Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-10 / 292. szám

1976. december 10. • PETŐFI NÉPE • 5 „Sej, szellők, fényes szellők!...” A dal azok­nak is ismerős, akik nem tar­toznak a haj­dani népi kol­légiumok köte­lékébe. de egy­idősek, azonos érzelműek és indítáisúak vol­tak a fényes szelek nemze­dékével. Velük együtt dalol­ták és hitték, hogy „holnap­ra megmozgat­juk az egész világot!” Har­minc évvel a népi kollégiu­mok megszer­vezése után, már arról is képet alkothatunk, hogy a fel- szabadulás után felnevelődött új, népi értelmiség hogyan váltotta be a hozzájuk fűzött reménye­ket. mit valósított meg ifjúkora szép elképzeléseiből ? Erre teremt most alkalmat, a néipi kollégista (képzőművészek kiállítása, a Magyar Nemzeti Ga­léria termeiben. Már a megnyitó ünnepségen külön figyelmet ér­demelt. Mozdulni sem lehetett, annyian jöttek el a hajdani kol­légisták közül, hogy lássák egy­mást, felelevenítsék! az emlékei­ket és együtt örüljenek a sike­reiknek. Hozták a családot is, a gyerekeket, akik most annyi idő­sek, mint a szüleik lehettek kol­légista éveikben. Az összetarto­zás szép példája, az ifjúkori ideá­lok megvalósításának bensőséges ünnepe volt ez a találkozás A bemutatott képek, pedig azt a szellemi önállóságot, az alko­tói légkörnek azt aá elkötelezett­ségét, ugyanakkor szabadságát is tükrözték, amiben ez a nemze­dék felrievelkedett. Minden kép­zőművész más és más stílust kép- , visel, de valamennyi alkotáson érződik a tehetség és a hűség, a közösség formálását célul tűző, szocialista eszményekhez. A volt népi kollégista képzőművészek ma. pályájuk delelőjén tartanak, kor szerint művészeti életünk de­rékhadához tartoznak. Azonos ne­veltetésük mellett, az alkotómű­vészet különböző útjain járnak, a társadalomban elfoglalt helyük sem egyforma. Van közöttük rajztanár, főiskolai docens, ki­állítás rendező és üzemi képző- művészeti szakkörvezető, a Nép- köztársaság érdemes művésze, sőt Kossuth-díjas is. A hazai megbecsülés, sőt jóné- hányuknál a külföldi elismerés is bizonyítja, hogy jó volt az alapozás, lehetett rá építeni. Pe­dig amennyire szép, annyira ne­héz is volt a „honfoglalásuk”. A hőskorszakot idéző faliújságokról nemcsak az olvateható le. hogy ezekből a fiatalokból nem hiány­zott a vidámság és a harcos, őszinte kezdeményezés, hanem az is. hogy a tehetségükön és a lelkesedésükön kívül semmit sem hoztak magukkal. A kollégiumi években kellett pótolniuk mind­azt, amit azelőtt nem tanulhat­tak meg, Sokuknak még a dol­gozók iskoláját is el kellett vé­gezniük, érettségi bizonyítványt szerezniük, miközben már rend­• Kurs Béla: Népitánc. • Balra: Somogyi Árpád: Veres Péter. • I.enn: Séday Mária: Szász Ildikó portréja. szeres képzőművészeti stúdiumo­kat folytattak. Mindezen túl pe­dig a szocialista együttélés ma­gasabb rendű formáival is kísér­leteztek. Az első rajzvonásoktól, a mai munkásságukat ábrázoló műve­kig vezető út fényes történelmi tanulsága annak, hogy a fényes szelek korának friss lendülete, művészi szabadsága tartós, ma­radandó értéket teremtett. A Dé- si Huber Istvánról, Derkovits Gyuláról, Nagy Balogh Jánosról elnevezett kollégiumok egykori növendékei mind megtalálták atet a helyet, ahol képességeikkel ízlés és a közgondolkodás pallé­rozásához. Bláski Jánosi, a Képzőművé­szeti Főiskola tanára. Csohány Kálmán, Feledy Gyula, Gross Arnold és Würtz Ádám nemzet­közileg is elismert, magas szín­vonalat képviselnek grafikáikkal. Szívesen gyönyörködtünk az új- kécskéi születésű Jánosi Sándor napraforgóiban. Az asztalosból lett képzőművész, négy éve kap­ta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Kovács Ferenc útja Kiskunfélegyházáról vezetett a Derkovits-kollégiumba és a Kép­zőművészeti Főiskolára. Monu­mentális szobrai, az ország 16 he­lyén tekinthetők meg, jelenleg az Iparművészeti Főiskola docense. Kóthay Ernő, egy évig a Rudnay Gyula szabadiskola növendéke volt Baján. litt kezdte tanulmá­nyait a bajai születésű Novák Lajos is, akit Olaszországban ezüstéremmel, idehaza Munká- csy-díjjal tüntettek ki. Szabó La­jos képei átülő sikert arattak Milánóban, Rómában. Párizsban, Londonban, Krakkóban, Moszk­vában és Kecskeméten. Szurcsik János, Hercegszántó szülötte, egyike legtehetségesebb képzőművészeinknek. Három kép­pel szerepel a kiállításon. Dózsá­ja csupa erő, izzás, lobogási Esti tanyáját és a( kapuban beszélgető falusi asszonyait viszont csupa sűrű árnyék fonja körül, ben­sőségesen érzékeltetve a falusi életét jellegzetes hangulatait. A látottak, bizonyára mindenkit meggyőznek majd arról, hogy a volt népi kollégisták nemcsak új szellőkön érkeztek, de új szí­neket is hoztak napjaink kép­zőművészetébe, Tudásukkal, em­berségükkel és tehetségükkel ma is gazdagítják társadalmunkat. • Szabó Lajos: Klonka brigád. (Fotó: Kotroczó István.) Vadas Zsuzsa Kocsis István drámái a Radnóti Színpadon Siker a fővárosban .4 Túrlat az utcán és a Bolyai estéje a Radnóti Színpadon hangos sikert aratott. A szerdai főváro­si bemutatón az erkély lépcsőin is üllek. A két zseniális festő ví­vódását ábrázoló mű két szereplős, de a dolog lé­nyegét tekintve mégis mo­nodráma. „A dráma for­máját kyíönben döntse csak el á drámai hős”, irta a Pesti Műsorban a Kecs­keméten jól ismert kolozs­vári szerző. A Vincent Van Gogh és Gaugain életének megvilágító pillanatait, ön­vizsgáló, öngyötrő meditá- lását felidéző mű két hőse közösen viseli az éhezés kínjait, együtt keresik a művészet értelmét és még­is iszonyúan egyedül van­nak. Külön-külön néznek szembe — ki-ki a maga módján — küldetésükkel; Vincent Vang Gogh és Gaugain képtelen kilépni egyénisége, sorsa burká­ból. Találóan állapította meg Berkes Erzsébet: „Lé­nyegében valamennyi drá­mája egyetlen személy küzdelme önmaga megket­tőzött énjével. A konflik­tus tehát mindig egyetlen emberé.” A Radnóti Színpadon Dobai Vilmos rendező ar­ra törekedett, hogy érvé­nyesítse a Kocsis-művek — a kecskeméti előadások során is tapasztalható — természetét. Egymás köze­lében de sohasem együtt kereng a két bolygó, csak a festőif tehetség, az önki­fejezés /kényszerének von­zása kapcsolja össze sor­sukat. Darvas Iván (Vin­cent Van Gogh) úgy hang­súlyozta világmegváltó, már-már mániákus, a mű­vészi alkotást eszköznek tekintő küldetéstudatát, hogy a festő sem 3zorult háttérbe. A két szenve­dély együtt őrölte erejét, szította teremtő kedvét. Más Gaugain él a köztu­datban, mint amit Besse­nyei Ferenc megjelenített, de a kalandos sorsú mű­vész jelentőségét így is érzékeltük, így is öntör­vényű drámai hős. Sinkovits Imre egyszer­re volt zseni, csillagokig szárnyaló hitű tudós és el­esett, megbántott, csalódott esendő öregember. Kaposvárott Radó Gyula rendezésében adták elő Kocsis István Bolyai es­téje című művét. A ma­tematikust Rajnoha Adám alakította. A néhány esz­tendeje Kecskeméten Pi- róth Gyula kiváló megfor­málásában látott Bolyai estéjét jövőre Rajnoha Adómmal a televízió is sugározza. Különösen Szép jubileumra kaptunk meghívót az elmúlt na­pokban: fennállásának 25. év­fordulóját ünnepli — egy egész héten keresztül a kecskeméti út­törőház! Huszonöt esztendővel ezelőtt. 1951 december utolsó napjaiban nyitotta meg kapuit a megye- székhely központjában az a ház. amelybe immár a következő ge­neráció is helyet kapott! Az akkori megyei Népújság sárgult példányait lapozva meg­találjuk a megnyitóról szóló szűkszavú tudósítást: „Üttörőhá- zat kaptak a kecskeméti pajtá­sok, amelynek megnyitóján meg­jelent a megyei pártbizottság tit­kára, és a szövetség főtitkárhe­lyettese is. Az ünnepség és a rö­vid műsor után a pajtások és vendégek nagy érdeklődéssel te­kintették meg a ház könyvtárát és a szakköri helyiségeket, ame­lyek közül a technikai szakkö­rök iránt mutatkozott a legna­gyobb érdeklődés.” A ház nagysága azóta sem változott, de a hat szakköri szo­ba és a nagyterem alkalmas volt arra, hogy évente 30 ezer úttörőt fogadjon, 700 őrsvezetőt képez­zen. Akik úttörőként jártak ide évekkel, évtizedekkel ezelőtt most ifivezetőként, felnőtt veze­tőként tevékenykedjenek ugyan­ott! Az egyhetes, jubileumot kö­szöntő program is ennek jegyé­ben született, ennek tiszteleté­re állították össze. December 13-án, hétfőn dél­előtt nyitják meg azt' a gyermek­rajzokból, szakkörökön készült tárgyakból összeállított kiállítást, amelynek „Otthonunk, az Üttö- rőház” — címet adták. Különös jelentőséget tulajdo­nítanak ' annak a műsoros bemu­tatónak, amelyre az Üttörövezetú című folyóirat munkatársait is meghívták, hiszen nekik is ré­szük van abban, hogy a kecske­méti úttörőházat módszertani központtá fejlesztették. Itt ké­szült immár ötödik alkalommal a Kisdobos rajvezetők módszertani füzete, amelyet hazánk minden alsó tagozatos nevelője használ munkája során. Valamennyi felnőtt vezető, aki az elmúlt negyedszázad alatt az úttörőházban dolgozott meghívót kapott a december 16-án, csütör­tökön sorra kerülő fogadásra. Ter­mészetesen a köszöntőt azok mondják, akik jelenleg kisdobo­sok, illetve úttörők. Tisztelettel adóznak majd valamennyiül; előtt, hiszen ők voltak az elsők, akik irányt mutattak a kom­munista gyermekszövetségbe tö­mörült pajtásoknak! Novomeszky Istvánná előtt, aki 23 esztendeje szakkörvezető az úttörőházban — különösen mélyre hajtják a jel­képes zászlót. Vajon hány szá­zan, ezren köszönhetik neki az életutat formáló élményeket, mi­ket szakkörén kaptak? Pénteken, december 17-én, ifivezetők, csapatvezetők talál­kozását szervezték meg. Hangsú­lyozva ezzel az ifi vezetők mun­kájának fontosságát azt, hogy a csapatok vezetői, a rajvezetők bátran vehetik igénybe a fiatal, jól képzett ifik munkáját! Hagyományosan, az idén is a nagyteremben állítják majd fel azt a nagy fenyőfát, amit közö­sen díszítenek fel a pajtások, hogy együtt tekintsék meg a csapatok ajándékinűsorát! Az Üttörőélet ugyancsak kö­szönti a kecskeméti Szalvai Mi­hály úttörőházat a szép jubi­leumon, az Együtt — Egymásért jelmondatú esztendőben. Szép volt az elmúlt 25 esz­tendő, emlékezetes valamennyi­ünknek. Igaz a hely szűkös volt, csak nagyon pontos időbeosztás­sal fértek el valamennyien, a szakköri tagok éppen úgy, mint a vezetőképzésre érkezők. De el­fért mindenki — és ez volt a lényeg! A tervekről nem szólni azon­ban egy ilyen szép jubileumon bizony hiba lenne!7 Nem titkolt örömmel írjuk le, hogy — ha az építkezés a tervek szerint halad — két esztendő múlva, 1978-ban már új, ennél sokkal tágasabb helyen rendezhetik meg a pajtá­sok a Télapó ünnepét! A belvárosban levő régi épület­ben — amelyet a megfelelő mó­don kívánnak átalakítani része­tekre — Simon Jenőné igazgató­nő tervei szerint még kerámia­szakkör létesítésére is sor kerül­het, mert kemence kialakításá­ra is van mód! A szakkörök kö­zött ott lehet majd a régen várt, kért, csillagászok szakköre, készülhet majd rajzfilm, a ki­csik, a kisdobosok pedig csak az ő részükre kialakított meseszo­bát kapnak majd! Ugye, nagyszerű ajándék ké­szül számotokra, pajtások! Selmcci Katalin Rejtvény fejtőknek E E L E X AA L N Á R 1 k O L A 1 T V Á N i n O N Y­A K V Á C S n n R n k F i U s 1 E E L k fi Kisdobosoknak is úttörőknek közöljük az itt látható betűrejt- vényt. Az üres négyzetekbe ír­játok be a megfelelő betűt, és egy jó tanácsot kaptok. A rejt- vény fejtők ezt a mondatot küld­jék be levelezőlapon szerkesztő­ségünk címére december 16 -lg. (Vigyázat, rövid a határidő!) A levelezőlap címoldalára Írjátok rá: Úttörőrejtvény. A megfejtők között tíz darab könyvet sorso­lunk ki. A nyertesek nevét a december 17-i Úttörőéletben kö­zöljük. (Címünk: Petőfi Népe Szerkesztősége, 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/a.) (10.) — Erdei kereszt. így hív­ják — mondta Anyicska. — Állati érdekes... És minek van ez itt? < — Régen itt van — mondta Anyicska, és keskeny vállát vo- nogatva kissé elgondolkozott. — Valami lányt meggyilkoltak itt régen... Valami katona. így be­szélik. Lonci megdermedt, s hátralé­pett a kőtől, tágra nyílt, rémült szemekkel. Az erdő csendje és árnyéka szorongó szíve ellen kelt; e két ellenséges marok fojtogat­ta, s arcán azétterjedt a félelem sápadása. Anyicska látta, s így nyugtatta: — Ö, nagyon régen volt ez! Mi még a világon se voltunk. — Menjünk innen — mondta tonci, kocogott a foga. Majd mi­kor elindultak, ezt kérdezte: — Te tényleg nem félsz? — Egy kőtől? — mosolyodott el Anyicska. — Ettől az egésztől... Igazán minden csodálatom a tiéd. Anyicska nem értette. — Ö! — mondta és névetett. — Ne butáskodj! — És ha most előlépne a kato­na? Anyicska Loncira nézett. S a néma erdő nézte őket a magasa ból, a bozótos árok felett. — Tudod, milyen régen volt az? Lonci ámulfi Anyicska szemé­nek derűjén, hangjának nyugal­mán, s egy kicsit megfogódzott benne. — Könnyű neked. Te vagy a vadon lánya. — s kényszeredet­ten nevetett. Nevetését, bármily halk volt, a kövek megzengették. Anyicska mosolyogva fogadta el a címet), melyet Lonci már másodszor aggatott rá, ámbár tö­rékeny alkatához sehogy se pá- szolt, de az erdőben otthon volt csakugyan. — Sokat járunk ide málnáznl — mondta —, ősszel meg gomba van. Rozsét is szoktunk gyűjteni. Azelőtt még mohát hortunk a piacra... Ismerem ezt a helyet. Kézenfogva lépkedtek a kiszá­radt meder kövein, a málnabo­zóttal sűrűn benőtt árok mélyén, s Anyicska magyarázta, hogy itt nincs más út, csak ez, és hogy a templomnál fognak kilyukadni. — Egyébként — mondta — tényleg beszélnek mindenféle bu­taságokat, hogy az a katona Itt bujkálna még most is az erdő­ben ... De hát hogyan lehetne igaz. annyi idő után? Lonci nem merte ijedelmét ki­mutatni. — Nem fogták el? — kérdezte. — Átfésülték érte az egész er­dőt — mondta Anyicska. — No de ez nagyon régen volt, mondom. Még a háború előtt... Azóta már előkerült volna... — Siessünk — kérte Lonci gyönge hangon. Gyorsabban kezdték szedni a lábukat, s míg szótlan igyekez­tek, a kavics ropogott csak vissz- hangosan a talpuk alatt. Anyicska hirtelen megállt, erő­sen megszorította Lonci karját. Akkor Lonci is megállott. Visz- szafogták a lélegzetüket. És hal­lották a kavics ropogását, jóllehet ők nem mozdultak. — Látod! — súgta Lonci sírás­ra álló szájjal, szemrehányó ré­mülettel. Anyicska gyors pillantást ve­tett az árok bozótos partjaira, s már be is húzta Loncit a sűrű és szúrós indák közé, ahol egy hasadék várta őket. Itt erős kézzel lenyomta bénult barátnőjét. — Pszt — súgta, szájára tette ujját. Fodros selyeminge meg- megugrott szíve heves dobbaná­saitól. Hangok hallatszottak, s ő tud­ta, kié. Lonci csak az ing vad táncát nézte, s úgy érezte, a szalmaszál is kicsúszik kapaszkodó ujjai kö­zül. Lába elgémberedett a szűk helyen, kezét tüske szúrta, és csalán csípte, de lélegzetet se mert venni, nemhogy megmoc­canjon. A hangok közel értek. Lonci behunyta a szemét, és erősen a távoli fonodára gondolt, a val- cokra, ahogyan a vállukon cipe­lik, lila vagy piros fonállal. Majd hogy ez a kép elillant, noha ser* miképp sem akadta elereszteni, egy másikat erőltetett szemének leeresztett redőnye mögött. Egy­forma léptekkel járt oda-vissza, a fonógép kocsijával. Ezt, úgy tetszett, végtelenségig lehet csi­nálnia. Igaziból is végtelenségig járnak a gép kocsija mögött, ki­lométereket oda-vissza, lábújjhe- gyen, míg reszket a térd, és vas­tagon rátelepszik a lélekre az unalom. Most ez az unalom nagyon drá­ga volt. Jótékonyan zsibbasztó. Bárcsak valóságos lenne! Mert a térd is reszketett csakugyan, de egészen más valóságtól. A valóság ez a hasadék volt, s a közelítő hangok. S a fonoda, a gyár, a biztonság vágyva vá­gyott földje — sose érezte még így — elérhetetlen messze köd- lött, mint mesében az Óperen- ciás-tenger. Ajka hangtalan, kék vacogással ismételgette a fogadkozást, hogy soha erdőnek közelébe se megy, csak innen hazajusson. Ajkának mozgása hasonlított a templomi aszonyokéhoz, kik olvasójuk feke­te szemeit pergetik, s vele az üdvözlégyek szakadatlan sorát. Anyicska megszorította Lonci kezét. Forró és erős volt Anyics­ka keze. Lelket öntő. Négy-öt lépésre, kissé alattuk, a mederben három alak bukkant fel. A sziklás búvóhely mögül, a málnalevelek résein át is jól lát­hatták őket. És jól hallották, ahogy jönnek. Különvált a kavics ropogása a nagy szemű láncok csörgésétől, mélyéként a keresztek lógtak, és amelyek láthatóan parasztgazda­ságokból származtak. Az élen haladó keresztes lo­vag fényes sárgaréz láncot viselt. Ki tudja, hol tett rá szert, s a késre is, amivel játszott? — Itt kell nekik lenni — szólt hátra a lovagtársainák. Sötét, falánk birvágy lapult fürkésző tekintetében. — A Zsabka ... — rebbent meg leheletnyit a név Anyicska aj­kán. Ügy maradt az ajka mozdu­latlan, s a lélegzet megszorulva a mellében. Aztán lassan kiengedett, a blúz meglazult. A lovagok elhaladtak előttük, csaknem karnyújtásnyi­ra, a bozót függönye előtt. Hallani lehetett, hogy távolod­ókban azt mondják: — Csakis erre mehettek. Aztán a kavicsropogás is el­halt, a két lány összemosolygott. — Jó kis hely ez — mondta Anyicska az üregre, ahol meg­bújtak. — Sose találtak itt meg, amikor bújócskát játszottunk. — Mondom én, hogy a vadon lánya vagy —i szabadult fel újra Lonci, megjött a kedve. — Az erdő a te pártodon van. Mindketten nevettek. De Anyicska szájára tett ujjal fi­gyelmeztette Loncit, hogy azért óvatosan. Lonci csupa melegség, csupa elérzékenyült hangulat volt. — Szólj, ha butaságot mondok — érzelgett. — De te Anyicska is vagy meg Annus is ... Nálunk Annus vagy... És ha hazajössz, átöltözöl itthonira. Ég itthon Anyicska leszel... És teneked az erdő az itthon, meg ezek a he­gyek, mint a halnak aI víz... És az jutott eszembe, hogy mondjuk, elfelejtesz egyszer átöltözni, és akkor az erdő nem ismer meg, hogy te vagy az, az ő lánya, az Anyicska... Zagyvákat beszélek, mi? Anyicska mosolyogva bólintott. Anélkül, hogy tudta volna. mire. 10. Most aztán sietve elindultak haza. Futva szökdécseltek a köve­ken, a „nemjóbanjárás” útján, mint a falu tartotta. Szívük köny- nyű volt, csaknem könnyelmű. Ilyenek vagyunk elvonult vesze­delmek után. Amikor azt hisszük, hogy elvo­nult. A lányok azt játszották, hogy csak nagyobb kövekre léptek. így ugrándozva haladtak, s kacagtak egymáson, mikor egyensúlyukat vesztve lecsúsztak egyikről-mé- sikról. Aztán beatszámokat idéztek. Egyszer Loncinak, egyszer Anyácskának jutott eszébe újabb. Fogták egymás kezét, és ritmus­ra lengették. Megfeledkeztek az erdőről, s minden alattomosságairól. De miért is ne feledkeztek vol­na meg, mikor már egykettőre végén ia voltak az ároknak? Az árok ugyan tovább vitt ae erdő alatt, de ők felkapaszkodtak az útra. S nyomukban felkapaszkodtak Zsabkáék. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents