Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-11 / 8. szám

1977. január 11. • PETŐFI NÉPE • 5 Kötelező tananyag a színpadon A Csongor és Tünde az iskolaszínházban A harmadik kötet: Ö-Zs HARMADIK premierjét tar­totta Kecske­méten a me­gyei művelő­dési központ 'nagytermében az iskolaszín­ház. Ezúttal Vörösmarty Mihály Cson­gor és Tünde tímű mesejáté­két láthatta az ifjú közönség Ruszt Józsej rendezésében és helyszíni ér­telmezésében. Mirit köztu­dott, a három évvel ezelőtt szerveződött vállalkozás az­zal a céllal indult, hogy a főként közép- iskolás és főis- „ kelés fiatalokból toborzott néző­két beavassa a színpad művésze­tének műhelytitkaiba. Az irodal­mi drámaelemzésekre ugyanis mód és alkalom nyílik a tanin­tézetekben is. A tanárok több­kevesebb szakértelemmel fel tudják tárni a színművek külön­böző rétegeit és az elemzéseket követően megvilágosodnak a diákok előtt a színi játékok iro­dalmi elemei; a cselekmény ru­gói, a jellemek fejlődése, a konfliktus kibontakozása, s a dramaturgia egyéb törvényei. A színjáték azonban több az írott szó megjelenítésénél. E színészi, díízletezési és rendezési többlet­tel, az élő. megszólaló dráma törvényszerűségeivel kívánja az iskolaszínház megismertetni a közönséget. A cél egyértelmű és világos; a színpad jelrendszerét is ismer­nünk kell ahhoz, hogy a nézőté­ren ne csak a puszta cselek­ményt és a színészi játékot fi­gyeljük, hanem értsük a rende­zés, a díszletek és a gesztusok szavakban meg nem fogalma­zott jelentéseit. Azért, hogy az előadás egészét vehessük birto­kunkba. Ügy, mint ahogy tették ezt azok az attikai polgárok az ókori Görögországban, akiknek mindennapi életében a drámai versenyek, előadásain való részvé­tel szinte ölvan fontosságú vólt,-'íj U Chili ítW.í; st tfobvíf A két címszereplő: Vándor Éva és Farády István. Jobbra: Ruszt József és a közönség. mint manapság a televízió műso­rainak követése. AZ ISKOLASZÍNHÁZ előadá­sait nem esztétikai követelmé­nyek alapján kell megítélni. El­sősorban azért, mert a cél nem a harmonikus, tökéletes színpa­di összjáték megalkotása, ha­nem az egyes részek külön- külön életének, kihangsúlyozása. Másrészt ezek a produkciók so­ha el nem készülő, be nem fe­jezett közös munkák, összpró- bák. szüntelenül változó beállí­tások, színészi mozgások, színpa­di helyzetek sora. Rossz a ha­sonlat, de célszerű; az iskola­színház előadásai formatervezett, bonyolultan szép gépeknek az összeszerelés előtti állapotához hasonlítanak. Ez jellemezte a Csongor és Tünde bemutatóját is, Vörösmar­ty Mihály „kötelező irodalmi ol­vasmányáét”, amelyen oly so­kan rágtuk át magunkat értet­lenül gimnazista korunkban és amelyet oly keveseknek van al­kalma még egyszer kézbevenni, hogy érettebb fejjel kitapinthas­suk benne a nagy költő zseniali­tásának ma is eleven érverését. A drámai költemény megsze­rettetése nem könnyű feladvány sem tanórákon, sem a színház­ban, ahol a szerkesztés nehéz­kességei és néhány bonyolult technikai követelmény is megne­hezíti a játék önfeledt áradását. Ruszt Józsefnek, az értelme­ző és magyarázó főszereplőnek ez alkalommal választania kel­lett; az írott művel vagy annak színreállításával foglalkozzon? E kettő természetesen nem választ­ható külön egymástól. De míg az előző bemutatók, a Rómeó és Jú­lia, vagy az Antigone szereplői­nek egymáshoz való viszonya, a cselekmény egysége több lehető­séget adott a színpadi megjele­nítés kérdéseinek ábrázolására, ez alkalommal a drámai költe­ménnyel kellett többet foglal­koznia. Ügy is mondhatnánk — anélkül, hogy a megállapítás ér­tékítélet lenne —, a színmű sa­játságainak következtében a Csongor és, Tünde bemutatója in­kább az irodalomórák gondolati­ságához állott közel, mintsem a színiakadémiák műhelymunkájá­hoz. JÓ ÉS DICSÉRETES az iskola­színház rugalmassága, alkalmaz­kodási képessége, de vajon szük­ségszerű-e a társulatot minden esetben erre kényszeríteni?... A közönség jelentős része ugyanis az első két előadáson általános iskolásokból állt, sok ötödikes— hatodikos gyerek is ült a néző­téren, akik bizony hellyel-közzel unatkoztak és nem tudták kö­vetni a magyarázatot, vagy ép­pen a cselekményt.' • Mirigy szerepében: Szakács Eszter. • Farády István és Sára Berna­dette. (Tóth Sándor felvételei.) A fiatalok értelmi fejlettségé­hez méretezett előadásmód a ta­nítási gyakorlat egyik legfonto­sabb pedagógiai követelménye. Érthető hát, hogy Ruszt József­nek is alkalmazkodnia kellett a vegyes összetételű közönséghez. Ezért azzal a dilemmával kellett megküzdenie, hogy vagy túlma­gyarázza magát, és Vörösmartyt, vagy pedig a színpadi cselek­mény válik nehezen érthetővé a fiatalabbak számára. A tapasztaltakon csak alapo­sabb és átgondoltabb szervezés­sel lehet és kell segíteni. Annál is inkább fontos ez, mert az is­kolaszínház puritán, szinte telje­sen eszköztelen színház. Csak a színészi hatás közvetlen bűvere- jére épít. És bizonyos életkor alatt a gyerekek számára bizony hiányoznak a színházi varázslat­nak fantáziát megmozgató ele­mei; a díszletek, a jelmezek, a kellékek. Az ötödik—hatodikosok joggal kérdezhették, micsoda bo­szorkány az olyan, akinek nincs vasból az orra, vagy miféle ör­dögök egyáltalán a farmernad­rágot viselő, ám szarvatlan fia­talemberek ... AZ ELŐADÁS mind a tizen­három szereplője tehetséggel és meggyőződéssel szolgálta a be­mutató célját: szerettessük meg a Csongor és Tündét a fiatal­sággal. . Ruszt Józspf elemző rendezése érzékletesén' rajzolta meg a mo­ralista, a filozófus és az életvi­dám vígjátékszerző Vörösmarty portréját, s magyarázata nyo­mán a közönség előtt megvilá­gosodott a költő dramaturgiai építkezésének gyakorlata is. A színvonalas színészi összjá- tékból Farády István (Csongor), Trokán^ Péter (tudós), Hídvégi Miklós*" (Balga), Vándor Éva (Tünde), Sára Bernadette (Ilma) és Szakács Eszter (Mirigy) ala­kításai voltak sikerültebbek. To­vábbi szereplők Radó Béla (kal­már), Major Pál (fejedelem), Po­pov István, Basa István és Neu­man Gábor (ördögök), Biluska Annamária (Ledér) és Koós Olga (az Éj királynője), mindnyájan a Kecskeméti Katona József Szín­ház társulatának tagjai. Pavlovits Miklós Nemrég jelent meg A magyar nyelv történeti-etimológiai szótá­rának 3. kötete, amely a magyar szókészletet tekinti át az ö be­tűtől végig, vagyis Zs-ig. Tehát befejező kötete az 1967-ben meg­jelent első kötetnek (A—Gy), il­letve az 1970-ben megjelent má­sodiknak (li—O). így kézbe ve­hetjük az első nagyszabású és a magyar szókincs egészét tár­gyaló szóelemző szótárt. A mű első kötetének előszava így jellemzi ezt a nagy művet: „Voltaképpen a magyar szókész­let történetének és eredetének ez az első nagyarányú szintézise.” „Aligha túlozunk, ha azt mond­juk, hogy nyelvünk szavai ezrei­nek, tízezreinek vallomásából szinte mikroszkopikus pontos­sággal elemezhető ki a magyar nép művelődésének kialakulása, gondolkodásmódjának fejlődése, mégpedig nemcsak ezernyi rész­letében, hanem egységbe állítva az egész folyamatában is.” A mű címében a „térténeti- etimológiai” jelző a szótörténet és a szófejtés szoros összekapcsoló­dására utal. E két szempont teszi lehetővé, hogy a szavak életét a maguk teljességében mutassák be. Lapozzunk bele akármelyik kötetbe, és meglátjuk, hogy ezek a szempontok valóban összetett, módon érvényesülnek az egyes szócikkekben. A szótár összeállítását a Ma­gyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete és az Eötvös Loránd Tudományegye­tem 1. számú Magyar Nyelvé­szeti (illetőleg mai elnevezése szerint Nyelvtörténeti és Nyelv­járástani) Tanszéke vállalta ma­gára. A nyelvész szakemberek már 1961-ben megkezdték az előkészítő munkát, és 1962-ben már világosan megfogalmazták a mű összeállításának feladatait. Amikor 15 év után kézbe vesz- szük a most megjelent harmadik kötetet, büszkeséggel állapíthat­juk meg, hogy nyelvészeink ha­talmas munkát végeztek. A nagyarányú gyűjtő és értékelő munkában a szótárt készítő 60 nyelvész felhasználta a még ki­adatlan Akadémiai nagyszótár több mint ötmillió adatot tar­talmazó anyagát is. A nagy munka értékét előz­ményei is kiemelik. Gombocz Zoltán és Melich János Magyar Etimológiai szótára füzetekben megjelentetve 1914 és 1944 között, tehát harminc év alatt a g betű­ig jutott el. A hosszú idő utón az első füzetek anyagát akár új­ra lehetett volna írni, hiszen a nyelvészeti kutatómunka r.em állt meg, és újabb eredményekre ju­tottak. 1941-ben jelent meg Bárczi Géza Magyar szófejtő szótára, amely szókincsünk leg­fontosabb elemeit tárgyalta, így eleve le kellett mondania a tel­jességről és a részletességről. Az utóbbi időben a magyar szótör­téneti kutatások jelentős ered­ményekkel gazdagították eddigi ismereteinket. A szótár részletes ismertetése előtt egyelőre csak néhány szó magyarázatát ragadjuk ki. Szláv eredetű szomszéd sza­vunk szláv megfelelői elöljárós összetételek, tulajdonképpeni je­lentésük „együtt ülő”. A latin eredetű rivális szavunk jelenté­se „vetélytárs, ugyanannak a pa­taknak, csatornának a közös víz­használati jogával rendelkező birtokosszomszéd”. A seregély névadását a madár jellegzetes társas életmódja, cso­portban, seregben való repülése magyarázza. Nyelvújítóink is felhasználták szóalkotásaikBan a jellemző tulajdonságokra való utalást. Ezek szerint az uszkár (kutya) azért kapta ezt a nevet, mert ez a kutyafajta jó úszó, és szívesen is tartózkodik a vízben. A süldő (malac) a siti ige -d képzős származékának a szenve­dő értelemben használt folyama­tos melléknévi igeneve. Jelenté­se tehát: sülésre, sütésre alkal­mas fiatal disznó. Ugyanilyen szemléletű a verömalac szóössze­tétel is. A malacot ugyanis le­ölése előtt furkósbottal leütöt­ték, leverték. Az összetétel elő­tagja, a verő ugyanolyan szen­vedő értelmű folyariiatos mel­léknévi igenév, mint a süldő. Hasonló szenvedő jellegű igenév á vágó (marha) is. A szótárból megtudjuk, hogy az orosz eredetű fufajka (vattával bélelt kiskabát) elterjedését, va­lamint p-s szókezdetét a puffad, puffan szavakkal való népetimo- lógiás összekapcsolása is előse­gítette. A savanyú ízű sóska szó alap­ja a só főnév, amely a savanyú szó sav- alapszavából szárma­zott. A sós és savanyú ízérzet közti 1 különbségtevés számos nyelvnek, köztük a magyarnak sem volt eredetileg sajátja. A csinos jelentésű takaros szavunk a takar és takarít szavakkal függ össze. A „betakarít, rendet teremt” a takarít ige jelentései. Szemlé­leti alapja vagy a betakarítás utáni réndbetevésre vonatkozott, vagy a mező megtisztításával függ össze. Ettől a „tiszta, rend­be szedett” jelentéstől már nincs messze a takaros, csinos jelentés sem. A tagbaszakadt eredeti jelen­tése „tagokra osztott, tagolódó” lehetett, és a nagy végtagú, nagy­idomú állatokra vonatkozott. A régi adatokban lóra és szarvas- marhára utal, ma azonban első­sorban férfi jelzője. A paprika jellegzetes magyar ételízesítő, mindenütt magyar kü­lönlegességnek ismerik. Pedig el. nevezését a szerb-horvátból vet­tük át. Ott a bors jelentésű pa­pa r szó -ika növénykepzós szár­mazéka. A szó nagy utat járt be, amíg az óind nyelvből az új­görög nyelven át a szerb-horvát- ba jutott. Mint nemzetközi szót mi terjesztettük az európai nyel­vekbe. Előzőleg a paprika neve vörös vagy spanyol bors volt. „Kóstolónak” talán ennyi is elég. A szótár ismertetéséi foly­tatjuk. Kiss István (35.) Kosznovszki Feró szédült, s mintha percekre elvesztette vol­na magát. A vakító fénytől van — talált rá okot. Meg kellett re­szelnie a torkát, mert nem akart a hang kijönni. Aztán mégis ki­jött, némileg fúltan, elrekedten: — Mikor érünk oda vajon? — Hova? — nézett rá Buda tanító, mint aki furcsállja a kér­dést. — Ahova megyünk... A szur­dokhoz, — Ott vagyunk. Hallgattak. Aztán Homyák Marci átkia­bált a sziklaszömyetegeknek — nv; 1 van, hogy bátorságot mutas­son; — Hahó! Azok kísérteties kórusban visz- szaf eleitek: — Hahóóó! S tovább álldogáltak, ott. Bu­da tanító és d fiúk; mintha tán nem is akarnának már tovább­menni; egyik se sürgette. Sőt Králik Jozsó, mintha úti céljukról is elfeledkezett volna, szívdobogása múltával, melyet a vakmerő felfedezők emelkedett érzése keltett benne (hiszen aho­vá jutották, nem tapodta isme- erős emberláb), most egyszerre beszédes, lett, mintha elodázni akarna valami egyebet — esetleg éppen a cselekvést. Mintha nem is lappangana ott mindannyiok- ban a továbbhaladás kínos kény­szere. Mintha elegendő volna nem venni róla tudomást. Tájolósdit játszott: merre esik a falu, merre az Erdészet fűrész­telepe. — És mit gondoltok, a Ka­kukk-rét merre van? — kérdezte. — Arra — mutattak a fiúk né­mileg a nap iránt, — Szerintem idébb. És a Vas­kapu-szikla? Annak itt keil len­ni. egészen közel. — Talán ott a nagy fejű bál­vány mögött — kapcsolódott be­le Budá tanító is, s az egyik szik­laóriásra mutatott. — Kicsit dél­keletnek. Nem lehet nagyon messze. A fiúk megértették, hogy Buda tanító se bánja az elodázást. Lel­kében alighanem alkudozik ma­gával. A napot is nagyon néze­gette. A távoli és kékesfekete színt öltött múmiahegy tetején ült már a nap, legurulni készült onnan. S ekkor Dombaj Gyurka fel­kiáltott: > — Nézzétek! Mindnyájan odakapták a fejü­ket. Látták a nyomot a füvön. A sűrű, selymes szálak, mint a dőlt rend, úgy lapultak a talaj­hoz, embemyi helyen. Feró ig oda nézett, de csak pil­lanatig hűlt meg tőle. — Eredjetek a fenébe! Hor­nyák Marci nyomtatta le az elébb. Fellélegeztek. Csakugyan. Hor- nyák Marci leült az imént egy percre. Hornyák Marci némileg tűnődve nézte a saját nyomát. Ha nagynak találta is kicsit, de el­fogadta. Különben is Králik Jozso véle­ménye látszott a legreálisabbnak. — Mi itt vacakolunk, ők meg már régen otthon vannak... Nem találtak a bányában, fog­ták magukat, hazamentek, — Hát, gyerünk! — sóhajtott Buda tanító. Visszafordultak. Készségeseb­ben, mint gondolná az ember. És szokatlanul frissen ennyi törődés után. Buda tanító pedig átölelte La- cót. — Azt hiszem, képzelődtél, gyerek. Laco nem mert szólni, röstellte magát. Visszafelé is nézték a kannát, de nem találták. Nem is csoda, akkora sűrűségben. 27. Mintha szél kapta volna hát­ba őket, úgy vitte a lábuk, hi­szen lejtett is az út hazáig. Csak itt-ott kapott fel kisebb emelke­dőre, hogy utána meg nagyobbat lódítson rajtuk. Maguk is szívesen hitték, hogy megiramodásuk csak az út lejté­se miatt van. S tán az is, hogy egész út alatt alig szóltak. Králik Jozso folytonos bizony- gatása pedig már mindenkit ide­gesített. — No, ezek jól átráztak — harsogta. A biztos tudat hazugul harsány nevetése bosszantó volt. A félelem kiabálása az erdőn. S a rossz érzést, mely ott volt a hátukban, láthatatlan szélként egyáltalán nem oszlatta szét. In­kább felerősítette a bevallani se jót. — A kis hamisak! — harso­gott Králik Jozso. — Direkt csi­nálták. — Hallgass már, a fenébe! Ki kérdezett ? Dombaj Gyurka és Kis Pista nagyon is ingerlékenyek voltak. S különösképp kedvetlenek. Buda tanító elöl haladt, s min­den lépésnél — egy-egy zöttye- nés — mellére hullott a feje. És senki se merte Buda tanítót a gondolataiban zavarni. Mikor pedig a torony kibukkant elöl, a táj hullámaiból, s az erős szürkület páráiból, szívük üteme felgyorsult. Hihetetlen: sohasem értek ha­za ily egykettőre. Pedig a bá­nyába is benéztek még egyszer — a nap már az erdőbe merült a bánya pereme fölött, s mélyülő sötétség töltötte meg a domb gyomrába vágott mészkőüreget; a megkezdett kőhasábok fázósan burkolóztak leplébe. Utána több erdőcskén átvágtak; melyeket ir­tások szaggattak meg, puszta, fü­ves lejtők, némi bozótos kapta­tok, s a völgyekben berekké sze­lídült egykori rengetegek. Alighogy berontottak a falu­ba, máris találkoztak Holub Cip­riónnal. Kinn pipázott a kapu­ban. — Megjöttetek? — szólott a pipája mellől. — Kislányt hol hagytatok? Megálltak, hirtelen fékkel. Ho­lub Ciprián megijedt tőlük: az arcuktól. — Nincs még itthon? — Buda tanító falfehér volt. — Itthon? — Tétován mozgott a pipa Holub Ciprián ajka közt. — Áztat lehet. Meggyöhette ép­pen. Mink követ Zsabkával le­raktunk, akkor ugye, kifogtam, etettem, vót sok dolog... Szavába vágtak. Dombaj Gyur­ka. — Zsabka itthon van?! — Hol ő volna? — Mit tudom én! — Ö, az kapaszkodta szekérre még ottan bányánál. Merhogy aszongya, ő oda vissza már nem megyen. Egymásra néztek és Buda ta­nítóra. És Buda tanító egyikre se nézett. Szél jött a hegyekből. Kicsit belekapott Buda tanító ritkuló szőke hajába „/és máris tovább­nyargalt. AI fiúk látták Buda ta­nító szétboiVolt, kisfiús haját. Mintha tréfás ujjak túrtak volna bele. És nagyon szánni valónak, elesettnek látták így. Gyönge gyermeknek, ki nem tud védel­met adni, mert maga is védelem­re szorul. Az út koponyakövei közt áll­tak, odaverten, tanácstalanság-* ban. És nem merték vállalni, hogy kiderüljön a legrosszabb, öt percre sem e helytől, ahol vár rájuk az odázhatatlan bizo­nyosság. A maga teljes kegyetlen­ségében. Holub Ciprián markolászta a pipáját, és oly kicsire töpörödött, .mint azon az éjszakán, a tűzőr- ségben. — Rosszul tettetek, hogy hat­tatok őt... — Utána mentünk mindjárt — mondta Králik Jozso, Karját szétcsapta. — Nem nagyon mindjárt — morgott Kosznovszki Feró. A ko­ponyakövet rugdosta maga előtt, Buda tanító ránézett. Szeme alatt ijesztő karika látszott. S maga a szeme mint cserepékre tört kék üveg egy kiszáradt gö­dörben bágyadtan vergődött ben­ne némi kis élet szilánknyi; ké­rőn, könyörgőn, hogy hagyják meg. Holub Ciprián pedig markolász­ta a pipáját. — Montam én aztat... Meg­mondtam ... Most láttok tik is. Nem feleltek rá. Buda tanító a fiúknak mondott valamit. Ügy kellett a szója moz­gásáról leolvasni, a hang még az ajkak párkányán elhalt, erőtlenül. — Nézzétek meg. És Zsabkát is ... — Az ajkak megremegtek. Mintha a szó botlásától. — Aztán majd megmondjátok. Elfordult, hogy ne lássák az arcát. És ő se lássa másokét. S lassan elindult, botladozva, meg­inogva. A fiúk szemmel követ­ték, és sajnálták őt. Atellenben volt, kissé odébb a háza. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents