Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-12 / 9. szám

1977. január 12. • PETŐFI NÉPE • 5 MAKOKSZEDÖ. A vásznon to­vatűnt és eljövendő nyarak forró­sága. A téren és az időn áthajló robosztus asszonyi test szép, anyás mozdulattal öleli magához a termést. Az életet.' Egyetlen mozdulatba belesűrítve nemzedé­kek hosszú sorának minden küz­delme, verejtéke. A mindennapi­ért. És a jövendőért. Monumen­tális jelkép, amelyet mégis az tesz bensőségessé, hogy a magunk sorsára, vagy élményeire ismer­hetünk benne. Erről a festmény­ről például nem egy idegen asz- szony, hanem Jolánka arca for­dul felém. Ki volt ez a Jolánka? Hatal­mas termetű, kicsattanóan egész­séges falusi lány. Abban a felvi­déki faluban, ahol a gyerekkori nyaraimat töltöttem. Szerettem ősi és rendíthetetlen nyugalmát, meleg nevetését, testének súlyos, rusztikus harmóniáját, hajókötél vastagságú hajfonatait, melyekkel egy medvét is levert volna a lá­báról. — Barcsókék Pistácskáját is igencsak eszi utána a fene — sugdosták egymásnak az öregasz- szonyok és a pletyka nem volt alaptalan. Illettek is egymáshoz, csak a fiú szülei hallani sem akartak a dologról. Nekik tíz holdjuk volt, Jolánkáék szülei­nek kettő. Arasznyi különbség, de abban az időben ez óriásinak számított. A falu érdeklődéssel követte a fejleményeket és _ buzgón asszisz­tált a két család civódásához. Egyedül Jolánka mosolygott ren­dületlenül, szedte a markot, fejte a teheneket és éjszaka, amikor apja horkolásától zengett a ház, kendőt terített gömbölyű vállára, és kiosont a kert végébe, ahol Pistácska várta a csillagok hu­nyorgó fényében. Jolánka végül Pistácska felesé­ge lett. A családi és vagyoni per­patvarnak véget vetett a törté­nelem. Más, ennél fontosabb ese­mények foglalkoztatták az em­bereket. Jött a földosztás. A föld birtoklása büszke örömtüzeket gyújtott a tegnap még alázatos tekintetekben. Aztán városi fér­fiak érkeztek, nagy beszédeket tartottak a főtéren, amiből az újdonsült földtulajdonosok csak annyit értettek, hogy most visz- szakövetelik tőlük azt, amit teg­nap odaadtak. Nagy lett a fel­fordulás. A tekintetekbe ismét befészkelte magát a gyanakvás és n bizalmatlanság. Teltek-múltak az évek és a fa­lu lassan, de biztosán belerázó­dott az új kerékvágásba. Jolán­ka apját megválasztották tsz-el- nöknek, a tanács vezetését pedig a vej éré bízták. Jolánkára gond­talan, nyugodt évek köszöntöttek. Ügy meghízott, hogy a vadonatúj bundája is szétrepedt rajta. A lá­nya Moszkvában szerzett mérnö­ki diplomát. Szép, okos teremtés. Félig máris abban a jövőben él, amelyet az ő gépei fognak majd benépesíteni. A múlt, idegen, is­meretlen terület a számára. Nem is nagyon érdekli!... FEKVŐ Nö. Gizinek hívták, vagy Ellának? A faluban csak úgy emlegették: a gróf szerető­je! Hogy miféle, nem tudta sen­ki. A grófnő hozta magával va- lahonnét, öltöztetőnőnek vagy társalkodónőnek? Abban az idő­ben még sudár volt, szép, fiatal, imádta a szép ru­hákat, a francia pezsgőt és a na­pokig tartó mulatozásokat. Aztán ez is elmúlt. A front közeledett, egyre aggasztóbb hí­rek érkeztek a kastélyba. A gróf .egy szép napon autójába pakol­ta a családját, és úgy eltűnt a porondról, hogy hírét sem hallot­ták többé. Gizi vagy Ellácska, magára maradt és beszállásolta magát, egy ismerős falusi családhoz. Mi­re a háború veszedelme elvonult és a föld szétosztása, majd újra­egyesítése körüli izgalmak elcsil­lapultak, a hajdani társalkodónő pikáns szerelmi históriájára is a feledés fátyla borult. Éjszakánként már nem zörgettek be félre nem érthető célzásokkal az ablakán a kocsmából hazafelé tartó részeg férfiak. Régi ruháit kihízta a múltjával együtt. Elne­hezedett, megöregedett és néhai ledér életmódjára végérvényesen pontot tett azzal, hogy férjhez ment egy bánatos arcú, elözvé- gyült vasutashoz. 'Ezzel a házas­sággal és egy varrógéppel vágott neki az új életnek. Mivel kivá­lóan értett a szabáshoz és a var­ráshoz is, hamarosan megnőtt a tekintélye a divatosabb öltözkö­désre mind fogékonyabbá váló hajadonok és menyecskék köré­ben. A szalonná kinevezett veran­dán még éjszaka is zakatolt a varrógép. Menyasszonyi ruhák készültek, sok csipkével és fodor­ral, majd angolos szabású kosz­tümök, ebben ballagtak a hajda­ni marokszedők nagylánnyá cse­peredett, iskoláztatott gyermekei. Bármilyen furcsának is tűnik, de kezdetben nála éltek társadalmi életet, az átalakuló falu megvál­tozott sorsú asszonyai. Azok, akik korábban kígyót-békát kiabáltak rá és az utcán elfordították a fe­jüket, ha szembejött velük, most hozzá fordultak öltözködési taná­csért, receptekért. Lemásolták a frizuráját és utánozták a beszé­dét. Fontos pozíciót töltött be a község életében és ehhez méltó­an is viselkedett. Mindössze egyet tartott meg, múltjának régi szokásaiból. A fi­nom és ingerlőén kacér fehérne­műket. Egyszer, egy forró nyári délutánon meglestük. Hevert az ágyán, szétfolyó, súlyos testén igéző, fekete csipkés kombiné. Lehunyt szemmel hallgatta az öreg gramofonról feléje sercegő érzelmes slágert: „Havannában, amikor hajóra szálltam én ... ” BIVALYSZEKÉR NAPKO­RONGGAL. Andris bátyám sze­kerét sohasem húzta bivaly, a képről mégis ő jut eszembe. Ma a saját autómban nem ülök olyan büszke örömmel, mint gyerek­koromban ; 1 erre n 1 nyikorgó, venhedt szekérre? umelyen cso­dálatos ‘Ul'ázá'sokut ■tettünk'. Kí- " mentünk a mezőre, ahol a föld nyers karalábéval vendégelt meg bennünket, s mellé milyen felsé­ges volt a tarisznyából kipakolt friss kenyér! Nagynéném, az éj­jel sütötte ki, s még őrizte a ke­mence melegét. Meg valami ti­tokzatos csodaszernek az ízét, amelyről Juliska néni azt állí­totta huncut mosollyal, hogy bi- vnlytej. A Hernád folyóhoz köze­li. pocsolyás réteken láttam is ezeket a lomha és komor pillan­tásé állatokat, de sohasem me­részkedtem a közelükbe. Volt bennük valami kegyetlen és alattomos. Nem lehetett ben­nük megbízni, nem lehetett ve­lük barátságot kötni, mint a lo­vakkal, vagy a jámbor tehenek­kel. Zord közönnyel szemlélték a világot, az érdeklődés és az al­kalmazkodás legkisebb jele nél­kül. A falusiak is csak addig bajlódtak velük, amíg jobb híján rá voltak utalva a különös állatok Igénytelenségére és erejére. Andris bácsi azonban többre becsülte a lovait, s amíg a gö- csörtös dűlőutakon rázódtunk ki a mezőre, vagy búzát őröltetnl a malomba, beszélt hozzájuk. — Hej, Csillag, Ráró, most már akármilyen telet hoz ránk az ör­dög, nyugtunk lesz. Teli minden kamra. És micsoda búzával! Ha így megy, hamarosan kiheverjük a háborút. Nem fog itt éhezni senki emberfia. A lovak hátracsapták a fejü­ket, prüszköltek, úgy véltem, he­lyeselnek. Andris bácsi zavarta­lanul folytatta velük a társal­gást. * — Ha jól meggondolom, talán nem is olyan bolondság ez a szö­vetkezet. Mihez is kezdenék egye­dül a földdel? Merthogy Andris, a fiam, a fejébe vette, hogy ko­hásznak tanul Ózdon. Piroskát meg épp egy hete vittük be az egri tanítóképzőbe. Addig rítt otthon, hogy ő vagy tanítónő lesz, vagy a Hernádba öli magát, amíg elfutott a méreg. Aki menni akar, az menjen. Aki tanulni akar, az tanuljon. Az is kenyér a kézben, talán többet is érő, annál, amit én adhatnék. Ügy rájött mostaná­ban a menés a népre, hogy bi­valyokkal se lehetne őket vissza­tartani. Azt mondja Bárdos úr, a tanítónk, hogy ez már egy új világ és ezentúl minden másként lesz, mint eddig. Bizonyára így van, sőt talán így is van jól. Én azzal soha sem vitatkozom, aki többet tud nálamnál. Így morfondírozgatott Andris bátyám útközben, én pedig büsz­kén feszítettem mellette, mipt ki­rályné a trónusán és úgy érez­tem, hogy a hegyek karéjában 1 lebukni'készülő napkdtong rtifnd- járt a lábunk elé gurul. Ez is mind benne van Kohón képeiben. Jolánka bronzszínű, erőtől duzzadó fiatal teste, Gizi, vagy Ella cslpkekombinéba kö­tött regényes-valóságos története, Andris bátyám.immáron az örök­kévalóság útjain poroszkáló roz­zant szekere. A festő saját élmé­nye így vált mindannyiunk emlé­keinek részesévé. Az életet fes­tette, keményen, sűrűn, drámai erővel. Tájat, embereket, házakat, háborút, békét, hazát és népet. A Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítás a magunk sorsával is szembesítve ismertet meg a so­rainkból sajnálatosan korán el­távozott festőművész gazdag élet­művével. Vadas Zsuzsa A Kossuth Könyvkiadó téli újdonságai közül említést érde­mel Hernán Valdés izgalmas be­számolója a chilei fasiszta terror­ról, amely „Egy chilei fogoly naplója” címmel látott napvilá­got. „A szocializmus politikai gazdaságtana” című tankönyv új kiadása is megjelent; a szerkesztő bizottság vezetője Béréi Andor. A pártpropaganria soron levő fela­datai címmel megjelentetett ki­advány az MSZMP Központi Bi­zottsága 1976. október 20-i ülésé­nek határozatát közli a pártpro­paganda soron levő feladatairól, további fejlesztéséről, valamint Győri Imrének, a Központi Bi­zottság titkárának az ülésen el­hangzott előadói beszédét,' „Emel­jük a marxista—leninista oktatás és nevelés színvonalát” címmel. A Szépirodalmi Könyvkiadó megjelentette Balázs Anna három kisregényét; a „Húrom történet” FILMJEGYZET című könyvben a Maris, a Ho­mályban és a Májusi lakodalom című kisregények olvashatók. Csontos Gábor regénye az „Idő­zavar”. Megjelent Zelk Zoltán ■válogatott verseinek kötete, „Akit az isten nem szeret” címmel. Az Olcsó Könyvtár új kötete a „Sze­gény Avroszimov”, Bulat Okud- zsava regénye. A miniatűr köny­vek barátainak szerez örömet az Andruskó Károly fametszeteit tartalmazó „Kecskemét” című íz­léses könyvecske. Gyárfás Miklós új regénye a „Papírkisasszony”. A Diákkönyvtár sorozatában került a könyvesboltokba az „Irodalmi alkotások elemzése”; összeállítot­ta és szerkesztette Gábor Emil. Komlós Aladár tanulmánykötete a „Kritikus számadás”. A ma­gyar—jugoszláv közös könyvkia­dás keretében Majtényl Mihály: „Betűtánc” című kötetét jelen­tette meg a Szépirodalmi, együtt az újvidéki Fórum kiadóval. Szépek és bolondok Ivicz István foglalkozására nézve kenyér­kihordó, nap­nap után min­den kora reggel mázsás súlyúra tömött kosarak­kal a hátán járja a nagyvá­ros üzleteit. Hivatását te­kintve azon­ban ennél sok­kal jelentősebb személyiség: • Kállai Ferenc futballbíró: Va- pályán. sárnaponként kétszer negyvenöt percen át élet és halál ura a pályán. Igaz ugyan, hogy a zöld gyep helyett a leg­többször sár vagy portenger lepi el a játékteret és a nézők száma sem igen haladja meg a néhány- százat, de a meccseket az NB Ill-ban ugyanolyan szabályok alapján játsszák mint a Népsta­dionban és a focisták elszabadult szenvedélyeinek megzabolázása ugyanolyan erényt, tekintély és meg nem alkuvást kíván. Következésképpen a játékvezető is ugyanakkora tekintély, mint ott. Vagy majdnem akkora — s a különbség csupán nézőpont kér. dése. Ez a nézőpont-eltérés, ne­vezhetjük relativitásnak is, Szász Péter író-rendező filmjének alap­ja. Nevezetesen az a mély élet­igazság, hogy emberközelből néz­ve a kis és a nagy dolgok jelen­tősége szinte ugyanakkora, és nincsen túlságosan nagy különb­ség az NB 111-ban vagy a nem­zetközi meccsen megítélt. 11-esek, vagy kiállítások köpött. Hiszen az ítélkezőnek mind a két helyen egyéniségének teljességéről kell tanúbizonyságot tennie. Szépek és bolondok, mondja a film címe egy kissé szomorkás mosolygással arról a történetről, amely a kisemberekről beszél. A hétköznapiakról, azokról a bí­rókról és partjelzőkről, szépasz- szonyokról és művésznőkről, kis­városi ■polgárokrSl és hontalanok­futballbíróként rendet teremt a ról, akik foglalkozásuk mellé hi­vatást is igyekeznek találni. Hi­vatást, amelyben megpróbálják megélni mindazt, ami hiányzik mindennapjaikból. Ezek a pótlé­kok, másodéletek — ilyen Ivicz István futballbíróé is — olykor jobban hordozzák egyesek igaz emberségét, mint pénzkereső fog­lalkozásuk, máskor pedig nem többet szomorú hiábavalóságnál, elvetélt kapcsolatkereséseknél... Szép ez a film, mindenekelőtt hangulata és Sletigazsáoa van, s e kettő egybeötvözése ritka siker az utóbbi évek hazai filmművé­szetében. A részletek hitele, a mellékalakok természetes kön­nyedséggel megrajzolt portréi, a valóság és a képzelet leheletfinom „egymásbaúsztatása" és iróniá­ja teszi kedvessé, sőt talán em­lékezetessé is a vetített másfél órát. No meg a kitűnő szereplőgárda, amelynek élén Kállai Ferenc és két bírótársa; Bodrogi Gyula és Andor Tamás áll. A melléksze­replők: Meszléry Judit, Tábori Nóra, Kottái Róbert, Haumann Péter, Baranyi László és Tarján Györgyi. A film érzékletes és olykor-oly­kor rendkívül mozgékonynak tű­nő kamerájával Koltai Lajos fényképezett, a jó' zenét pedig Presszer Gábor, Vukán György és az LGT együttese szolgáltatta, Pavlovits Miklós V*V»ViV«ViV»V«V»V»V*ViViViV«V»ViViVr»ViV»V»V«ViV»,.ViV.'iViVi'.ViVi' (36.) Pénzt dobtak fel: ki legyen az a kettő, aki felmegy? Dombaj Gyurkára és Králik Jozsóra esett a választás. Králik Jozsó leült a villanyosz­lop tövén, a sarkon. — Menjen, aki akar. Kosznovszki Feró köpött, és ment Dombaj Gyurkával. A töb­bi pedig leült ott, a gyér fűbe, mely a magas agyagparton nőtt. S néha arra néztek, amerre azok elmentek: hol világít Dombaj Gyurka hirtelenszőke feje? Teréza jött ki a betonkiugróra a konyhából. Ahogy meglátta őket. eltakarta arcát. — Ugye, baj van? — Sírás reszketett a szavában. S hogy nem kapott feleletet, ez a sírás kitört belőle. — Tudtam, tudtam, hogy be­következik. .. Ügy féltem tőle... mindig féltem... Istenkém, édes istenkém... Nem hallgatott a szóra... Matej is kijött a házból. Bo- rostaámyékba burkolódzott sötét arccal. — Mi történt? — Az asszony­ra nézett. Aztán a fiúkra. Azok a poros bakancsuk orrát nézték. Matej borostái közt árnyalat­tal sötétebb lett. Fészket vert benne a gyanú. — Kislányom hol van? Kosznovszki Feró a lépcsőnek beszélt, egyformán potyogtatott szavakkal, — Nem jött vissza a forrás­tól .. Gondoltuk, itthon van. — Nincs mondta Matej. S a fiúk hátán végigfutott a hideg: fel se tudja fogni, miről van szó? Meglátták Matej zavaros tekinte­tében azt a félelmetes békessé­get. Az eszelősökét. Terézá pedig zokogva roskadt a lépcsőre. — Mért is elengedtem?... mért is elengedtem?... S a menekülő fiúk vitték ma­gukban Teréza jajgatását. Mint a lehunyt szemhéjak mögött so­káig ott ugrál a fekete mezőben pirosán és sárgán az ingerhatás, ami a nyitott szemet érte. Együtt mentek el mindannyian Zsabkához. 28. A hír pillanatok a'latt benyar- gdlta a falut: „Odasujtotta har­madikat is. Borzasztó nagyot." — Mondtam nekik, mond­tam. .. — hajtotta Holub Cip- rián. S e szavakat mindenütt maga mögött hagyta. Mint az a sugárhajtású repülő — naponta áthúz az erdők fölött — a fehér bodros barázdáját otthagyja az égen. A falu reszketett és imádko­zott. És nem mert semmit se tenni. A kocsma is hamar ki­ürült, mert nincs okosabb, mint a házakba elbújni, és kivárni, míg csillapul az ö nagy haragja. Csendben lenni és várni. Mert nevének szájravételével is meg­bánthatják Őt. Míg így remény­kedhetnek a kiengeSztelődésében. Hátha megelégszik most már. A vén Hermin e nagy szeren­csétlenségében mégiscsak felke­reste Terézát, hogy mellette le­gyen, megnyugvásra és türelem­re intse, meggondolatlanságoktól távol tartsa, és vigaszszavakat mondjon neki. — Mért is elengedtem ... mért is elengedtem?... — nyöszörgött Teréza. Míg Matej az ágyon fe­küdt, s a plafont nézte. Babicska a sötét sarokban morzsolgötta olvasóját szüntelen zümmögéssel. A vén Hermin. a mindenféle dolgok tudósasszonya Teréza mellől pillanatra se tágítván, mindegyre csak duruzsolt a fü­lébe, zsongító balzsamszavakat. Mindenekelőtt Krisztus urunk édes szenvedéséről, ki érettünk a keresztet hordozta, békesség­gel. zokszó nélkül. És boldog az, aki az ő keresztjét magára vehe­ti. És ami meg van írvd, az el­len úgyis hiába zúgolódunk. És hiába lett volna, ha Teréza „ház­ból ki sem is engedi” kislányát. Tudott erre Hermin égi? szent történetet, amikor egy apának megjövendölték, hogy leányát tizenhárom éves korában villám- csapás által elragadja az Ür, hogy magához vegye az égbe. s az apa az Ür szent akaratában meg nem nyugodott, hanem há­zat épített a lánynak vastag kő­falakból, nyílást se hagyott raj­ta, hogy a villám be ne hatol­hasson!. Ám a villám megtalálta az egyetlen nyílást, a kulcslyu­kat, s az Űr, mint azt megjö­vendölték, magához vette a lányt. Hiába volt az errős kőház. Alá­zatos szívvel viseljük hát.' mi ránk méretett, s akkor a sötét­ség kapui is_ megindulhatnak, akárcsak a világosságé, és ö (ki­nek nem lehet nevét kimondani) megengesztelődik velünk. S míg Hermin duruzsolt. Teré­za sirdogált; mint csendesebben, álomba ringatózván, — Megládd, még haza is ö en­gedheti. .. Kérjük Panna Mária közbenjárását. És gyertyákat gyújtottak Szűz Máriának, s könyörgéseket sut­togtak hozzá. Mintha bizony nemcsak az égi trónnál, de a po­kolbélinél is szava lenne. Oltal- mazó-szabadító bűverejében, mint valami mágikus métafában, mert őhozzá, ki a Fekete Orszá­got uralta, nem imádkozhattak, az égi Mindenhatót káromolván. Matej házától a fiúk Zsabká­hoz mentek. Dombaj Gyurka és Kis Pista nem titkolták tovább, amit tud­tak. — Mért csak most mondjátok? — vetették a szemükre. S azok nem tudtak1 mit felelni. Mert be kellett volna vallaniok, hogy bűnsegédi minőségben maguk is ludasak, s ez zavarta őket. A bakancsok zajosan ropogtak a vizek gyalulta út kifehéredett, legömbölyödött kövein. Ezek után alapos okuk volt, hogy Zsabkára gyanakodjanak. Megto­rolta a búcsúnapi pofont a féreg! Kosznovszki Feró diktálta az irárnot, egy lóhoaszal a többi előtt járt. Ő lökte be a kiskaput, s a többi utána lódult. Észrevét­len átvett valamiféle megürese­dett vezérséget. S ez ebben a pillanatban nyilvánvaló lett. Az udvar homályában öreg­asszony matatott az ólak körül. Jöttükre felegyenesedett óvatos, nehezen forgó derékkal. S csak nézett, nézett. Életszántotta ar­cában tört fényű szemekkel. — Hol a fia? Az anya nézett: mi lelte a fia barátját? Aztán az ajtóra muta­tott: bent van. Betódultak. Janó ott ült a sötét konyhá­ban, hisz a világgal takarékos­kodni kell. A tűz piros fénye mellett ült, és nem is csodálko­zott. Nem szóltak egy köszönést se. Kosznovszki Feró azt kérdezte a foga közül: — Mit tettél a lánnyal? — Semmit — mondta. Zsabka. Vigyorgott. A tűz élesen lobo­gott az arcán. S végigsuhintott a falon,, a plafontól a konyhakő- ig. — Mondd meg, mit tettél! Zsabka képén ellobbant a vi­gyor. Pillanatra, mert újra visz- szatért. — Mondom, hogy semmit.''” — Azt csak tudod, hogy hol van? — Gúny sercegett Feró fo­ga között. — Honnan tudjam? — Innen! — Feró ütött. S Dombaj Gyurkáék mögötte áll­tak ugrásra készen. Zsabka megtántorodott, és az arcához nyúlt. S nem a késéhez, amire Feró ütés közben gondolt. De hiszen Zsabkának nincs már kése! Elvesztette. És elvesz­tett vele valamit, mint a bibliai Sámson a hajával. Ezt megérezte Feró. — Ez a lányért volt — szi­szegte. S újra ütött. Zsabka orrá­ból vér cSurrant. — Ez meg a vérért! A lepényevésnél. — örült.. — nyögött Zsabka, és vigyorgott, és letörölte a vért. S Ferót nem ingerelte már a vigyor. Rádöbbent hogy takaró. A gyávaságé. — Szeretném magam szembe­köpni — mondta utálkozva, — Amiért féltem tőled. És köpött. És megtörölte nad­rágjában a kezét. — Most mondd meg az igazat! Zsabka Janó felhagyott a vi­gyorral. — Bizony isten semmit sie tu­dok! .. Rosszul voltaim és eljöt­tem. Kérdezzétek meg az öreg Holubot. Legjobban azon csodálkoztak, hogy úgy tett, mintha semmi se történt volna köztük. Igaz, bejött az anyja Némi suttogó tanakodás után (az ajtó előtt) bekopogtak Budai tanítóhoz. (Folytatjuk.) Meditációk Kohán György képei előtt ÜJ KÖNYVEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents