Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-14 / 295. szám
1 1976. december 14. • PETŐFI NÉPE • 5 Iskolák, igazgatók, demokratizmus VÉGÉHEZ közeledik a tanintézetekben az a hosszadalmas előkészítő munka, amely az általános és középfokú iskolák igazgatóinak meghatározott időre szóló kinevezését előzte meg. Az Elnöki Tanács, illetve a minisztérium két évvel ezelőtt, 1974-ben kiadott rendelete arról intézkedett, hogy az oktatási intézmények vezetőinek ^llandó folyto- nosságú munkaviszonyát ötéves időtartamra szóló megbízásnak kell felváltania és minden lejárt ciklust követően újra meg újra meg kell vizsgálni munkájuk hatékonyságát, felelősségteljes szerepükre való alkalmasságukat. Megyénkben éppen úgy, mint az ország más területein, három év alatt tették általánossá a rendelet előírásait. Az igazgatók többsége most decemberben kapja meg a további alkalmaztatásra vonatkozó határozatot. radtságba kerül a megbízatásuk előkészítése, hát inkább lemondtak volna róla. AZ IGAZSÁG viszont az, hogy azokban az intézményekben, ahol a tantestületi demokratizmus élő, működő és hatékony közösségi gyakorlattá vált, ahol a vezetők személyes felelőssége nem csupán utasításokban, hanem a gondolatok és elképzelések közös megvitatásában is megnyilvánult, ott nem nyúltak hosszúra az előkészítés eszmecseréi. Ezekben az iskolákban — és ilyen volt a megyei tanintézetek többsége — nem kellett az igazgatóknak, a munkáltatóknak illetve a felügye- ' letet ellátó tanácsi szakosztályok képviselőinek szembetalálkozniuk váratlan problémákkal, nézeteltérésekkel. A demokratizmus ugyanis, amely nélkül az iskolák sem tölthetik be maradéktalanul szerepüket, már az eddigi gyakorlat során levezette és feltárta a vezetők esetleges hibáit. Segítségükre volt azok kijavításában, és közrejátszott a kedvező, nyílt munkahelyi légkör kialakulásában. KÖZISMERT tény, hogy a felnőtteknek .is tanulniuk kell. Ez alól a pedagógusok sem mentesek. Az oktatási intézmények igazgatóinak meghatározott időre szóló megbízatása egyben a tanintézetek belső demokratizmusának is fontos iskolája, amelyben mind a tanítók, nevelők és tanárok, mind pedig a vezetők közös padokban ülnek. Pavlovits Miklós Megújul Pápa főtere • Pápa Fő tere az ország egyik jelentős barokk jellegű építészeti emléke. Az idén hozzáfogtak a szép együttes helyreállításához. (MTI-fotó-KS) Az intézmények oktató-nevelő munkájának sokoldalú mérlegelése, belső élete, a vezetőkkel szemben támasztott hármas követelmény érvényesülése: azaz, emberi, szakmai és politikai szempontok alapján készítették el az igazgatók minősítéseit. A községi általános iskolák vezetőinek szakmai értékelése a járási hivatalok művelődésügyi osztályainak feladata volt. A munkáltatók, tanácsok vezetői ehhez csatolták saját észrevételeiket. A települések pártszervezetei is foglalkoztak a kérdéssel. Előbb az iskolai alapszervezetek vitatták meg az igazgatók munkáját, alkalmasságukat, és mondtak őszinte véleményt, majd ennek ismeretében a községi és a városi pártbizottságok is határoztak a jelöltek elfogadásáról. A VÉGSŐ DÖNTÉS meghozatalát megelőzően a tantestületek, illetve az iskolai szakszervezeti bizottságok is megvitatták az intézményvezetők eddigi tevékenységét. A kisebb településeken általában a községi tanácsok vezetői terjesztették elő a javaslatokat és kérték a nevelőket: mondják el véleményüket a tanintézetek vezetéséről. A tantestületi eszmecserék tanulságai sokrétűek voltak. A hozzászólások sok segítséget adtak maguknak az igazgatóknak is az alkalmazott módszerek, az esetleges hibák, illetve személyes erényeik megismerésére. A $®yilt-'és” őSsinte beszélgetések vagy, ,vjták hasznát a felügyeleti Szervek;' sőt a tanácsok is’érezhették, akik ezáltal jobban megismerték a pedagógus közösségek munkáját, az iskolák életének napi problémáit. És még egy fontos dolog: felszínre kerülhettek eddig lappangó nézeteltérések, egyéni vagy közösségi problémák. Ezek feltárása, megvitatása az egész közösség számára előnyös volt. EGYESEK azt gondolhatják, sok volt a hercehurca az igazgatók kinevezése körül. Hiszen annyiféle szerv, fórum, bizottság foglalkozott az utóbbi hetekben- hónapokban a vezetők, illetve az iskolák ügyeivel, hogy a pedagógusok egy kissé már „rá is untak”. Sőt, az érintett igazgatók közül néhányan arról beszéltek: ha tudták volna, hogy ennyi fáFILMJEGYZET Prémium • A vállalati pártbizottság ülésének résztvevői. Ezt a kitűnő szovjet filmet megelőzte a híre. Sót a televízió jóvoltából maga a színdarab is. Ráadásul a szovjet film ünnepi hetének programja is régen lefutott, amikor a kecskeméti premiermozi műsorára kerül Szer- gej Mikael jan filmje. Ez azonban semmit nem von le értékéből, sőt inkább táaabb és többszörös összehasonlítási lehetőségeket ad a mozi- nézők számára, akik egyébként legtöbben televíziótulajdonosok is. A film az ismert történetet valós üzemi környezetbe beágyazva kitűnő szereposztásban adja elő. A rendező tulajdonképpen az első lépést a siker felé a szereplőgárda nagyon gondos megválasztásával tette meg. Egészen új oldaláról ismeri meg a magyar közönség például a film főhősét, Potapov brigádvezetőt, illetve Jevgenyij Leono- vot. Eddig ezt a kissé görnyedt lartású, mackós járású, vastagnyakú tömzsi emberkét mint könnyű vígjátékok hősét üdvözölhettük a mozivásznon. Most súlyos drámai mondanivaló hordozójaként látjuk viszont. Egy- egy gesztusa, őszinte reagálása pillanatok alatt felforrósítja filmbeli környezetében a légkört, soha egyetlen túlzó mozdulata nincs, szerényen, szinte szemérmesen „meséli el" hogyan derítette ki, hogy a filmbeli nagy építkezésen milyen módon károsítják meg a becsületesen dolgozni akaró brigádtagokat, hol, miért és mikor nehezítették a termelést szervezési-vezetési hiányosságok és ki ezekért a felelős. Mihail Gluzskij, aki a tervosztály számokkal zsonglőrködő vezetőjét alakítja, az eddig legtöbbet foglalkoztatott szovjet filmszínészek közé tartozik. Alakított már frontról visszatérő egyszerű frontkatonát, lelkiismereti kérdésekkel küzdő tudóst, most pedig meggyőzően, sőt kimondottan rokonszenves külsőségek között egy valódi, tőről metszett, negatív figurát. A darabban a tervosztály vezetője úgy leplezi a szervezetlenségeket, a tervlemaradásokat hogy az általa összegyűjtött számadatok lényegében a nagy építkezés „sikereit’’ is bizonyítják. Mindezt barátságos mosolyok, néha szen- bcdélyes kitörések, érzelmi viharok közben úgy teszi, hogy egy- egy pillanatra maga a néző is hitelesnek érzi a számok rutinos zsonglőrjének valóságot, leplező érveit. Ragyogóan felépített alakítással ajándékozza meg a nézőt Armen Dzsiparhanjan. Az eseményeknek első felében egy kimerültségével küzdő, minduntalan clbóbiskoló, komor munkásembert lát a néző. Csak akkor élénkül fel a szeme, gyorsulnak fel a mozdulatai, amikor bevallja, hogy Potapov brigádjában dolgozik az ő fia is, így tehát tud a mese drámai középpontját képező elhatározásról, mely szerint a brigád visszautasítja a jogtalanul odaítélt prémium átvételét. Az ő fia is közöttük van. Az építkezés központjában álló kopott irodaépület körül pedig, míg bent a falak között parázslik a vita, zajlik az élet. Hatalmas dömperek dübörögnek el a víztócsáktól tarkított utakon, az alkonyi égen repülőgépek zúgnak át, egy-egy munkás bukdácsol a kusza földhányásokon a vasgerendák dzsungeljében, közben bealkonyul és äz eleredő eső csepp- jei dobolják az egyre feszesebb vitához a ritmust. Szergej Mikaelján filmje ragyogóan sűríti a cselekményt, egyetlen felesleges mozzanata sincs és úgy tágítja ki ennek a vitafilmnek nevezett alkotásnak a távlatait, hogy közben szemünk csak néha-néha hagyja el a nyolc főszereplő által benépesített irodát. A film bátor hangon szól azokról a hiányosságokról, bajokról, melyekkel akárhány vállalatnál szembetalálhatják magukat az emberek. A társadalmi hibákra frissen reagáló agitatív tálalás azonban mentes minden tételszerűségtől, s így a társadalom minden rétege számára könnyen megközelíthetővé teszi a legel- vontabb igazságokat is, jobbító szándékkal és harcos rábeszélő erővel. A párhuzamos mondatszerkesztésről Az előző cikkben a mondat- szerkezetet megszakító helytelen közbevetéssel foglalkoztunk. Az ott közölteket további példákkal egészítjük ki. A következő mondat szerkesztője papíron gondolkozott: „A jelentős többletköltséggel járó — ennek fedezetét az üzemigazgatóság vállalta magára — plusz feladat teljesítése hosszabb időt vett igénybe.” A mondat alanyi vészét (a jelentős többletköltséggel járó plusz feladat teljesítését) nem iett volna szabad szétszakítani. A közbevetett mondat a plusz feladat teljesítésére vonatkozik, tehát olyan dologra, amit csak később közöl a mondat, A helyes megoldás az lehet, ha a közbevetést kihagyjuk a mondatból, és a mondat végére tesszük. Ezt a mondatszerkesztést párhuzamos mondatszerkesztésnek is nevezhetjük, mivel az egymásután következő gondolatokat egyszerre, egy mondatban közük. Ugyanilyen a következő mondat is: „Nagyon jellemző rá az a levél, amelyet George Barit román újságíróhoz írt — egy tavaly megjelent kötetben olvashatjuk e témáról.” Két gondolatot gyömöszöltek egy mondatba. Nincs más mód: külön mondatban közöljük, hogy az illető valamilyen témáról levelet írt George Baritnak, utána pedig azt, hogy ez a levél hol olvasható. Ez is ilyen mondat: „Péter János a megérkezéskor adott nyilatkozatban a lengyelországi tárgyalásokat — amelyen átfogó véleménycserét folytattak a kétoldalú kapcsolatok helyzetéről és fejlesztésének távlatairól, továbbá időszerű nemzetközi kérdésekről — rendkívül hasznosnak, eredményesnek minősítette.” Jobb lett volna, ha először a közbevetés Inélküli mondatot közölték volna. A közbevetést külön mondatban így lehetett volna folytatni: Ezeken a tárgyalásokon átfogó véleménycserét folytattak... Hasonló ez is: „Jóllehet a csoport nem zárta le a kérdést, a magyar javaslat alapelveivel — amely szerint minden Európai országot, valamint az Egyesült Államokat és Kanadát meg kell hívni a konferenciára — a résztvevők egyetértettek.” Javítása könnyű: elhagyjuk a kiemelést, és a mondat végére szorult alanyt és állítmányt előbbre hozva, nem törjük szét a mondatot. Körülbelül így: ...nem zárta le a kérdést, a résztvevők egyetértettek a magyar javaslat alapelveivel, amely szerint... A következő mondatot azzal lehetne jobban élő nyelvivé tenni, ha a négy igevonzat közül a közbevetés után a mondat végén magányosan szomorkodó negyediket előbbre hoznánk. „Nosztalgiával emlékezik vissza mon- góliai útjára, a hatalmas fennsíkokra, az erős tiszta levegőre, amelynek különös összetételéből adódóan a hegyek gyönyörű barna, narancssárga színekben pompáznak — ez természetesen csak egy optikai csalódás eredménye —. a nyugalomra.” A nyugalomra határozót kell előbbre hozni, akkor a többi rész helyén maradhat: „Nosztalgiával emlékezik vissza mongóliai útjára, a hatalmas fennsíkokra, a nyugalomra ...” A gondolatjelek közötti részt külön mondatba kellene írni: „Ez természetesen csak egy optikai csalódás eredménye.” Még egy mondatot idézünk csak. E fölött még a legnagyobb jóakarattal sem lehet szemet hunyni. Fejes Endre Rozsdatemetőjéről van szó. Az ismertetés hangsúlyozza, hogy Fejes szerint „a munkás tudatát is meghatározz a múlt.” A birtokos szerkezet szorosan egybetartozik (a munkásnak a tudatát). Ezt vágja ketté a közbevetés: „Azt. mutatta meg, hogy a munkás — sokszor összekeverjük a kispolgárral, mint ahogy valóban van átmenet is a két kategória között — tudatát is mennyire meghatározza a múlt...” Ezt a nagyon bántó, zavaró közbevetést feltétlenül külön mondatba kellett volna írni. Csak a mondat alapos átfogalmazásával oldható meg. Az előző cikk első példáit Fe- renczy Géza nyomán közöltük. Most az elrettentő példák közlése után az ő megállapítása kívánkozik a cikk végére: „Ha elszakadunk a valóságtól, abból mindig baj származik. Az igazi nyelvi valóság az élő beszéd." Kiss István A BERLINI RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA 9) Nyolc—tizenhét cv közötti gyerekekből áll a berlini rádió 140 tagú gyermekkórusa. Vezetőjük Manfred Rost (a képen). A világszerte ismert kórus az idén ünnepli alapításának 20. évfordulóját. (Panorama. DDR felvétele) (13.) — Jaj, kedves... — szólott Herminka — öreg szurdok, emberek ott nem mennek. Mondanak azt Pokol Tornáca. Ottan lakik maga ördögkirál, Cserni Pán, s lakik ottan ővele katona, neki szolgálja, bújt oda őhozzája, mert Göndör Lidi őtet keres. Lelkebolyong erdőben, nincs neki nyugodalom, szegénynek, sírjába ... Az asszonyok már sok bort elnyalogattak. mely itt termett a fákra kúszó direkttermő tőkén. Túlon-túl beszédesek voltak már, s olyasmiket fecsegtek könnyelműségükben, egymás borzongatá- sára, felhevülten az izgalomtól, amiket máskor még szavakban is jobbnak láttak messzire kerülni. Bormámorosan száguldoztak képzeletük szárnyán, akár seprűjükön a boszorkányok, ottfelejtvén a két lányt. A szurdokot járták, hol sose voltak. Babonából nem mentek arra, és nem is tudtak senkit, aki járt ott. A nép nem megy oda, elkerüli a tájékát is, de töviről hegyire ismeri, ki tudja, miféle hallomásból. Marisának is pontos tudomása volt a szurdok száz barlangjáról, s a folyosók útvesztőiről, melyek a barlangokat összekötik. — Ki oda bemegy, sohase onnan talál ki — mondta. A ba- bicska többet élt, így többet tudott Marisánál. Így szólt: — Száz nyílás, pokol száz kapuja. Mikor jön éjszaka, ott kicsap kénköves láng. Teréza is leírta a szurdokát, érzékletes szavakkal, nagy képzelettel, mely imádságoskönyvekbe való szentképekből táplálkozott, és amely szentképek a mélység lakóit ábrázolták a kárhozat birodalmában, szakadékok sötét mélyén, fejük fölött függő ferde sziklákkal, melyek mint Damok- lész-kard, leszakadással fenyegetnek. — Szikla tetejéről fenekét nem látod — mondta Teréza —, lent szuroksötét, ott van már pokol. — S míg beszélt, röstelkedve nevetgélt, és sietett magyarázkodni Lonci előtt: — Mondanak népek ilyen csacskaságokat. — Nem lehetett tudni, maga mennyire hisz a csacskaságokban. Herminka haragudott Terezára. — Nem csacskaságok — mondta, vékonyka hangja reszketett —, egy ember odamerészkedte tetőre, lenézte pokolba, de futotta ő mindjárt onnan, ördög akarta lerántani, látta maga szemivei... Marisa lelkesedett: Ok Is maguk szemükkel látták ördög vasajtóját mikor a Vaskapu-sziklán cserkészutat sepertek a nagyvadászathoz. — Sokan láttak azt. Ördög kincseskamrája van ott, bent őrzi ördög. Ahol van hét bükkfa. Teréza is megerősítette, hogy látták a vasajtót, hét lakat volt rajta, de senki se nyúlt hozzá. — Ó, Bözse — vetette a keresztet Herminka —, Isten irgalmazz nekünk, azt valaki művelne! Ördög szabadulna falura, illető muszáj ülni helyére, őrizzen kincset holtáig. A babicska is keresztet vetett. És Marisa is és Teréza is, mert kötelezőnek érezték. Anyicska most se mozdult az utcai lámpa reszketeg fényhálójában. Az asz- szonyok mind ránéztek: Magukban talán így szóltak, beletörődve: „Mai fiatalság.” A babicska emlékezett, hogy fiatalabb korábán ő is járt a hét bükkfánál. Mohát szedni mentek az erdőbe, mert jó pénzt adtak érte, és akkor egészen odáig jutottak. De tovább nem mentek, mert ott van már a szurdok két kőhajításra, a bükkfáktól jobb kéz fele. Terézia és Marisa bólintottak, s azt mondták, ők se mentek tovább, és nem is tudnak senkit, aki arrafelé merészkedett volna. Herminka arca sötétebb volt a konyha sötétjénél, az aggodalom sötétlett rajta, mert — mint mondta — nagy bátorság a Vaskapuig is menni. — Ott van széle Cserni Pán birodalmának, innen van név: Vaskapu ... Lidi tam nyemózse doiszty... — mondta Herminka, miközben Teréza felállt, hogy villanyt gyújtson, és töltsön a kan- csóba. Ekkor fordult meg Anyicska is, hogy kipillantson az ablakon. Lonci is kipillantott. Az utca üres volt, nem ült már senki a villanyoszlop alatt, a lámpa fénykörében. , Teréza felkattintotta a villanyt. A szemek vaksin hunyorogtak, s a lányok mozgolódni kezdtek. De Herminka mindezzel nem törődött. — Lidi sohase oda nem mehet- te — csipogott. — Valaki bátor kihoz neki katona, szegény feje megnyugod ... Lonci a beszélő töppedt, aszalt- szilva-fejében gyönyörködött; a babicska sóhajtott sárgán, kopáron, kiugró álián két, fénybe mártott szőrszál mozgott; Teréza a bort csobogtatta, míg Marisa ide-oda ingott a széken, és reménytelennek tartotta a dolgot. — Ki oda ugyan menne utána?... Kinek van bátorsága?! Nagyokat sóhajtottak erre, s a friss bor kellemes hűvösségét ízlelgette nyelvük. Bizony nem jutott eszükbe senki. Lonci régen forgatott egy kérdést, most előjött vele. De előbb Anyicskára kacsintott. — Aztán ha az a katona annyi embert megtámadott... — szép Szeme hamisan összeszűkült —, hogy lehet, hogy egyet sem ölt meg... a Lidi óta? Az asszonyok némileg bárgyún néztek Loncira, borvirágos képpel. Tán fel se fogták a kérdés értelmét. Lonci két ujja ágasába helyezte állát. — Vagy megölt? Kit? Anyicska belenevetett a tényé- * rébe. Az asszonyok pedig borukba húzódtak. Bajos lett volna megmondani: hallgatásuk sértettség-e. vagy ködös emlékezetükben kutathattak inkább áldozatok után. 11. — Dajkamesék — mondta oda- kinn a lépcsőn Anyicska és nevetett. Kéz a kézben, ugrálva vették a fokokat. Majd a képzeletbeli kapun és kerítésen kívül Anyicska azt mondta: — De ők már ilyenek... — Hát persze — felelt Lonci zihálva, mert futólépésben igyekeztek a buszhoz. Az utolsóhoz, mely kilenc órakor indul. Anyicskáék kurta kis utcájában szuroksötét volt, éppen attól az egy szál villanykörtétől, mely a sarkon hunyorgott, és amelytől a környék még kühaltabbnak tűnt. Anyicska, fogta Lonci kezét, és elől igyekezett, a gidres-gödrös gyalogúton, és hátraszólt, ha vigyázni kellett á lépéssel. Vakon eljárt itt. Százszor is megtette már az utat a kilences buszhoz. — Alszik minden — mondta Lonci, hangját önkéntelen lefogva, belesimítva a környezet csendjébe. — Egy városban azért... — No, csak fülelj — szólt Anyicska, pillanatra megállt. S hallani lehetett az ismerős brummogást — a távoli nagybőgőét —, amely délután az erdő csendje fölött dongott. És Lonci megremegeüt. — Gyerünk — suttogta. A lámpa alatt betértek az öreg utcába, ahol a vízmosta gömbölyű kövek fehéren világítottak, és ahol kétoldalt sűrűn összebújtak a sötét és néma házak. Itt-ott szüremlett ki csak világ, az utcai lámpák mostoha fényei pedig nagy messzeségből üzengettek egymásnak. Sehol egy lélek. Sietve lépkedtek a köveken, s cipőjük kopogásától zengett az utca. Lonci nem tudott szabadulni a tudattól, hogy megint az erdei patakmederbe tévedtek, immár kikeveredhetetlen. Elhaladtak egy szalmahajas diófa gyomverte udvarán, melynek csontvázágai feketén rajzolódtak a csillagos égboltra, temetői fuvallatokat bocsátottak az útra. Hűvös kapualjak' és pinceablakok lehelnek ily kúszva- lopakodva a járókelőkre. — No, itt lakik egy boszorkány — súgtá Anyicska, és derű féhylett a szavában. Akár egy idegenvezetőnek, ki mindazzal a kuriózummal szolgál, amit az idelátogató vár. Hűvös volt, Lonci összerázkódott. Anyicska mondta a bédekkert: — Száz macskája van, s éjfélkor emberi hangon sírnak a diófa ágain... Lonci csaknem elhitte. Ebben a leselkedő sötétben. Ebben az alattomos csendben. . Az élet tán szekrényekbe bújt és ágyak alá. Tán nincs is élet. Mint az üveg- ■ hegyek közt, melyek visszazengik hátborzongatóan a holt pusztaság csendjét... (Folytatjuk.)
