Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-23 / 303. szám

1976. december 23. • PETŐFI NÉPE • 8 ÜJ KÖNYV AZ ALFÖLDRŐL Nyilatkozik az író: Zoltán Zoltán A Forrás Könyvek sorozatban nemrégi. ben napvilágot látott dr. Zoltán Zoltán Bizakodó Alföld cí­mű kötete. A szerző sokáig a hírős vá­rossal szomszédos Cegléden élt, s ki­tűnően ismeri me­gyénket; jelenleg a budapesti közgazda- sági egyetemen ta­nít. Eddigi település- fejlődési, közgazdasá­gi és szociológiai jel. legű kutatásainak egyrészét szerkesz­tette egybe e mos­tani, kétkötetes mű­vében. A könyv megjelenése alkalmá­val a mű megszüle­tésének körülmé­nyeiről érdeklődtünk. — Mi késztette ar­ra, hogy megírja a könyvet, és hogyan jellemezné annak tartalmát, fő monda­nivalóját? — Szerintem a tá­jak élete is olyan, mint az embereké. Ha azokra gondolok, akik valaha itt éltek, s még inkább azokra, akik jelenleg is na­ponta a táj arculatát formálják, először az jut eszembe, hogy mennyi prob­lémával küszködtek. Úgy érzem, hogy ebben a művemben az Al­föld életregényének néhány fe­jezetét sikerült megírnom — a megtörtént drámai sorsforduló­kat is beleértve ebbe. — Másokkal együtt ön is igye­kezett ráirányítani a figyelmet arra, hogy erről a vidékről so­kan elmenekülnek. A kötetből azonban nem ez derül ki. — Igaz. Ugyanis az Alföldön sokat változott az emberek élete. A türelmetlen Alföldből mos­tanra inkább bizakodó Alföld lett, és ez nagyon jó dolog. A bekövetkezett nagymérvű válto­zásokat elsősorban az jellemzi, hogy ma már errefelé is lehet kultúráltan élni. Akik azelőtt vándorbotot fogtak, hogy másutt próbáljanak szerencsét, mostaná­ban sokszor azok is visszatér­nek. Egyáltalán nem jellemző ma már az elvágyódás. Az utóbbi hat-nyolc esztendőben annyit szépült, fejlődött e táj, hogy sza­vakkal alig lehetne kifejezni. — Most a fővárosban él, egye­temen tanít, levéltárakban ku­tat. Am sok éven át közvetle­nebb kapcsolatban volt az alföl­di emberek mindennapi életével. Ez is szerepet játszik talán a mű megszületésében? — Jó másfél évtizeden át az alföldi emberek nehéz, de na­gyon szép életét éltem. Együtt örültem velük, s ugyanakkor együtt dagasztottuk a földutak mélybehúzó sarát is. És sokszor bosszankodtam a maradiságon, a restségen, a koncepciótlanságon, amit oly sokszor kellett tapasz­talnom. — Könyvében azonban éppen a nagymérvű fejlődés kerül elő­térbe. A sok bosszankodás mel­lett legalább annyi volt az öröm is? — Pontosan így van. Emlék­szem, az első időkben még sok szakember értetlenül állt az Al­föld iparosítási terveivel szem­ben. Azt mondogatták, hogy ez merő álmodozás. A mai eredmé­nyek viszont mit bizonyítanak? Azt, hogy a legmerészebb álmo­dozóknak lett igazuk. — Hogyan látja a szakember és az író Bács-Kiskun fejlő­dési eredményeit? — Szerintem éppen Kecskemét és Bács-Kiskun talált magára az elsők között a táj alapvető át­alakítási munkálataiban. A szak­szövetkezeti mozgalommal, s a termelőszövetkezetek felvirágoz­tatásával éppen úgy felhívta ma­gára a figyelmet mint az önte­vékeny, kezdeményező tanácsi iparfejlesztéssel. — Sokszor és sokféleképpen tanúsította, hogy szoros szálakkal kötődik a hírős városhoz. Mit mondana erről? ........jdaaetöi r — Kecskemétet azért szeretem elsősorban, mert véleményem szerint ez a legalfoldibb város. Az volt régen, és az maradt az alapvető átalakulások időszaká­ban is. Akik itt éltek — ez vo­natkozik a mai emberekre is — az alföldiséget soha nem nyűg­nek, tehernek tekintették, hanem büszkén vállalták a nehéz ten­nivalókat. Akik ezen a tájon él­nek, azokban ma is megvan a futóhomok meghódítása idősza­kának rokonszenves pionir-szel- leme. A vezetőket és a lakossá­got ma is a tájbasimuló otthon­építés lendülete hajtja, vezérli újabb és újabb célok megvaló­sítására. Egyebek között ezt akartam kifejteni e könyvemmel. Talán sikerült. Varga Mihály MI TÖRTÉNT A VÁROSI PÁRTBIZOTTSÁG 1974. SZEPTEMBERI HATÁROZATA ÓTA ? Munkásművelődés Kecskeméten • A városi pártbizottság a kö­zelmúltban áttekintette a köz- művelődési feladattervek időará­nyos végrehajtását. Megállapítot­ták, hogy a IV. ötéves terv utol­só éveiben hazánkban végbe­ment gazdasági, társadalmi, kul­turális fejlődés, a helyes város- politikai elképzelések megvalósí­tása kedvezően hatott a közmű­velődésre. Az előrehaladást meggyorsítot­ta, kiszélesítette az MSZMP kecs­keméti bizottságának 25 hónap­pal ezelőtt elfogadottt közműve­lődési intézkedési terve. Bő két év távlatából nyilván­való, hogy a készítésekor össze­gyűjtött információk, elvégzett elemzések révén tudatosabbá, célszerűbbé vált a munka. „Rész­letesen, konkrét felmérések is­meretében tervezik a dolgozók politikai, szakmai képzését, az iskolázottsági szint emelésére, az olvasómozgalom fejlesztésére vo­natkozó feladatokat”, olvasható a városi pártbizottság összegezé­sében. Az elért eredmények tudatá­ban szólnak a még kihasználat­lan lehetőségekről, az itt-ott mu­tatkozó fogyattékosságokról, gon­dokról. • Országos probléma: az éves kulturális tervek készítésekor rendszerint nem ismerik a kul­turális alap összegét. Helyi gond: nincsenek mindig összhangban a vállalati központok és az itt működő gyáregységek közműve­lődési feladattervei, nem utolsó­sorban a tervezések eltérő idő­pontjai miatt. A vállalatok közművelődési feladattervei elkészítésének és időarányos végrehajtásának ta­pasztalatai című jelentés készí­tői szükségesnek tartják, hogy a pártszervezetek még következe­tesebben ellenőrizzék a végre­hajtás folyamatát. Kedvezően befolyásolja a hí­res város közművelődését a fel­tételek ugrásszerű Javulása. Vi­szonylag rövid időszakban több intézmény kezdte meg működé­sét. Megsokszorozódtak a lehe­tőségek. Az új Megyei Műve­lődési Központ előcsarnoka na­gyobb mint a korábban számí­tásba vehető művelődési ottho­nok, termek összterülete. Sok ú] népművelő állt munkába, többszöröződtek a költségveté­sek. • A Tudomány és Technika Háza, a Kodály Intézet külle­mében, felszereltségében méltó korunkhoz. A pártbizottság megvizsgálta, hogy a közművelődési intézmé­nyek miként foglalkoznak a munkásság művelődésével. Meg­állapításaik általában kedvezőek: elismerik a kezdeményező szán­dékot, a törekvést, de azt is rög­zítik, hogy még sok a teendő, az eredmények nincsenek min­dig arányban a fáradozásokkal. Sajnálatosan kevés látogatója van a múzeumoknak, a zenei ren­dezvényeknek, az értékes fil­meknek. A szocialista brigádok és bri­gádtagok tekintélyes csoportja csak alkalomszerűen művelődik, sok a formalitás a vállalások­ban és azok teljesítésében. Összefoglalták a politikai ne­velés tapasztalatait. Főként a nagyobb üzemekben tervezik jól a munkások ez irányú képzését. A korábbi e?er főnél többen; ezernégyszázan vesznek részt a pártoktatásban. Különösen ked­veltek és színvonalasak a mar­xista—leninista középiskola ki­helyezett osztályai (ZIM, Fém­munkás Vállalat, Mezőgép, MÁV, Volán). A tömegszervezeti oktatás össz­képe is kedvezőbb a korábbinál. A bejárók vagy külterületen dolgozók politikai képzése okoz gondot. A BÁCSÉP, a ZIM, a Fémmunkás, Mezőgép vállalat­nál jól hasznosítják a TIT-elő- adások tudatformáló hatását. Sajnos 37 üzemben, intézmény­ben nem igénylik a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat közre­működését. Mindinkább felismerik az ál­talános műveltség, szakképzett­ség növelésének fontosságát. Évente egy százalékkal nagyobb a szakmunkások aránya. Az 1971—72-es tanévhez viszonyítva háromszorosára emelkedett az általános iskolai oktatásba be­kapcsolódók száma. Most hét- száznál többen tanulnak esti vagy levelező tagozaton. A kö­zépfokú oktatás iránti igény is erősödik. A városi pártbizottság elem­zése és javaslatai szerint jobban kell szorgalmazni a cselekvő részvételt igénylő művelődési for­mákban (műkedvelő csoportok, szakkörök) való közreműködést. Mindenütt el kell érni, hogy cél­szerűen használják fel az üzemi kulturális alapokat. • Bizonyára meggyorsul a me­gyeszékhely kulturális fejlődése, a városi pártbizottság útmutatá­sa nyomán, s különösképpen a vállalatoknál végzett közműve­lődési tevékenység hatékonysága javul majd. Heltal Nándor A Megyei Művelődési Központ műsora december 24—31-lg KIÁLLÍTÁS Brit rajz és akvarell kiállítás. Megtekinthető: december 30-ig. HETI MŰSOR December 27-én hétfőn 15 óra­kor a színházteremben: ISKO- LASZlNHÁZ. Vörösmarty: Csongor és Tünde. Rendező: Ruszt József. Belépődíj: 10.— Ft. December 28-án kedden 10 órakor a színházteremben: VETÍTÉS FOKY OTTÓ RAJZFILMJEIBŐL GYER­MEKEKNEK. December 28-án kedden 18 órakor a földszinti előcsar­nokban: DISCO. Belépődíj: 10.— Ft. December 29-én szerdán 10 órakor a színházteremben: VITÉZ LÁSZLÓ ÉS A TÖB­BIEK. Kemény Henrik kép­művész, Bakó László színmű­vész bábműsora gyermekek­nek. Belépődíj: 5.— Ft. December 30-án csütörtökön 9 órakor az ifjúsági klub- helyiségben: BETŰ—RAJZ— AKÁRMI. Hegyi Füstös Lász­ló rajzos játéka. December 31-én pénteken 20 órakor a Megyei Művelődési Központ összes termeiben: SZILVESZTERI MULATSÁG. Belépés csak meghívóval. ÜNNEPI NYITVA TARTÁS: 24- én 18 óráig nyitva. 25— 26-án 10—20 óráig nyitva. 1977. január 1-én szünnap. január 2-án vasárnapi nyitva tartás. A CITERA ÚJRA MEGSZÓLAL... — Pista holnap disznóvágás lesz nálunk. Este meg egy kis bulit csapunk. Hozd el a cite- rát! — Jó komám, ott leszek. — De biztos? — Tudod, ha egyszer megígé­rem! > ' *1 ' Tr V Anotonnt'-I hnl A közeli és távolabbi szom- széd tanyákon., sok jó . barátja akadt Födi Istvánnak. Jo dolgos embernek ismerte mindenki, de ha szórakozni kellett, nem saj­nálta az érte megtett kilométe­reket. Egyszer csak vége lett a legényéletnek. Elmaradtak a jó barátok, szekrényaljába került a citera csak néhanapján vette elő a felesége és a maga szóra­kozására. Később már ez is elmaradt, amikor 1960-ban Bácsalmásra költözött és a MÁV-nál helyez­kedett el. Itt is elismerték jó munkáját, szorgalmasan dolgo­zott, hogy a közben megszületett Pistinek és a családnak is meg­legyen mindene. 1963-ban egyik napon felesé­ge hiába várta haza. Már fogy­tán volt a türelme, amikor ér­tesítést kapott: férjét üzemi bal­eset érte, mindkét lábát levágta a vonat... A hír iszonyatos volt. Először föl sem tudta fogni, majd úgy érezte, hogy minden elsötétül előtte. Még ma is megborzad, ha arra a napra gondol. A hitvesi szeretet ezután mutatkozott meg igazán. Jó ideig hátán cipelte a férjét, míg kézikocsit nem kap­tak. Fél év is eltelt, mire a MÁV- kórház utókezelőjében műlába­kat kapott. Az első „lábra”-állás sajgó fájdalmakkal járt. Igaz, csak 3 percig tartott, de örökké­valóságnak tűnt. Ügy érezte, hogy soha többé nem fog tudni járni. A roppant önakarat, szorga­lom és tenniakarás mégis ered­ményre vezetett. Födi István má­sodszor is megtanult járni. 1965- ben úgy érezte, hogy tovább nem tudja elviselni a tétlenséget. Je­lentkezett a MÁV-nál ülőfoglal­kozásra. Három évig kínozta ma­gát. Hiába, a műlábak érzéket­lenek. Többször elesett, mások segítették tálpraállni. Nem bír­ta tovább a bejárást, 3 év múl­va lerokkantosították. Soha nem hitte volna, hogy mily szörnyű a magányosság, a mozgásképte­lenség odahaza, amíg az asz- szony dolgozik, a gyerek tanul. Megpróbált állatokat nevelni, saját maga készített a serté­seknek önetetőt. Földre ülve pa- lánfázott, hogy elűzze a hosszú délelőttöket. Egyszer a szekrény­ben keresett valamit, amikor ke­zébe akadt a citera. Percekig nézte mozdulatlanul, majd a mu­tatóujjával megpendítette az egyik húrt, s máris lefogta. A fiatal éveiben oly sok örömet je­lentő citera most hamisan szólt. Régen volt már felhangolva. He­lyet csinált az asztalon, s né­hány perc múlva már minden húr engedelmeskedett. Mire ha­zajött a család, vidám citera- hang töltötte be a szobát. Este lefekvéshez készülődtek. Az asszony rendet csinált, de a citerát a világért sem tette vol­na vissza a szekrénybe. Egyik nap a véletlen összehozta őt a bácsbokodi citera zenekar egyik tagjával/ aki meghallgatta ho­gyan játszik Födi István. — Magának feltétlenül köz­tünk a helye — mondta, s máris sorolta a lehetőségeket. Ekkor már néhány éve megvolt Fődi­nek a rokkantaknak készülő Trabant gépkocsija, s így a köz­lekedés nem jelentett akadályt. Azóta ő is tagja annak a cite- razenekarnak, amely többször nyert első helyezést Amikor felgördül a színpadon a függöny, a citerások közül egy­valaki ülve marad, de citerájá- ból úgy áradnak a vidám hangok, mintha ma is disznótorban szól­na a régi jó barátok örömére. Szabó Ferene (21.) — Aki kiengedte? — szólt a kis ember megjátszott, álmél- kodással. — Ott is csücsül, meg itt is? És sört iszik?! Hát ez ben nevetett egyszerre. — Se- meg hogy lehet? — Felemelte a korsót, és kiitta. Az utolsó csep­pig. S mind e sok! sör a szemé- hogy — felelt előbbi kérdésére, s lecsattant az üres korsó a ma­iakart lapra. A dolog világos volt. Az asz­tal megelevenedett. Az emberek a sörük után nyúltak, sőt egyik­másik nevetett is. — No és ha elhoztad magad­dal kincset? — Emberfia! — kiáltott a tra- fikos. — Az nem lehet, azt ti is tudjátok. Élete végéig ott kell neki csücsülni. — Az egysizer igaz. Sandi tisztára mosva ült a töb­bi közt. teljes békességben. S a következő rundót Králik Fra- nyo rendelte. Aztán már Sandi el tudta ma­gyarázni nyugodtan, hogy áll a dolog. — Az az igazság, a hét bükk­fánál ott voltam én csakugyan, de én ott az égvilágon egyebet nem találtam, mint követ, meg zuzmót, meg tüskebozótot. El is jöttem üres kézzel. Marisa meg Teréza pedig még odáig se jöt­tek, faképnél hagytak. Ez így volt... Egyébként á bajok el­érik az embert. Engem is, mást is, mindenkit. Nem kell ahhoz semmi. Aztán egy kicsit csend lett, és Ondrej felnézett a poharából. Szemének tükrén lomha csökö­nyösség úszott. — Akkor meg kicsoda őt ki­engedte? — Kicsoda lehetett? — vetette fel homályvert tekintettét Králik Franyo is. A harmadik kriglinél tartot­tak. és visszacsúsztak oda. ahon­nan indultak. Bele voltak ebbe bogozódva. Most törték a makacs fejüket: kicsoda hát? Egyikük, egy Pista nevezetű középkorú paraszt, szikkadt és görcsös, akár az erdei fák, ki ott volt mindig mindenütt, de nemigen vetette magát észre, mert nemigen Szólt sose. most megkockáztatta: — Hát én mondanék egyet. — Bátortalanul buggyant ki belőle a szó. Most is félt, hátha rosszat mond. De a többiek csodálkoztak, hogy megszólalt, és kíváncsian várták. Ettől Pista felbátorodott — A Zsalbkát láttak tennap az erdőn... Arrafelé... Magába láttak surranni. A szemek kidülledtek, a kezek megálltak az asztalon, a sörös­korsók közelében. — Ami azt illeti, itthon ki látta? — kérdezte Martin. Senki, Senki se látta. És senkiből se jött egy hang se. Sandiból se. összeomolva ült a többi közt: Zsabka elment hát a törökök kincséért, az ördög vi­gye el! Megelőzte. 16. Ki gondolta volna, hogy hiába vár a sok nép a téren? Hogy nem kerül rájuk a sor még jó soká ? A vadkárra. És nem azért, mert kicsi az apparátus (két személyből állt, a hivatalsegéd a harmadik), ha­nem mert egy váratlan esemény mindent felborít. A tanácselnök még nem nyi­totta ki a belső szoba ajtaját. A napi postát bontotta. De a hivatali idő mégiscsak elkezdődött, mert a hivatalsegéd kijött a lépcsőre, maga mögött félig nyitva hagyta az ajtót, és fontos arccal megkérdezte, mint akit ezért alkalmaznak: — Mi járatban, emberek? Megkérdezte, noha tudta. Mi­közben csontnyelű kiskésével ka- nyarintott a kenyérből meg sza­lonnából, mit baljában tartott, s teli pofazacskója ide-oda moz­gott. Az emberek eleje egymás sza­vába vágva mondta. Mindegy volt, kinek, csak mondhassa, csak könnyítsen. A hivatalsegéd evett, és közben a szemében értő fontosság for­gott. — Na — mondta teli szájjal a lépcső tetejéről —. mindenkire sor kerül. . Az emberek a vadkerítést szid­ták, mely akár a pókháló, „a nyúl is átszakijja”. Valaki azt beszélte, hogy a disznó annyira elszemtelenedett, hogy megvár­ja, míg a szekér a farkára lép, akkor odább sétál. A hivatalsegéd éppen a sza­lonnáját nyi'szálta, s úgy tetszett, mintha a beszéd madzagját is elnyisszantotta voln a csontnyelű kiskéssel, mert a szó hirtelen el­akadt, egyik-másik éppenséggel feliben. Odébb, a téren különös moz­golódás keletkezett. Fojtott, s iz­galommal teli. Olyasféle zaj, mint a zsúfolt templomban, ha elájul valaki, s közelében felborul az áhítat csendje. Mindenki, oda fordult. S a sza­lonnában is megállt a csontnye­lű kés. A téren egy gyereket vezettek át. A gyerek sápadt volt és reme­gett. Szája csupa kék volt a hi- degrázós vacogástól. Két ember támogatta, a kőbányából valók. Sovány, szikkadt emberek, mint két, napon száradt, porlepett szíjdarab; morcak és szótlanok. Arcuk fekete a borostától. Míg a gyerek szőke és fehér. Utat vágtak maguknak a nép között. A két ember ugyan semmit se szólt, hiábd is kérdezősködtek tőlük. Majd csak az egyik vetet­te oda a foga közül, mikor már nagyon szorongatták: — Megtámadták. Az erdőn. De többet nem mondott, mert a másik ránézett erősen. Mégis tudott a nép mindent. S már morajlott alz egész tér. A férfiak-», morogtak, az asszo­nyok jajgattak. Mint a víz, mi­kor borzongva gyűrűzik. — Megtámadta a katona!... Egy asszony a szélen megkér­dezte: — Nem láttam, kinek a gye­reke. — A Hanuskáéké. — Szóljanak az anyjának. — Gyárba van. — S az apja? — Építkezésen. — Hogy kerül ez oda? — Hát vízhordó, nem tudod? — Ja értem. Nem volt nehéz érteni. A kő­bánya ott volt az erdőn, fél óra járás a szurdoktól, melyet a nép elkerült, és Pokol Tornácának nevezett. Ez mindent megmon­dott. Az emberek hangja felindult- ságtól reszketett. — Hát már a gyereket is meg­támadja? A gyereket felvezették a lép­csőn. A hivatalsegéd minden hi­vatali tekintélyét latba vetette, hogy távol tartsa, s némileg visz- szaszorítsa a mögöttük felnyo­mulókat. — Hagyjuk szabadon az utat! — kiáltotta. — Megtudnak min­dent úgyis. A külső szobában egy fiatal- asszony ült az íróasztal mögött, a titkár. Ijedten ugrott fel a székről. Szólni is elfelejtett, csak a szemében repdesett a riadt kérdés. Keze viszont rögtön tud­ta, mit kell tenni, a már tolta is a széket a gyerek alá, kinek fal­fehér feje rángatózni kezdett, s némileg elalélt. Az asszony poharat ragadott, s a vízcsaphoz ugrott. A beszédesebb bányász aztán megszólalt: — Behoztuk — mondta. Majd hozzátette: — Megtámadták. Az asszony vízzel itatta a gye­reket. Tarkóját, halántékát dör­zsölte. S közben a gyanús zajra kijött a> tanácselnök. — Mi történt? — nézett fur­csán a szelíd kék szemével. Rög­tön látta, hogy az öreg bányából valók, mely községi tulajdon, és tulajdonképpen már régen nem üzemel, s a bozót csak azért nem nőtte be egészen, mert néha még­is kimennek oda fejteni, aimkor a tanácsnak szüksége van kőre valamely középítkezéshez. — Vízért küldtük a forráshoz — mondta a bányász. — Vártuk, mikor jön már. Aztán, hogy nem jött, utána mentünk. Hát ott fe­küdt, az élet ki volt szállva be­lőle. Ütésnek, szúrásnak nem lát­tuk nyomát. De a kanna, az sző­rén-szálán eltűnt. A víz. az ott volt kifolyva a gyepen. Hát a kannát, azt elvitte az illető. — Nagyon őt megijeszthette — mondta a másik bányász komo­ran és jelentőséggel. Ez volt az egyetlen, amit mondott. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents