Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-19 / 15. szám

1977. Január 19. • PETŐFI NÉPE • B Ötven év a magyar zene szolgálatában Interjú Ferencsik Jánossal Szép, költői megfogalma­zásban elkép­zelt kérdések­kel kerestem fel Ferencsik Jánost budai otthonában. Az emberről. a küzdésről, a karmester áhí­tatáról ... Racionális, lényegretörő kérdéseket várt, szigorúan csak egy gondolatról. Szavakkal megközelíthe­tetlen maradt — látszólag. Csak beszélge­tésünk végén éreztem — mint egy-egy hangverseny után — a karmester nemcsak 8 zenéről, hanem önmagáról is elmondott minden fontosat. — Ha jól értettem, ez az inter­jú a megyei lapokban jelenik meg. — Igen. — Ennek külön örülök. Es mindjárt azzal kezdeném: sokkal többet szeretnék vidéken szere­pelni, mint amennyire képes va­gyok. Ahhoz, hogy vidéki zene­karokat. is dirigáljak, végképpen nincs időm. Be kell érnem azzal, hogy az Állami Hangverseny Ze­nekarral látogatok meg vidéki városokat. Ilyenkor az éppen műsoron levő zeneműveket adjuk elő. 1977-es programunkban há­rom vidéki város szerepel: Szé­kesfehérvár, Sopron és Győr. És tárgyalunk arról, hogy a nyáron Veszprémben is szerepelünk. — Érez-e különbséget a vidéki közönség reagálásában? — A tapsra gondol? — Nem. A zenével való együtt­élés csendjére, melyet ön háttal állva érzékel. . — Semmi különbség nincs. Nagyon jól mondta, hogy a kar­mester a hátával érez, mert va­lóban érzékelhető, van-e kapcso­lat a közönséggel vagy sem. Nincs fővárosi vagy vidéki pub­likum. Ma vidéken is ismeri min­den zenekedvelő a világ első művészeit. Ha máshonnan nem, a rádióból, televízióból. Tehát van összehasonlítási alap. Mi egy hajszállal sem vesszük könnyebben vidéki szereplésein­ket, mint a budapestieket. — önnek látszólag mindent megadatott az életben. — így igaz. Igaz azért, mert úgy érzem, azt csinálom, amire születtem. Az is igaz, hogy kül­földön tisztességes eredményeket értem el, ma is állandóan hívnak, az 1977-es naptáram tele van előjegyzésekkel. Az is igaz, hogy koromhoz képest jó egészségnek örvendhetek, a 70-ből hivatalosan 50-et töltöttem a magyar zene szolgálatában. (1927-ben kerül­tem a Magyar Állami Operaház­hoz, és fél év választ el attól, hogy 25 éve álljak az Állami Hangverseny Zenekar élén.) Van szép otthonom. Ennél többet iga­zán nem várhatok az élettől. — Bizonyára voltak nehéz kor­szakai. Mi segítette át ezeken? — Nehéz korszakaim valóban A CÉL: A RENDEZŐK ÉS AZ ÍRÓK TALÁLKOZÁSA Drámapályázat Kecskeméten A Forrás legutóbbi számában pályázati felhívás jelent meg fiatal prózaírók számára drámai alkotások írására. A Kecske­mét Város Tanácsa, a KISZ megyei bizottsága, a Katona Jó­zsef Színház társulata, a Katona József Társaság és a Forrás Szerkesztősége által közösen meghirdetett pályázat a fiatal alkotók „színpadi műfajok felé fordulását kívánja segíteni”. voltak; és ha az eredménnyel tö­kéletesen meg is vagyok eléged­ve. ez nem jelenti azt, hogy könnyén jutottam Idáig. Az élet nem korcsolyapálya, amelyen vi­dáman végig lehet siklani. A nehézségek külsők és belsők. A külső nehézség közös minden embertársammal — ez a pálya küzdelme. Ahogy minden hi­vatásnak, a muzsikusénak is megvannak a buktatói. Ezeket józanul, nyugodtan, majd’ azt mondhatnám, diplomatikusan le­het csak megoldani. És pszicho­lógiai érzékkel. Különösen, ha operáról van szó, mert