Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-20 / 16. szám

1917. január 80. • PETŐFI NÉPE • 5 SÍPPAL, DOBBAL, NÁDIHEGEDŰVEL Népi hangszerek a Megyei Művelődési Központban Elfelejtett, vagy alig ismert hangzások rejtőznek a kereplők­ben, „hosszi furuglákban”, sípok­ban, dobokban, bodzafuvolákban, abban a 120 különböző méretű, formájú és rendeltetésű népi hangszerben, amelyeket egy lel­kes kecskeméti fiatalember gyűj­tött össze és állított ki, a Megyei Művelődési Központ m.űvészklub- jában. Leskovizky Albert, a kecske-' méti Katona József Múzeum technikai munkatársa. Egyetlen és legfőbb szenvedélye a hang­szergyűjtés, illetve készítés. A hosszú fakürtöt saját kezűleg ala­kította ki egy kocsirúdból, maga készítette a lengyel gurálok he­gedűjét, a geslét is, egy német fuvolára véletlenül bukkant a zsibpiacon, a kobozt Romániából hozta, a balalajkát a Szovjetunió­ból, a tölcséres hegedűre — a mai elektromos hegedű ősére — egy idős hangszerkészítő mester­nél talált rá. — Számomra nagy élmény volt, hogy gyűjtés közben meg­ismerkedhettem azokkal az idős emberekkel, akikben még él a zenei múlt. Így hozott össze a vé­letlen a kecskeméti Hideg Imre bácsival, aki azt állította, hogy ó még látott billentyűzet nélküli tekerőlantot. El is készítette, és meg is szólaltatta az érdekes hangszert, amelyről a XI. szá­zadi kódexek tesznek említést. Ez is szerepel a kiállításon. Ugyan­csak kuriózumnak számítanak a lopótökből készített regős sípok. Érdekes az is, hogy az eredeti majgyar hangszerek együtt lát­hatók más népek rokonhangzású zenei eszközeivel. — Ez volt az eredeti célom is, érzékeltetni szerelném a zenei kifejezés rokonságát. Szinte min­den magyar népi hangszerből si­került beszereznem, vagy régi )e~ írások alapján elkészítenem egy példányt. A velük párhuzamos, más országbeli hangszerek gyűj­teménye, ha nem is teljes, de elég változatos. Egymás társaságában látható például a magyar facimbalom és a Távol-Keleten használatos fa- kolomp. A hazai kereplő és az ősi csontkereplő pontosan konstruált mása. Az összes hazai titefá, a csikófejestől a galamb- dúcosig és a stájer citera. A ma­gyar tamburák mellett foglal he­lyet az orosz balalajka, az olasz mandolin, a spanyul bandura, a német kontragitár, és az angol lant. Vannak magyar és olasz dorombok, furulyák, hegedűk, nádsípok. Ez utóbbiak kétsípú arab rokona, az arghul is megte­kinthető. A kiállított anyagon kívül a közönséget feltehetően az is ér­dekli, hogy mi késztet egy fia­talembert öreg hangszerek gyűj­tésére? — Nem a zenélés öröme — vallja be őszintén —, hiszen nem is tudok játszani rajtuk. Érett­ségi után kikerültem az NDK- ba dolgozni, majd felvettek a rostocki főiskolára, és annak a könyvtárában találtam érdekes, • Kct tekerőlant, egy afrikai dob társaságában. • Csigakürt. (Fotó: Strasszer András.) régi leírásokat a hangszerekről. A téma magával ragadott, annál is inkább, mert előtte már gyűj­tögettem. Minél több szakirodal­mat olvastam — magyar hangsze­rekről is először Rostockban, né­metül — annál erősebb lett az elhatározásom, hogy ezeket a ve­szendő, kallódó értékeket meg kell menteni. A saját örömére gyűjt, de nem magának. Minden vágya, hogy létrehozzon egy stúdiót azokból az idősebb mesterekből, fiatal népművészekből és érdeklődők­ből, akiket szintén vonz ez a té­ma. Az elektromos zene megszál­lottjai mellett kezd kibontakozni a természetes hangzások kedve­lőinek a tábora is. A népi hang­szeres stúdió iránt is feltűnően lenne érdeklődés — a kiállítás lényegében ezt igyekszik felkel­teni — az ötletet is sokan tá­mogatják, egyetlen, és remélhe­tőleg nem elháríthatatlan aka­dály: a helyiséghiány. A kiállítást kedden délután nyi­totta meg Kálmán Lajos népze­nekutató, és a hónap végéig áll nyitva az érdeklődők előtt. V. Zs. ötvenévesek a tanyai kisiskolák Kecskemét környékén huszonnyolc épült A Megyei Művelődési Központ műsora 1977. január 23—29-ig kiállítás Népi hangszerek c. kiállítás Megtekinthető: január 30-ig Rádiótechnikai kiállítás Megtekinthető: január 30-ig HETI MŰSOR 23- án, vasárnap 8 órakor Gépjárművezetők továbbkép­zése 10 órakor Kaktuszgyűjtők baráti köre A kaktuszok betegségéről 24- én, hétfőn 18 órakor Lakáskultúra c. sorozat A bútor 26-án, szerdán 15 és 18 órakor Vendégünk az „EZ A DIVAT” szerkesztősége 27-én, csütörtökön 9 órakor. Hangverseny óvodások részére 18 órakor „Rádiótechnika” szerkesztőségi est 19 órakor Az Országos Filharmónia bér­leti hangversenye 29-én, szombaton 19 órakor A „Kecskemét” Népi Együt­tes és a „Bácska” délszláv Népi Együttes műsora A január 28-ra hirdetett „Hí­res tudósok előadásai” sorozat A TECHNOLÓGIA CSODÁI c. előadása technikai okok miatt elmarad. 69 SZOBROT KÉSZÍT BÁCSALMÁSNAK Humenyánszky Jolán műtermében Fél évszázada, hogy nagy ün­nepségek közepette felavatták a kecskeméti méheslaposi iskolát azzal a városkörnyéki huszonhét tanyai oktatási intézménnyel együtt, amelyeket a köznyelv Klébelsberg-iskoláknak ismer. 1926-ot írtak, hét éve bukott meg a Tanácsköztársaság. Horthyék- nak sajátos okaik voltak az isko­lahálózat fejlesztésére; egyrészt a „nemzet- és valláserkölcsi ne­velést” kellett szorgalmazniuk a „kommunista veszély” ellensúlyo­zására, másrészt a húszas évek­ben erősen kapitalizáló nemzet- gazdaság termelési érdekei sür­gették az oktatás fejlesztését. A húszas évek Horthy-rendsze- rének iskola- és népoktatás-poli­tikáját Klébelsberg Kunó mi­niszter irányította. Programjában a már említett nemzet- és val­láserkölcsi nevelés nacionalista eszméinek hatékony terjesztését tűzte ki célul. Ennek egyik elő­feltétele volt a nyomasztó isko­la- és tanteremhiány felszámolá­sa. 1925-ben több mint ötezer is­kola hiányát állapították meg az országban, s ez leginkább a vá­rosunkat is érintő Alföldet jelle­mezte. Kecskeméten és környékén a tanköteles tanulók 46 százaléka (!) nem fért be az osztályter­mekbe, s egyáltalán nem járt is­kolába a tanulók 42 százaléka. Kétezer oktatási intézményben egy-egy tanítóra hetven tanuló jutott. így azután nem is megle­pő, hogy a lakosság több mint 25 százaléka analfabéta volt. Kecskemét és környéke kiterjedt tanyavilágával élenjárt e szomo­rú statisztikában. Az 1920-as népszámlálás ada­tai szerint az úgynevezett tör­vényhatósági városok közül Kecskemét volt a szégyenletes listavezető az analfabéták szá­mát illetően. A méheslaposi is­kolában elmondott avatóbeszédé­ben maga Klébelsberg ismerte el, hogy Kecskeméten tizenötezer hatéven felüli ember nem tud ír­ni és olvasni. Az akkori kormányzat miért éppen a külterületi iskolák építé­sében apostolkodott? Ennek az a magyarázata, hogy a jobb meg­élhetés reményében a nagycsalá­dos szegény emberek tömegei költöztek ki a pusztákra. Ez a Klébelsberg szavaival fogalma­zott „második honfoglalás” azt eredményezte, hogy a húszas évek Kecskemétének 73 ezer la­kosából hanminchétezren a pusztán éltek. A tankötelesek vonatkozásában ez az arányelto­lódás még szembetűnőbb volt. Joszt Ferenc felügyelő-igazgató adatai szerint az 1926-27-es tan­évben a 2741 belterületi diákkal szemben a külterületi iskolákba 5019 tanuló iratkozott be. Az iskolaépítés tehát több mint szükségsezrű volt. A városkörnyéki huszonnyolc iskola — kétségtelen — meg­épült. Ezen a téren még az sem változtat, hogy a kezdeti neki­buzdulás után lelohadt a nagy építési kedv. Többségük még ma is áll, s hasznosan szolgálták a környékbeli gyermekek kulturá- lódását fél évszázadon át. Az utóbbi években viszont egyre több épületbe szűnt meg a gyermekzsivaly. A tanyák las­san elnéptelenednek, s a magá­nossá vált kisiskolák hasznosítá­sa sokfelé gondot okoz... A Kecskemét határában épült Klébelsberg-iskolák közül a mé­heslaposi és a Halasi úti intéz­mények „nőtték ki” az egykori szűk uniformist, hozzátéve, hogy fejlődésük a felszabadulással kezdődött. A hajdani egytanter- mes méheslaposi iskola, amely­ben egyetlen tanító dolgozott, ma kilenc tanteremmel, tornaterem­mel, tágas nevelői szobával, ebédlővel, két szertárhelyiséggel, sportpályával, huszonhárom pe­dagógussal működő intézmény. Bizonyságául annak, hogy szo­cialista államunk jelentős áldo­zatokat vállal az iskolahálózat korszerűsítésére. Szobrászműterem. Van valaki a világon, aki e szó hallatán nem tágas, magas, egyik olda­lán csupa üveg, a másikon galé­riával szegett helyiségre gondol? Pedig a kiutalás szerint ez is - műterem, itt a budapesti Vi­segrádi utca egyik kivénhedt bér. házának ötödik emeletén, Szíve­sebben nevezném rossz helyre épített madárfészeknek, oly bi­zonytalanul kapaszkodik a ma­gasban, egyetlen ablakszeme ri­adtan mered a szomszédos tetők füstokádó kéményeire. Kifele nincs más látvány. Belül annál inkább, noha kisebb a tér, mint égy közepes lakószobában. Szob­rok mennyezettől i padlóig, pol­cokon, asztalon, cserépkályhán — agyagból, terrakottából, gipsz­ből, kőből, ólomból, fából. Lá­gyan mintázott, mégis kemény karakterű fejek, táncritmusú re­liefek, büszkén feltárulkozó vagy drapériával redőzött alakok... □ □ □ Ülőhely viszont csak egy van. Azon is szobor ül: életnagyságú, gipszből felrakott, lantjára fe­ledkező fiatal lány. Voltaképp lá­togatásunk oka, mert a bácsal­mási tanács megrendelésére ké­szítette Humenyánszky Jolán szobrászművész. Az alkotó tökéletesen ellentéte a mű álomszerű mozdulatlan fe­hérségének. Tömör kontya, erős rajzolatú szemöldöke fényesen fekete, kékesszürke szeme élén­ken cikázik, vibrálóén eleven társrigó, bármire terelődik aszó — önmagán kívül Mert akkor elhallgat. □ □ □ 1966-ban szobrászdiplomát ka­pott a Képzőművészeti Főisko­lán. Ez volt az a kísérleti év, amikor azt a rendszert próbálták bevezetni, hogy a végzett növen­dékek ne legyenek automatiku­san tagjai a Művészeti Alapnak, hanem előbb érdemeljék ki. Osz­tálytársai eltanácsolása, lemara­dása miatt egyedül ő végzett ak­kor a szobrász szakon. — Szinte nem is voltam —em­lékezik vissza — Mint szobrász, tényleg nem. Örömmel tanítottam ugyan rajzot és művészettörténe­tet a Kaffka Margit Gimnázi­umban. nemcsak azért, mert él­nem kellett valamiből, de rette­netesen bántott, hogy tulajdon­képpen mást szerettem volna csi­nálni. Már a nálam évekkel fia­talabbak is ismert kiállító mű­vésszé értek, mire elkezdődhetett a szobrászpályám. Első köztéri megbízatásként Asztalos János, az 56-os mártír portréját készítette el a XIV ke­rületi tanácsnak. A Bácsalmás­nak alkotott művét (ez már igazi nagy feladat: egészalakos kör­plasztika), az 1966-os szobrász­diploma végleges elismerésének szerelné tekinteni. □ □ □ — Hogyan került kapcsolatba a nagyközséggel? — Tulajdonképpen még csak közvetve. A bácsalmási tanács az Állami Képző- és Iparművészeti Lektorátustól kért szobrot a mű­velődési Ház elé. A lektorátus rám bízta, és elfogadta a tervemet. Jártam Bácsalmá­son a helyszínt szemrevételezni, viszont senkit nem ismerek ott. De a megyében már van egy munkám, Semmelweis vörös márvány domborműve a kiskun- halasi kórházban. □ □ □ Búcsúzom, mert megérkezik a művésznő férje és hatéves kis­fiúk: ennyien már végképp nem férünk a szobor Jcörül. Nézem a férjet, ejnye, de ismerős... Hát persze, filmről, képernyőről: Szi­lágyi István, az egyéni komiku- mú, kitűnő jeuemszínész, Sípos úr a Bors-sorozatból, hogy csak legnépszerűbb alakítására emlé­keztessek. — Engem nehogy belekeverjen — tiltakozik azonnal, látva, hogy fölismerem. — Ezt a szoborügyet is hagyni kellene — csatlakozik gyorsan a tiltakozáshoz Humenyánszky Jo. Ián. — Majd ha kőbe faragtam, és felállítják, beszél helyettem is, rólam is, ha jó. Meghallgatjuk A. Szabó János Kasza Sándor • Fél évszázada egyetlen tanteremből állott a méheslaposi általános iskola. (Tóth Sándor felvétele.) g-íg-SSSi:: wmMmmmmmmmmmmmmmm (43.) Eközben nagyot lódult az ügy­ködők gyülekezete. Egymást csaknem' letaposták, mert hátra­estek szinte, ahogy kitépődött az erős rács’ a helyéből. Szabaddá lett a pokol kiskapu­ja, a hátsó bejárat. Franyóék eltakarták a szemü­ket. 34. Sandi futó pillantást vetett a rácsra, mintegy kefesvén a hiány­zó lakatokat — a népi képzelet hétről tudott —, de e futó pil­lantásnál nem vesztegetett töb­bet az ügyre. A pepita bricsessz korcából zseblámpa került elő, a buggyos zubbony alól hegymá­szó kötél. Maigret csak nézett: ez aztán az előrelátás! Engedte Sandít előre, ereszked­ni. Azaz Sandi nem engedte őt. Maigret mosolygott a dolgon. Mosolygott a kis ember különös mohóságán, ahogy kézzel-lábbal félretaszigálva mindenkit, első­nek birtokba veszi a likat. Iz­galmában mindjárt becsinál — mosolygott Maigret. S így moso­lyogva nyomult utána, pipástul, míg a többieknek intett: marad­janak kívül egyelőre. Franyóék ünneplő pantallós lába földbe gyökerezett, e mos­toha, zuzmós, köves földbe, tisz­tes távolba a nyílástól, hol a kél ember eltűnt. Rémületük ön­feledt csápja odaszegeződött a helyhez, honnan a világ pusztu­lása, mint felbuggyanó gonosz forrásból, mindjárt elindul. Dermedten álltak ott, s titok­ban keresztet vetettek. Tudták, teljes bizonyossággal, hogy azok ketten, akik oda bemerészkedtek soha többé nem látják meg a napvilágot. A pokol kénköves lángjai közt, mely a felnyitott Vaskapun át mindjárt kicsap, mint gyilkos virágkehelyből, ki­röppen az ördög, ki eddig az aranyborjút őrizni odaláncolta- tott, s kit örök időkre felváltanak az őrségben azok ketten, kik oda bementek. & jaj következik a világra, a vége sincs jajok sora! Villámok és sötét fellegek, és soha többé nem süt ki a nap... Hanem a percek múltak, s a kénköves láng késett, még füst­je se látszott. Azaz egy vékony füstöcske elő- gönílörödött csakhamar. Még a szív sem érkezett rá egy ijedel- meset dobbanni, követte a pipa. Maigret vidám pipája, elégedett feje. No lám — mondta ez az elé­gedett fő —, lám, a szimat! Sandi némileg késve mászott ki a lyukból. Nem volt most olyan igyekezetes. Csalódott volt. Noha zubbonyát batyuként, csomóra kötve hozta magával, tele lelettel. Csakhogy e kincs nem a török korból származott, s anyaga korántsem drágakő és ne­mesfém. Származására nézve na­gyon is újkori volt, s közönséges vasból való, némi csont és fa hozzáadásával. Sandi tovább akart kutatni, de omlás zárta el az utat, s minthogy Maigret beérte azzal, amit találtak, vissza kel­lett fordulniok. Sandi nyögött a súly alatt, s magában dohogott, amiért az öre­get csak kriminalisztikai szem­pontok érdeklik. Nem baj, fő, hogy a lyuk megvan, vissza lehet még ide térni. Azzal kilépett a napra, kioldoz­ta a csomót, s a batyu tartalmát a gyepre fordította. Ügy ömlesztve. Maigret oldalt állt, mint a pók a hálója sarkában, onnan leste a hatást. Kényelmesen. Dirigálnia se kellett a kis embert. A hatás korántsem volt egyfor­ma. A városiak kíváncsian nézték a kupacot, és nem értettek az egészből semmit. A helyi lakosok arcán mélysé­ges döbbenet ült. A bársonykala­pok karimája nem tudta árnyék­ba bújtatni a dermedt arcokat. Maigret agya őrölt: „Hát ez ed­dig valóság, korrigálnom kell a képzelgés dolgában.” Föl-le járt a pipa a foga közt. A szimat után most a logikát igyekezett elő­venni, annak a lépcsején fokról fokra előrejutni, összehúzott sze­méből a rendőrök megértették, hogy Zsabkával előbbre kell lép­niük. Ide, onnan a fa alól. Zsabka sápadt volt és gyöngyös halántékú. „Szóval te játszottál — bólin­tott magában Maigret. Alig-alig vette le a fickóról a szemét. — Mégiscsak te játszottál... Beszo­rul a király. Lépünk még kettőt, és matt.” így diskurált Maigret a éon- dolataival, szemének pórázán tartva Zsabkát. Sandi pedig tette a maga dol­gát. Lenyúlt a kupacba. — Na, uraim, kiárusítás! — S felmutatta az elsőt. — Kié ez a kés? Egymásra néztek, nem akadt gazdája. Aztán előrelökték Gyú­rót, Marisa férjét, az övé volt. Lóhere volt a nyelébe vésve, négylevelű. Eleget vagdosta Gyú­ró a kocsmaasztalba, hogy min­denki ismerje, kihez tartozik. Gyúró irult- pirult, hogy t(I3o- mást szerzettek, miképp hagyta el a kését. — Franyo. ez a tied! Králik Franyo előbb feje rá­zásával tagadott: tévedés lesz. De mások is megismerték Franyo szalonnázókését, a sok élesítéstől, kajsza pengéjét, de még inkább Lemberg városképével ékített csontnyelét, mert a kés még az első világháborúban szegődött Franyóhoz, odaki a galíciai fron­ton, s egy emberéleten át hűség­gel szolgálta őt Franyo vakargatta üstökét, vi­gyorogni próbált, mint akinek si­került a tréfája. A megkerült bé- kanyúzót gyorsan zsebre vágta. Ezután Ondrej késére ismertek rá, ki szintén világháborús hős, s kocsmai vitézkedésekben elöl­járó, Franyóval. Ondrej késének aztán éppenséggel nem volt bolti nyele. Teljes egészébert maga fa­ragta Ondrej, nagy bűvészkedő kedvvel, isőrisfábój tág/ő formát, a csőszkiödés un 81; tá* ügetvén. Mindenki ismerte s xést anél­kül, hogy Ondrej rámondhatta volnál hogy az övé, minthogy nem volt jelen. Így kimaradt a közszégyenülésből. Mert most aztán kiderült, kit támadott meg, s kit nem a „ka­tona”. Hősi hírek omlottak össze a Vaskapu-szikla platóján. Nagy megfutamodásokra, s fegyveroda- hagyásókra derült fény. S ha a falu hitében (az erdei támadó földöntúli ereje) volt is a sorozatos vereségekre enyhítő körülmény, most valahogy a vá­rosiak előtt, a rendőrség józaní- tó jelenlétében, a késkupac rea­litásénak napvilágánál szánal­masnak és gyöngécskének érződ­tek a néphit érvei, csodák és sej­telmek szőtte éteri anyagukkal, a képzelet hús-vér lábaknak jár­hatatlan csapásaival. Sok kés gazdára talált, sok nem. Nagy volt a fülek pirossá- ga, kínosak a lelepleződések. So­kan szerettek volna elsüllyedni, ha a kőhátú pokol a lábuk alatt most megnyílna, de hát azt is csak a fantázia teremtette. Így a suta hallgatagság volt minden, amibe saégyenkezésükkel fejük búbjáig merülhettek. Közben egészen friss keletű bicskák is meglettek: a vén Jan­kóé, a dilinósé, a vízhordó le­génykéé, kit a tanácsházán fag­gattad. de még a Lacóé is — e figyelemre méltó körülmény megrezzentette Maigret pipáját: tehát a lány eltűnése előtt egy órával elragadott kés is itt van már a kupacban. Az efféle tulaj­donosok társaságában a köztisz­teletben álló tekintélyek dőlése siralmas dolog volt. Saorult a hurok Zsabka körül, Maigret szemének hurka: „Bo­londot űztél, fiam, a fél faluból, meg is érdemlik az ostobaságu­kért. De a Végét azt csúnyán el­hibáztad”. A pipa a fogak zugolyába ug­rott. a pók kilépett a háló sar­kiából, ahonnan eddig éberen fi­gyelt. Az atyafiak elé lépett. — Ezek szerint maguk csak­nem mindannyian találkoztak már a katonával. — Pöffentett egy füstöcskét. — Jól titokban tartották, még egymás előtt is. Nem hasonlított rá? A pipás fő odabökkintett Zsab- kára. A bölcs gúny széles nyugalma csak egy szemöldökeltolódást mutatott a homlokon, midőn a válasz megérkezett. „Nem” — volt a válasz, a bizonytalan fejrázások összege. — Szóval nem — dünnyögött Maigret. Látszott, kellő értékére szállítja le a választ, megbízha­tóságát, s ennélfogva használha­tóságát tekintve. Nem illett a koncepciójába, melynek hiány­zó pilléré már nem is volt, leg­följebb eléggé át nem gondolt, ami bizonyos időbeliségeket il­let. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents