Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-11 / 293. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1976. december 11. December 10-re befejezi idei tervét a nyomda lajosmizsei üzeme Földes Istvántól, a kecskeméti Petőfi Nyomda lajosmizsei üzemegységének vezetőjétől érdeklődtünk a napokban: — Mikorra várható az idei terv befejezése? — Ebben az esztendőben 30 millió forinttal kellene hozzájárulnunk a vállalati terv teljesítéséhez, ennél azonban többre vagyunk képesek. December 1-ig 29 millió forintot teljesítettünk, ami azt jelenti, hogy 10-e után már terven felül fogunk dolgozni, s a túlteljesítés várhatóan eléri majd a 3 millió forintot. — Milyen megrendeléseken dolgoznak? — Üzemegységünk fő profilja a csomagolóeszköz. Az Izsáki Állami Gazdaságnak 3 ezer díszdobozt készítünk, amelyekbe a gazdaságban két üveg pezsgőt és egy poharai helyeznek, s így kerül a vásárlókhoz. A kisvárdai Szeszipari Vállalat részére rövidesen útnak indítjuk a Club Brandy-s díszdobozok utolsó szállítmányát, s ezzel túlteljesítjük az 5 ezer darabos megrendelést. Ezenkívül a Habselyem és Kötöttárugyárnak az idén több százezer ingdobozt készítettünk, s kapott tőlünk csomagolóeszközt az édes, valamint a gyógyszer- ipar is. — Egyéb termékeket is gyártanak? — örülünk annak, hogy hozzájárulhatunk a gyermekek megajándékozásához. Termelésünk mintegy 25 százaléka ugyanis társasjáték. Most a negyedik negyedévben, a közelgő ünnepekre való tekintettel ezekre különös gondot fordítunk és a 9 féle társasjátékból kereken 50 ezret juttatunk Télapó kezeügyébe. Igen keresett a Gazdálkodj okosan játék, ebből a napokban adjuk át az utolsó 3 ezer darabot. — Az év elején szó volt egy új profilról?! — Igen május óta már három géppel végezzük a húsipari vállalatok megrendelésére a műbél címkézést. Hatalmas karikákban érkezik hozzánk a műbél, a gépek rányomják a megfelelő —a vállalat, valamint az áru nevét és árát jelző — címkét és elvégzik a méretre vágást is. Ebben az esztendőben mintegy 8 millió méter műbél hagyja el üzemegységünket, jövőre pedig szeretnénk elérni a 20 millió méteres teljesítményt. • Keserű Sándorné. a Kállai Éva ezüstkoszorús szocialista brigád tagja díszdobozt készít. — Minek köszönhetőek a jó eredmények? — Részben a szocialista brigádmozgalomnak. öt kollektíva 62 tagja vesz részt a szocialista munkaversenyben. Terveinket eredetileg 169 dolgozó munkájára terveztük, közülük azonban jelenleg 32-en GYES-en vannak. A termelésben résztvevők tehát minden elismerést megérdemelnek teljesítményükért. O. L. KI FÜT BE, KINEK? LEVELEK, TELEFONOK, VÉLEMÉNYEK Hideg van kint - hideg van bent „Abban bíztunk, hogy ha felépül az új fűtőmű, megszűnnek a panaszok. Így látszik, hogy a reményeink nem váltak be. Itt a tél, bár még korántsem nagy a hideg. A lakások viszont már hidegek. 18—19 fok körül van a szobákban, a konyhában 15 Celsius sincs. Gondolom, az ingatlankezelő vezetősége isi tudja, hogy a Széchenyivároobalni van a legtöbb gyerek. A házgyári lakásokban meg éppenséggel nagyon sok apróság él és — fázik. A na- jpokban a gyermekorvos azt tanácsolta, az egyik kisgyermekes mamának, hogy télre próbáljon meg gyermekeivel jobban fűtött lakásba bekéredzkedni. A 18—19 fokban állandóan náthásak, köhögnek a gyerekek. A Madách téri rendelőben megjelentek legalább 50 százalékban házgyári lakásokban élőknek a gyermekei. Hiába fűtünk villanymeiegítővel, ami igen alaposan megemeli a rezeinket, attól még nem lesz meleg. A csöppségeket Türdetni, tisztába tenni is kell. A jelenlegi hőmérséklet még felnőtt embernek is kevés, nem hogy az állandóan fekvő csecsemőnek.” Elhatároztam, hogy e cikk írásánál, nem említem név szerint a benne szereplőket. Teszem ezt azért, mert úgy tűnik, nem egyes emberek panaszai hangzottak el, hanem az egész városrész — a kecskeméti Széchenyiváros — lakóinak véleményét sikerült rögzítenem. Ami kiderült, az az: hideg van kint, és hideg van bent, a lakásokban is. Előkerestem egy régebbi lapszámot is. „Szerintem igaza van a szakembereknek, akik hitelt érdemlően tudományosan megállapították, hogy az a 20—23 fok közötti az igazi, amihez, ha akar, akkor fűt az ember, ha meg nem, akkor legalább nem engedi ki az ablakon1. Ez az utóbbi legalább megtakarítás” — a Petőfi Népe november 10-i számában jelent meg az írás. Nem hinné az ember, hogy mennyi levél érkezett rá. Volt. aki tudományosnak ítélt érvekkel hozakodott elő, mondván, hiába nyitja ki valaki a gáz csapot és égeti a gázt, mert azzal csak a levegőt melegíti. Másvalaki meginvitálta a cikk szerzőjét: nézne körül a lákás- sában, s töltene ott néhány órát, biztos elmenne a kedve a vicceléstől, lévén összehúzná tagjait a hideg... Érkeztek sorra a telefonok is. „Szerintem — mondta valaki a telefonba — valami gépek ülnek a hőközpontban. Beprogramozták őket; hogy üljenek és ne csináljank semmit. Lehet, hogy a papíron kihozzák azt az eredményt. hogy az átlaghőmérséklet szabványos. De más a papír, meg megint más a meleg. Azokkal a papírokkal kellene itt tüzelni, hátha jobb lenne itt az idő...” „Nevetséges — az asszony, akivel beszéltem, felháborodva mutatta a hőmérőt. —■ Egyszerűen nevetséges. Nézze meg, tizenhat fok. És ez még csak a szobában van. a konyhában még annyi sincs. Lassan ott tartok, hogy télikabátban kell főzni. A pénzt meg fizetjük a KIK-nek, mintha mittudomén miféle urak lennénk itt a jól fűtött lakásban. Jól fűtött? Tizenhat fok?” „Megfigyelésem alapján, itt nem fűtenek. hanem pazarolnak. — Idős, nyugdíjas tanárral beszélgetek. Mutatja a feljegyzéseit. Rub- likákban ott az eredmények, két hétig írta rendszeresen a hőmérsékletet. — Délelőtt, amikor általában jó az idő — úgy tíztől tizenkettőig — rettenetes a meleg. Még az ablakot is ki kell nyitni. De úgy 6 és nyolc között — reggel — majdhogynem a lehelet is meglátszik. Délután és este szintén nem emelkedik a higanyszál még a 19 fokig sem. ÉS ez így is marad, éjszakára is. Ha azt a' pluszt, amit fölöslegben délelőtt fűtenek, elosztanák délutánra, estére meg reggelre, nem lenne itt probléma. Dehát — ki igazodik el a fűtőkön? Ki fűt be, kinek, ez itt a kérdés... Bár lenne konvektorom, nem lenne gondom.” A Széchenyivárosban Kecskemét lakosságának jelentős része lakik. Űj, összkomfortos otthonokban, központi távfűtéssel alig fűtött szobákban. Egyre több a hurutos, náthás megbetegedés, mind többen kényszerülnek táppénzre menni gyereküket ápolandó. Mi a jobb? — Kérdésünk, természetesen költői. — Ha kellemes az idő. és senkinek semmi baja sincs, vagy ha hideg van, és panaszkodnak az emberek, szidják a fűtőket? A választ tudjuk. Az illetékesekét pedig — intézkedésekről — várjuk. „A MAGYAR SZABADSÁG NÉMET DALNOKA” „A PUSZTÁN TEREM A SZABADSÁG” Német írók a magyar pusztáról Sárguló lapokat böngészek. Egy kopott könyv lapjait nézegetve eltűnődöm a régen- volt dolgokon. A könyvet, melynek tartalma a mai olvasót is érdekelheti, Dukány Mária írta évtizedekkel ezelőtt, Pécs városában. Ebben a szerző mindazokat a tudományos és regényes leírásokat gyűjtötte egybe, amelyekkel így vagy úgy német írók formálták saját hazájukban a rólunk és országunkról kialakult képet. Illetve nem az egész országról, hanem csupán annak egyik érdekes tájegységéről, az Alföldről. Hetven kötet könyvből és legalább két tucat korabeli folyóiratból ad bőséges ízelítőt a mindvégig izgalmas olvasmányélményt nyújtó kötet. Pillantás a régi századokra A németek között Freisingeni Ottó írt legelőször rólunk, 1147- ben. Hogy mennyire nem nyerték meg derék őseink a külföldi utazó tetszését, mutatja, hogy csodálkozik: „A jó isten hogyan adhatott ilyen pompás országot olyan szörnyetegeknek, mint a magyarok”. E véleményéhez a sok ismert, számukra kedvezőtlen történelmi tény is hozzájárult; ez érthető. Jóval később Theodor Tsche- ring vetődik el az Alföldre. Ö az első aki nemcsak észreveszi a magyar puszta, e táj érdekességét, szépségét, de ír is róla. Ugyanez nem mondható el egy Christoph Seipp nevű íróról: bizony cseppet sem látja szépnek a pusztai világot; sőt. A későbbiek során egyre-másra látnak napvilágot némethonban az olyan művek — elsősorban útijegyzetek és földrajzi leírások —, amelyekben szó esik a magyar Alföldről. August Ellrich magyarul is beszélt, és bejárta az egész országot. Könyvben számolt be élményeiről. A múlt század első felében többek között Haus Normann, Ottó v. Pirch és Friedrich Vhle írta meg könyvben a tapasztalatait. S gondolom, így utólag nem az őseinkre, hanem inkább a szerzőre vet rossz fényt az, hogy Pilckler Muskau herceg „primitív kultúrájú népnek” nevezett bennünket. Pásztortűz, vihar, délibáb A későbbi művekben különösen sok szó esik a pusztáról, a pusztai életről. Vásárok, halpiacok nyüzsgő képei elevenednek meg az olvasó előtt. Baja város és a Duna neve is többször előfordul a már sárguló lapokon. De leginkább Kecskemét, s a környező alföldi világ tárgyai és eseményei szerepelnek az útleírásokban, riportszerű beszámolókban. Vhle szerint a Tisza „a magyarok kedves folyója”. S egy Löher nevű szerzőnek feltűnik, hogy mennyire tiszták a magyar falvak. De a bírálat hangján is szólanák az itteni viszonyokról a külhoni írók. R. Bergner például igen kemény szavakkal ítéli el a korabeli közlekedési viszonyokat: „A magyarok sarat sárra halmoznak, és ezt útnak nevezik”. Az alföldi vihar, a szép látványt nyújtó délibáb, a pásztortűz és a futóhomok részletes megjelenítése is állandóan napirenden volt. Az egyik jó szemű, író Schaw a természeti képek nem egyszer költői ábrázolása mellett a munkára is figyel. Azt jegyzi fel, hogy a Tiszán „napbarnított edzett tutajos legények szállították a fát, a Bácskából pedig a gabonát, melynek Szeged volt a főpiaca.” Milyennek látták a pusztát ? A mai olvasó számára is érdekes lehet, hogy a régi német szerzők itteni utazásaik közben milyennek látták a pusztát. Néhány idézet jól szemlélteti ezt. Vogl szerint a puszta „végtelen, nyugodt”. S a pusztai szél Le- vitschnigg állítása alapján „mintha koldus zúgolódása lenne”; s az ilyen tájon „a szél vadul túrja a földet, mint mikor valaki elveszett kedvesét keresi”. S a puszta — írja Humboldt — „a végtelenség érzetével árasztja el a kedélyünket”. A. Franki meg azt irta, hogy „a pusztán terem a szabadság”. Ám a legszebb mégis a kitűnő Lenau szárnyalóan lírai leírása: „Valahol egy pásztor furulyázik ismeretlen, különös dalokat, amelyeknek dallamát a viharban süvítő vagy halkan dúdoló pusztai széltől tanulta”. Aki Bajáról indult el Érdemes folytatni' a sort. Württemberg Sándor verseket írt az Alföldről; Henrich Vierordt költeményei az itteni cigányokról szóltak; (ő Szegeden élt egy ideig); a szintén szegedi Klem Hugó szemléletes novellákban örökítette meg pusztai élményeit; s a filozófus Nietzsche is költeményekbe írta alföldi benyomásait. S rajtuk kívül még sokan — W. Richter, J. G. Kohl, F. Körner és mások — számoltak be különböző műfajú írásaikban a pusztán szerzett élményeikről. A sok — egymásétól eltérő színvonalon alkotó — német szerző közül hárman különösen kedvesek lehetnek számunkra. Moritz Hartmann például akit jogosan neveztek el a „magyar szabadság német dalnokának”. Ö lefordította Petőfi műveit is német nyelvre; s lapjában „Éljen Kossuth! címmel írt cikket a forradalom idején. Vagy méginkább az a népszerű író, költő, Beck Károly, aki Bajáról indult el; ahol gyermekkorát töltötte. S akiről azt irtják a Világirodalmi Lexikonban, hogy „érdemlegesen írt a magyar alföldi életről”. A magyar parasztság, a nép ügyének szószólója volt. Ezt egész életművével bizonyította. Dukány Mária külön fejezetben számol be kötetében arról a sokirányú és szoros kapcsolatról, mely Lenaut a német költőt az Alföldhöz, a pusztához kötötte. Még az Amerikában írt versei is ezt példázzák. Babits Mihály szerint „a muzsikát magyar földről hozta”. Tény az is, hogy Lenau előbb írt költeményeket a magyar pusztáról, mint a magyarok. A Nádi dalok és az Erdei dalok című ciklusa is erről árulkodik; előttünk, kései olvasók előtt is. Munkásságát Petőfi is elismerte. Befejezésül ide írjuk azt a szép és érdekes mondatot, amit a nagy német költő fogalmazott meg az alföldi benyomásai alapján .,I§ten a pysztät,; euVÍlúg ,.teremtése fölött érzett egyik bánatos percében -dobta a világba”. Varga Mihály A szovjet filmművészet jövője A szovjet filmművészek szövetsége a művészi-, a dokumentum- és a tudományos filmgyártás több mint ötezer képviselőjét egyesíti az ország valameny- nyi szövetségi és autonóm köztársaságából. A szövetség 1965- ben jött létre, s legfőbb szerve a kongresszus, melynek egyik legfontosabb feladata a szovjet filmalkotások eszmei-művészi színvonalának emelésé. A szövetség nagy súlyt helyez az alkotó tevékenységhez szükséges legkedvezőbb feltételek megteremtésére, s ezen belül különösen a fiatal művészek támogatására. A fiatal szovjet filmművészek fesztiválja immár hagyományossá váltak. Az alkotás, az alkotó együttműködés új témákat, új területeket követel magának. Ezt a célt szolgálják a szovjet filmművészek szövetsége és a szocialista országok hasonló szövetségei közötti egyre szorosabbá váló kapcsolatok. A közös eszmei-művészi plattform, a közös cél az az erő, amely hatalmas távlatokat nyit az együttműködés előtt. (Budapress—APN) (11.) Még nem vették észre a lányokat — eltekereghettek az erdőn. De a lányok rögtön észrevették Zsabkát, s nem mertek többé hátranézni. Halántékuk kigyöngyözött a gondolatra, milyen nyugodtan jöttek az árokban, s közben meglephették volna őket. Most már csak templomot nézték, mely ott állt előttük a dombon. Tornya barátságosan intett elébük a kék égről. Szemükkel belekapaszkodtak, és biztonságban érezték magukat. Lépteiket kellett csak szaporázniuk. A temető a templomnál is közelebb volt, s ott már emberek is voltak, akik hozzátartozóik sírját ápolgatták — ez ünnepnapjukhoz tartozott. — Oda nézz! — hallották a hátuk megett. — Áz anyátok!... — Ez bosz- szankodó hang volt, a Zsabkáé. Mintha azt mondta volna: „Ezek kibabráltak velünk!” A két lány megnyújtotta a lépést. Dombnak fel, kapkodva szedték a levegőt. Zsabkáék a nyomukban, kitartóan füttyent- gettek. Be kellett ennyivel érniük, mert mások is jártak már erre. A, temetőben a füttyögéseket is elhagyták, de a lányok érezték, hogy nem tágítanak a sarkukból. ..Azért szemtelenség” — gondolta Lonci. Az emberek a sírokkal törődtek nemigen figyeltek rájuk. A temető és a templom után, a domb kopár, köves hátán egyenesen beszaladt az út a házak közé. De itt szerencsére nem győztek köszöngetni ennek is, annak is, mert faluhelyen mindenki ismeri a másikat, s az úton most különösen sokan jártak, mert jöttek haza a futballpályáról. A házak előtt kispadon ültek az öregek, beszélgettek, pipázgattak, és megnézték Loncit. A farmerét, a dzsekijét. Nem látszott, hogy túlságosan újság lenne nekik, csak az ünnep miatt. Zsabkáék még itt is szorosan a nyomukban voltak; mintha hozzájuk tartoznának. A nyúlfarknyi utcácskába azonban már nem jöttek be utánuk. Megálltak a sarkon, az egyetlen villanyoszlop alatt. Lonci csak az udvaron engedett ki magából egy hosszú sóhajt. Mintha ideáig visszatartotta volna a lélegzetét. Éppen felléptek a korlát nélküli betonlépcsőre, mely, mint valami Noé bárkája, az egyetlen szilárd talajnak tűnt a leskelődő veszedelmek óceánjában, már csak azért is, mert a portának kerítése sem volt. — Nahát, ilyen helyen nem élnék — mondta. — Micsoda szörnyűséges alakok! — Majd hozzátette: — Itt percig sincs biztonságban az ember. Anyicska nevetett. Igaz, csak halványan. — Pedig azt mondta reggel: „Édes kis fészek”. Lonci úgy nézett rá, mint a marslakóra. A tükörtiszta konyhában üldögéltek az asszonyok, bor mellett, sütemény mellett, tele megbeszélnivalóval. Marisa jött el meg Hermina néni, a komaasszony, ki mindennap itt ült, és tudósasz- szony hírében állott. Hiszen tudhatott is eleget, mert még a bá- bicskánál is öregebb yolt. Matej Jánhoz ment,' az asztaloshoz, hogy megbeszélje vele a parkettát. Mindenki parkettáztatja a lakását, halad a világgal. Matej sem akar lemaradni. De elég rég elment Jánhoz, bizonyára együtt továbbmentek, s kikötöttek a kocsmában. — No, itt vannak kislányok — örvendezett a babicska, s mindjárt büszkélkedett Loncival a vendég asszonyoknak. — Kis barátnő városi. A kis barátnő kezet rázott városi módra, de máris nyugtalanság fogta el. — Jaj, hát nekem megy már biztosan a buszom — mondta, és kilesett az ablakon. Zsabkáék a villanyoszlop alatt ültek, őrizték az utcácska kijáratát. Anyicska látta Lonci arcát, és ő is kilesett. — Elmégy a későbbivel — mondta. — Istenem, mikor kerülök haza! — Sóhajtva ült le Lonci a székre, amit Terézia a szobából kihozott. Anyicska is, ő is újra kinéztek az ablakon. A magas konyhai ablak oda- tekintstt éppen az utcai torkolatára, s a szürkületben a villany- körte éppen kigyulladt. Zsabkáék a fény alatt ültek, s úgy látszott, sohasem akarnak onnan felkelni. Az asszonyok folytatták, ahol abbahagyták, míg Lonci ujjai a farmer zsebét tépdesték idegesen. Anyicska is így játszogatott a kezével; s inniok is kellett meg enniük, pedig tulajdonképpen tűkön ültek. A beszédekből nem sokat értettek. Figyelni se tudta, de még az előzményeket sem ismerték. Hermina néni szerint azt a fekete macskát meg kellett volna fogni, a lábán vágást csinálni, és másnap megláthatták volna, ki volt, a vágásról a lábán. Sokára rakták össze, hogy egy Ondrej nevű embert elédesgettek a feleségétől, s az illető nőszemély fekete macskává változva járkált a házukban. Lonci csak az ablakot leseget- te, és fel se fogta, hogy vérbeli boszorkányhistóriát hall. — Hát aztán hol jártatok, mit láttatok? — kérdezte Teréza a lányokat. Néhány szóval elmondták a mulatságot a futballpályán, a tisztesség végett inkább, mert a mesélgetéshez nem sok kedvük volt. Mikor az erdei keresztet említették, és úgy hogy a patakmederben jöttek haza, az asszonyokban meghűlt a vér. A szürkületi homályban is látni lehetett a sápadásukat. Pedig a lányok csak mellékesen említették a dolgot, és még hiányosabban szóltak róla, mint a többiről. Egyáltalán nem említették Zsabkáékat. A szűkszavúság Anyicskától eredt, mert ő tisztában volt a hatással. Lonci különösen a babicskán csodálkozott. Hogy mosolya eltűnt. Azt gondolta pedig, kikaparni se lehet a ráncai közül. — Nem jó fiatal lánynak arrafelé járkálni — mondta Hermina néni fakó hangon. Szavát csend követte, míg újra csak ő fogott bele. Fejcsóválva. — Anyicska, Anyicska... ti nyevies Göndör Lidi?! Kto bola? — Viem — mondta Anyicska, s engedelmes mosoly mögé húzódott pogány szívével. Bűntudatot illett éreznie, amiért Loncit oda vitte. A szürkület birtokba vette a konyhát S az öregasszonyok birtokba vették a szürkületet. Mintha két lámpást gyújtottak volna, s a fejek fölött birtokba vették volna a teret. A babicska és Hermina arca a szokottnál erősebben sárgállott, a helytelenítés viharától dúltan. Míg Terézia és Marisa szinte elbújtak a rossz lelkiismeretükkel, mert nem volt még feledve, hogy nekik van a rovásukon. — Maga nem hallott, kedves — fordult Herminka a vendég lányhoz, csont-bőr ujját kinyújtva felé. — Ez kell fiatal lányoknak jól odafigyelni. Göndör Lidi ki ő. Az volt nagyon szép lány, katona meggyilkolta árokba. Volt neki haja hosszú, szőke. Ako Anyicska... Anyicska odanyúlt a hajához, ideges ujjával a vállára görbülő fonatot morzsolgatta. — Katona hajával megfojtott őt. Mikor megtalálták, haja neki nyakra volt tekerve. Szoknya volt nyakába, ahogy őt illető megmocskolta. Holtába. — A búcsúra jött be a faluba — mondta Mariska, amire a babicska is bólintott. — Volt Péter—Pál, ako teraz. De ahogy kimondta, a szó is elsápadt fogatlan szájában. Herminával egyszerre vetettek keresztet. — Pána Boha! — mondta Herminka. — Éppen máma az volt!... Teréza is, Marisa * is belesápadtak. Teréza gondolatban magához ölelte a lányát, szeme nedvesen függőt rajta: „Milyen jó, hogy már itthon van”. Anyicska érezte a szemeknek ezt a féltő, aggodalmas ölelését, a fogadalmat a tekintetben: „Soha magam mellől el nem engedlek”. Érezte, és elfordította kissé fejét. De annyira nem merte, hogy lesütött szemének útjába beleessen az ablak, melynek üvegén az az egy szál villany- körte remegve esett darabjaira. — Laktak ők bent erdőbe, apa néki volt erdész — folytatta Hermina. — Mikor ő születte, mamicska neki meghalta, bábaasszony messze lakta faluba. Doktor? Azt mink nem is láttunk ... (Folytatjuk.) )
