Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-13 / 10. szám

1977. január 13. • PETŐFI NÉPE • 5 Kultúra, ismeretterjesztés, közösség Kérdőjeles vetélkedő Mi a kultúra? A szó azokhoz az agyonkop­tatott kifejezésekhez tartozik, amelyeket nyakra-főre használunk anélkül, hogy jelen­tésükön elgondolkoznánk. Leginkább talán Németh László közelíti meg a kifejezés tartalmát: „A kultúra nem tu­dás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.” Az Értelmező szótár szerint „azoknak az anyagi és szellemi értékeknek az összessége, amelyeket az emberi társadalom létrehozott történelme folyamán”. Csakhogy az „emberi társadalom” társadalmakból áll, és állt a múlt­ban még inkább; kisebb közösségekből, me­lyeknek kultúrája a maga zártságában teljes volt, és a közösség minden tagja számára meg­közelíthető, míg a mai ember a távolságokat legyőző információs eszközök birtokában idő- ben-térben teljességre vágyik, s kulturáltságá­hoz az emberiség egész anyagi-szellemi mű­veltségének legalább nagyvonalú ismerete hozzátartozik. A kulturálódás könnyebb, s egyben nehezebb lett. Mert kulturált volt — saját körén belül — a hajdani pásztor, ha írni, olvasni nem is tudott, de környezetének anyagi-szellemi kultúráját birtokolta és életvite­lében ehhez alkalmazkodott. A zárt közösségek feloldódásával az egyén az egyetemes felé indul, ám annak befogadási — még a kellő eszközök birtokában is — sokkal nehezebb feladat, éppen a befogadni vágyott javak mér­hetetlen mennyisége miatt. (Rá­adásul a sokféleség, a gazdagság, a memóri gyöngülésével járt együtt: az említett pásztor a nép­költészet egész gazdagságát hord­ta a fejében; az egyetemesi kul­túra tetemes része, kezdve az ősi mítoszoktól, eposzoktól, nem maradt volna fenn őseink bámu­latos emlékezete nélkül.) Ml vi­szont könyvekben tartjuk a me­móriánkat, és főként arra törek­szünk, hogy mindig tudjuk, mi­kor melyik könyvhöz kell folya­modnunk. Mindazonáltal memó­ria nélkül nincs műveltség: ükin átpereg a tudás, mint szitán a liszt, annál az újabb ismeretek, nem tudván mihez kapcsolódni, elillannak. Memória pedig nincs rend nélkül, a kapcsolódás, föl- idézés alapja az ismeretek belső elrendezettsége tudatunkban. Ezt az elrendezést lehetőleg fiatalon kell elsajátítani, többek közt er­re való az iskola. Az iskolát nem pótolhatja a művelődés, mint ahogy ez fordít­va is áll: az ismeretek szüntelen bővülésének idején fokozottan érvényes a „holtig tanulás” elve; óm az ismeretszerzés módjaira és a rendszerezésre az iskola ta­nítja meg az embert. Nem véletlen, hogy újabban közművelődésről beszélünk, s nem népművelésről; az utóbbi tevékenység valamilyen kívülről bevitt tudást sejtet, s nevelőt hozzá, aki megfelelő „pedagógiai távolságból” vezeti a nála gyön­gébbeket. Holott a felnőtt em­bernek öhmagót, önként kell mű­velnie és közösségi kultúrához is csak ezen az önkéntes, öntevé­keny cselekvésen keresztül vezet az útja. A művelődés munkásai­nak feladata a lehetőségek bizto­sítása, a megfelelő segítség nyúj­tása. A lehetőségek adottak, s gaz­dag változatokat kínálnak. A nemrégiben megjelent Kulturális Lexikon (Kulturális intézmények és szervezetek Magyarországon) adatai szerint a művelődési ott­honok rendezvényeit évente 50 millió ember látogatja (ez évi öt alkalmat jelentene fejenként, ha a csecsemőket, s a nagyon öre­geket is számítjuk, nélkülük sok­kal többet; a közművelődési könyvtáraknak a lakosság 22 szá­zalékai beiratkozott tagja), óm az olvasó ennél több, hiszen sokszor a beiratkozott egész családja for­gatja a könyveket ezenkívül vannak, akik cäak tudományos könyvtárakba járnák, vagy csak saját könyveiket olvassák; az is­meretterjesztő előadások látoga­tottak, akár a TIT, akár más szervezet rendezi őket; a múzeu­mok évi 12 millió látogatóval di­csekedhetnek; a színházak, hang­versenytermek estéről estére megtelnek; csupán a filmszínhá­zaknak jelent sikeres versenytár­sat a televízió, mely a rádióval együtt a művelődés hathatós esz­köze lett és elősegítheti, hogy az egyetemesi kultúra a legtágabb körökhöz eljusson, Fény mögött az árnyék: az eredmények nyomában Is járnak gondok. A bőség zavara az is­kolázott elméket is fenyegeti, a kényelmesebbek pedig könnyen átadhatják magukát a szórakoz­tatás hullámverésének: fogyaszt­ják válogaltós nélkül, ami a leg­könnyebben elérhető, vagy befo­gadható számukra, Szétaprózva figyelmüket és semmit meg nem őrizve emlékezetükben. Még meg is nyugtathatják magukat a „sok­oldalúan fejlett személyiség" jel­szavával. Pedig á sokoldalúság nem szétforgácsoltSág! Minden­kinek magának kellene tudnia, mennyit, mennyi félét képes tu­datában integrálni, mi érdekli igazán, s legjobban, mert csapon­gód esetén csak kusza morzsa­halmaz marad a fejében és nö­vekvő zűrzavar. A kultúra nem fogyasztási cikk, nem beszerezhető áru. hanem a teljes embert átható erő; csak a dzívvel-ésszel-szenvedéllyel köze­lítőnek adja meg magát, De fur­csa mód nem kedveli) az önző magánművelődőkeí sem,..a csak maguknak-klváncsiakat. A kul­túra olyan, mint a jó anya, aki családi körben érzi jól magát; közösség kell neki, csak onnan nem szökik meg, ahonnan töb­ben húzódnák melegébe. Ahol a közösségek meglazulnak, ahol emberek és családok egymástól elzárkózva élnek, ott hiába igyek­szik, az egyén, végül már maga sem tudja, miért igyekszik, mert ellaposodik körülötte a szellemi élet, (Könyvtári fel­mérések bizonyítják: sokkal töb­bet olvasnak alsók, akiknek van kiknek beszótnolniok könyvélmé­nyeikről. Bár az olvasás a kul­túra magányos megközelítése: a nyomában születő gondolat már kikívánkozik, közlésre vágyik.) E tény megérzéséből következik, hogy mind többen, elsősorban fiátalok,. de mások is, kisebb kö­zösségekbe törekednek, klubokat, szakköröket (honismereti, irodal­mi, turisztikai, szakmai, stb, kö­rök) hoznak létre, kisebb-na- gyobb kollektívák körében kö­zelítenek a műveltséghez. Művelődünk. szellemiekben gazdagodni vágyunk, de hogy va­lóban áthasson minket a kultú­ra, hogy sajátos, hazai, szocialista kultúránk — és amibe az bele­tartozik az egyetemes emberi- egyáégbe foglaljon bennünket, ahhoz közösség kell, tudatosan vállalt, összetartozástól fűtött kö­zösség, mely kis körökön keresz­tül a nagy egészhez csatol. És Itt már többről ván szó. mint az Ismeretek terjesztéséről, Ez már emberség kérdése, s ama belső mágnesé, ami a kultúra lényege, s ami több, mint a lexikális tu­dás. B. £. Brigádok közötti kulturális ve­télkedőt szerveznek az egyik Bács-Kiskun megyei ruhaüzem­ben. A brigádtagok közönség és egymás előtt szerepelnek, illik hát fölkészülni. A nagyközségi könyvtárat ilyenkor a szokásos­nál is többen fölkeresik, hogy tájékozódjanak az irodalom és a művészetek tárgykörében. Mi­előtt a lexikonokhoz nyúlna, a könyvtároshoz fordul egy idősebb asszony és a vele érkezett fiatal lány. Melyik írót hívták Jean- Babtiste Poquelinnek? Ez az egyik kérdés. A másik: melyik vers sorai végződnek 39-szer ülnek, illetve egyetlen alkalom­mal ölnek rímre? Embere válogatja, hogy kinek mi a fogas kérdés. Az irodalom egyetemi oktatói vagy a bölcsész- hallgatók nyilván kapásból tud­nának válaszolni most is. A mun­kások közül viszont sokan csak utólag igyekeznek befejezni az általános iskolai tanulmányokat, amelyeket gyakran rajtuk kívül álló okokból kellett abbahagyni a gyermekkorban. Bács-Kiskun még mindig az utolsó helyek egyi­kén szerepel abból a szempont­ból, hogy hányán végezték el a nyolc osztályt, s az érettségizet­tek aránya Is jócskán elmarad az országos átlagtól. Az általános iskolai tananyag egyébként egyik kérdésre sem ad választ, sőt a középiskolák egy része sem. A kulturális vetélkedők egyik célja természetesen az, hogy új Ismeretekhez juttassa a résztve­vőket. De hogyan nyomozzon va­laki Jean-Babtlste Poquellne után, ha nem tudja eleve, hogy az a francia drámaíró, Moliére eredeti neve? Az ülnek — ölnek rímelésnél legtöbben Kosztolányi játékos fantáziájára gyanakodná­nak. De hány verseskötetet kel­lene addig átlapozni, amíg meg­találja az ember Ady Krónikás énekét 1918-ból? S közben nem sikerélmények kísérik az olva­sást, hánem a hiábavaló keres­gélés érzete nehezedik az illetőre. Ilyen színvonalon már arra is ösztönözhették volna a brigádta­gokat, hogy derítsék ki: milyen jelentésbeli értelmet tulajdonított Schöpflin Aladar az ülnek sor­végektől eltérő ölnek szónak, szerinte miért rontotta el Ady Endre szándékosan a jó hangzást. Az egyik összesítés szerint a szocialistabrigád-tagok száma Bács-Kiskunban meghaladja az ötvenezret. Közülük minden ötö­dik valamelyik könyvtár beirat­kozott olvasója. A számuk tovább gyarapszik, és ismétlődnek a kul­turális vetélkedők is. A Jó peda­gógus mindig úgy teszi fel a kérdéseit, hogy figyelembe veszi a tanulók felkészültségét. Ha kü­lön kutatásra akar sarkallni va­lakit, akkor olyan feladatot ad, hogy hiábavaló bosszankodás nélkül lehessen megtalálni a vá­laszt. A brigádvetélkedőket ugyan nem az Iskolák szervezik, de a pedagógiát vagy a mindennapi emberismeretet nem szabad ki­hagyni az előkészületek folyama­tából. Ez ténykérdés, vagyis alig­ha lehet kérdéses. —halász— A Megyei Művelődési Központ műsora 1977. január 17—22-lg KIÁLLÍTÁS Csikós Nagy Márton fa­szobrász kiállítása. Megtekint­hető: január 23-ig. HETI MŰSOR 17- én, hétfőn 17 órakor: PSZICHOLÖGIAI, GYER­MEKNEVELÉSI TANÁCS­ADÁS. 19 órakor: CSjNGIZ AJTMA- TOV: A VERSENYLÓ HALÁ­LA, színmű. 18- án, kedden 19 órakor: A PÉCSI BALETT VENDÉGJÁ­TÉKA. BALETT 1576. 20- án, csütörtökön 14.30 óra­kor: ISKOLASZlNHÁZ. VÖ­RÖSMARTY: CSONGOR ÉS TÜNDE. 18 órakor: ÉLETSZÍNVONA­LUNK ALAKULÁSA A IV. ÉS V. ÖTÉVES TERV IDŐ­SZAKÁBAN. 21- én, pénteken 18 órakori EURÓPAI KÖRUTAZÁS C. sorozat. SZICÍLIA. 19 órakor: SKORPIÓ együttes hangversenye. 22- én, szombaton IS órakor; FELNŐTT FILMKLUB 1. 40 1978 szeptem­berében az egész haladó emberiség meg- ünnepli a nagy orosz Író, Lev Tolsztoj szü­letésének ' 150. évfordulóját. A Háború és bé­ke, . az Anna Karenina, A Feltámadás cí­mű regények írójának Jasz- naja Poljanai birtokát telje­sen '•'hetidbe*”' hozták a jubile­um alkalmából. A Tulai-terüle- ten levő, ősi birtokon Tolsz­toj több mint 50 évet élt. Sé­tái, vagy lovag, lásai alatt gon­dolta végig re­gényterveit, fő­hősének jelle­mét, itt jegyezte fel gondolatait, megfigyeléseit, a csodálatos hazai tájjal való találkozás élményeit. Tolsztoj nemcsak hazájának nagy írója, de annak bölcs és fáradha­tatlan művelője is volt. Birtokán erdőtelepítést szervezett, gyü­mölcsfákat ültetett. Jelenleg is megvan még az a .WO almafa, amelyet sajátkezűleg ültetett. A • A birtokon háromezer olyan fa található, amely „emlékszik” az íróra. A szakemberek elkészítették a fák jegyzékét, és mindent meg­tesznek, hogy azok minél tovább életben maradjanak. • Ebben a dolgozószobában irta Tolsztoj: A Há­ború és békét, az Anna Kareninát, a Feltámadást, számos kisregényét, elbeszélését, színdarabját ée cikkét. (Fotó: APN—KS) fák 90 éves koruk ellenére, nap­jainkban is termést hoznak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Jasznaja Polja- ii át államilag védett területté nyilvánították. Lenin rendkívül nagyra becsülte Tolsztoj emlékét, és öröksége megőrzésének fontos. ságál hangsúlyozva, maga ellen­őrizte a Tolsztoj életével foglal­kozó múzeum felállításáról szóló dekrétum megvalósítását. A Nagy Honvédő Háború évei­ben a hitleristák kirabolták Jasz­naja Poljanát. Az író házát is­tállónak. használták. Különösen megsínylették ezt az időszakot a Jasznaja Poljana körüli kertek és erdők. Nagy erőfeszítésekre volt szükség, hogy helyreállítsák a ház megsemmisült belső díszeit és pótolják az Író elveszett haszná­lati tárgyait. A birtok kertjei és parkjai napjainkban kapják visz- sza azt a külsőt, amellyel Lev Tolsztoj életében rendelkeztek. A közeljövőben a birtok látogatói végighaladhatnak az író kedvelt fasorán, gyönyörködhetnek a tolsztoji tájban és kertekben. (37.) Buda tanító megrögzült le­gényember volt, s ezt lakása is tükrözte, A szüleitől maradt öreg bútorok közt lakott, Csupa kopottság vette körül, sehol egy textil, egy váza, s a csupasz pad­lón csaknem gyűrűbe göndörö­dött a por. Éa por a könyvespol­con, mely háld mögött magas- Jott. és roskadozott a sok könyv alatt, Ámbár ez csak a fiúk sze­mében tűnt, minthogy ez volt az egyetlen házi könyvtár, amit lát­tak, S öreg bútorokat se Igen le­hetett már látni benn a lakás­ban, csak a padláson, Buda tanítót azonban megszok­ták különcnek. Most se volt az asztalán sem­mi, egy árva terítő. Üres pohár állott csak előtte, abba meredt, S a széki lábánál demlzson, A fiúk, ahogy meglátták háta mögött a sok összevissza köny­vet, előtte meg a poharat, ma­gukban ezt gondolták: ,|Hátat fordított a könyvnek, s a pohár­hoz pártolt,” A fiúk megálltak az asztal előtt, s Buda tanító felemelte üveges tekintetét a pohárból, Akárcsak valami súlyt, S tar­totta, tartotta rajtuk. Nehezen, csaknem elejtve. Feró szava zörgött, mint a pa­pír: — Még nem jött meg... Vol­tunk Zsabkánál is, nem tud sem­mit. \, Buda tanító nem szólt rá, le­nyúlt a demlzsonért. A csendben csak a csobogás hallatszott. Zöldesbarna, zavaros-sűrű ne­dűveit telt meg a pohár, Ár­nyak gomolyogtak Buda tanító fejében, az ősök árnyai. Félt, és nem tudta, mit higgyen. A min­denféle beszédeknek, öreg hitek­nek, úgy tűnt, alapja van. A polc a könyvek alatt meg­reccsent, és Buda tanító össze­rezzent. S mindjárt Ijedten a po­hárhoz nyúlt, Magától Ijedten: az ember hogy el tudja veszíteni magát gyöngeségében. — Jelenteni kellene — nyögte nehéz, zsibbadt nyelvvel. S tud­ta, hogy nincs ereje jelenteni. Két tenyerébe fogta arcát, A tor­ka összeszorult, Rettenetes... Érezte, hogy felelősségre von­nák. Aztán megint, magával birkóz­va: — Értesíteni kellene,., a rend­őrséget. Hallgattak, Senki se tudott eb­ben okos lenni, — Várjuk meg a reggelt — vél­te Hornyák Mard —, s ha akkor se kerülne elő... A többi Is helyeslőn bóloga­tott. S nem tudtak volna felelni rá, miért vonakodnak beavatni a rendőrséget. Talán a szégyen miatt (hiszen amire a felejtés fátylát szerették volna borítani: hitványságukra a dologban, egy nyomozás az első percben pre­mier plánba hozná). De az is lehet, egy félelem évszázados be­idegződése tartotta őket vissza. (A rendőrség csak nagyobb bajt hoz; jön és megy — s ők itt ma­radnak védetelen a felingerelt bosszúval szemben.) Buda tanító letette a poharat. Szája kék volt. Hideg rázta. És szemében az iménti bárgyúsóg helyén gyermekded kétségbeesés pislogott. Szánni való volt nézni ezt a lélekben összeroppant embert. Kit annyi csodálat és tisztelet övezett a faluban. Kire gyermek­ségükből felnéztek, az egyedülire, aki e porból valaha Is kiemelke­dett, a falu fölé, és magasabbra jutott (műveltségben), mint min­denki más, aki Itt született, s a homlokán tiszta és szép tágas­ságát hordja a messzi tájakat belátó értelemnek. Ez az ember romjaiban ült előttük, és azt mondta: — TI sohase találkoztatok ve­le? — Kivel, tanító úr? — A Rémmel... A fiúk nagyot nyeltek. — Nem, nem találkoztunk, S megrendültén, szánakozva nézték őt. Különösen Kosznovsz- kl Feró. Kinek már nem voltak olyan blbllás Ismeretei, mint az Idősebbeknek. De most felderen­gett felületes emlékezetében Mó­zes. Mózes, ki az ígéret Földjéig vezette zsidó népét, de 6 már nem léphetett oda be. Mózes — nézte elgondolkodva, ajka szomorkás, hangtalan rá- mozdulásával Kosznovszki Feró Buda tanítót, az öreg Bodu va­lakivé lett fiát. S a valakivé lett fiú pohár után tapogatózó tétova keze mint­ha tégláról téglára oly szívósan rakott és most egyetlen ráfújás- sal leomlott kultúrájának tör­melékei között matatna. — Ne igyon, tanító úr — kérte csendesen, szomorúan Kosznovsz­ki Feró, Magas homlokán át­mentett csillagfény derengett; abból az asztrálépítményből va­ló, amit nevelője elveszteni lát­szott. Buda tanító kezében megállt a pohár a zavaros nedűvel, mely konkordla és nova tőkéjén ter­mett. Feró bólintott: helyes. — Reggel újra nekivágunk, A szurdoknak Is — mondta, s nem kis jelentőség nélkül, És hunyo­rított biztatásul. 29. Anyicska reggel se jött meg, Buda tanító néhány fiúval már jókor nekivágott az erdőnek, Jobb Is volt így nekivágni, mert nem kellett az emberek szemébe nézni. Felelni a kérdéseikre. A diadalmas Igazukat, mely átsütött nova homályosított tekintetük komorságán, ellenblzonyítékok híján cáfolatlanul hagyni, A határban egy lelket se lehe­tett látni, S a reggeli buszban is szokatlan volt a tágasság. Min­denkinek jutott ülőhely. Mert sokan úgy voltak, hogy nem mertek/e reggelen kimozdul­ni a házbólí Az öregasszonyok és nem is csak az öregek, de még a java­beliek is reggeli mise után a templomban maradtak, s maka­csul mormolták ördögűző Imái­kat, s a pap, noha megemlítette nekik, hogy amit cselekszenek, egyáltalán nem egyeztethető ösz- sze XXIII. János pápa szellemé­vel, Igazából nem mert szembe­helyezkedni velük, (úgyis van elég manapság, ami kikezdje az anyaszentegyház testét. Krállk Fránya' klvallatta flát, s a reggeli falat torkán akadt, mikor megtudta, hogy az öreg szurdokig elmerészkedtek, mely maga a pokol tornáca, és látták ott a bálványokat, Sőt ma to­vábbmennek, be egyenest a szur­dokba. Torkán akadt a falat, s amint sikerült lenyelnie, fiát ürüggyel az istállóba küldte, s rázárta az ajtót, Jozso ímmel-ámmal meg­döngette, aztán leheveredett a szalmára. Furcsa módon nem na­gyon bánta ezt a kényszert. Franyo elsietett Dombaj Jós-' kóhoz, meg az öreg Mallcsklhoz is, hogy ne engedjék a fiúkat, mert borzasztó veszedelmet hoz­nak a falura, A fiúk azonban már elmentek — mint Josko mondta: a segédmunkára, ahová járnak, az óbudai építkezések­hez. De Gyurka és Pista nem val­lották meg otthon az Igazat, és mélyen bent jártak már az erdőn Buda tanítóval. Kosznovszki Fe­róval és Hornyák Marcival, Králik Franyo azután elment a kocsmába, és ki se jött onnan, mint biztos fedél alól. Mások is oda gyűltek, kiknek e hely tör- zsökös menedékük. Gyúró, Mari­sa férje már reggel az asztal alá Itta magát, így kettős fedél volt fölötte. E kétszeres biztonságban várta az újabb csapást, melynek eljövetelében, miután Matejékhoz is megérkezett, biztos volt. A spalettás ablak mögött egy hete feküdt végelgyengülésben Hanka, a boszorkány. Kutyu se nézett rá. Száz macskája éhsé­gében világgá ment. 0 maga szükség végett támolygott csak ki az ágyból, a fal mellett tapo­gatózva, mert utolsó ereje li til­takozott ellene, hogy a maga pisz­kában feküdjék. És ezen a napon — ki magya­rázhatná meg? — több látogató­ja is akadt. Híre ment a beteg­ségének? „Lám, nem hagynak magamra a bajban" — gondolta. És elérzékenyülten fogadta a gyenge tyúkhúslevest, tortákat és süteményeket és palackos boro­kat távoli szomszédoktól Is, kik hosszú esztendők óta a küszöbét se lépték át, s most Itt vannak, eljöttek, ■ lerakják a vén, szúrá- gott asztalra ajándékaikat. És ha­sonlított ez a processzus a búcsú- járó helyek kegyeleti szokásai­hoz. A falu színe változásának Iga­zi okát azonban Hanka a nagy hatalmú boszorkány sohase tudta meg, mert másnap boldogan meghalt. (Folytat julc)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents