjtve átküldte egy gép­kocsival a gumifeldolgozóhoz, ahol azokat átvették, készpénz­zel fizettek, a pénzt pedig a gép­kocsivezető leszámolta Litter ke­zébe. ö pedig zsebre tette a nem kis összegeket, öt év alatt — 1971 májusától 1976 január hatig összesen 43 ezer forintot tett ki a leszállított dobozok ára. Idézr zünk a bírósági ítélet indoklásá­ból: „A vádlott az így átvett összeget sajátjaként magánál tar­totta, eltulajdonította, esetenként az üzemi dolgozók kirándulásai­hoz, brigádösszejövetelekhez fi­zetett hozzájárulást, vagy a vál­lalat Szelidi tónál levő üdülőjé­ben tartott vállalati rendezvények költségeihez járult hozzá . . .” Ez ’volt a banánhéj egyik rétege. Természetes, hogy egy tejüzem­ben a különböző gyártási folya­matok következtében savó kelet­kezik. Kalocsán a savó mennyi­ségét csak elméleti számítások alapján állapították meg, de ha­tározat volt arra, hogy a lehe­tőségekhez képest a savót érté­kesíteni kell. Ez vagy úgy tör­tént, hogy a vásárló maga szál­lította el az üzemből a savót, vagy a tejüzem a saját kocsijá­val vitte a megrendelőnek, de ebben az esetben fuvardíjat is felszámoltak — ami természetes. Az első változatnál tíz fillér, a másodiknál huszonöt fillér volt a savó literje. Litter József megállapodott egy kiskőrösi ismerősével — akinek szüksége volt savóra — hogy a vállalat tartálykocsija, amely va­sárnap Kiskőrösre' megy tejért, egyúttal egy-egy tartály savót szállít a megrendelőnek. Így is történt. Csakhogy az üzemvezető utasította a gépkocsivezetőt, hogy a savóért kapott pénzzel neki tartozik elszámolni. A savó­szállítás megindult, s még 1971- ben a kiskőrösi vevőnek har­mincnyolc alkalommal összesen 177 ezer liter savót szállíttatott Litter József, a következő év el­ső két hónapjában pedig további harmincezer litert. Ez a mennyi­ség több mint negyvenezer fo­rint hasznot jelentett az üzem­vezetőnek, s ugyanennyi kárt a vállalatnak. Ez volt a banánhéj második rétege. Amikor 1974 nyarán az üzem­vezető lakásán megkezdték az át­alakítási és tatarozási munkála­tokat, Litter József a vállalat tu­lajdonát képező új téglából 800 darabot és körülbelül egy-két má­zsa oltott meszet szállíttatott a lakására. Később, a következő év áprilisában 14 mázsa 500-as ce­mentet vittek az üzemvezető há­zához. A tatarozást, az átalakí­tást az üzem két munkása vé­gezte, akik nyolc napon át dol­goztak Litteréknél, de az üzem­vezető utasítására munkalapjuk­ra azt vezették fel, hogy az üzem területén végeztek karbantartási munkálatokat. Az elmondottakon túl azonban volt még jó néhány szabályta­lanság Litter József működésé­ben. így például a vállalati gép­kocsihasználat körül, a fuvar- költségek elszámolásánál, a mun­kaszerződések közül néhány eset­ben ... Ha mindezeket összeszá­molnánk, kiderülne, hogy bizony jó néhány rétege volt annak a banánhéjnak, amelyen a koráb­ban jól dolgozó üzemvezető el­csúszott. A Kalocsai Járásbíróság de­cemberben hozott ítélete szerint Litter József bűnös jelentős kárt okozó, folytatólagosan elkövetett sikkasztás és hűtlen kezelés, köz­okirat-hamisítással elkövetett csa­lás és közokirat-hamisítás bűn­tettében. Ezért a bíróság halma­zati büntetésként egy év és hat hónapi börtönre ítélte, két évre eltiltotta a közügyektől és tíz­ezer forint pénzbüntetéssel súj­totta. A bíróság súlyosbító kö­rülményként vette figyelembe a halmazatot, a folytatólagosságot és azt, hogy a vádlott cselekmé­nyeit a társadalmi tulajdon sé­relmére követte el. Enyhítő té­nyezőként értékelte a büntetőta­nács a vádlott részbeni beismeré­sét, s hogy egy kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodik, és, hogy cselekményeitől eltekintve, mun­káját több éven keresztül jól vé­gezte. Az ítélet még nem jogerős. G. S. (39.) — De hát ez babona! — ki­áltott. — Közönséges mese. Nincs semmiféle katona. Teréza hirtelen felzokogott új­ra. Fuldokolt, hogy a szív meg­hasadt tőle. — Hát akkor hová lett? Hová lett... akkor?! Erre Lonci se tudott felelni. Mert amit gondolt, azt nem mond­ta. Biztos volt benne, hogy Zsab- ka az aI „katona”. Átkozott csi­bész. egy falut felültet — gondol­ta. Persze, mert lehet. S Teréza, a vigasztalhatatlan, csak ingatta fejét. Ingatta és sze­rette volna, ha a nyakáról letud­na szakadni. — Mért nem jött haza ak­kor? ... Mért nem? Nyelte a könnyét, és törölte afc orrát. — Akkor, azon az estén érez­tem én már... hogy bekövetke­zik ... S Lonci előtt megjelent az az este, az esti konyha lámpagyúj­tást halogató takarékos félhomá­lya. Mondja meg. hogy ő is érez­te? Már akkor? az utcai villany- körte felől belopakodni. Amint Anyicska lehajtott fejét az abla­kon áthatoló fénysáv behálózta. De nem akart ebbe merülni. Bizakodni akart. És ezért másra gondolt, minden erővel. Arra, hogy Anyicska az erdő lánya, és megvédi őt az erdő. Hogy is volt az a bolondos ha­sonlat Anyicska kettős életéről, mikor az árokúton hazafelé jöt­tek? „Mi van, ha egyszer elfelejt átöltözni, a városból jövet? És nem ismeri meg lányát az er­dő?.. .” És ha ez most bekövet­kezett? ... Azon kapta magát, hogy már megint nem bizakodik. —Minden jóra fordul — mond­ta Terézának. Gyorsan megfor­dult, kettesével vette a betonlép­csőt. Teréza nem látta a vissza­tartott könnycseppet rezegni a szemében. A nap sok meglepetést hozott. S ha lehet, még jobban, még re­ménytelenebből összekúszálta a helyzetet. Végül már semmit se lehetett tudni. Lonci csak később tudta meg, úgy dél felé és másoktól — mi­kor a nagy kenyérvágó kést meg­találták —, hogy az éjjel boszor­kányok randalíroztak Terézáék házában, és sok mindent maguk­kal vittek, többi közt a kést is: Teréza ezt Loncinak már mon­dani se merte. 31. Lonci Terézáéktól egyenest a tanácsházára' sietett. A téren helybelit nem is igen lehetett lát­ni, csak csupa idegent. Munkáso­kat a textilgyárból. KISZ-eseket főként. Teleülték a tanácsháza lépcsejét, s a padokat aiz ablak alatt. Be-beszállingóztak a kocs­mába. és türelmetlenkedtek, mi­kor lesiz már az indulás. Legtöb­ben izgalmas túrának fogták fel a dolgot. Lábukban benne zsi­bongott a mehetnék. Szerettek volna már valahol benn járni az erdőben. A rendőrszakasz, szerelését meglazítva „oszolj”-bán heveré- szett a tűzoltóraktár előtti gye­pen. Ök is várakoztak. Benn- a tanácsházán pedig dol­goztak a nyomozók. Folyt, a ki­hallgatás. Zsabka tagadott. Pimasz vi- gyora ingerelte a fiatal nyomo­zót. S ha nincs ott az öreg, alig­ha ússza meg néhány jól elhelye­zett „flemm” nélkül. — Követtük. És? Mi van ab­ban? így beszélt, amikor a búcsúna­pi esetet firtatták. — Csináltunk neki valamit? Az öreg szemmel intette a fia­tal nyomozót. Az nyelt tehetetlen mérgében. Mert csinálni valóban nem csináltak Zsabkáék semmit. Effektive. A pofont is ő kapta. Csakhogy az is fennáll, hogy nem is nyílt módja. S ha módja nyílik — ismervén őt — bizonnyal él is vele ... Márpedig most az er­dőn. a bányában módja nyílott. A bosszúra is, a pofonért. Zsabka azonban tagadott. Vé- . gül a nyomozók megunták, és két rendőr közé állították, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem zárták le az ügyét. Buda tanítóhoz fordultak, és alaposan megmosták a fejét: hogy lehetett elengedni a lányt magá­ban ? Kioktatták, mint egy gyereket. És Buda tanító Szőke arca csupa pirosság volt, a haja is elvörösö­dött. önérzete, akár a nyír kérge, melyen vágást ejtenek, úgy köny- nyezett. — Még akkor se volt magának gyanús — mondták az arcába —, mikor látta, hogy ez a zsivány iá eltűnt?!... Még akkor is késle­kedtek. Legalább magának lett volna esze! — Nem beszélve, hogy a beje­lentéssel is bűnösen késlekedtek — morgott az öreg; pont olyan rövid pipa kéménylett a foga közt, mint Maigret felügyelőnek a tévében. Buda tanító csak makogni tu­dott. Egyetlen mentsége volt, hogy nem ültek ölbe tett kézzel. — Még szép — mondta az öreg. S úgy találta, kár tovább az időt vesztegetni egy helyben topogás- sal. Kinézett, gyülekeznek-e már a parasztok. A hivatalsegéd ház­ról házra járt, hogy aki férfiem­ber odahaza van., a tanácsháza előtt köteles megjelenni. — öregek is? — kérdezte a reszketeg vén Janó. — Azok is — mondta fontosán a hivatalsegéd. — Hacsak nem ágyban fekvő. Nem volt kibúvó. A vén Janó­nak görcsös botjára támaszkodva ki kellett sántikálnia a térre. A lépcső alatt gyülekeztek már, elég sokan. Előjöttek a házak mélyéről, minthogy inkább ott voltak elbújva, senkit se kellett a határból hazacitálni. Szótlanul, zárkózottan várakoz­tak, tisztességes, ünnepre való ruhákban. Bársonykalap, bár­sonyzakó. bársonypantalló. Ősi il­lem szerint, mely kötelező, ha hívatják az embert — urasághoz, magas hivatalhoz. Az ünnepélyes arcok tisztességtudó alázata és méltóságteljes rezzenetlensége is ily ősi maszk; mögötte feszeng a lélek, morzsolja a maga malmát az ideg, pattogva rezegnek a bel­ső húrok a megfeszített éberség­től, a lapuló gyanakvástól: mi jön, mi következik, mi les ránk, miféle kifürkészhetetlen veszede­lem onnan a magasból, ahol min­den titokzatosságba burkolózik ? Egy ember volt, aki fittyet hányt az ősi illemre, minthogy nem isi volt gyökere e földön, és és iskolája is volt valamennyi, a lelkét tán ezért nem engedte gúzsba kötni sem ördögnek, sem más hatalmaknak, és mert a szüntelen kíváncsi keresés volt az öröme, a nyugtalan nyüzsgés az életeleme. Minélfogva jól értesült volt. Persze a csorba telefon is kézhez állt neki. Ez az ember megérezte, hogy felvirradt a napja. De az is lehet, egyszerűen csak tudomást szer­zett róla, hogy az ő ideje eljött. Túrabakancsot húzott hát és térd­nadrágot, azt a pepitát. Alakjá­hoz képest elméretezett térkép­táskát akasztott a nyakába, csak a méretarányos tábori ásó hiány­zott. mert az már ott volt a hely­színen eldugva, azaz még a múlt­kor ott maradt. „Nem baj — szó­lott magában —, ha többen ta­lálunk is rá a törökök mesés kin­csére, úgyis az államot illeti. A dicsőség azonban a miénk.” Sandi hát túrához öltözötten jött a térre, s jól következtetett. Míg a többiek, amit nem szeret­tek volna maguknak arra nem is készültek. És Sandinak se hit­tek. ki a maga „paraszti logiká­jára” hivatkozva előre megmond­ta, mielőtt még bárki illetékes szóba ereszkedett volna velük, kilépvén hozzájuk a lépcsőre, hogy nem másért hivatták őket, minthogy az erdőre kell menni, a lány keresésére. — Szerintem ... — ágált a kis ember az őt centiméterekkel meghaladó, ünneplőbe öltözött társak között, kiknek minden in­kább kedvükre volt, minthogy a lányt keressék, sőt ez egyene­sen érdekük ellen voló volt (ve­gyük figyelembe azt a jogos re­ményt, hogy a lány árán — hi­szen az ördög telhetetlenségének is van határa — szinte biztosan megnyerhetik a falu, s a maguk szabadulását) — szerintem — ágált a kis ember, figyelmen kí­vül hagyva társai érdekét —. a Vaskapu-sziklánál kell megnézni. Kőhajítás a bányától. És egy reg­gelen a Zsabkát arra látták oson­ni ... — Merre? — kérdezte egy brummogó hang. A lépcsőről zöty- tyent alá váratlan. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents