Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET C fi GYÁRFÁS ENDRE Busójárás Bak-bika-kos-kanördög íurkófogú dönyhe dög szakadék-száj, sarjú-szakáll saskeselyű-szemöldök Csonka rönk a szarvatok perzselt szérű arcotok aszály kútja szemetek viharfelhő hajatok Kergessétek kergessétek janicsár-félelmeinket! Ránktámadót szipolyozót sohasem a tökély büntet Mitől magatok is féltek attól reszket • ellenségtek merjetek hát megformálni minden megálmodott rémet Amíg bent morajlik — rontás amint feltör — igaz forrás! tárgyat lelve borzongássá csapódik le a szorongás Bak-bika-kos-kanördög íurkófogú dönyhe dög szakadék-száj, sarjú-szakáU saskeselyű szemöldök FAZEKAS LAJOS Csillagra néző Mélyenalvó fáradtak ágya az éj, csillagra néző lélek-magánya, mikor esőcseppeknél nehezebb csend ül az ablak előtti fákra. — Hányszor törték nyugalmam ablakát! S nem hajigáltam öklöm az égre, ujjaim pengéit se nyújtottam barbár dühvei magam védelmére. — Villanásokra tört csillag. Emlék: követ olvasztó gyújtogatások. — Nem költözhet csak emlékeibe az, ki égő otthonokat látott! — S ők, akikkel bimbószájú gyermek pihen most szerelmük ágya mellett, megkeseredett mesék igazát szövik álmukban: a történelmet. Sóhajtó zajt küld valahonnan egy gép szüntelen; a rendező ember — ki számba veszi sorsát, dolgait — hírt ad nekem e gép-üzenettel: A munka örök. S amíg hallgatom, mozdul óriás gépdaru váza.------Be idegződés: hajnali trapp — ki a fény alá, ki a sokaságba. .JÓBA TIBOR ^ " Csont-szeretők „Ásatások során egy íérfl és egy nő csontvázára leltek; A mintegy kétezer éve elhunyt pár maradványai egymást szorosan átölelve kerültek elő a föld alól.” (Újsághír) Kétezer éve szunnyadnak már együtt, csont-szeretők, emberöltők tucatja óta fonódnak örök ölelésbe. Náluknál szebben vajon ki csúfolta meg a halált, ki rögzítette végtelenné a múlónak tartott pillanatot, ki lényegítette égivé a hús és vér szerelmet! A pompéji por és hamu alatt lelhetsz másaikra, legendák sorai idéznek csak ehhez hasonlót. Gyúlt éltetek, furcsa halálotok példa s fogalmazom, mindenkinek, a mementót: „Ha tudnád azt, hogy párod az öröklétig — párnád, száz vad világgal víva is mint egymást ők, úgy ölelnéd!" K andaurova anyó álmot látott. Azt álmodta, hogy imádkozik, buzgón imádkozik — az üres saroknak: nincs ott az ikon a falon. Hát, ahogy ott imádkozik, eszébe jut: „Ugyan, hová lett az én Istenem?” Felriadt álmából, reggelig nem is aludt el, az álmon töprengett. Borzasztó egy álom! Vajon mit jelenthet? A lányával történt volna valami? Kisebbik lánya a városban lakik, jó helye van, eladó. Derék lány, az egész rokonságának küldözgeti a csomagot, import blúzokat, sálakat, sőt, még mosógépeket is. Persze, nem csak úgy, isten nevibe — a pénzt, azt elküldik neki, de... Próbálná csak meg az ember, hogy megkérjen valakit, szerezzen neki pénzért ezt vagy azt — egynek sincs rá ideje, mind el van az foglalva. Ez a lány szakított rá időt. Szóval, derék lány ez a Kátya, csak a férjével nincsenek valami jól. Az ördög tudja, miért ilyen furcsa: ha hazamegy, naphosszat képes hallgatni... Sovány, csupacsont ember... Mindig töpreng valamin, egyre az újságokat bújja. Se beszélgetni, se tréfálkozni nem lehet vele. Szót- lan ember. A felesége panaszkodott is már rá az anyjának. Az öregasszony reggel felöltözött, s elment Iljicsihához. Ilji- csiha szokta megfejteni az álmokat. — Hát osztán van-é ikonod, lelkem? — kezdte rá a jámbor Iljicsiha. — Van, mán hogyne vóna. Igaz, benn van a sifonban. — Jaj, lelkem, ez nagy bűn! Elzárni az ikont. Vedd elő, és akaszd a méltó helyére. Hogy is tehettél ilyet? ... — Várom haza a gyerekeket. Kátyáékat... ígérték, hogy jönni fognak. A vöm, tudod, pártember, gondoltam, ne nézzen rá görbe szemmel. — Pukkaggyon meg! Nincsen máma olyan törvény... — Az igaz, törvény az nincs rá, de... így is olyan sehogyse élnek, hát még ha én.... — Ne haragítsd meg a jóistent, Kuzmovna, jót mondok neked! Kinek mi köze van hozzá, hogy van-e ikon a házadban? — Hát idehallgass, ha senki emberfia be nem tenné hozzám a lábát, ahhoz sincs senkinek semmi köze! — fakadt ki dühösen Kuzmovna, — De nem mindenki él úgy, mint te. Rám azért van, aki ajtót nyisson! — Van, aki ajtót nyisson rá! Van hát — egy évbe eccer! Hát azért kell az ikont a szekrénbe dugni. Nincs az ilyennek se istene, se lelke! 'Te, ne rikácsolj itt. Ki tehet rulla, hogy nem szültél gyereket. Szülni kellett vóna, akkor most nem acsarkodnál! — Te mán csak szültél eleget, de ugyan mi értelme vót! — Mi az, hogy „mi értelme”? Ezt ugyan jól megmondtad! Hát vedd tudomásul, hogy vót értelme! Igyekeztem felnevelni, taníttatni őket. De a te életednek mi értelme vót? — Na, neked aztán sok örömed van a pulyáidban: szülted őket rakásra, most meg siránkozol: „Ványka nem ír, Kolja, az az átkozott nem küld pénzt...” Minek hát szülni? Jobb, ha nem szül az ember, úgy legalább nem haragítja magára az istent később. összeveszett a két vénasszony. És rossz falusi szokás szerint belekeverték az egész rokonságot, mindkét oldalról. Enélkül az ilyesmi már nem megy. Kandaurova anyó rosszkedvűen ment haza. Kátyka miatt nyugtalankodott. Nincsenek jól, megérzi ő azt. Este leült, hogy levelet írjon a lányának. T ónapot, kedves jányom, KáJ tya, neked is vöm, Nyiko- láj Vasziljevics, meg a gyerekeiteknek, Koljának és Szveticská- nak, az én drága kis onokáimnak. Ugyan, mikor jöttök mán, mindég az utat lesem: na, mondom, most fognak jönni, mingyán látni őket. De csak nem látlak benneteket. Kátya, kisjányom, olyan rosszat álmodtam az éccaka. Akkor elgondoltam: hátha veletek lett valami. Te, Katyerina, nem sokat tudsz az életről. Ha meg az ember okítgatni próbál benneteket, felhúzzátok az orrotokat. Pedig mér kell megsértődni? Inkább azt kén mondani: köszönjük, mama, hogy jó tanácsot adtál nekünk. Súgd meg uradnak, legyen egy kicsit beszédesebb, meg nyájasabb. Iszen ... Így mondjad neki: Kolja, az isten szerelmére, mér vagy ilyen mogorva? Ülj mán le, beszélgessél velem, mesélj valamit. Mert, mongyad neki, különben nem hálok veled!” Az öregasszony elmélázva nézett ki az ablakon. Esteledett. Valahol harmonika szólt. Eszébe jutott fiatal kora, mogorva ura ... Kandaurov Iván dolgos, becsületes, de roppant mogorva ember volt. Egész házaséletük alatt kétszer, vagy háromszor, ha becéz- gette a feleségét. Nem bántotta, de nem is fordított rá túl sok figyelmet. Az öregasszony sajnálni kezdte magát, az életét.., IJa én akkor ráhallgatok az-*■*- anyámra, ebbe az életbe nem mentem vón hozzá apádho. Addig se ismertem én a kedveskedést. Mert akkoriba olyan világ vót: nemigen ismertünk mi olyasmit, hogy kedveskedés, csak a dolog, mindég csak a sok dolog. Ha meg hébe-hóba kapott az ember egy-két jó szót az urától? ... Mert fontos a munka, fontos, de az ember sincs fából. Ha egy kicsit kedveskednek neki, három- szorannyit dogozik. Még az állat is szereti, ha becézgetik, — hát még az ember. Mongyad az uradnak, ha te olyan mogorva vagy, a fiad is olyan lesz, mert látja tőled. Ezek a pulyák mind azap- jokat figyelik: ahogy az, úgy ők is — mindenáron hasonlítani akarnak rá. Mongyad neki, szenteljen egy kis időt a családjának is. Minek kell annyit gondolkodni? Jó, jó, gohdolkodtál eleget, nagy ember lett belőled, de ez a mogorvaság nem illik neked. Ha meg nem hajt a jószóra, minek erőltetni. Nem vagyok én — mongyad neki. — se félszemű, se púpos, hogy ott üljek melletted. Most rögtön felöltözök, oszt elmegyek táncolni. Még szeretőt is ta- nálok magamnak. Mongyad, de így mongyad neki. Ha meg akarna verni — eriggy a rendőrségre, ott majd elintézik. Az nem számít, hogy ő is a rendőrségen dogozik, attul még elintézik. Máma mán nem lehet hencegni a névvel, mint valamikor. Régebben vót ilyen... Tyfu! Még írni se jó róla Mongyad neki: te most gyorsan fel fogol vidulni, szomorú bunkó. Ha jövök a munkábul, te két utcát fogsz jönni elibém. Más lesz nálunk a szokás ezután! Leszel te még beszédes! Ha meg nem fogsz változtatni azon a kü- szikla jellemeden, ott az ajtó, ta- karoggy! Eriggy, amerre látsz, olvasd az újságot. És hallgass, amennyi beléd fér. Aggy neki egy hónápot: ha nem javul meg, köss Útilaput a talpára. Vágd ki, hogy a lába se érje a fődet.” Az öregasszony hirtelen elképzelte az ő méla vejét, amint éppen ezt a levelet olvassa ... Elnevette magát és kibámult az ablakon. A harmonika még mindig szólt, de milyen szépen szólt; Most egy halkan éneklő női han- 'got kísért. Istenem, gondolta az öregasszony, .de jó is ezen a fődön, de jó. Te meg folyton az újságokat bújod, egyre töprengsz. Mit akarsz kiagyalni? Nem fogsz te kiagyalni semmit, jobb lenne, ha megtanulnál hermonikázni. A Ivasd, vöm, olvassad csak ^ — neked is megmondom én: búvalbélelt vagy egész életbe — eccer csak azt veszed észre: meg kell halni. Hallgass rám, én mán megettem a kenyerem javát: nem jó így. Én itt hetet-ha- vat összehordtam rólad, engedj meg nekem, ha véletlenül megbántottalak, de mégis, okulj belőle. Isz nehéz így élni! Kátya nekem édes jányom, a szívem fáj érte, én is szeretném, ha lenne egy kis öröme ebbe az életbe. Mit gunnyasztol folyton, mint egy túzok? ~Nem keresel rosszul, a lakásotok jó, épkézláb gyerekeitek vannak... Ugyan, min kell állandóan gondolkozni? Élj és örülj, örvendeztess meg másokat is, vidítsd fel őket. Várlak benneteket, nem szűnlek meg várni, de ha megint olyan búvalbélelten jössz haza, én bizony úgy fülbeváglak a szűrőkanállal, hogyasse tudod majd, hogy fiú vagy é, vagy jány. Ez persze csak tréfa vót, de azt komolyan mondom, hogy szedd össze magad. Gyertek minél hamarább, jó itt nálunk, jobb, mint akármék üdülőbe. Ne neheztelj rám, hisz én is folyton töröm a fejem. De nekem van is min törni-, nem úgy, mint neked. Élj és örülj, egyéb meg majd lesz, ahogy lesz. Szóval, gyertek. Ká- tya, ha gyöttök, vegyél nekem egy függönyre való kartont, itt nem lehet venni. Kéket vegyél. Mire felébredtek, fel is teszem. Ez a szín jó lesz a szépszobába. Petya írja, hogy ezen a nyáron nem tud lejönni. De Jegor lehet hogy lejön. Az egéssége nem valami jó. Kolja, kedves kisonokám, mongyad apukának meg anyukának, hogy gyöjjenek. Itt jó kis bieig- liket árulnak. Fogsz majd bicig- lizni. Meg halászni is eljársz majd. Az elébb láttam, ahogy gyöttem, hogy a gyerekek egy-egy szütyő halat cipeltek. Gyertek, kedveseim. Nem sok van nekem mán hátra, hagy örüljek hát nektek egy kicsit. Egyedül igen rossz. Nem akar menni az idő. Gyertek. Csókollak mindőtöket. Ólja nagymama.” A z öregasszony félretette a levelet és megint kibámult az ablakon. De odakinn már semmit, se látni. Csak a világot az ablakokban... A kert felől langyos, lágy illat szálldo- sott, még a pornak is langyos, lágy illata volt. Hát itt, ezeken az utcákon élte le az életét. Hogy régen volt? Ó, istenem. Semmit nem érteni. Régen volt az, amikor még fiatal volt. Ott nem messze még mindig megvan az a sikátor, ahol Ványka Kandaurov azt mondta neki, hogy menjen hozzá ... Ha még egyszer megismétlődhetne! Bánja az ördög, hogy mogorva volt, nem tehetett róla, olyan volt az élete. Dolgos volt, nem izgága, kocsmatöltelék, szóval, jó ember volt. Kraszov, az talpraesettebb volt, de egy kicsit részeges is. De nem, isten ments ... Senki más nem kéne neki. Csak még egyszer elölről lehetne kezdeni... Az öregasszony észre sem vette, hogy sír. Akkor vette csak észre, amikor egy könnycsepp megcsiklandozta az arcát. Megtörölte a szemét kendője sarkával, felállt, s ment, hogy megágyazzon, aludni kell, holnap is nap lesz. Lehet, hogy tényleg eljönnek, minél hamarább. \Jén bolond — mondta maga’ magának. — Mégegyszer szeretne élni! Hát láttak mán ilyet! (Antal Miklós fordítása) VASZIL1J SUKSIN A levél A PREMIER izgalma sajátos feszültséget idéz elő még olyan em berekben is, akik egy rövidebb élet- nyi időt töltöttek el már színpadon. Tehetség, rutin, siker, tapasztalat nem óv meg ettől az érzéstől, sőt! Ez a szakma narkotikuma. Hiányában mit is érne a színészi hivatás ... Gábor Miklós öltözőjében egy elhangzott mondatot csíptem el, amikor a színpadra készülődött. Azt mondta: „De jó lenne, ha VII. Gergely pápa szenvedélyes dohányos lett volna ... Segíthetne feszültségem levezetésében, ha rágyújthatnék a trónuson.. Az előadás után viszont felszabadultnak mutatta magát. Talán idegeiben érezte már, hogy megoldotta a színészi hivatás legnehezebbjét, azonosult Szent Péter világuralomra törő örökösével, átérezte indokait, megmerült kételyének purgatóriumában, magányossá, sőt kétkedővé lett, mint amaz, Rómából való kényszerű menekülése után. Talán ezért is vállalkozott szívesen a beszélgetésre. — A Gergelyt 1939-ben, a Budapesti Nemzeti Színházban láttam Tímár József főszereplésével — mesélte. — Én még főiskolás voltam, akkor úgy mondták, színiakadémista. Ügy emlékszem, hogy jelentős sikert aratott, Németh László ezzel a darabjával nyerte meg igazában a szakma képviselőit és a nézőket... Évtizedek teltek el azóta, és sok minden elhalványult bennem, de egy kép megmaradt: amint Tímár ott ül a tágas palotában a pápai trónon — egyedül, fáradtan, öregesre maszkírozva... — Hogy miért kedves ez a szerep?... Ez nagyon egyszerű. Kevés színésznek adódik meg, hogy a világirodalom, vagy a világtörténelem nagy ellenfeleinek szerepeit egymást követően eljátszhassa. Füst Milán IV. Henrik című drámájának főhőse életem egyik legkedvesebb szerepe volt. Most kérlelhetetlen ellenfelével, a törékeny, de makacs pápával kell azonosulnom. Egyszóval tíz évvel ezelőtt megjártam Canossa jeges hegyét, most meg az ott épült várban lakom... És odabenn se jobb. — A KÉT EGYÉNISÉG szinte mindenben különbözik egymástól, de vannak, igen, vannak rokonvagy közös vonásaik. Henrik keresi, Gergely elveszti hitét, de mind a ketten rendet szeretnének tudni a világban... Hogy magukban is elsimíthassák az ellentmondásokat. A kétkedő Henrik egyhe- lyütt azt mondja valakinek; de jó neked, Krisztus gyermekének... Gergely viszont arra a megállapításra jut, hogy Isten elvetette a világot... Tehát mindketten sóvárognak valami után, ami egyszerűen nincs. Se bennük, se odakünn. Mi ezt már tudjuk, ők viszont talán akkoriban ízlelgették ezt az életérzést. ... AZUTÁN a két író hasonlósága és különbözősége is elgondolkozásra késztet. A Henriket egy aggastyán életszemléletével azonosuló fiatalember írta, s belefogalmazta rajongását az ifjúság és a világ csodái iránt. A dátum 1931. És hét évre rá, egy hasonlóképpen szenvedélyes ifjú író — mai szemmel különösen annak tarthatjuk Németh Lászlót — ugyancsak egy fáradt, törékeny, de szenvedélyes öregembert választ főszereplőjének, hogy elmondja véresen komoly gondolatait a világról, Európának azon korszakáról, amely egy kicsit mintha hasonlítana a XX. századra. Miben? ... Hát abban, hogy nekünk is át kellett éreznünk az ember és a világ állandónak, öröknek hitt viszonylatait. Persze, azután bemutató előadást, 1939-et követően ráadásul az is kiderült, hogy a fény és a sötétség csatája minden addig elképzelt valóságnál véresebb, komolyabb küzdelem. — Németh László és Füst Milán mellett Sarkadi Imrét tartom a század drámairodalma legjelentősebb hazai képviselőjének. Mindhármuknak vannak közös vonásai, s ezek közül nem egyet a szinte azóta is alig változó magyar színházi élet valósága okozott. Azonkívül lírikus alkatúak is, éles eszűek és úgymond szintetizálni képesek koruk problémáit. Szerintem különben a drámaíráshoz mindenképpen lírai szenvedély szükséges. Ami Németh Lászlót illeti, bevallhatom, őt közelítettem meg viszonylag a leglassabban közülük. De most, a jelen pillanatban nem tudnám megítélni, ki is áll közelebb hozzám? Az ő puritán világa, Milán bácsi szeszélyes, furcsa egyénisége, vagy Sarkadi keménysége? — PERSZE SZÍNHÁZAIK azért igen különbözőek. Németh László színpadán a szellemi izgalom a cselekmény elsődleges fontossága, hajtóereje. Itt a kecskeméti színházban felépült „pápai termekben” is megvilágosodott számomra az, amit például a Széchenyiről írott tanulmányában olvastam: a gondolkodás a gondolkodó ember számára — amelyen ő maga is volt hőseivel egyetemben — halálosan komoly, elhagyhatatlan szenvedély ... Nem az öncélú szellemi torna, hanem a humanista, közösségi felelősségű, nemzetek, földrészek vagy az egyetemes emberiség ügyeit vállaló elkötelezett gondolkodás... Pavlovits Miklós Gondolatok Németh László színpadán