az opera is színház. < — És a belső nehézségeket hogyan győzte le? — Minden művész életében van olyan periódus, amelyben el­bizonytalanodik. Nem bízik ön­magában, egy kicsit vakrepülés- nek érzi, amit csinál. Hogy ki, hogyan kerül ki ebből az álla­potból, azt én nem tudhatom, erről senki nem nyilatkozik. Én csak azt mondhatom, hogy aki — nem állítom, hogy minden se­gítség nélkül —, de mégis elsősor­ban önmaga erejéből nem tud az ilyen kátyúból kikecmeregni, az egész életében benne marad. Jó tanácsok segíthetnek, de csak belső összeszedettség révén tisz­tul ki a helyzet — ha már a vakrepülés hasonlatát említet­tem. — Kik voltak a legnagyobb hatással önre? — Sokan. Főleg azok, akikkel valamilyen szellemi-zenei rokon­ságban vagyok. Akadt olyan mű­vész is, aki nagyon imponált, sőt, nagy hatással is volt rám, de tudtam, hogy hajlamaim, tehet­ségem, temperamentumom sze­rint nem szabad őt követnem. — Emberileg kiket érzett közel magához? — Emberileg? Ez végképp ne­héz kérdés. A legnagyobb kar­mestereket mind ismertem. De csak mint hallgató. Találkoztam személyesen is nagy emberekkel: Bartókkal és Kodállyal. Bartók ,Béla sajnos korán elhagyott ben­nünket, de hálával és* büszkén mondhatom, hogy Kodály Zoltán bizalmába fogadott. Külföldi nagy karmesterek közt kettő volt, akikről ugyanezt elmond­hatom. Ez a két név a ma élő fiataloknak már csak lemezről ismerős: Erich Kleibert és Fritz Busch. — Ha zenét hallgat, el tudja-e feledni, hogy karmester? — Az igazi, nagy produkció mindig kikapcsol. Mikor — zene- hallgatás közben — már elkezd bennem ágaskodni a karmester, akkor legfeljebb tapasztalatokkal megyek haza, de nem élménnyel. Pedig az a legfontosabb, az visz tovább, előre. A tapasztalat csak rutin, szakmai ügyesség. Az él­mény, az a művészet, az élet. Ferencsik János ma, január 19-én tölti be 70. életévét. Ezen a napon is vezényel. Beethovent. L. I. Sajtos Gézát, a kecskeméti színház igazgatóját arra kértük; tájékoztassa olvasóinkat a pályá­zat távolabbi céljairól. — Mi tette szükségessé a Ka­tona József drámai pályázat meghirdetését, hjszen tudomá­sunk szerint a közelmúltban Debrecenben és a fővárosban is hasonló módon kísérelték meg az írók megnyerését? — Igen, én is tudok ezekről a pályázatokról. Azokon viszont csak meghívott írók vehetnek részt, a szóbanforgó színházak tehát elsősorban olyan alkotókra számítanak, akik már valami­lyen kapcsolatban áll­nak a színpadi művészettel. Mi ellenben a legfiatalabbak meg­nyerésére törekszünk, vagy pon­tosabban azokra számítunk, akik csak két-három éve tűntek fel az irodalmi életben. Kikre gon­dolunk? ... Balázs József, Spiró György, Ördög Szilveszter, Mózsi Ferenc, Marosi Gyula, hogy csak néhányat említsek közülük. Ké­pességeik meggyőzőek. A Ke­rengőben, vagy a Koponyák he­gye című regényben ott rejtőz­ködik egy érdekes színmű is, és ezért szeretnénk szerzőik érdek­lődését a színpad felé fordítani. — Tehát a kecskeméti Katona József Színház felé. — Természetesen. Hiszen tár­sulatunk sajátos arculatú együt­VALLOMÁSOK ÉS KRITIKÁK Könyv a művelődésről Írók, művészek, nevelők és tu­dósok vallanak önmagukról, ha­zai és külföldi körökben ismert közéleti személyiségek mondják el véleményüket időszerű kérdé­sekről óbban a'kötetben, mely a közelmúltban látott napvilágot a Gondolat Kiadó jóvoltából. Az Ember és műveltség című könyv borítóján az is olvasható még, hogy „Beszélgetések a közműve­lődésről”. Mindenkinek, akit akár kicsit is érdekel a napjainkban oly fontos témakör, felébred a kíváncsisága, amikor azt is meg­tudja a kiadvány első oldaláról, hogy benne harmincnégy interjú olvasható. A Győri György által szerkesz­tett kötet a legjobb értelemben vett ismeretterjesztő munka. Hogy a költő szavait kérjem köl­csön: „nem középiskolás fokon” tanít gondolkozni. Hasznos in­formációkat továbbít fontos és nélkülözhetetlen dolgokról, prob­lémákat vet fel. égető kérdések­re irányítja a figyelmet, és ami talán a legfontosabb: cselekvés­re, méghozzá gyors és alapos cselekvésre serkent. Anéjkül, hogy a nagy és sú­lyos nevek bűvületében élnénk, s azokat fetisizálnánk, sietünk leírni: az olyan rendkívüli ké­pességű és nagy utat bejárt sze­mélyiségek, mint mondjuk Bárczi Géza, Németh László és Veres Péter, Vagy az olyan világhíres­ségek, mint Selye János, Szent- györgyi Albert, nagyban hozzá­járulnak őszinte szavaikkal e kö­tet várható sikeréhez. Hát még, ha ehhez hozzáadjuk, hogy hány­féle tudományág rejtelmeibe te­kinthetünk be a könyv elolva­sása közben! A régészet, a nyelv­tudomány és fejlődés-lélektan épp úgy felvillantja arcát előt­tünk, mint a genetika, az auto­matika, vagy éppenséggel a szo­ciológia. S ami roppant fontos számunkra: minden esetben ke­rülve a „szakbarbárságot”, mind­végig a közművelődési tevékeny­séggel összefüggésbe hozva a tu­dományok sajátos jellegét, voná­sait. Az egy évtized alatt különböző orgánumokban napvilágot látott interjúk egybegyűjtve szinte át­fogó képet adnak mai közműve­tes. A két színház pedig — a ka­mara és a „nagy” — sokrétű le­hetőséget kínál a drámai műfaj sajátos világát jól ismerő írók számára. Szeretnénk tehát kap­csolatot találni azokkal az írók­kal, akik azonosulni-, tudnak mű­vészi törekvéseinkkel és ve­lünk együtt képesek gondolkod­ni. , — A pályázati kiírásban arról is tudatják az érdeklődőket, hogy meghívják őket a megyeszék­helyre. Mi ennek a találkozónak a célja? — Nagy jelentőséget tulajdoní­tok a tervezett eszmecserének. A pályázatra jelentkezők két- három naposra tervezett itt-tar- tózkodása alatt szeretnénk meg­ismertetni őket a kecskeméti színházzal. Terveink szerint ép­pen a VII. Gergely lesz műso­ron, a Kelemen László Színpa­don pedig mai szerző; Eörsi Ist­ván Áldozat című drámáját játsz- szuk majd, tehát két magyar író művét is megnézhetik... A szín­házlátogatáson kívül a színészve­zetésről, a diszletezésről, a ren­dezői stílusról és számos egyéb szakmai kérdésről váltható szót. A rendezőkkel való ta!. kozások é--> eszmecserék peo ugyancsak azonos célt szolgái­nak; szeretnénk ha személyes kapcsolatok alakulnának ki az íróik és a társulat vezető egyé­niségei között. Ez ugyanis a jö­vőbeli együttműködés egyik leg­fontosabb előfeltétele. — A bíráló bizottság nemcsak önálló drámai műveket, hanem átdolgozásokat, dramatizált elbe­széléseket is elfogad. Ez a gya­korlat ritka napjainkban. — Valóban így van, mostaná­ban nem divatos elv az átdolgo­zások pártolása, s a színházat jobban szeretik a „kész” színpa­di szerzőket. Ez viszont hossza­dalmas folyamat, már ami a mű­faj elsajátítását illeti. Szerin­tünk célszerűbb, ha teret enge­dünk a módszerbeli sokrétűség­nek a szerkesztési, párbeszédírá­si gyakorlat megszerzéséhez. Mint mondtam, célunk az, hogy az íróban felébresszük a drámai mű­faj iránti rokonszenvet. Ez nem képzelhető el ’róasztal mellől és egyik pillanatról a másikra. A színpadi szakmát meg kell ismer­ni és tanulni, amit az is bizonyít, hogy a drámairodalom legna­gyobb alkotói mindig szorosan kötődtek a színpadi gyakorlat mindennapjaihoz... Nos, hát ml szívesen vállaljuk a kísérletező szerepet, ha úgy tetszik a szer­zők bizonyos oktatását Is a távo­labbi cél reményébea — Összefoglalva pályázatunk célkitűzéseit Judjuk, hogy je­lentős drámairodalom minden korban csak a színházak és az írók szoros művészi és baráti kapcsolatai nyomán virágzott tel. Mi szeretnénk a kecskeméti önházban adódó lehetőségeket tárgyi és művészi adottságok­ra gondolok — az új magyar drá­ma és színházművészet kibonta­koztatásának szentelni — fejezte be nyilatkozatát Sajtos Géza. Pavlovit! Mikiét lődési munkánk egészéről. Ügy, hogy közben hangsúlyozottan az iskola, a nevelés marad a közép­ponti kérdés, amit az egyik nyi­latkozó az „egyik legnehezebb emberi feladatnak” tekint. A kü­lönböző szintű iskolai oktatás égető, s megoldásra váró prob­lémái mellett elgondolkoztató, szép sorokat olvashatunk a kö­tetben a világnézeti és zenei ne­velésről, a matematikaoktatás vi­lágszerte folyó kísérleteiről, a szexuális és világnézeti nevelés­ről és számos, más dologról még. Szó esik a fenyítésről és bünte­tésről, ezekről az örökké vitatott nevelési eszközökről, az osztályo­zások esetleges megszüntetéséről, a pályaválasztás módszereiről, a mai ifjúság helyes megítélésének a szempontjairól is. A megszólaltatott személyek valamely — olykor több — tu­dományág, szellemi-alkotási mun­katerület nagytekintélyű, elhiva­tott mesterei. A véleményükre érdemes odafigyelni. Különösen, ha mint ebben a könyvben is, bíráló megjegyzéseket lesznek az élet egy-egy területével kapcso­latban. Ilyeneket olvashatunk e kötetben: miért van még mindig osztályozás és feleltetés az órá-- kon? Miért unalmasak oly gyak­ran a tanítási foglalkozások? Mi­ért nincs az egyetemeken a be­szédművelésnek külön stúdiuma? Továbbá az ilyen megállapítá­sokat, leplezetlen kritikai éllel: Romlik a magyar nyelv; gyenge a világnézeti tankönyv a közép­iskolákban; sok felesleges, apró­lékos dolgot tanítanak még min­dig, stb. A fentiek változtatását sürge­tik e nagyszerű interjúk alanyai.' És sürgetik sok más mellett azt is, hogy reformálják meg a he­lyesírási szabályokat. És dolgoz­zák ki végre a matematika és a zene együttes tanításának célra­vezető módszereit. Meg azt Is, hogy legyen tantárgy a számítás­technika. S hogy — megnöveke­dett feladataihoz méretezve — szervezzék át, reformálják meg alapjában a tanárképzés egészét. Ez utóbbit valamilyen formában szinte minden nyilatkozó érinteti. Érdemes hát elgondolkozni rajta. A kötet egyik erénye, hogy többféle kitekintésre ad alkal­mat. Szó esik benne a romániai középiskolákról, az amerikai ma­gyar oktatási törekvésekről, a kanadai tudományos műhelyek­ről és a szovjet egyetemisták életéről — és sok egyébről. Varga Mihály wmmmww® (42.) — A végén itt a vihar — mondta valaki a gyáriak közül. Míg a parasztok egyet se szóltak, csak oda-odasereglettek a felhőre. Mintha reménylettek volna tőle valamit. Buda tanító pedig odalépett az öreg Maigrethez, s fülébe sú­gott. Maigret ekkor Zsabkára né­zett, és nagyon kezdte rágni a pipáját. Mindjárt fel is állt. Szemének kurta villantásával utasította a két rendőrt emberük szorosabb fogására, éberebb ügyelésére, és szinte ugyanazzal a szemsuhintás­sal helyet is keresett és talált nekik, a második bükkfa alatt, ahol a terepviszonyok szökésre kevésbé kedveztek. A lapos ott kiszélesedett kerek, csupasz tér­séggé. Aztán a rendőrszakasznak adott rövid utasítást. A szakasz kettévált, széthúzódott, civileket vegyített maga közé. Mire a lánc így felfejlődött, a fennsík teljes szélességében, Maigret csaknem szétrágta a pipa szopókáját. Elé­gedett volt a csatárlánccal; ket­tős sorában nem volt foghíj. Az első sor másfél méternyi közeit a második sor kitöltötte. — Na, most fésülünk — mond­ta Maigret, s arra gondolt, hogy nincs az a lyukas húszfilléres, ami fenn ne akadjon e fésű fo­gain. Elsőnek Sandi tábori ásóját ta­lálták meg. A fonoda segédmestere rik­kantva mutatta fel a méretará­nyos holmit. — Egy gyanús tárgy! — Semmi — legyintett Sandl. — Csak az enyém. Maigret csalódásában kivette a pipát á szájából, s azzal fe­nyegette meg a sorok előtt ug­ráló buzgalmas ki a embert. Noha a helyzet komikus volt, senki se nevetett. Görcsbe rán- dulva doboltak a torkok. Maigret otthagyta á csatárlán­cot, és Zsabkához lépett. „Sá­padt vagy, fickó” — gondolta. A két rendőr kissé oldalt lépett, hogy helyet adjon a nyomozó­nak. — Hol történt? — hajolt az öreg a fiú arcába. Mereven a szeme közé nézett. Az állta. — Sehol. — s csak a foga koccant gyanúsan, a pimasz vá­lasz hitelét csappantváná. Csat­tant kis híján pofon is érte, el­öntvén a nyugalmából oly nehe­zen mozdítható öreg Maigret-t a paprikaméreg. De a meggondo­latlan cselekedettől megmentette egy váratlan esemény. Keze fél­úton megállt, s úgy maradt né­mileg a levegőben. A csaitárlánc épp csak előre­haladt, úgy nyolc-tíz lépést, nagy vigyázattal, semmit meg nem ke­rülve, tövisbozótokba is behatol­va. ügyelve, hogy zsinórban ma­radjon — amikor a jobbszár­nyon, a gyáriak frontján felor- dítottakt Maigret odakapta fejét, de a sűrű bozóttól mit se látott. Ekkor a kis ember csörtetett ki onnan. Hadonászott az ásójával. — Gyorsan, gyorsan!... Meg­van, az istenit neki! Maigret zsebre csapta a pipá­ját, s szaladt a kis ember után. A helyet már tolongva körül­állták. — Táguljunk! Táguljunk!... A kis ember furakodva vágott utat Maigretnek. S Maigret ismételt csalódása jeléül újra kikotorta zsebéből a pipát. De most nem fenyegette meg vele Sandít, Mert, noha nem várta hulla az embergyűrű kö­zepén. de amit találtak, az le­kötötte figyelmét. Az emberek éppen egy terme­tes kőlap odébbmozdításával vol­tak elfoglalva, mely kőlap ekkor már csak féljg takart egy rejté­lyes nyílását .S e nyílás különö­sen azért volt rejtélyes, mert kar­vastagságú vasfonatokból ková­csolt rácsozat zárta el. A vasfo­natokat rücskösre és vörhenyes színűre marta az idő. — Ez nem ma készült — je- ' gyezte meg a segédmester. — Persze, hogy nem! — kia­bált Sandi, csaknem olyan vörös­re hevülten az izgalomtól, mint amily vörös volt az öreg vas. — A törökök csinálták! Maigret letelepedett egy zuz­móágyra, nézte a munkát, a kö­vek álcájából, a ránőtt laza gyep­takaróból mind teljesebben ki­bontakozó rácsot, mögötte az üreg titokhomályát, figyelt a be­potyogó törmelék messzességbe vesző hangjára. Még a pipája is gondolkozott. Nem érdekelte más, mint. ami végett elindult: kide­ríteni, felgöngyölíteni a lehető legcélratörőbben a bűntettét, és aligha pusztán a gyarló kíván­csiság tartotta fogva a nagynyom mozót a különös üregnél, odázva dolgát. Maigret gondolkozott. Csere­peket rakott össze mindenféle hallomásaiból, s a nagy nyomo­zók ösztönével összefüggéseket sejtett. Fogalma se volt. miért kell el­időznie a mellékvágánynál. Egyet azonban tudott, s ez a szakma parancsa: senki és semmi sem oly ártatlan, hogy gyanús ne le­hetne. Jelentéktelen apróságok néha a megfejtés kulcsát rejthe­tik. No éppen nem „jelentéktelen apróság”, amit találtak, közét az ügyhöz azonban aligha lehetett volna rációval kimutatni. Az ösz­tön, a szimat vetett itt cérna­láncon horgonyt pusztán, az ele­mi logikának is képtelenül és nevetségesen. Aligha lehetett elképzelni, hogy hullát rejtettek el a rács mögé. Közein ököl. ha befért, nyitni meg ki tudja, mikor nyitották, a messzi időkben. Még a ráomlott kövek is összenőttek már, kö­zeik begyapjasodtak az odatele­pedett humuszon. A kő- és gyep- takaróból épp csak kikandikált a vast a rács két-három sötét, sze­me. A kövek alján is. amikor elmozdították, nedves földréteg" volt, puhatestűek nyüzsögtek benne. Sandi tábori ásója mohó für­geséggel működött a „török” vas­rács kiszabad í tásánál. Maigret merőn nézte, és inten­zíven pöfékelt. Ekkor árnyék borult a pipára, onnan lecsúszott a nyomozó csiz­májára. Maigret felnézett, s egy kordnadrágot látott Furcsállta, hogy inbg-binog a naldrág, fino­man rezeg, mintha szellőben szá­radna valamely kötélen, noha teljes szélcsend volt. A nadrág mögött más nadrá­gok is gyülekeztek, szintén kord­anyagból. Valamennyiben embe­rek voltak, a legelsőben szemé­lyesen Králik Franyo. — Van valami? — kérdezte Maigret. Franyo képe barázdáltabb és cserzettebb volt annál, semhogy színváltozásait érzékelni lehetett volna. Pedig alighanem elpirult most. míg elébb sárga volt in­kább, kifogyván a vér az arc medreiből. Pislogása jobban árul­kodott. Esett ebből mindenfele, leginkább a kis ember ásójára, éppen csak Maigretnek nem ju­tott belőle. — Nekünk muszáj menni haza. — No? — ámult el Maigret, úgy tett, mintha elámulna. — Hát erre nem kíváncsiak? N' sül ki ebből? — Kiváncsi vagyunk mink..; — Engedelmesen szólott Franyo, izzadta a szót. A szemét meg le­szegte az időrágott vasra. Maigret nézte az atyafi nad­rágját. gyönyörködött a kord re­megésében. „Alaposan reszket a lába szára — mondta magában elégedetten. — Már ezért meg­éri a dolog”. — És minek kell hazamenni? — kérdezte a pipások ősnyugal­mával. — Muszáj az... Vizecske kell adni állatnak. Hátulról is Segítették: — Sír ól bat Kén enni. — Idő mikor jön, annak enni kell. Maigret mind meghallgatta ezt az egyhúrú sirámot. — No, hát nem eszik olyan forrón. Az asszony majd ad ne­ki. — Intett: csücsüljenek csak le! De a parasztok nem ereszked­tek a fűbe. Nyugtalan álldogál­tak ott és meglehetős szerencsét- lénül. Most majd kijózanodnak — gondolta Maigret. mert ismerte a lelkűk titkos rúgóját. Tragikus arcuk elárulta: életük tán legsú lyosabb perceit élik. Verítéke« félelemben, két hatalom kutya­szorítójában. Az e világi és túl- világi erők közé préselődve. Ügy közibük sajtolódva. hogy még a levegő is kinyomódik az ember­fiának gyenge eresztékű tüde­jéből. (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents