Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-04 / 2. szám

1917. január 4. • PETŐFI NÉPE • 5 Három szakkör bemutatkozik A Bács-Kis. kun megyei Művelődési Központ há­rom alkotóköre nyilvános­ságra hozta eddigi eredmé­nyeit, azaz a foglalkozá­sokon elkészült és befejezett munkák válo­gatott anyagát, ifjúsági, illet­ve felnőtt kép­zőművészeti szakkörből, és alkalmazott grafikai kör­ből. Mind­egyikbe hú- szan-harmin- can iratkoztak be, az aktív résztvevő en­nél lényege­sen kevesebb, különösen az alkalmazott grafikusoknál. Hangsúlyoz­nunk kell. hogy a szakköri munka minősége igen ritkán mérhető le kiállítási tárgyakról. Ugyanis nem a kiállítás a lé­nyeg, hanem maga a szakkör. Hogy a tagjai mit, hogyan, meny­nyit tanulnak, mit visznek ma­gukkal tovább esetleges mű­vészpályájukra, de még inkább világlátásukba, ízlésrendszerük­be. Az ifjúsági kört (amely in­kább gyermekszakkör) Szappa­nos István a kitűnően felké­szült rajztanár vezeti. A fel­nőttek körét Palkó József, aki évtizedek óta kiállító művész. Az alkalmazott grafikusok ve­zetője Balanyi Károly, a műve­lődési központ lelkiismeretessé­géről, igényességéről ismert fia­tal ^dekoratőre. Egészen bizo­nyos, hogy ők hárman tudásuk legjavát igyekeznek átadni ta­nítványaiknak, s hogy ehhez az intézmény jó helyiséget, világí­tást, eszközöket, anyagot ad, • Zebegény. Petri Ildikó akvarellje. szükség esetén modellt: ez min­denképpen dicsérhető. És megéri a, ráfordítást. Ab­ban az időben is megérte, ami­kor Mátis Kálmán, majd később Goór Imre meglehetősen mosto­ha viszonyok között vándorolt egyik helyiségből a másikba ta­nítványaival. Nem egy, később országos nevet szerzett művész kapott indíttatást a foglalkozá­saikon. (Volt olyan évfolyama a Képzőművészeti Főiskolának, amikor egyszerre négy hallgató­ja érkezett Kecskemétről: Pálfy Gusztáv, Bodri Ferenc, Bodó- czki István, Lisztes István.) A jelenlegi kiállítás alapján helytelen és veszélyes lenne jós­latokba bocsátkozni, hogy ki lesz művész közülük, ki nem. Az if­júsági körből Tóth Edit ösztö­nös találékonysággal színezett, gyermekien mesélő vízfestmé­nyeit, Nulinek Judit két szénraj­zát és Szodfridt Gábor rendkí­vül korrekt, pontos tanulmá­nyait érezzük legígéretesebbnek. Az alkalmazott grafikusok kicsiny csoportján látszik, hogy komoly, pontos műhelymunkát végeznek, az alapokon kezdik. A felületi hatásokban, színválasz­tásban, formák variálásában máris szép eredményt értek el, kivált Mester Éva, Molnár Ma­rian és Túri Edit. Ipsits Éva plakáttervét pedig akár orszá­gosan is sokszorosíthatnák. A felnőttek szakkörében Petri Ildikó és Gyólay Pál finom ér­zékenységgel bánik az akvarell nehéz technikájával. Kalmár Pál lángvágóval kiszabott majd ösz- szehegesztett szobrai figyelmez­tessék alkotójukat, hogy az anyag természetes hatása nem az ő érdeme. Varga Imre pedig, akiről a közelmúltban hosszab­ban is megemlékezett lapunk, még szakköri kiállításra se küld­jön rendkívül kezdetlegesen nyomtatott linómetszeteket. i. sz. J. • Ipsits Éva: Plakátterv. • Nulinek Judit szénrajza. A szóhasználat kérdései NAPKÖZBEN A régész tréfája Szemben ül velem az asztalnál, a „műhelyében”,, itt a Türr István Múzeum egyik szobájában. Előtte vaskos dosszié, tele gépelt lapokkal, lehet tán há­romszáz oldal. Ezeket bön­gészi, míg magyaráz az­zal az előadással kapcso­latban, amelyet a francia- országi Nizzában tartott meg a régészeti világ- kongresszuson. Szavai nyo­mán kibontakozik előttem a csaknem kétezer évvel ezelőtti alföldi világ. Szó esik a római alkalmi (ke­reskedelmi) útvonalakról, a jazik honfoglalásról, a szarmaták életberendezke­déséről, a sokat emlegetett Dácia feltételezett kiterje­déséről, határairól, meg a madarast állatások alkal­mával feltárt roxolánok ideözönléséről — és sok egyébről is még. Kőhegyi Mihály a tudós alapossá­gával tájékoztat a más­fél-kétezer évvel ezelőtti történésekről, s közben fi­gyelmesen lapozgat; néze­geti a kéziratköteg lap­jait. S egyszerre valami dol­ga akad. Hogy kihasznál­jam ezt a kicsi időt is odanyúlok a lapokhoz, melyekből a régész a ne­kem szóló kis előadását felépítette. Nem hiszek a szememnek. Ilyen szavak tolakodnak elém a gépelt oldalakról: „szegedi szand­zsák”, „bajai nahije"; meg „török defterek", „begler- b ég" és „harács”. — Micsoda? Hogy jön mindez ide? Hol voltak a törökök még a szarmaták idején? Buta képet vág­hatok, mert a kitűnő ré­gész elneveti magát, és így szól: — Nem elég ért­hető talán, hogy miként lehet levezetni a népván­dorláskori eseményeket a török időkből? — és ne­vet felszabadultan. Aztán mutatja a kéziratok leg­első lapját, melyen egy másik tanulmányának a címe áll: „Baja város a törökkorban". Ezt forgat­ta hát végig előttem, míg arról a másik, nagyon iz­galmas tudományos témá- i ról beszélt, < , V. M. Egy újságcikkből való ez az idézet: „És vajon hol épül fel a megcélzott lakásmennyiség fennmaradt 30 %-a? — vetődik fel a kérdés.” De az a kérdés is fölmerülhet, hogy miért cé­lozzák meg a lakásmennyiséget, amikor már megtervezték. A szóhasználattal van baj itt is és a következőkben is. „Nem a legkedvezőbb előjel­lel kezdtük el az alapozást.” Ez az előjel itt nagyon matemati­kai jellegű. Talán a „nem a leg­kedvezőbb előjelekkel" szókap­csolat volna itt a jó. Vannak ugyanis olyan főneveink, ame­lyeket csak többesszámban használnak. Ilyenek a viszo­nyok, körülmények, kedvezőtlen előjelek. Pl. rossz körülmények között él. Ojabban nagyon gyakran hasz­nálják a gazda szót is, abban az értelemben, hogy pl. valamilyen eseménysor rendezésének ki a gazdája, felelőse, irányítója. „A vásár hétköznapjai között a szerda nemcsak a félidőt jelen­tette, hanem egyéb fontos ese­ményeknek is „gazdája" volt. Furcsa fogalmazás: itt a nap a gazda. Legfeljebb az enyhít raj­ta, hogy a „gazdája” idézőjelbe került, nyilván azért, mert a mondat megfogalmazója enyhí­teni akart a kifejezés furcsasá­gán. Sokszor olvasunk magas ke­reseti lehetőségről, vagy inkább lehetőségekről. A lehetőség nagy vagy kicsi, semmi esetre sem magas vagy alacqpny. Tehát nagy kereseti lehetőségekről le­het szó. Nem pontos a következő közlés sem: Az anyagot befizet­tük a Tüzépnél. Arról lehet szó, hogy pl. az építési anyag árát fizették be. Hibás a szóhasználat ezekben a mondatokban is: Visszataszi- tást kelthet. Az előadás iránt érdektelenség nincs. Az első mondatban a visszataszítás a visszatetszés vagy inkább ma­gyarosabban a nemtetszés he­lyét bitorolja, tehát ez a helyes: nemtetszést kelthet. Az érdek­telenség említése is helytelen. Érdektelen az, ami érdeklődést nem kelt, figyelmet nem ébreszt. A mondatban pedig éppen ar­ról van szó, hogy az előadás iránt érdeklődnek. Az érdeklő­dés a hallgatóságot jellemzi, ha az előadás nem érdektelen. Te­hát így kell kifejezni a gondo­latot: Az előadás iránt érdeklőd­nek. Esetleg: Az előadás érdek­lődést kelt. Hibás szó került be a követ­kező mondatba is: A konferen­ciát befejezettnek minősítette. Minősíteni lehet valakit vagy! valamilyen eseményt. Az értel­mező szótár szerint: minősége, jellege alapján valaminek vagy valamilyennek nyilvánít vala­mit. A konferenciának bizonyé­ra nem az volt az értéke, jelen­tősége, hogy befejezték. Tehát befejezettnek nem lehet minősí­teni, legfeljebb csak nyilvání­tani. Ha megfigyeljük a következő mondat igéjét, rögtön kitűnik, hogy szótévesztés van benne. „A lehetőségek behatárolják, hogy egy-egy ágazatban hány em­bert foglalkoztassanak.” Helye­sen: a lehetőségek meghatároz­zák ... A figyelmes hallgató vagy ol­vasó sokszor tapasztalhatja, hogy újabban gyakran igésítenek, az igét más képzett igealakok ana­lógiájára megváltoztatják. Pl. „Minden törekvésünk, hogy ol- csóbbítsuk a gépet.” Az olcsób­bodik, olcsóbbodás ismert, elfo­gadott képzés, de az olcsóbbítás még szokatlan. Tehát a gépet tegyék olcsóbbá olcsóbbítás he­lyett. Ugyanígy szokatlan a hasznosul — hasznosulás, a hasznosít — hasznosítás mellett. Tehát mondjuk csak így: Hasz­nossá válnak, esetleg lesznek az újítások, beruházások. Az egy­irányúéit, egyirányúsítás az egy­irányú közlekedés műszavaként elfogadható a kifejezés tömörsé­ge miatt. Üjabban divatos a munkálko­dás, kimunkálás is. Pl.: a javas­lat szerkesztésén munkálkodnak, kimunkálnak egy programot. Az értelmező szótár választékosnak tartja ezeket az igéket, így hasz­nálatuk még nem lehet általá­nos. A technikai újítások nyomán sok új szó keletkezik. Ilyen a legújabbak közül az előmos és a távhív. Ezek szóelvonások. Az elő- és táv természetesen nem igekötő, hanem a mosás, és a hívás főnevekhez járuló előtag: előmosás, távhívás. Helytelen analógia tehát, ha az elolvas — elolvasás mintájára megalkotjuk az előmos — előmosás és a távhiv — távhívás szópárokat. Tehát az előmos és a távhív még szokatlan ige, hiszen még az elég gyakran használt bérel- számol, számfejt és gyorsfa­gyaszt sem teljes jogú tagja szó­kincsünknek Hivatalos Nyelvünk Kézikönyve szerint. Kiss litván Vizsgálat a fiatalok testmagasságát befolyásoló tényezőkről Az NSZK-ban a fiúk az elmúlt tizennyolc év alatt átlag négy centiméterrel nőttek magasabbra az előző évjáratoknál. Határozott különbségek észlelhetők az északi és déli, a nagyvárosi és vidéki te­rületek és a különböző foglalko­zási csoportok között. Mindez a sorozási vizsgálatok­ból derült ki, ami 6,3 millió, 1937 és 1955 között született hadköte­les fiatalra terjedt ki. Az 1955-ben születtek adatai­nak pontos elemzése megmutatta, hogy a megvizsgáltak 74 százalé­ka 170—184 centiméter magas. A testmagasság a lakhely szerint északról délre haladva fokozatosan csökken. Az északi Schleswig- Holsteinben és Hamburgban a 19 százalékot kitevő magasnövésűek aránya kétszer akkora, mint Ba­jorországban, ahol az arány mind­össze kilenc százalék. A testmagasság csökkenése északról délre haladva egyaránt vonatkozik városra és falura, de minden vidéki körzetben kisebb az átlagmagasság, mint a közelé­ben elterülő nagyvárosokban. Az elemzésből az is kiderült, hogy a középiskolások, az egye­temisták és a kereskedelemben dolgozók országos átlagban maga­sabb növésűek mint a fémmun­kások. az építőipari munkások és a bányászok, akiknek a testma­gassága nem éri el az országos átlagot. (KS) (29.) Szélein drótháló helyett a konkordia indái birkóznak az er­dővel, mint egy csapat házőr­ző eb. Matej hát szabdalta a deszkát a zöld fűben, és nem unatkozott. Néha kiült a padra, hogy em­bereket lásson. Az emberek nem ültek melléje. Nem is nagyon jártak arrafelé, ha nem volt mu­száj. Matej pedig a lábát előre­nyújtotta mint a botot, és ült. Megtörtént, hogy jött valaki. De látszott, hogy sietős az útja: köszönt, s továbbment: Matej is köszönt. Tudomásul vette, rend­jén tartotta az emberek visel­kedését. Tálán már el tudott volna bo­torkálni a kocsmáig. Nem próbál­ta ki. Teréza nehezebben viselte, ö kiment az asszonyok közé, de az asszonyok elzárkóztak. Ügy beszélgettek boltnál, egyebütt, mintha ott se volna. Elnéztek a füle mellett, ha szólt, és másról kezdtek beszélni. Otthon csak a babicska ült a konyhasarokban, mint fekete csomó, ö se volt társaság. Csak ült, és egy másik világban me­rengett. Szája hangtalan mozgott, és sárga ujjaira rákövesedett a fekete olvasó. Teréza behozta reggel a tejet a tehéntől. Panaszosan mondta: — Pedig oly szép. Sűrű és tiszta ... Sohase volt ilyen. A fekete csomó a sarokban nem szólt rá semmit. És Teréza sóhajtott. — Az emberek mégis... Elmaradt tőlük mindenki. Mintha járvány lenne a házban. A legjobb szomszédok, Bozsenka, Szerafina, Herminka, kik nap­hosszat itt ültek. Most már ez mindig így lesz? Minden hiába? Anyicska öntött magának a tejből, felhörpintette és elvihar- zott. Három napja szabadságon van. De reggel elviharzik, s estig nem látják, ö se társaság. — Ez csecsemőnek is megjár — szólott Teréza a tej fölött. Színét sóhaja fodrozta, mélázó tekintetének a szépség fölött ki- gyúló örömét pedig a bánkódás fodrozta, mintha csak veszendő­be kellene, hogy menjen e szép­ség mind. Ahogy oda is megy, a bizonyságtevő szerepét tekint­ve. — Mi lenne, ha vinnék belőle Hankának? Nincs teje. A fekete csomó a sarokban ösz- szerándult. A sárga ujjak is rán- dultak; s mintha bekerítették volna védelmezőn, a távoztatón előretolt tenyérből rácsosán szét­ágaztak úgy, hogy a töpörtyűnyi arc kivillogott a rács mögül, mint egy vészlámpa. Tágra me­resztett szempár volt ez az arc, a rémület villogása benne. — Azt te ne plóbáljad! Világért se próbáljad! Teréza fogta a tejet, kizúdítot­ta a malacnak. S felemelt karját végighúzta a szemén. Hankának nincs teje. A falu­ban alig van már tehén. Ki gaz­dálkodik már máma? Mikor még a vad is dúlja a földet. E napok egyetlen eseménye volt — a köz dolgát most félre­tesszük —, hogy Hanka fiúgyer­meknek adott' életet. Ügy lett, ahogy várta. S ahogy a sógorság-komaság várta, hogy legyen. Mert Hanka, ahogy szo­kás, a hasa fölé függesztette ka­rikagyűrűjét. S a gyűrű nem körözött, hanem ide-oda kilen­gett; világos beszéddel megmond­ta. hogy fiú lesz a kis jövevény. A védőnő erősködött, hogy Hanka menjen a szülőotthonba, kijön érte a mentő. De Hanka száját összeszorította konokul, s fejét rázta. A védőnőnek nem volt új a dolog. S Hanka ágyát az asszonyok a szoba sarkába tolták; ott szülte meg gyermekét elég könnyen. Aztán fehér lepedőt függesz­tettek az ágy köré. Egészen kö­rülkerítették. Az iártalomhozók ellen. S ők ketten ott lesznek addig, a lepedő mögött, míg el nem jő a keresztelés napja. Ak­kor anya és gyermeke első íz­ben kilépnek a házból, egyenesen a templomba mennek, ahol is a kisded felajánlása a Szent Szűz­nek megtörténik, s nincs többé félnivalójuk, oltalom alatt áll­nak. De ha ennek előtte az utcára kimerészkednék — a szülőott­honból jövet megvan rá az esély —, mindkettőjüket szemmel ve: hetik. Legfőképp pedig kicserél­hetik a gyermeket. Mert a bo­szorkányoknak ehhez erejük van. Hanka ágyához a zárt ablakon át, s a lepedővel kétszeresen akadályoztatván, nem jutott el a rontás, sem a kinti nyáridő napmelege. Egyszer mégis ki kellett vinni a csecsemőt a lepedő mögül. Mert ahogy a pólyából kibontották, nyújtózkodni kezdett. Kéjesen és boldogan. Csak a küszöbig vitték, ott letették, s nőstény kutyát hoztak a szomszédból, mert Hankáéké kan volt. Ezt átdobták a kicsi fölött, oda meg vissza. Többé nem nyújtózkodott. Ha idegen jött a faluba ezek­ben a napokban, úgy találta, hogy álmos a csend. Piheg csupán az élet csendesen a nagy melegben. Itt a hegyek között azonban sohase volt nagy meleg, és most sem. Az Erdészettől jöttek, asszony­munkát szerezni bozótirtáshoz. Hatvan forintot ígértek. Előbb ugyan ötvenet, aztán hatvanat. S már a hetven is szájukon volt, csak szabad kezük nem volt hoz­zá, s felelőtlenül nem mertek ígérni — noha a kocsma, a ver­buválás színtere, hol erőlködés­től és sörtől egyképp gyöngyö­zött a homlok, a könnyelműség­hez kedvező körítést nyújtott Végül eredmény nélkül távoz­tak, abban a hitben, hogy a pén­zen múlott. A Gazdaság vezetője nem ér­tette. — Mindig kaptunk onnan asz- ^zonymunkát. — Nem és nem — mondták a szervezők. — Megittáfc a sört, és rázták a fejüket. — Ördögbe! — bosszankodott a főnök. Nem tudta, hogy indu­latszava csaknem a dolog nyit­jára tapintott. — Megin nagyon jár az erdőn a katona — beszélték a kocsmá­ban az emberek. Eszükbe jutott a vízhordó gye­rek, hogy Hornyák Miso szeke­rét látták kővel rakottan eldöcög­ni a kocsma előtt, társadalmi fuvarban. Idehordják a követ tér végébe. Azazhogy csak Miso hordja, mert a többi szekeres­nek nem akaródzik kimenni a kőbányához. — Nem találkoztál vele? — kérdezték, mikor Miso visszafelé betért a megérdemelt sörét fel­hajtani. — Nem én — mondta Miso, a Marci gyerek apja. Pisla szemek­kel nézett a többiek arcába, míg kézfejével eldörgölte a sör ma­radék cseppjeit csupasz felső aj­káról. (Itt nem volt szokásban a bajusz viselete.) A többiek elvigyorodtak, hogy ne nagyon mutatkozzanak gyá­vábbnak Misónál. — Várj csak, várj! — Várok — mondta Miso. Erre Martin, a borbély kacsin­tott neki. — No, egy férfi legalább! Erre már Ondrej, a csősz kivet­te foga közül a pipát. — Iszen egyszer ha aztat én elkapnák... — Kit te? — Kit, no! Aztat katonát. Nevetés támadt. De egyik-má­sikat mintha böködték volna há­tulról a kacarászásra. — Elkapott az már téged. — Engem? — vörösödött el Ondrej. — Engem soha! — Akkor Králik Franyót, azt elkapta már — mondta Martin, a szeme nevetett. — Honnan te azt veszed? — tiltakozott Králik Franyo. ő is el­vörösödött a bársonykalapja alatt. — Beszélik. — Jobban tudnak, mint én! Králik Franyónak a nyaka is bíbor lett. Dühösnek látszott, megmutatta a nagy markát. Amit ő ezzel már életében megfogott! „Ne akarja senki, hogy próbál­janak.” — Nem kell szégyellni aztat, másokat is kapta el — mondta Holub Ciprián. — ördögtől van annak erő. — Tán téged is? — Engem nem. — Nono! — De most is elkapta kettő személy, nohát! — mondta Ho­lub Ciprián. — Mikor most? — kérdezték. — Múltkor. — Azokat te mondod? No hi­szen!— Ondrej áttette szója egyik sarkából a másikba a pipát, mintha csak a féltett tekintélyét billentette volna át egyik lábáról a másikra. — Gyerekkel te min­ket teszel egy kalap? Meg no, öreg Jankó, a dilinkós... no hi­szen! Látott ő furcsa fa, halálra megijedte. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents