Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-22 / 302. szám

1976. december 22. 0 PETŐFI NÉPE # I Konecsni György ifjúkora és utóélete • A pályakezdő művész. 0 A szülőház. • Janka. Konecsni György kétszeres Kossuth-díjas kommunista mű­vész ifjúkorát kerestem Kiskunmajsán. Jó lenne többet tud­nunk családjáról, gondolkodását, érzelmi világát befolyásoló korai hatásokról. Szerettem volna beszámolni, hogy mi min­dent tett a szülőfalu a hagyaték ápolásáért, az életmű megis­mertetéséért. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a nagyközség vezetői nem érzik Konecsni György munkásságának jelentőségét A hu­szadik század egyik kiemelkedő művésze már öt esztendeje elköltözött közülünk, de hiába kerestem a nevét hirdető ut­cát, intézményt. Hiányzik a márványtábla a Régi posta u. 2. számú házról. Itt látta meg a napvilágot 1908. január 23-án. Mészárossegéd édesapja keveset keresett, szű­kösen éltek. A kis házban azon­ban nem fértek el, költözniük kellett. Sokáig a Zöldfa utcában laktak. A pozsonyi illetőségű apa önállósította magát, átvette főnö­ke templomtéri üzletét. „Még szobrot is kap valamikor” Szikora Istánné, Erzsébet, a művész nővére a Régi posta utca 18-as ház tiszta szobájában idézi a közös gyerekkort. — A szíve fogta' itt apánkat, ide nősült. Nagyszorgalmú em­ber volt. Tőle a kitartást, a csendes, elmélyült munkát örö­költe Gyurka, anyánktól a szép iránti hajlamát. A mama csodá­latosan, kézimunkázott, s törté­neteket mondott. öcsém már elemistaként ki­tűnt ügyességével. Olyan lova­kat, házakat rajzolt, hogy a ta­nító is csak bámulta. Ceruzával, krétával mesterkedett. Az esze is jól fogott, törekvő apja a pol­gáriba adta. Az volt a szokás, hogy a gyerek egy grádiccsal fel­jebb lépjen. A polgáriban újabb biztatáso­kat kapott öcsém. Már festett is. Csendéletet, a Kálváriát. Bor­zasztóan zárkózott volt. A tánc­ban se villogott, ki sem öltözött rendesen. Csak leült a sarokba és rajzolt. Ez volt a szórakozása. Karikatúrákat is csinált. Olyan volt neki a rajz, mint anyánk­nak a mese. Hallgatagsága miatt kihúzónak is mondták. Én soha nem panaszlottam őt emiatt, tudtam, lesz belőle valami, ezért is szeretett. Negyedikes volt, amikor az iskolaigazgató eljött apámhoz: „Konecsni úr tanítássá ezt agye­reket, lehet, még szobrot is kap valamikor.” A szép gimnáziumhoz közel, a gyerekkori barangolások színhe­lyén él özvegy Dabis Jenőné, Konecsni Janka. Jó testvérek voltak. — A visszavonultságot szeret­te, csak a hajlamának, művésze­tének élt. Sajnos kevesen tudják itt, hogy milyen nagy ember volt, kiállítást sem rendeztek még műveiből. Büszkék voltunk, ami­kor a háború után a falakon ott láttuk híres plakátjait. Arra buz­dított, hogy fogjanak össze a munkások és parasztok, küzd- jünk a háború ellen, szayazzunk a kommunista pártra, műveljük még a földeket. Majsa, Félegyháza, Budapest Orvosi tudományáról, jól vá­logatott képgyűjteményéről egya­ránt jól ismerik a környéken dr. Kovács László orvost. A művész egyik legjobb ifjúkori pajtásá­nak tekinthető. — Együtt fociztunk a szamár- legelőn. A játékot is komolyan csinálta. Később is sűrűn talál­koztunk. Igazán kedves, jó barát, puritán ember volt. Kiskunfélegyházán a képzőben nyilt ki igazán a tehetsége. Jó ismeretségbe került Darvas Jó­zseffel, egyformán gondolkodtak a világ dolgairól. A sokgyerekes Konecsni nem tudta volna taní­tani fiát; a községi elöljáróság­tól kapott ösztöndíjat, így jár­hatott a Képzőművészeti Főisko­lára. Mivel szervezőként vett részt a kommunista, baloldali egyetemisták mozgalmaiban, le­tartóztatták. A tanács ekkor meg­vonta az ösztöndíjat. Konecsni az elvet mindig többre becsülte az anyagiaknál. Vállalta meggyőző­déséért a hátrányokat. Ágydeszkából rajztábla —•’ Menyasszonya, Rozsdorfer Zsuzsa szaladt hozzám a mű­helybe. Láttam rajta ideges, iz­gatott, valami rendkívüli ese­mény történhetett. Szikóra István, Konecsni Er­zsébet 'férje ma is megindultan idézi a csaknem félévszázados ijedelmet. — Mondta, letartóztatták Gyu­rit, haza akarják zsuppolni. Ak­koriban képzett molnár létemre vasöntödéi segédmunkás vol­tam, hetente 42 Pengőt kerestem. Rohantunk a Mosonyi utcába, ott őrizték a kommunista diáko­kat. Alig akartak beengedni. Odaálltam az ügyeletes tiszt elé. Mondtam, felelősséget vállalok sógoromért, eltartom. A rendőr­tiszt hitetlenül csóválta fejét, amikor megtudta jövedelmemet. Keményen a szemébe vágtam, hogy addig Gyurkának is jut egy szelet kenyér amíg nekünk. Elítélték, kiszabadulása után hozzánk költözött. Még rajztáb­lája sem volt. Kiszedtem az ágy­ból egy hosszú deszkát, abból fabrikáltam, egy ajtónyi rajz­táblát. Ezen dolgozott. Nehezen viselte a rendőri felügyelet kel­lemetlenségeit. Vidékre csak be­jelentéssel utazhatott, este 10 után, reggeli 5 óra előtt utcán, nyilvános helyiségben nem tar­tózkodhatott, időnként jelent­keznie kellett. „Szerette szülőfaluját” Lassan-lassan egyenesbe jött. Gyógyszeres dobozokat tervezett, megélt. A külföldön elnyert dí­jak idehaza is fölhívták rá a fi­gyelmet. Megszállottan rajzolt, tervezett. Dr. Kovács Lászlótól kérdez­tem, hogy barátja a felszabadu­lás után kereste-e a kapcsolatot szülőhelyével, s ha igen, miként viszonozták közeledését — Szerette ezt a tájat. Sok mo­tívum mutatja vonzódását. A jászszentlászlói iskolában láttam egy községünk keleti részét áb­rázoló sokszorsított rajzát. Or­szágszerte terjesztették a majsai Kálvária környékét megörökítő rézkarcát. A Vihar előtt is al­földi hatásokat mutat. Egyik vázlatát 1952. január 23-án de­dikálta számomra. Mi tagadás, itt nem méltatták különösebb figyelemre. Idősebb korában többször járt itthon. Föl­lelkesítette az a hír, hogy Mai­sán új művelődési ház épül. Mondta, szívesen készítene ebbe valami maradandónak szánt al­kotást, ha a helybéliek is úgy akarják. Tiszteletdíjra nem tart igényt, csupán az anyagköltsé­get kéri, mondta. Mutatott skic­ceket. Kinézte a helyet is, az elő­csarnokot tartotta alkalmasnak. Hangoztatta: ezzel a művel sze­retné Majsa iránti tiszteletét ki­fejezni. A tanács vezetői elzár­kóztak. Konecsni szomorúan vet­te tudomásul a visszautasítást. Csőre, azaz Szikora Istvánná is Sok majsai látogatására emlék­szik. — Sajnálta az időt a pihenés­re, de haza-hazaruccant. Halála előtt képeket is hozott magával: válasszatok, mondta testvéreinek. Akkor még élt Feri is. Én a Dó­zsa népe vázlatát őrzöm, meg egy-két régi dolgát. Itt hánykód- tak a háznál. Kiállítás a hagyatékából Szerencsére a megyeszékhelyen az életműt megillető felelősség­gel foglalkoznak Konecsni mun­kásságával. Erős szálák kötik Kecskeméthez is a művészt. A Rúdnay-tanítvány fiatalon egy esztendőt töltött az itteni mű­vésztelepen, itt ismerte meg mostani feleségét, a tehetséges grafikust. Tervezik a tavaly őszön a Nemzeti Galériában bemutatott Konecsni-hagyaték közeli kiállí­tását. A korszakos jelentőségű alkotó halála után is meglepte híveit. A Nemzeti Galériában a kivételes élmény igézetében néz­tem a falra akasztott dús vegetá­ciókat, a habosán, erővel zúgó emberfolyamokat, a csontokban, idegekben, húsokban megbúvó életet. József Attila kereste ilyen szenvedélyes következetességgel a „zárt világ” kilincseit, ő küz­dötte magát „az értelemig és to­vább” a megismerés csillapítha- tallan vágyától hajszoltan. A nagy proletárköltő nehéz pillanataiban, a megpróbáltató esztendőkben azzal biztatta ma­gát: „a tömeggel együtt majd felszállsz”. Konecsni is ilyesmi­ben bízott. A pártos -művészt, a kivételes képességű alkotót megbecsülte államunk, a kulturális közvéle­mény. Csak a szülőfalu hallgat. —i —r A Papíripari Vallalat halasi gyárának ka. púján lányok és asszonyok özönlenek ki­felé. Két óra múlt, akik reg­gel 6-kor kezd­ték a munkát, átadták helyü­ket a friss váltótársak­nak. ök pedig hazaindulnak. A kapuban a portásfülke előtt többen is megállnak egy pillanatra. A szemközti falon függő újságtar­tó rekeszéből kivesznek egy Petőfi Népét vagy Népsza­badságot. Az 0 illés Józsefné, a kétszeres aranykoszorús József egyik középko- Attila brigád vezetője egy Petőfi Népét emelt ki. ru asszonytól, aki a megyei lap egy példányát veszi magá- Az erkezo es tavozo dolgozók­hoz, megkérdezem: Ide a gyárba nak egyaránt útbaeső üzemi járatja az újságot? könyvtárban pillanatnyilag csak . , néhányan böngésznek. De már — Ez nem az en sajátom, ha- jönnek újabb olvasók is, köztük nem brigádujság — feleli Illés ZeUei Magdolna, és Bíró Irén. Józsefné. Megtudom tőle, hogy kutat az egyik szekrényben ő a kétszeres aranykoszorus Jo- Deák Zolika is> akinek itt dol­zsef Attila szocialista bt igád ve- g0zik az anyukája. zetője, és a brigadujsagot oszok- _ Háromezer kötetes letéti ta magával vinni. A '<jp ana könyvtárunknak négyszáz olva­kell a kollektívának, hogy be- söja van — tájékoztat a könyv­lőle tájékozódjanak az aktuális tár0Sj Lakatos Mihályné. A szim­hazai és nemzetközi kérdéséin ol. patikus asszony a fűzőterem cso­Olykor a brigádértekezleten fel- portvezetője. A könyvtárat tár­olvasnak egy-egy cikket. sadalmi munkában vezeti. He­— A gyár többi szocialista tente kétszer, hétfőn és csiitör­brigádja is járat közösen újságot tökön délben kitárja a szek­— mondja Illésné, és a rekeszek rényajtókat, és csak háromkor alá írt nevekre mutat: Május 1, csukja be. Rákóczi, Kossuth — olvasom. Lakatosné szereti a 'betűket és A gyári kollektíva közéleti- meg akarja szerettetni mások­politikai érdeklődéséről árulko- kai is. Tudja, hogy önkéntes dó „jelenet után”, beljebb ke- munkája milyen értékes. Ter­rülve, az irodaépület tágas lép- jeszti a Kossuth Kiadó könyveit csőházában ugyáncsak érdekes is. Néki vannak érdemei abban kép fogad. Körbenálló szekré- is, hogy a brigádok lapokat já­nyek, kitárt ajtókkal. Kincset ratnak. kínálnak: könyveket. A. T. S. • Az asztal mögött Lakos Mihályné, könyvtáros. (Méhesi Éva felvételei.) (20.) — Ügy lesz. Mi is ott leszünk. — biztosította az elnök, türel­metlenül váltogatta meztelen tal­pát az ablaknál. :— De most hadd öltözzem fel. — És búcsúzóul só­hajtott. — Mennyi baj! Eklkor egy Verőn nevezetű, me­szelőnyélforma asszony eres nya­kát kinyújtvá odakiáltott az el­nöknek : — Tudjunk mink, ki hozta ránk! Az elnök visszafordult kíván­csian. A mende-mondák eljutot­tak a füléhez, de csak rébuszok- ban és közvetve, most hát első Szájból hallhatja. — Ki. csakugyan? — kérdez­te felcsillanó szemmel. De Verőn behúzta a nyakát, és piros gyűlöletben forgó szemét is elbújtatta a pillái mögé nagy bátortalan. — Tudjunk mink ... dünnyög- te, és többet nem mondott. S az asszonyok mind hall­gattak, nagyon is különös volt, ahogy elhallgattak, s ahogy ma­guk közié bújtatták Veront. „Ezek ugyan nem mondanak többet — gondolta- az elnöke — Kár.” Dé végre meg is szabadulha­tott tőlük, zavaruk! jóvoltából. Az asszonynép öregebbje a papra verte rá az ablakot. — Pán farár! Pán farár! Nagy szerencsétlenség! Jött ki ördög. A pap megtörölte álmos sze-> mét. — Hogy ki jött ki ? Honnan jött ki? — Csert... csert — jajgatták a nénikék. Mint fekete fürt, csüngtek a párkányon. Kendőik mélyéből asszott, sárga rémület, ugrott elő az orruk. Megannyi vasorr — mondta magában a pap. — Liikból kijött, hol van po­kol... Ó, Bozse, Ó Bozse!... Mondj mise gyorsan, vissza ő menjen likba! A pap, ki rövid esztendő óta pásztorkodott e nyáj fölött,/ el­nyomott a tenyerével egy tola­kodó ásítást, s vele az ajkán átsuhanó mosolyt is elnyomta. — János pápa eltörölt minden ilyesmit. — Nem baj, mondj mise csak... S hogy a pap nem ment, majd csak a szokásos reggeli misét ígérte, Marina, a templomszolga kinyitotta a templom nagy tölgy- faajtaját a maga kulcsával. Az öregasszonyok betódultak, s ki-ki elfoglalta helyét a padokban. Hermina máris, kinyitotta csatos könyvét, és elkezdte vékony, reszketeg fejhangon: — Uram, irgalmazz nekünk! — Krisztus, kegyelmezz ne­künk! — morajlott fel a temp­lom, mint az erdőkön a fűrész éneklőn felsír. — Uram, irgalmazz nekünk! — jajgatta ismét Hermina vékony­ka hangján, mely mintha a pok­lok mélyéről szüremlene föl. — Krisztus, hallgass minket! — zúgták rá az asszonyok, s a falak meghosszabbították a han-/ got. — Az ördög cseleitől! — kiál­tott fennhangon Hermina. — Ments meg, Uram, minket! — kiáltották az asszonyok az ég felé. A Fő téren pedig hallgatagon álltak a férfiak. Itt is, ott is csoportok verődtek össze, s mind többen voltak. A tanács még nem nyitott, a kocsma viszont máris annyit for­galmazott, mint csak estére. Az emberek nem beszéltek, csak odalökték a pénzt a csa­posnak, és felhajtották a félde­cit Aztán kimentek. Borús nap volt, és a csend aggasztó. Mi jön még? Mi vár még a népre? A csendben szekérzörgés köze­ledett. De inkább csak a kerekek sírása, nyikorgása. A fával rakott szekér beka­nyarodott a Fő térre, az embe­rek félreálltak az útjából. Matej ült a fa tetején, frissen beretváltan, s kordban. Meg­lökte a fején a kalapot. A vá­rosba viszi eladni a fát, amit a Közbirtokosságból jussolt — tud­ták. De Matej nem állt meg a Fő téren, nem mert megállni, hogy lehúzzon egy féldecit. Előrené­zett, a lovak farára. Ezért vagy másért a fejét kissé leszegve tar­totta, s a kalap karimája jól be­árnyékolta a szemét. — Matej — szóltak rá az em­berek —, te mit szólsz ezekhez a dolgokhoz? Matej nem szólt, oda se nézett. Nem mert odanézni. A válla rán- dult kissé. Mert a gyeplőn is hú­zott, tán azért. — Mégis, mit szólsz? — for­szírozták az emberek. — Matej csak nézte, mikor ér a tér túlsó oldalára. — Engem kérdtek? — mondta. — Engem ne kérdjetek! — Valakit csak kérdeni kell! — Én ott nem voltam — Hát a feleséged? — Arról se én nem tudtam ... Amikor meg tudtam, megkapott magáét... Na, gyí te! A lovak rákanyarodtak a szer­pentinre, ami az erdőkön át a városba visz. Matej nem nézett hátra az emberekre, akik ott maradtak hallgatagon, mert jám­borak voltak ők haragjukban is. Jó természetű nép lakja e falut. Tudott dolog ez. Sandi is megérkezett a térre, a trafikos a kockás bricsesszben. Nem tudott semmiről. A háza dolgában jött; mit kell ezzel is kilincselni! A következő busszal megy a járáshoz. A trafik meg addig zárva. Nem érdekes. A kocsma is tart dohányneműt, ha postabélyeget nem is. — Jó reggelt, emberek! — kö­szönt jó nagyot. — De összegyü­lekeztek az urak! Nem nagyon kapott választ, egy-két kényszeredett bóliritást. Volt még idő. Bement a kocs­mába, s megitta a féldecijét. — Miért lóg az orrotok? — kérdezte a bent ténfergőket. — Maga nem tudja? — szóltak azok nem éppen barátságosan. — Pedig magának tudni kell! — Maga úgy tesz, mint ártat­lan — mondta Králik Franyo. mert bejött ő is kintről. Meg Ondrej is. — Ne vicceljetek, atyámfiai. mit vétettem? — Kicsit meg is ijedt a szemek furcsa villogásá­tól. — Kirámoltad az ördög kincsét — röhögött Martin, a borbély, ki a közelben ivott. — S nyitva hagytad a likat. — Mi?! — Akkorát nézett a kis ember, majd lenyelte a kocs­mát. Franyóék meg sötéten hallgat­tak. — Tényleg azt hiszitek? Ondrej szólt, mert mind hall­gatott: — Akkor mondja meg, miért ő jött ránk! Falura? Letiporta mind egész élet... Ránk hozott nagy szerencsétlenség! — ördögöt maga kiengedett onnan! — csatlakozott Králik Franyo. Látszott rajta a megköny- nvebbülés, hogy kimondta, sze­mébe mondta a trafikosnak. — Atyámfiai! — fuldoklott a kis ember, mert úgy kellett le­vegő után, kapnia, aztán a röhö­gés is ingerelte, amire Martin is biztatta. — Ez hülyeség! Ba- bonaság! — Babonaság? — kérdezték az atyafiak fenyegetőn. De Sandi ismerte őket. Tudta, hogy dara­bos és ingatag az indulatuk, mint a jámbor ököré. S az esetlen hangjuk!, úgy lehet, a szesztől is félrehord. — Csak nem akarjátok a vad­kárt a nyakamba varrni? — kiáltott méltatlankodva! — Csa­pos!... Hányán vagyunk? öt, nyolc... Nyolc sört, paprikázva! Odaterelte a nyolc embert egy maiakart Asztalhoz, s azok hagy­ták magukat terelni. Köztük volt Králik Franyo, meg Ondrej, s Martin se maradt ki, a borbély. A söröket maga vitte az asz­talhoz, szétosztotta. De az em­berek úgy nyaltak csak bele, óvakodva, kéretve magukat. Rös- tellve maguk előtt magukat, a megalkuvásért, A trafikos is leült, s azt mond­ta: — Vegyétek elő kicsit az esze­teket. Mondjuk hogy úgy van, ahogy ti hiszitek, és csakugyan létezik ördög, és ott csücsül az aranyborjún, a luk mélyibe. így van, ugye? Ott csücsül? — Hát... úgy mondják. — S ti úgy hiszitek. No jó. Csakhogy most nem csücsül, mert itt garázdálkodik. — Ügy mutatkoz. — Márpedig, ahogy én tudom, ú borjút nem lehet neki otthagy­ni, hacsak nem csücsül másva­laki a helyébe, hogy őrizze. — Az úgy van. — Akkor hát ki csücsül ott? — Aki kiengedte — mondta vi­gyorogva Martin —, így mond­ják. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents