Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-18 / 299. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1976. december 18. Huszonnyolc hajó... Az országútról úgy fest a Városföldi Állami Gazdaság sertéstelepe, mint egy elhagyott üzem, amelyben égve felejtették a lámpákat. Az udvar is néptelen, sehol egy lélek. Az öltözőépület ablakai azonban világosak, s hamarosan azok is előkerülnek, akiket keresünk. Az ügyeletes állatgondozók. Fehér gumicsizmában, narancssárga overállban és kacikásan a fejükbe húzott svájcisapkában. Kevés a pályamunka A mezőgazdasági újítás célja a dolgozók munkaköri kötelességének ellátásán túl, hogy segítse a gazdálkodás hatékonyságának növelését. Hogyan, milyen formában történik mindez, — erről beszélgettünk Bátay Imrével, a Kiskunsági TE- SZÖV műszaki főmunkatársával. — Nálunk olyan nincs, hogy most ünnep van, vasárnap, karácsony vagy szilveszter — közli az idősebb, Sípos János, akiről alig akarom elhinni, hogy már 52 esztendős. — Osztott műszakban dolgozunk, a nappalosok reggel 6-tól délig, vannak bent, három órától tizenegyig tart a következő „menet”, majd ettől számítva reggel hatig megint mások ügyelnek fel a telepre. Jelenleg 480 kocánk van, évente 6000 hízót adunk ki a kezünkből. A barátságos pihenőszoba olyan mint egy üvegház. Falait teljesen elborítják a zöld futónövények, ami arról árulkodik, hogy az állatgondozók szívesen kertészkednek is. Mindegyiküknek van otthon kertje, vagy egy kis földje, jószágot is tartanak, nyilván ez a magyarázata, hogy az itteni munka sem idegen tőlük. Bár, egy nagyüzemi sertéstenyészet azért csak más lehet, mint a hagyományos, illetve háztáji állattartás. Sipos János helyesel: — Egészen más 28 „hajó” — így hívjuk az ólakat — rendjére, a folyamatos fialtatásra felügyelni. Ismernünk kell a takarmány összetételét is, hogy. mikor, milyet és mennyit kell adnunk. Mit kell a malactápba keverni és mi a teendő, ha egy kutricában fellép valamilyen betegség. Ezt is észre kell vennünk. Érteni kell a gépek kezeléséhez is, mivel a telepet gázzal fűtjük, túlnyomásos levegőztetés van, az előírásokat pontosan be kell tartanunk. Nem a munka fárasztó, hanem a felelősség. a folytonos odafigyelés. Fizikailag jóval mogterhelőbb otthon nyolc hízóval vesződni, mint itt több ezerrel. Azt csak erővel kell győznöm, emezt viszont tudással. — Az éjszakai és az ünnepi ügyeletek sem lehetnek könnyűek? — Tudja csuda! Nem mondom, idáig még nem volt egy szabad karácsonyom sem, az idén is úgy lesz, hogy kivettem a szabadságot, de aki ide házasodott, ez ellen sem lázadozik. Az állattenyésztés már csak ilyen. A jószágnak otthon sem mondhatom karácsonykor, hogy böjtölje ki az ünnepeket. Sipos János most abban reménykedik, hogy karácsonyra együtt lesz a szép nagy család. Két asszonylánya a férjeikkel, nagyobbik fia a feleségével, az öt unoka és a legkisebb fiú, aki még nőtlen, velük lakik, most 21 éves és az édesapja szerint „nem tudja megbecsülni a pénzét.” — Elszórja minden bolondságra a keresetét — háborog. — Három magnója van, külön tévéje, rádiója, fotófelszerelése. Több mint harmincezret költött ezekre a nehézségekre. Most vett egy autót, 28 ezerért, nem örültem neki, de a féleségem addig rágta a fülemet, hogy beleadtam azt a pénzt is, amit a brigáddal közösen nyertünk a lottón. Ugyanis volt egy négyes találatunk. Furcsa dologra jövök rá. A papa szenvedélyesen ellenzi fia életmódját, ugyanakkor készséggel támogatja. Még büszke is rá, hogy milyen ügyes a gyerek, állandóan szerel, fúr-farag, olyan világítást vezetett be a szobájába, hogy minden kapcsolásra más színű lámpa gyullad ki, valahol mégis azt szeretné, ha élére rakná a forintokat, betétkönyvet hizlalna arra az időre, mire megnősül. A régi életmód csatázik benne az újjal, amit egyébként az ő jövedelmével is támogat. A fia már megengedheti magának, hogy a fizetését a saját szenvedélyére költse, mert nincs gondja lakásra, élelemre. Az apának sokkal nehezebb volt a gyerekkora. Heten voltak testvérek, az édesanyját korán elvesztette, így ő főzött, mosott a kisebbekre. — A faluban mindig kérdezték az asszonyok: mit főzöl Jancsi? „Paprikászkrumplit” — mondtam, mert még beszélni sem tudtam rendesen. Az egyik asszony hozott egy karéj kenyeret, a másik egy kötény krumplit, hát így cseperedtem én emberré. Ma már gondtalanul élhet. Jól keres, tavaly hozta rendbe a házát, annak sincs akadálya, hogy szép ajándékkal örvendeztesse meg a gyerekeit. Akik szintén nem jönnek haza üres kézzel. Amíg beszél, társa szomorúan néz maga elé. A 32 éves Koller János néhány hete temette el a feleségét. Három kicsi gyereket nevel egyedül, a legkisebb 18 hónapos. Amikor arról kérdezem, hogy férfi létére, hogyan tudja őket rendesen ellátni, halvány, szomorkás mosoly szalad át az arcán. — A szüleim már kiskoromban meghaltak, főzni-mosni korán megtanultam. Ezzel nincs problémám. Ha kell főzök, de többnyire innét, az üzemi konyháról viszem az ételt. — A karácsonyt együtt töltik? — Este 11-ig ügyeletes leszek, szerencsére Itt lakom a telep ajtajában, hamar hazaérek. Az ajándékok gondját megoldották a gyerekek: tévét kértek. Egyik nap majd bemegyek Kecskemétre, vagy Félegyházára és megveszem. Kikísérnek az udvarra és felnéznek a fejünk fölött hunyorgó csillagokra. „Ennél talán Csak az a szebb, — jegyzi meg ünnepélyesen Sipos János — amikor az ember karácsonykor végigmegy a falun és látja, hogy minden ablak mögött világítanak a gyertyák.” Az emberi összetartozás földi fényei. Vadas Zsuzsa Teremtés tanúja Zelk Zoltán 70 éves Hihetetlen hetven év! — 1906. december 18-án született Erdélyben, Érmihályfalván, a legköltő- ibb költő, akinek kezében mindenből vers lesz, akinek az emlék, a múlt; a valóság, a jelen; s a vágyak, a jövő egyaránt költészet. Mert életformája az, hogy költő, és ennek az életformának „fény- szavú” ege alatt a tegnap, a ma és a holnap egymásba érnek. A falusi kántor fia Zelkovics, az inas „gyógyíthatatlan emlékeket” hozott ifjúkorából, pofonok emlékét, kézszorításokat, akaratlan árulásokét, és akart elárul- tatásokét és mindig verssé varázsolta, ami vele történt. Mindenből verset! S ha leomlottl ha százszor is, én újra kezdtem Figyeld, most is folyók fecsegnek, nap süt, darázs repül a versben .. Valaki azt mondta róla: „panaszkodó költő”. Hát persze — életútja teles-teli botlással-szen- vedéssel, megbánással-törődéssel, megalázással és felmagasztalás- sal. „Soha ilyen csupaszon, ilyen fegyvertelenül magyar költő nem állt a világ előtt.” ö is az első, magyar gyárak küldte a munkás- költő-generáció, „pokolban járt nemzedék, szomorú szocialista” tagja —ahogy Vészi mondta. Baloldali politikus, alkotó, 1921-től részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban, 1925-ben tagja a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, 1926-ban letartóztatják — örökre kitiltják az ország területéről, Romániába toloncol- ják, 1928-ban visszaszökött és esztendőkig álnéven élt — első verse több mint fél évszázada Kassák „365” c. lapjában jelent meg 1925-ben. Hányatott élet, zaklatott sors és érzékeny, szinte naiv alkat, gyanútlanul él és mindenből dalt csihol, a vers oly őszinte mint, amikor „álmában fecseg”. A politikai tudatosság érintetlenül hagyta benne az ösztönlét ős hamvasságát. Zelk Zoltán lehetett, volt is sematikus, de őszintétlen soha? Sorsa: hányattatás, egy többször megtört élet, mintha talán még keresné is a sebeket, hogy a „tárgyak pátoszát”, a fénytiszta tárgyakat; koszos kanalat, ujjnyomos poharat, lóverseny-tiketteket, csikk-szőnyeget — könnyedebben tudja átemelni a költészet szférájába. Így sorsának igaz hittel vállalt, igaz életének bánattal perlő dallama, szomorúságból kinövő bizakodássá válhasson. Szerető, szelíd, csendes, hiteles optimizmussá: éveim a máglyán, lángok között várom szívem áldozati füstje még fölszálljon vigaszként az eljövendő tájon. Sok, sok szeretettel köszöntjük 70. születésnapján. (szalontay) — Szövetségünk a közelmúltban vizsgálta felül az újító mozgalom helyezetét. Megállapítottuk, hogy bár a kezdeti lépéseket megtették az üzemek, az újítási mozgalom adta lehetőségekkel még nem élnek kellően. Tavaly mindössze húsz pályaműn, kát nyújtottak be a gazdaságok, amiből 15-öt fogadtunk el. Ez kevés, aminek oka lehet, hogy sok helyen a közvetlen munkatársak is bizalmatlanságot mutatnak a barkácsoló ember iránt. A szemléletmódon kell változtatni, hogy előbbre lépjünk. Hiszen a lehetőségek szinte korlátlanok. Bizonyítja ezt a városföldi Petőfi Termelőszövetkezet példája, ahol a szarvasmarha-vérvétel megkönnyítésére, gyorsabbá tételére olyan ketrecet szerkesztettek, amit érdemes volna más mező- gazdasági üzemekben is alkalmaz, ni. De említhetném a szabadszállási Egyesült Lenin, a kecskeméti Kossuth és Magyar Szovjet Barátság Termelőszövetkezet jó kezdeményezéseit is. — A szövetség milyen eszközökkel segíti az újítómozgalom elterjedését? — Támogatjuk a gazdaságokat újítási szabályzataik elkészítésében, amiben benne foglaltatik a szövetkezet gazdasági-társadalmi feladata. Részletesen meghatározza a jogokat és kötelezettségeket. Abban is segítünk, hogy a dolgozók már a szabályzat készítése során megismerjék a tervezetet, és elmondják véleményüket, javaslataikat. Fontosnak tartjuk, hogy mindenki megtalálja a szakmai, műszaki felkészültségének megfelelő feladatokat. — Hogyan ösztönzik az embereket az újításra? — Újítás esetén, ha azt elfogadják, a dolgozó az egy év alatt elérhető többlethaszon 2 százalékát kapja, beruházási újítás esetében pedig 1 százalékát. Ennél magasabb is lehet a juttatás, ha több év alatt keletkező haszon alapján történik a díjazás. Ez jobban ösztönöz a munkaidőráfordítás csökkentésére, az importanyag-megtakarításokra is. A Minisztertanács a múlt év januárjában az újítómozgalom jogi szabályozását kiterjesztette a termelőszövetkezetekre is. Azóta egy év telt el, ami kevés ahhoz, hogy komolyabb eredményekről lehessen számot adni. Tény, hogy egy rendelet csak a lehetőségeket teremti meg, aminek végrehajtásáért a szövetkezetek tehetnek legtöbbet. Igaz, újítás régebben is volt a mezőgazdaságban, de az inkább megmaradt egy adott üzem keretei között. A központi intézkedéssel ezen szeretnének változtatni, amikor a szövetkezetekben is szervezettebb formában kezdenek foglalkozni az újítással. Az eredmény valószínű már milliókban mérhető az elkövetkező időszakban. B. Z. MŰTÁRGYMÁSOLATOK • A Központi Múzeumi Igazgatóság felügyelete alatt működik a műtárgymásoló részleg. Sokféle kerámiáról, ötvösmunkáról, ékszerről készítenek másolatokat. Az elkészült tárgyakat bíráló bizottság hagyja jóvá. A legkeresettebbek a Habán edények. Képünk a műtárgymásoló üzemben készült. • Koller József és Sípos János, a Városföldi Állami Gazdaság sertéstelepének dolgozói. Fotó: Strasszer András (17.) Egy ház előtt (már csaknem a Fő téren), amely még a többinél is masszívabban állott a helyén, és zöldre, pirosra, meg sárgára volt festve, és fehér csíkok díszelegtek, mint valami felkiáltójeles szemöldökszálak, a hármas ablak fölött — harsogón hirdetve, hogy itt haladnak a korral, s van Is miből —, egyszóval a cifra palota előtt a trail kos egy kisebb csportba ütközött. Szó szerint ütközött, mert felfelé nézett a házra, repedést keresvén rajta. De ezen fia hibát se talált, és tetejében a televíziós antenna Is szálegyenesen állott, azt mustrálgatta éppen, s minthogy valamennyit nyilvántartotta, így beszélt magában: „Ez a nyolcvankettedlk...” — és ekkor ment neki Herminának, majdnem lellökte. A csoport elhallgatott, s a köszönését Is alig fogadta. — Maguk is érezték?! — kiáltott Sandl, és már-már felcsillant a szeme. Miről Is beszélnének ilyen gondterhelten? A kérdést csend követte, s e csendben a cifra ház udvaráról hallatszott a mosógép finom bú- gása. Akkor Krállk Franyo — mert férfiak is voltak ott, többnyire a szokásos barna kordban — megkérdezte: — Mit kellett érezni? — És összepillantott a többiekkel. A kis ember riadt egérszeme ide-oda röpködött, szinte segítségért esedezett. — Hogyhogy, semmit se éreztetek? Átaludtátok? Megint csak egymás tekintetét keresték. — Ataludtuk? Mit? — S a hangjuk furcsa volt, ahogy szóltak. A kis ember azt kérdezte magától: „Mért beszélnek ezek így velem? — S hirtelen verí- tékgyöngy ütött ki a homlokára. A síri — Már tudnák? — De mikor Bo- zsena megszólalt, efelől megköny- nyebbült: — Nem tudják." — Mi történt? Történt valami? — kérdezte Bozsena. Piros arcán, melyet hosszú fülönfüggők verdestek, biztos Jel volt a gyanútlan aggodalom. — Mindig történik valami — szólt OndreJ, a mezőőr a pipája mögül, szeme Is e fedezék mögött lapult, onnan célzott a kis emberre. — De hát ez tényleg hihetetlen! — kiáltott kétségbeesetten a trafikos. — Tényleg nem érez- tétek a földrengést?... Te se, Franyo? Te se, Ondrej? — Földrengést?... — szóltak az emberek a fedezékből, és csak kicsit csodálkoztak, mintha nem egészen figyelnének arra, amit a trafikos mond. Látszott, hogy megszakadt köztük valamilyen beszéd, és az járt az eszükben. Sandi összetört. — Szóval átaludtátok — mondta búsan, csaknem szemrehányással. — Ettől féltem. Most mehetek, ahova akarok, a kutya se hisz nekem. Itt Is, ott is bólogattak. — Hm — mondták, de zárkózottságukból semmit fel nem adtak. Sandi láthatta, hogy szövetség van köztük, „Ellenem?” Megint volt Ilyen érzése, s ez kicsit megtorpantotta. Icipicit csak, mert nem hihetett benne; sorsül- dözöttségében nem tudott elképzelni ekkora igazságtalanságot. At Is ugrotta mindjárt az érzé* sél, s hevesen hadonászva kiáltozott: — A biztosító kiröhögi Jóemberek, kiröhögi... Ml az, hogy én voltam az epicentrum? Pedig én voltam, Isten az atyám! És nincs rá tanúm, mert mind aludtatok ... Értsétek meg,»- kettényílt a házami És csak az enyém, és senkiéi Ez most már biztos. Igen, mert én voltam az epicentrum! Ilyen pech még nem volt! És pont én, pont én:.. — Alkkora keserűség öntötte el, a könnye kicsordult. — El se hiszik, hogy a föld rengett, hiszen sehol semmi nyoma... másutt. Nincs a teremtésben vesztes, csak én! E patetlkus felkiáltás süket csendbe veszett. Senki se tudta, hogy nem eredeti, de nem Is törődtek vele. Egyet nagyon is értettek: a trafikos háza kettényílt. Nagyon is értették ezt, és a csendben, mert a mosógép Is elhallgatott, egymás pillantását keresték. S mikor megtalálták, ösz- szenézésükben jelentőség volt. Végre Hermina kimondta. Kimondta a többiek helyett is. Szemben állt a trafikossal, és sok sárga ránca közül a szemébe nézett, s azon át valamely földöntúli tájékra, — Magának a ház nyílta kettőbe — mondta. — Terézának meg tehénke adta véres tej máma veg- gelre. — Ott sír szegény... — Bozse- nának is megeredt most a nyelve. Sandi csak nézett egyikről a másikra, kínlódott a nevetés a szája sarkán. A férfiakra nézett. A férfiak egymáshoz szóltak: — Matejt láttátok? Odaki ül a pádon. Nem beszél, 'és sárga, mint a hótt. Ügy mondták egymásnak, mintha Sandi ott se lenne. Vagy levegő lenne csak. Amikor meg a szemük feléje lobbant, vád lobbant benne. — Meg vagytok zöldülve — hebegett Sandi, értett már mindent. Nagyot legyintett, s bosszús nevetéssel otthagyta őket. Egyenesen a tanácsházára ment. A tanácselnök nagy darab, nyugodt ember volt Kék szeme jóindulatúan pihent a trafikoson. — Ki fizeti meg a károm? — sírt Sandi. — Hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen! Énl... A tanácselnök nyugtatgatta: — Kiabálni azért nem kell. Nyugi csak... Ha tényleg földmozgás következtében keletkezett a kár. és nem valami statikai hiba folytán... — Persze, hogy tényleg — vágott a szavába a kis ember. — A Földrengésjelző Intézet is megmondhatja. Újra felhívták a Földrengés- jelző Intézetet. Ott megint csak azt mondták^ hogy az észlelt földlökések nem indokolják a ház kettéválását, legfeljebb az epicentrumban. — A károsulton kívül más nem is észlelte a földlökéseket? — kérdezték, mintegy kételkedve a károsult jóhiszeműségében. Sandi nem hallotta a kérdést, csak a tanácselnök bizonytalan válaszát: — Nem... Nem hiszem ... Nem tudok róla. Azaz éppen e körül van egy kis probléma... Letette a kagylót. A traflkos- hoz fordult. — ök se biztosak a dologban — sóhajtott. — Ide figyel, Sándor! Nem lehet, hogy csak képzelődsz? Nézd csak. senki se jött még ezzel. Magam se tudok róla. Igíz, jó az alvókám... De ha földrengés volt, valaki csak van még rajtad kívül, aki észlelte... A trafikos nyelt egyet: hiszen van, a Zsabka, ketten észlelték a sírnál. De ezt hogyan mondja meg? Nem szólt — Várj csak — mondta a tanácselnök, az alblakra nézett. Felállt, kinyitotta. A kocsma előtt ma többen lődörögtek, mint máskor. Mert az ünnepnek még átlógott a lába a hétfőre Is, meg volt is mit beszélni. Szétfutott hamar a hír, hogy a Cserni Pán megsokallta a dolgokat. Ma éjjel aztán odacsapott. így járnak, akik ujjat húznak vele. Lám, a Sandi mester háza oda lett, és Matejéknál is van sírás-rívás. Marisa boldog, mert őt kihagyta a Cserni Pán. Boldogságában nem fér a bőrébe. Allandóaln kiszaladgál a kapuba, és beszédesebb, mint bármikor. Mindenkinek el kell mondania —, mert nem fér meg benne —, hogy őrá nem Is haragudhat a pokolok fejedelme, mert ő voltj aki nem akart a Vaskapu-sziklához menni, éa ő volt, aki mondta. hogy forduljanak vissza. S akit Marisa egy kis beszélgetésre elkap, váltogathatja a lábát, míg továbbengedl. Ezeket tárgyalgatták a kocsma előtt, s éppen azon röhögtek, Marisa milyen boldog, hogy kimaradt a szórásból, mikor nyílott a tanácsháza ablaka. Az elnök kikiabált az embereknek: — Maguk tudnak a földrengésről? Az emberek odanéztek, a vi- gyor ott volt az ajkukon. S hogy nem feleltek, az elnök még egyszer szólt: — Észlelt valaki ilyet az éjjel? — Éjjel? — töprengett Martin, a borbély. — Sokaknak forgott a világ az éjjel. Ezen megint nevettek egy jót, még az elnök is elmosolyodott, mikor visszafordult Sandihoz. — Hát látod. (Folytatjuk.)
