Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-30 / 308. szám

1976. december 30. • PETŐFI NÉPE • 8 A Megyei Művelődési Központ műsora 1977. január 2-től 8-ig 2-án, vasárnap 10 órakor: ME­SEFILMEK VETÍTÉSE gyer­mekeknek. 4-én, kedden 18 órakor: Be­szélgetés a SZÁZADUNK cí­mű tv-sorozatról. 5- én, szerdán 15 órakor: Isko­laszínház. VÖRÖSMARTY: CSONGOR ÉS TÜNDE. 17.30 órakor: Beszélgetés JAN- CSÓ MIKLÓS filmrendező­‘vei. 18 órakor: CSIKÓS NAGY MÁRTON kiállításának meg­nyitója. 6- án, csütörtökön 18 órakor: Szocialista brigádok klubjának nyilvános foglalkozása. FÓRUM Kecskemét város ve­zetőinek részvételével. 7- én, pénteken 15 órakor: KÖ­ZÉPISKOLÁS FILMKLUB. 18 órakor: Híres tudósok elő­adásai: A KÉMIA ÉS A ME- ZÖGAZDASÁG. 8- án, szombaton 15 órakor: FELNŐTT FILMKLUB. 19—22 óráig: TÁNCHÁZ. 1676 MUNKAKÖZÖSSÉG DOLGOZZA FEL A vastag rétegsor. Tószeg 1876-1976 Lapunk hasábjain időről időre beszámolunk a magyar régészet egy-egy érdekesebb felfedezéséről. Többek között tudósítást közöltünk a madarasi halmok ásatásairól, az ugyancsak itt talált honfoglalás kori emlékekről, elláto­gattunk a Mohács mellett talált avar falu maradványait feltáró tudósokhoz is, és rendszeresen követjük a ma­gyarság honfoglalását megelőzd alföldi népesség kutatói­nak munkásságát. A Szolnok közelében, Tószegen feltárt bronzkori tele­pülés lakóinak emlékei ugyancsak sok érdekességgel gya­rapítják történelmi tudásunkat. Egy évszáza­da annak, hogy bronzkori le­lőhelyéről vi­lághírűvé és fogalommá vált ennek a kis kö­zép-alföldi te­lepülésnek a neve. Tószeg ma Szolnok egyik város- környéki köz­sége, de az ős­régészet tudo­mánya a kö­zép- és délkelet-európai bronz­kor letelepült földműves civili­zációjának egyik alapfogalmaként használja. Felfedezése egybekapcsolódik a magyar régészet hajnalával. Ku­tatását, feltárását pedig kezdettől fogva nemzetközi összefogás és érdeklődés kíséri. 1876-ban Bu­dapesten rendezte nyolcadik kongresszusát a nemzetközi em­bertani és régészeti társulat. Rö­mer Flóris, a Magyar Történeti és Régészeti Társulat elnöke jó ösztönnel választotta ki bemutató ásatás színhelyéül Tószeget. A Laposhalom oldalából előkerült első leletek, melyeket a nagy kora tavaszi árvíz mosott ki és Márton Ferenc gyűjtött össze, felkeltette . .nemcsak Römer, ha­nem a kongresszuson résztvevő ^külföldi» tudósok figyelmét is. Néhányan, köztük Rudolf Virc­how, a berlini, Luigi Pigorini, a római, és Johanna Mestorf, a hamburgi egyetem professzorai (az utóbbi az első német múze­umigazgató nő) a kongresszus szünetében egyik vasárnap ellá­togattak Szolnokra, és „megásták” a Kucorgó-dombot'. Az akkor elő­került leleteket a vendégeknek adományozták, s így alapozták meg Rómában és Hamburgban az első tószegi gyűjteményeket. Ez csak kezdete volt annak, ami Tószegről a világba szétáradt. Tekintettel arra, hogy néhány évvel korábban fedezték fel a svájci cölöpfalvakat és az észak­olaszországi szintén cölöpszerke­zetűnek vélt bronzkori települé­seket, az úgynevezett terra ma- rékat, a külföldi tudósok — kü­TÓSZEG Römer Flóris vázlata a tószegi Kucorgó-dombról. lönösen Pigorini — meg voltak győződve arról, hogy Magyaror­szágon is ilyen cölöpfal vak nyo­mai találhatók végig a Tisza mentében, és ezek közül is az egyik legkiválóbb vastag réteg­soraival éppen Tószeg. Ettől kezd­ve a szakirodalom tószegi terra marénak jelöli. Ez a feltételezés azonban nem bizonyult helyesnek. Amikor 1906-ban Márton Ferenc fia, Márton Imjos, aki éppen 1876-ban született, tehát a telep tudatos megtalálásának évében, á Nemzeti Múzeum megbízásából rendszeres ásatásokat kezd, még a cölöpnyomokra figyel, mert meg van győződve arról, hogy itt valamiféle tóra, vagy tópartra épített cölöpvárossal áll szemben. Csak saját keserű tapasztalatai nyomán jött rá 1908-tól kezdve, hogy a tószegi telep nem egye­zik meg az észak-olaszországiak­kal, hanem a bronzkori lakóte­lepek egy egészen más típusába tartozik. Ezt a típust ma, egy arab kifejezéssel, telinek nevez­zük. Ami annyit jelent, hogy egy település az őshumusztól kezdve rétegenként őrzi az egy­másra rakódott kultúrák nyoma­it. (Kultúrának a régészet egy nép anyagi, szellemi hagyatéká­nak összességét tekinti). Ahhoz, hogy a kép teljesebb legyen, érdemes elmondani, hogy a bronzkor idején volt egy vi­szonylag békés és hosszú idő­szak, mintegy 4—500 év, amikor a mai földrajzi képben halom­ként jelentkező úgynevezett teli- települések kialakulhattak. (A tó­szegit i.e. 1800—1200 közé kelte­zik). Több száz év alatt felhal­mozódott emberi településnyomo­kat rejt egy-egy ilyen halom a vízjárta területeken, folyómedrek mellett, árvízmentes magaslato­kon. A régészek számára ezért hallatlanul fontos — innen a tó­szegi lelőhely iránti évszázados érdeklődés — a réteges telepek pontos megfigyelése, szondázása. A Laposhalom első ásatói még úgy gondolták, hogy a „terra ma­re” teljes neolitikus és bronzkori fejlődésünk emlékeit tartalmaz­za. Márton Lajos már világosan elkülöníti — s ezt a későbbi ása­tások is igazolják — a réteges település jellegzetes „redőzetei” alapján azt a négy fő periódust, egyben kultúrát, ami az egész alföldi bronzkori fejlődés időren­di alapjává vált. A nagyrévi, perjámosi, hatvani és füzesabonyi kultúrák, rétegso­rok leírását, időrendjének és kapcsolataiknak a felderítését a szomszédos telepek életével je­lentősen előmozdította az alföldi megyék régészeinek 1970-ben megalakult teli-kutató munka- közössége. A leletek öszehason- lító vizsgálata — s amire me­gint csak Tószeg a példa, az állatcsontanyag zoológiái feldol­gozása, mely a faunáról és a természeti környezetről ad képet — árnyaltabbá teszi az emberi társadalom előtörtének ismeretét, s egyúttal igazolja és fémjelzi a magyar ősrégészet tudományos liozzájárulását az európai bronz­kor-kutatáshoz. Ennek a folya­matnak jelentik egyik legtanul­ságosabb fejezetét a száz évvel ezelőtt kezdődött tószegi régé­szeti ásatások. Pálréti Ágoston TÖRTÉNET A SZERETETRŐL, A SZERELEMRŐL Erzsiké igazi mamája A bócsai la­kodalmat so­káig nagy. lel­kesítő élmé­nyeim között tartom számon. Az egymás­ra talált fiata­lok, a fészekra- kók látványa, a kezdés, a fel­hőtlen remény kivel nem fe­lejteti a csaló­dásokat, a gon­dokat, a meg­próbáltatáso­kat? Olyan jó ilyenkor min­denki ! A sze­retet elfödi a köznapi gyar­lóságokat; fel- ragyogtatja a valódi érdeme­ket. Gyakran ilyenkor derül ki. hogy mi­lyen áldozatra képesek embe­rek egymásért, testvér a test­vérért, szülők gyermekükért. Slzámomra a Kecskemét)— Halas közötti út mentén szerénykedő bócsai há­zikó az emberi tisztesség jelképé­vé vált.. Ott találkoztam özvegy Kása Józsefnével. Meghatott, elérzéke- nyült. örül fogadott lánya. Erzsi boldogságának, de sajnálja, hogy a kislány számára most már nem ő á legfontosabb. így van ezzel minden anya. Anyát mondok, no­ha a soltvadkerti asszony nem vér szerinti rokona a házasságkö­tését Bócsán ünneplő kislánynak. Nevelőmama, gondozásra fogad­ta. Környezetétől, az őt édesanya­ként tisztelő Erzsitől tudom, hogy sok igazi mamánál több szerete- tet kapott tőle a kislány. Kita­níttatta, rendesen járatta, beve­zette a konyhai művészet a ház­tartás vezetésének rejtelmeibe: jól előkészítette az önállóságra, ö maga sem dúskált anyagiak­ban, mégis takarékba tetette a gondozási segély egy részét, ké­sőbb szinte semmit sem kért a már kereső kislánytól lakásért, kosztért. Gyorsan növekedett a betét. if Á bócsai Tóthéknál összegyűlt rokonság, sok ismerős azon örven­dezik, hogy a fiatalok jóval köny- nyebben kezdik az életet, mint ők. Ha minden jól megy, egy-két év múlva áll a ház. Persze, ez sok lemondással, munkával jár. Ügy vélik, megéri. Az ifjú férj ügyes, szorgalmas embernek látszik. Tóth Laci előbb a lakatos szakmát tanulta ki, majd gépkocsivezetői jogosítványt szerzett. Tulajdonképpen mun­ka közben ismerkedett meg a fo­gyasztási szövetkezetnél dolgozó gépkocsivezető a soltvadkerti pék­üzem alkalmazottjával. Meglát­ták és megszerették egymást. Er­zsi születésnapján, június 22-én, vallotta meg Laci szándékát, egy hónap múlva eljegyezték egymást. Hirtelen ötlettel, a tavaszra ter­vezett esküvőt is előrehozták az ősz végére. Ezért gyűlt össze kétszáz em­ber, ezért szorgoskodott tizen­nyolc-húsz asszony az alkalmi konyhákban, ezért ért korai vé­get három birka, egy hízó, meg­számlálhatatlan baromfi. A csípős idő ellenére is kitűnő a hangulat, szorgalmasan mun­kálkodnak a zenészek Nagy Jós­kának mondják a prímást, a ve­zetőt, de én azt hiszem, a titulus pontatlan. Hétközben ő is, a zene­kar többi tagja is földön dolgo­zik. gyümölcsöst, szőlőt gondoz, állatokat nevel. A hétvégeken fölkerekednek és muzsikálnak. Ahol kérik, még sátrat is vernek — jó pénzért persze — és taná­csokat is adnak a nem minden­napi eseményhez. A népes vendégseregben ezút­tal is ott a községi tanácselnök. Szívesen jön, bár mindenhol el­várják tőle a példamutatást a menyasszonytáncnál. Általában „Adyt” helyeznek a kalapba, né­melyek kettőt is. Bizony, kiürül elnök elvtárs' bugyélTárisa, mire véget ér az őszi lakodalomsoro­zat. Efféle reprezentációt nem is­mer a költségvetés ... A főhelyen ül Tóth Imre és fe­lesége. A Bács-Kiskun megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatóját hivatali kötelesség szólította ide. Ilyen esetekben ő helyettesíti, képviseli az igazi apát. (Erzsiké csak akkor látta édesapját, amikor önálló kereső­vé vált és a bácsi fölkereste őt egy kis borravalóért.) Ajándékot is hoz és illő tisztelettel, szeretet­tel köszönti az if jú párt, az öröm­szülőket. „A szívem is elhozott ide. mert a sok áldozatkész ne­velőszülő közül is kiemelkedik az Erzsikét gondozó Kása néni. A kislány is nagyon rendes, szor­galmas. Eleven bizonyítéka an­nak, hogy a társadalom, a közös­ség és hivatásszerűen tevékeny­kedő gondozószülő összefogása, együttműködése megmentheti a lelki torzulástól az anya, apa nél­kül felnövekedőket. Hol van már az az idő. amikor „Árvácskaként” éltek a „lelencek”? Ki gondolná erről a vékony asszonykáról, hogy gyönyörűen kistafírozta Erzsit. Évekig nem lesz gondjuk fehér­neműre, ágyruhára. Sokszor hallani napjainkban a közönyösségről. írja meg, kérem, hogy ilyen Kása nénik is vannak a világon. Szerencsére, hirtelen­jében is jó néhány hasonlót tud­nék megnevezni. A lajosmizsei Sinka Kálmánná, a ballószögi Pó­lyák Zoltánná, a kecskeméti Fü- vesi Jánosné és Ácsai Pálné, vagy a tiszakécskei Tekes Jenőné (ma­ga is állami gondozott volt) igazi közösségi ember. A szomszédok rosszallóan néz­nek rám, miért vonom el a víg- ságtól aK igazgató elvtársat, az „állami apát”. Igazuk van. Olyan finom a Kiskőrösi Állami Gazda­ságtól szerződtetett főszakács ba­romfihúslevese, a petrezselymes töltelékű sült hús. hogy sose bo- csátanám meg magamnak, ha ezek élvezetében megzavarnám Tóth Imrét. Ráfér egy kis kikap­csolódás, ilyen sikerélmény, mert ezernyolcszáz állami gondozott ügyeit intézve, ennyi sors felelős­ségét vállalva, bizony sok a mun­kája, gondja. Az ilyen esetek ad­nak erőt számára és munkatársai számára a felelősségteljes mun­kához. Elbúcsúzunk a volt állami gon­dozott Tóth Lászlónétól és férjé­től. Azzal az elhatározással indu­lunk hazafelé, hogy újságíróként is igyekszünk megkönnyíteni a közösség védőszárnyai aflá került gyerekek sorsát. Ezernyolcszáz fiú. lány! Nem lehet sorsuk kö­zömbös számunkra. Heltai Nándor mmmmmmmmmmmmmsmmmmmmmmmmmmmmm (26.) Ügy jött fel, hogy mint mond­tuk, az erdő dolgait beszélték. De nem is az erdőét, hanem a szegény nép leleményét; aki most is meglopta az erdőt, hogy élni tudjon itt mostoha ölén. Szelíden meg kevésbé szelíden megcsapolta. Mert nemcsak gom- básfcott, meg a mohát gyűjtötte össze, hogy még abból is pénzt csináljon, meg a makkból meg a gesztenyéből, s a bogyókból. Az öreg igazgató régi dolgokat is tudott, érdekeseket. Amikor még úrbéresvilág volt, benn fog­laltatott az urbáriumban, hogy a kiszáradt fát a jobbágy hazavi­heti az erdőről. Ügy hívták ezt, hogy „faizási jog”. Hát a job­bágy aztán segített magán. Egy­szerre száradni kezdtek a fák, az erdő sízélén, ahol közelebb estek a portákhoz. Azt csinál­ták, hogy „meggyűrűzték” a fá­kat. — Ez afféle dróthurok volt a törzs körül — mesélte az öreg igazgató. — Ügy elszáradt tőle a fa, mint a parancsolat. S ekkor mondta Feró, hogy van ám ma is hurok az erdőn, minap is beleakadt egybe. A fiúk nevettek. Mindenki tudta, hogy Zsabkai vadászik hu­rokkal. Még Buda tanító is tud­ta. innen jutott eszébe, hogy nincs itt. — Csakugyan, mi van vele? — Beteg — mondták a fiúk. Buda tanító csodálkozott, s az öreg igazgató is. — Azt hinné az ember, hogy bottal se lehet agyonverni — szólott az öreg igazgató. Feró merőn nézte a szalonná­ját. A tűz visszatükrözött a sze­mében, bevilágította a homlo­kát. — Nem jár sehova, csak ott­hon fekszik — mondta. A fiúk is mondták, hogy vol­tak nála, és a fél arcát sose mu­tatja, azon fekszik. Befordulva a falnak. És senkire rá se. néz, csak úgy mond egy-egy szót. Nagyon megcsendesedett — mondta a hirtelenszőke Dombaj Gyurka kis hallgatás után, mi­alatt be-bevonták szalonnájukat a parázsról, kenyerükhöz dör­zsölvén ! — Énekeljünk — javasolta Hornyák Marci, mert kezdett a dolog unalmas lenni. Mindjárt rá is gyújtott: János bácsi pipája füstölög a világba ... ... János bácsi csak egy van, az se baj, ha fogatlan ... De igencsak magában énekel­te, noha a fiúk itt is, ott is fel­kapták, beledúdoltak. Pontosan egyikük se tudta. Hornyák Marci sem. pedig eleget hallják úton- útfélen a táskarádiókban. — No várjatok — szólt az öreg igazgató — majd és mondok egyet. Köhintett kettőt, reszelt az öreg húrokon. Bizony reszkete- gen, nyekeregve szóltak már. Hogyha nékem, hpgyha nékem száz forintom volna... Kis Pista, akinek a nagyapját még Malicskinak hívták, rozsét dobott a parázsra. Szép sárga láng csapott fel. hosszú nyelvek. S az arcok körös-körül fényesen lobogtak), világítottak. — „De mivel, hogy nincsen” — csatlakozott Buda tanító s ve­le a fiúk, s egyszerre feléledt a társaság —, fából van a kilin­csem, madzag a húzója!...” Ezt a sort megismételték, s nagyon jó hangulat tárnáit a tűz körül. — Hát azt tudjátok még? —• szólt Buda tanító, és elmerengve tekintett a tűzön túli sötétbe. Nagyon halkan kezdte, a szívé­ből: — „Kiszuca, Kiszuca...” — „Sztugyená, vogyicska... — mondták rá a fiúk máris, egy­szerre valamennyien. És ügyel­tek, hogy szép lassan mondják, és hogy ne is legyen nagyon hangos, mert úgy az igazi. Ég a szemek csillogtak, végig, amíg énekeltek. S ahogy erősödött a dal, az erdő zengve átvette, visszhangozta, a földeken szét­terítette. S a szarvasok és ólál­kodó disznók visszatorpanva hallgatták. Kegy sza tyana pijem, kegy sza tyana pijem, boli ma hlavicska, boli ma hlavicska. A fiúk kipirultak. S noha nem volt ott bor. úgy tűnt. mintha ittak volna. Egyikük órájára pil­lantott, s azt mondta: * — Mindjárt éjfél. — Messze még a reggel — mondta Buda tanító. S hogy el­hallgatott, közeli neszek hallat­szottak. 20. Mindnyájan hallották, s a ga­lagonyabokrok felé fordították a fejüket. Már a bokor zörgött, amelyik­nek csaknem a hátukat támasz­tották, s amelyik egyik ágával belehajolt a vaskádba. S akkor előlépétt egy öregem­ber Odajött a tűzhöz. A fiúk feloldódva, csalódottan nevettek. — Hát maga az, Ciprián bá­csi? — Álmélkodva látta Buda tanító az öreg Holub Cipriánt (kinek úgyszintén egybeesett szü­letés- és névnapjai, mint sokaké, a hajdan volt pap hóbortjából, ki megsokallta a Jánosokat, Pistá­kat és Marisákat.) — Eljöttem — mondta az öreg, inkább csak motyogta magának, befele a tűzbe, beljebb rugdosva egy gallyat, mely szélre esett, és nem tudott lángra kapni. — Na de Ciprián bácsi — mél­tatlankodott Buda tanító, fő-fő feje ennek az egész tűzőrségnek —, csak úgy imiksz-mimiksz ott­hagyjuk az őrhelyünket?! — Kicsikét csak jöttem el — motyogta Holub Ciprián ment­ségnek. A nyugalmazott igazgatónak a szája nem, csak a szeme somoly- gott. Kétfelől az arcinak mere­ven szögezték le a száját. — Véletlenül, csákúgy kérdem, nem a keresztútnál kell magá­nak helytállni, Ciprián? Holub Ciprián bólintott, inkább csak ide-oda mozgott a feje a tűz fölött. Maga sem érezte ele­gendőnek a dolgot, mert mo- tyogdált is utána valamit: — Ott én állom helyet, csak kicsike én eljöttem... Nem na­gyon Sokat), tekintetes igazgató úr A nyugalmazott igazgató pi- . ros arccal nevetett, s tenyerével hessegette el magától a címzést. — Ciprián. maga aludt? Ki­csike megváltozott ám világ! — S szájából a tört magyar beszéd, noha kedélyeskedésnek szánta, csúfolódásnak hatott. Csak az öreg Holubnaíc nem volt füle rá. Ebbe született, az efféle kedé- lyeskedő világba. Megszokta. A hirtelenszőke Dombaj Gyurka felfcönyökölt a fűben, rávigyor- gott az öreg Holubra. — Maga is fél a boszorká­nyoktól? Az öreg egy szót se szólt, a ta­lálat megzavarta. Valami fadara­bot keresett, hogy pipája tüzét a parázstól életre keltse, de nem talált. A szemek pedig kérdőn vára­koztak körös-körül. Várakoztak és mosolyogtak. S hogy hiába várakoztak, me­gint csak Dombaj Gyurka szólt: — No, mert itt van éjfél. Most palávereznek ott at boszorkányok az ördögökkel. Holub Ciprián vállat vont, nagy zavartan, a pipáját szortyolgatta. — Palávereznek? — kérdezte, s ártatlanul rájuk nézett, akár a ma született bárány. — Hát micsinálnak? — Mit azt én tudom — mond­ta Holub Ciprián. — Ne vicceljen. Ciprián bácsi — szólott Buda tanító is, s az ő szemében is benne lapult a mó­kás kedv —. hát az a láng, amit maguk mindig látnak? Pontban éjfélkor... Az nem. ott van-e a keresztútnál? — Ott mondának... — S fülig pirult Holub Ciprián, világért se vállalta volna a dolgot. — Az a kék láng, ami ott föl* csap. Pontban mikor tizenkettőt üt. Megnyílik ott a föld. Suhaj Gyúró is látta. Králik Franyo is, Dombaj Josko. a régi öregek mind. Ondrej minden éjjel látta. Ne mondja már, hogy csak ma­ga nem... Holub Ciprián oly kicsire zsu­gorodott, mint a tűzben égett em­ber, vakargatta a füle tövét. — Hallottam valami ilyen — motyogta —, igaz-e, nem-e, én azt nem tudok... Ja nyevigyel, nyics... — Ezt egy kicsit han­gosabban mondta, kerek beszéd­nek a nevetgéléssel szemben, mely körös-körül nyaldosta kis tűszúrásnyi lángocskákkal, égette az arcát. (Folytatjuk.) t Az örömszSlők. (Tóthék él Kin néni.) • Életük nagy napja. • Jobbra: a hetedbét határban kedvelt zenekar.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents