Petőfi Népe, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-16 / 297. szám
1976. december 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Karácsonyi könyvajánlatunk TALÁN ÉPPEN az ajándékozókra gondolt a Gondolat Kiadó, egyik gyönyörű, decemberi könyvújdonságával. A Változatok Bartók színpadi műveire — c. háromkötetes kiadvány Gink Károly és Keresztúry Dezső közös vállalkozásában készült. A kötetek! egyenként tárják fel, A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg várának csodálatosan gazdag jelképvilágát. Ahogy Bartók zenéje összefonódik Balázs Béla költészetével, úgy alakították ki a szerzők, a szavak és a képek zenei és egyúttal költői össze- csengését. Ügy is mondhatnánk, hogy fényképezőgéppel szőtték tovább a művek alapvető mondanivalóját így tették még hozzáférhetőbbé azok számára', akik látni kívánják és olvasni szeretnék, e három remekmű varázslatának titkát. A képek nem egyszer keményen, ridegen valóságosak, mégsem távolítanak el azoktól az érzésektől, afnelyeket Bartók zenéje ragyogtat fel bennünket. Nem pusztán illusztrálják, hanem a maguk sajátos eszközeivel úgy követik nyomon az eredeti történetek fordulóit, hogy az olvasó is érzékelni tudja, hogyan és milyen elemekből építkezik Bartók Béla láttató, látomásidéző zeneköltészete. Szép ajándék, izgalmas olvasmány Balázs Dénes: Pápua Üj- Guinea — c. kötete. A nagy sikerű Galápagos könyv írója ezúttal” rfíásík • ■fegzótikus Világa1 ■ gal ismerteti tyleg olvasóit: a pá- püäfiP'iőrajévél. A szerző’ ismét' egyedül, hátizsákosán vág neki a trópusi vadonnak, amelynek emberevő lakóiról a! múltban oly eok hátborzongató történet keringett. A könyvből megtudjuk, hogy ai nagy sziget belsejében még mindig élnek a kőkorszak szintjén megrekedt törzsek, ugyanakkor a főváros modern egyetemén, az emberevő apák fiai már a rakétatechnikát tanulmányozzak. Nem ritka látvány, hogy a törzsi háborúba induló harcos egyik kezében még kőbaltát szorongat, a másikban pedig egy tranzisztoros rádió bömböl. Ami pedig a kannibalizmust illeti, az már csak a múlté, ha szórványos esetek még elő is fordulnak. SZINTÉN az útiolvasmányok kedvelőinek figyelmébe ajánljuk Thor Heyerdahl könyvét. Címe: Fat.u Hiva. Ez a neve a kelet- polinéziai Marquises-szigetcsoport legdélibb szigetének. A 22 éves Heyerdahl ezen a helyen keresett választ arra. hogyan keletkezeit a' sziget faunája, másrészt mini ifjú romantikus, természet- közeiben kívánt élni. Saját bőrén akarta kipróbálni, van-e a modern civilizációból a természethez visszavezető út? Az érdekes vállalkozás. a nagy kaland végül a civilizációhoz vezető út szükségességét is bebizonyítja. .Jóval hidegebb, bar rendkívül érdekes tájra kalauzol N. N. Nyekraszov könyve, a Szibéria ma és holnap. Szibéria nevét az utóbbi időben szárnyra kapta a hír: páratlan gazdagságú olaj- és földgázlelőhelyeket fedeztek fel a területén és az óriási taj- gás és tundrás területek, ahol a fejlődésre a múltban kevés remény volt, most példátlan jövő előtt állnak. Szibériáról a múltban viszonylag keveset, tudtunk. Nyekraszov akadémikus most jóformán mindent elmond róla, s ezzel mindenkihez szól, akit érdekelnek korunk izgalmas változásai. RÉG LETŰNT világba vezet vissza a Magyar História sorozat legújabb kötete. A török kor másfél évszázada, ma is vonzza a kutató kíváncsiságot, s az ezzel kapcsolatos kérdésekre igyekszik kielégítő válászokat adni Hegyi Klára, Egy világbirodalom vfi&y$?frPn,,c- könyvében. Aj; ol-, vaso megismerheti a törökök magyaro^SÍ-i nak hétköznapjait, a történelem hajdani szereplőit: törököket, magyarokat, betelepülő délszlávo- kat, urakat, katonákat, városi főbírókat és parasztokat. Megtudjuk. hogy a 16. században két világ találkozott Magyarországon, s kényszerült másfélszázados együttélésre. Két világ, amely az élet minden területén tagadta egymást. Ez okozta közöttük a folytonos háborút és csatározást. A két világból az első, a1 magyar az ismertebb. Sokkal több éves ítélet kapcsolódik a másikhoz, a törökéhez. Ezt a világot nyitja meg előttünk Hegyi Klára könyve, s egyúttal segít megértenünk e másfélszázados, kelletlen együttélés nagyobb horderejű és apróbb-cseprőbb problémáit. V. Zs. Szálló lesz a tanyai mintaiskolából kínáltak érte, pedig a fülöpházi A fülöpházi 4-es számú tanyai mintaiskoláról van szó. amelyet 1973-ban nagy társadalmi összefogással, állalmi célcsoportos beruházási összegekből felújítottak, kibővítettek; hozzá pedagóguslakást építettek, s 1975. szeptemberben az iskolát bezárták: elnéptelenedett. A mintaiskolát lapunk február 5-i számában „Szép új iskolát vegyenek!” címmel „árultuk”, nem palástolva aggodalmunkat az iránt, hogy az erkölcsi károsodás ebben az esetben legalább akkora volt, mint az anyagi, bár az előbbit nem lehet pénzben kifejezni ; közéleti—erkölcsi érzékenységünk mégis így minősíti. Lapunk riportsorozatban foglalkozott a megüresedett iskolákkal, de ez alz iskola minden más olyan tanyai iskolától különbözik, amely szintén elnéptelenedett. Abban különbözik, hogy Bács- Kiskun megye második legforgalmasabb főútvonala mellett a kecskémét—dunaföldvári út húsz- egynéhányadik számmal jelzett kilométerkövénél az úttesttől néhány méterre áll; még ma is va- donatújan, ha azt vesszük, hogy állagát a tantermi csirkenevelés — mert arra használja a szomszédban lakó pedagógus házaspár — annyira mégsem rontotta. Ez az eleve jobb sorsra érdemes egykori mintaiskola nem kellett sem kis útmenti motelnak, sem autóscsárdának; városból kiköltözni szándékozó polgárnak sem, senkinek... Egy garast sem tanács bevételét kedvezően növelte volna az iskola vételára. 1975 júniusától 1976 szeptemberéig csak azokról a fejleményekről szólhatunk, hogy csend, hallgatás, csend... Pesti Józsefné, a fülöpházi tanács elnöke miután elzárkózott attól, hogy az előzményekről beszéljen — mivel ő az időben még nem volt tanácselnök — azokról a tényekről tájékoztatott, amelyek a legfrissebbek: 1. Felajánlották az iskolát a Kiskunsági Nemzeti Parknak. 2. Az iskola is, a nemzeti park is állami intézmény. így egyszerűen csak átadásról lehet beszélni. 3. Csák az iskola épületét tudják átadni az idén, mivel a szolgálati lakás foglalt. 4. A szolgálati lakás csak úgy üresedik meg, ha Sőrés Józsefnek és családjának másik pedagógus szolgálati lakást adnak. 5. Kérdés az, hogy ki építi meg a második pedagógus szolgálati lakást? Miből, mikor? ... 6. Az iskola turistaszálló lesz, a Kiskunsági Nemzeti Park vendégeit fogadja már jövőre. Dr. Tóth Károly, a nemzete park igazgatója: — Igen, jövőre átvesszük az iskolát. Tudósok, tudományos kutatók szálláshelye lesz, akik onnan járnak a területre dolgozni. A véleményünk annyi: ha tudósoknak, meg a Fülöpháza környéki természeti kincsek látogatóinak ad szállást, talán mégis megérte hogy a tanyai iskolát felújítottók. s ha nem is mintaiskola! lett, mint azt eredetileg elhatározták, akkor is a köz javát szolgálja. Csaló Károly A Megyei Művelődési Központ műsora 1976. december 19—24-ig KIÁLLÍTÁSOK: Brit rajz- és akvarellkiállítás. Megtekinthető: december 30-ig. HETI MŰSOR: 19- én, vasárnap 10 órakor a színházteremben: RAJZ- ÉS MESEFILMEK VETÍTÉSE GYERMEKEKNEK. 20- án, hétfőn 18 órakor a Művészklubban: LAKÁSKULTÚRA. A „prizma” 13 belső- építészet és iparművészet alkotócsoport előadás-sorozata. 20-án, hétfőn 19 órakor a színházteremben: ÜNNEPI DÍSZHANGVERSENY KODÁLY ZOLTÁN SZÜLETÉSÉNEK 94. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL. 22- én, szerdán 10 órakor a Meseszobában: KÉSZÍTS VELÜNK JÁTÉKOT! Szünidei program gyermekeknek. 23- án, csütörtökön 15 órakor a színházteremben: A CIRO- KA BÁBEGYÜTTES KARÁCSONYI GYERMEKMŰSORA. 23- án, csütörtökön 18 órakor a földszinti előcsarnokban: DISCO. Belépődíjas. 24- én, pénteken 10 órakor a felnőttklubban: MESEKÖTÉNY. Gyermekműsor. 1630 A magyar jakobinusok sírja 1795-ben fejezték le a budai Vérmezőn a forradalmi átalakulásért küzdő magyar jakobinus mozgalom vezetőit, május 20-án Martinovics Ignácot Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjai Ferencet és Sigrav Jakabot, két. héttel később pedig Öz Fttlt és Szolártsik Sándort. A kivégzések a Habsburg zsarnokság minden ellenfelét felháborították, de a kivégzettekre minden jobbérzésű ember mély részvéttel gondolt. Ennek jeleként — mint Kazinczy Ferenc írta a Fogságom naplójában — már „másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban . A vértanúk sírjára azonban nem tehettek virágot, mert ismeretlen helyen, a legnagyobb titokban földelték el őket. Hosszú ideig hiába kutattak földi maradványaik után. Ezt tette 1913-ban Gárdonyi Albert, a főváros újonnan kinevezett főlevéltárosa is. A régi budai levéltár valamennyi 1795-Ös iratát átböngészte abban a reményben, hogy valami nyomra bukkan. Kutatása ekkor eredménytelen matradt, a következő évben azonban a véletlen a segítségére sietett. Ugyanis Budapest vezetősége, mikor a Vérmező birtokjoga miatt vitába keveredett a katonai kincstárral, őt bízta meg. hogy nézze át a Vérmezőre vonatkozó aktákat. így került a kezébe. Hainiss Frigyesnek, Buda hites mérnökének egyik jelentése. Hainiss ebben azt javasolta, hogy a mai János kórház mellett fekvő katonai temetőt bővítsék ki azzal a területtel, ahová Martinovicsot és társait temették. Jelentéséhez egy térképvázlatot is csatolt, a ezen feltüntette ti sírok helyét. Ez a hely a mai Vörös Hadsereg útja és a Kútvölgyi út által bezárt háromszög csúcsa. Gárdonyi felfedezését a Világ című napilap 1914. január 18-i számában tette közzé, s ezzel egyidejűleg jelentette a dolgot a fővárosi tanácsnak: A tanácsi egyhangúan elhatározta, hogy fel- ásatja a sírokat. Az ásatásokat Bartucz Lajos, az egyetem embertani tanszékének fiatal tanársegéde, akit a munka vezetésével megbíztak, 1914. április 29-én kezdte meg. Az első sírt három héttel később, május 20-án, tehát éppen a kivégzés évfordulóján találták meg. a többit pár nappal később. Bartucz ezután áttanulmányozta a vértanuk termetéről, magasságáról, stb. szóló egykorú leírásokat, arcképeiket, a kivégzésről készített jelentést, összevetette életkoré''.: es mindezek alapján sikerült mind a hét forradalmár csontját meggyőző hitelességgel azonosítani. A maradványokat ezután hét fehér tölgyfaládába zárták, lelakatolták, lepecsételték, és ideiglenesen a Fővárosi Levéltár egyik sötét raktárhelyiségében helyezték el. A tanács 30 000 koronát szavazott meg Martinovics és társai méltó eltemetésére, csak arról vitatkoztak, hogy hová temessék őket, a Vérmezőre, a Kerepesi temetőbe vagy máshová. A tervezésnek az első világháború kitörése vetett véget, elhatározták, hogy majd csak a békekötés után döntenek. 1919 után azonban ha_ hazaarulonak) és kommunistának bélyegezték volna, azt, aki a jakobinusok emlékének méltó megbecsülését szorgalmazta volna. A csontokat rejtő hét; ládát így Gárdonyi őrizte. Csak két gyermekének és néhány bizalmas barátjának mutatta meg néha. hogy emlékezzenek a ferenci abszolutizmus áldozataira. A tanács 1914-ben azt is elhatározta, hogy a vértanúk emlékét könyvben is megörökíti Ebben Bartucz részletesen beszámolt az ásatás menetéről és a csontok azonosításának módjáról. Gárdonyi pedig hosszabb tanulmányt írt a mozgalom történetéről. A magyar jakobinusok emlékezete című könyvet különböző nehézségek miatt csak 1919 március elején adták nyomdába, és a sajtó alól a Tanácsköztársaság idején került ki. Ma könyvészeti ritkaság, mert 1919 után valamennyi fellelhető példányát megsemmisítették. Az 1920-as évek végén valaki felhívta a Városházán uralkodó Keresztény Községi Párt vezetőségének figyelmét a levéltárban levő ládákra. Ennek következményeként egyik délután polgár- mesteri utasításra elszállították onnan. Hogy hová az hosszú ideig titokban maradt. Csak 1960- ban találtak újból rájuk a Kerepesi temető egyik jeltelen kriptájában. Bartucz Lajos nyugalmazott egyetemi tanár ekkor még élt. 75 esztendős volt. A csontokat újból agnoszklálta, s ezután eltemették őket közös sírba, a temető főbejáratától nem messze. A vértanúk mai nyughelyét feketemárvány sírkő díszíti. Rajta áll arany betűkkel a hét név és négy sor Petőfi Vérmező című verséből, négy olyan Sor, amely csak 1945 után vált igazán időszerűvé : „Olyan sokáig volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad benneteket. De már annak vége ... megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!” V. M. (lő.) A kis ember türelmesen várakozott rá. Megvárta míg befejezi a hallgatást, és lehúzza sörét. — No? —'kérdezte ekkor, és intett, hogy hozzanak új sört. De csak az egyik ujját emelte tel hozzá, ami azt jelentette, hogy szimpla féldeci elegendő lesz bele. Már látta, hogy Zsabka hajlik a dologra, bár még visszakérdezett: — És mi a fenének? — Az az én dolgom. — No jó — mondta Zsabka, hátradőlt a széken, urasan, fölényesen. — Négy piros. A trafikost elöntötte a bíbor. — Egy rabló vagy. — Az kell magának. Zsabka vigyorgott, a trafikos fejét csóválta tehetetlen. — Mást úgyse találna erre — mondta Zsabka még pimaszul. — Na jó. Kezet adtak egymásnak. Teli korsóikat megemelték és felhajtották. A trafikos már felállt volna, de Zsabka még mindig hátradőlve ült a széken. — Várjunk még — mondta, és kinyújtotta markát. — Kettőt most, előre. — Akkora zsivány vagy — morgott a trafikos, míg zsebében kotorászott a két bankó után, . mit aztán Zsabka megpökdösött es eltett. — Nálam találkozunk. Zsabka indult elsőnek. Majd kisvártatva Sandi is. De ő még megállt Matejék asztalánál. Mert úgy érezte, magyarázkodnia kell. — Ez is megkomolyodik, mint a többi — mondta Matejéknak. — Felássa a kertem. Nyáron? — gondolta Matej. de tompa, alig forgó agya mindjárt el is vesztette, amit talált. Ellenben Ján, az asztalos hamisan huszorított Sandi ra, meg is fenyegette az ujjával; jól tudta, miféle üzlete van a trafikosnak a Zsabka gyerekkel: mennek az erdőbe, már pitymallatkór bizonnyal. Egyiket se találta el. Mert a báli muzsika zümmögve terüli még el a falu fölött, mint könnyű köd, s az óra még csak a tízet ütötte, mikor Zsabka zörgetett a trafik ablakán, valóban ásóval, lapáttal. És valóban kertbe mentek, nem pedig erdőbe. Igaz, a kert nem Sandi kertje volt, hanem a templom mögötti temetőkert, ahol a trafikos a csillagfényes éjszakában, midőn a hold éppen kapaszkodóban volt, egy bizonyos sírhoz vezette Zsab- kát. A sírban Ján apósa nyugodott. Zsabka letette a szerszámokat, s ingujjra vetkezett. Sandi pedig megállt, kocogott a foga a hidegtől, s az izgalomtól, ésrnind- mégig csak azért rettegett, hogy a szerszámok össze ne koccanjanak. Ezt tragikusnak találta volna, sőt végzetesnek, mert a csend dióhéja menthetetlenül összeroppanna, Ezt a diót papírhéjúnak képzelte, s még törékenyebbnek, mikor már a fű sem Surrogott a talpuk alatt, csak a közeli erdő nyögött fel olykor hűvös lélegzéssel, és a friss ezüstben derengő-dermedő cifra művű kereszt lelett, a vadkörte ágai közt a madarak nyöszörögtek, pittvegtek álmukban, s az éji bogarak motoztak körös-körül. Sandi anyanyelvűnek vallotta magát, de ez most sűrűbben eszébe jutott a kellet éltél. — Igyekezz — súgta —, be is kell temetnünk. — Izgalmában hangja elrekedt. Zsabka megfogta az ásót. — Nyugi — mondta. — Hol kezdjem, elől vagy hátul? — Közepin — morgott bosz- szúsan a kis ember —, ahol akarod. Csak láss hozzá! Minden perc drága. — Hajnalra itt se voltunk — szólt Zsabka különösebb hangfogó nélkül, hogy a trafikos gyér haja a micisapka alatt égnek meredt. Ráadásul újra letette az ásót: — Mit csinálsz? Zsabka munkáltatójára vigyorgott, ki egész lyukat topogott idegességében a talpa alatt. — Ez nem kell? — A virágokat kezdte lepakolni a sírról. — Jól van, no — morgott Sandi. Visszakozott: persze, hát persze .. A falu réme rendre leapasztotta Ján apósának sírját, a bérmunkás közönyösségével a felvállalt munka célja iránt. Szándékos komét ossággal dolgozott, annyi legyen meg legalább neki. Nehogy tévedésben legyen a kis ember, hogy ő tesz szívességet. Meg aztán a gonosz mája élvezte, hogy amazt a frász töri. Pihenőre is fogta hamar az ásót, megtámasztva nyelén a könyökét. — Maga féli az Istent? — Pimaszul pislogott a kis emberre. — Eredj a fenébe! — Menjek? A trafikos nyeldekelt. — Csináld! Ne töltsd az időt! — Hát a szellemeket? — Nem! — kiáltott a trafikos. Kicsit nagyot kiáltott mérgében, meg is ijedt tőle. Zsabka röhögött. — Akkor mit inog a lába? — Törődj a dolgoddal... amiért fizetnek. — De nagyra van vele! És ha azt mondom, hogy meggondoltam, nem csinálom ennyiért? A trafikos nem szólt. Zsabka pedig mégiscsak nekilátott, meg- pökdösye előbb tenyerét. De nem sokra haladt a melóval, mely elég könnyű volt, a porhanyós föld inkább lapátot kívánt. Éppen nyúlt utána, a hold sekély gödörbe sütött, mely térdig ért. És Sandi éppen azon mulatott, hogy ez a Zsabka gyerek nem akarta amúgy, hát így kaparja ki neki a gesztenyét, némileg kerülő úton, de mégiscsak kikaparja. Ha tudná! Ezen mulatott éppen, és jól emlékszik, hogy előtte nézte meg az órát, s még fél tizenkettő se múlt. Azzal kezdődött, hogy odale ringani kezdett a holdfény. Zsabka benn állt a gödörbe, érezte, hogy talpa alatt megmozdul a föld, és furcsamód elcsodálkozott. A laza töltelékföld úgy hullámzott a sírban, az örökalvó fölött, mintha az csak e világi ágyában szunnyadna a jó meleg dunyha alatt, édesdeden. Szép egyenletesen hullámzott, az egészséges szuszogás ritmusa szerint, egy pókhas emelkedő- süllyedő mozgására. „Képzelődöm” — szólt magában Sandi, megdörgölte a szemét. Ekkor látta, hogy Zsabka is képzelődik, mert mereven nézi a ringó holdfényt. Éppen mondta volna magában, hogy ennek fele sem tréfa, mikor a ringás abbamaradt. Fél percig ha tartott. Egy idegen szót keresett, valami terményettudomá- nyos kifejezést a jelenségre. — Megvan —, mondta — vizió. Ám a túlvilágnak más volt a véleménye. A sír erősen megrázkódott. Sőt Sandi talpa alatt is nagyokat rándult a föld. Nem volt vitás, Ján apósa kikelni készült sírjából. A kis ember elordította magát és futásnak eredt. Impozáns épületek tudnak ösz- szeomlani pillanatok alatt. Így dőlt halomba most az emberöltőn át téglánként összehordott (vagy felhányt?) épület, amely Sandi fennen viselt öntudatában „anyagelvűség” néven díszlett — míg a temetőtől ‘hazáig jutott, egy szuszra, hátra se tekintve, lelkét csaknem kiadva. Pókbeszőtte igéket vett újra használatba, melyek húsz éve hevertek a sutba. A miatyánkat és üdvözlégyet mondta hazáig,, de még a paplan alatt is, ahová kocogó fogakkal azon nyómban bebújt. Itt már meg merte állapítani, hogy elég rozsdásan és idegesen forog nyelvén az imádság. Sőt Zsabka is eszébe jutott: vajon hová lett? Nem emlékezett, hogy vele futott volna. S még mindig a paplan alatt, a régi könyvről kezdett ábrándozni, melyet Ján apósa nem akar ideadni. Ez az ábrándozás kétségtelen a magához térés jele volt. Aztán már a fejét is ki merte dugni. Ó, bár ne dugta volna ki! Iszonyatos dolgot látott. Felért egy tudathasadással — noha ez a verzió eszébe se jutott. A szoba szemközti falán, hol tudomása szerint — már a mindennapos megtapasztalásaiban is kételkedett — soha ablak nem volt, tehát az egybefüggő, töretlen, vályogtéglával vegyesen rakott negyvencentis kőfalon, melynek ezüstmintás festését a tulajdon kezével házilag végezte a tavaszi meszelések idején, és amelyre mint ezermester büszke volt, bevilágított a hold egy szeletkéje, sőt a csillagokból is beragyogott egy füzérre való,- mint a tegnapi búesűsok felfű- zörtít mézeskalács érmei. E hasonlat kézre jött, és ismét csak a paplan alatt jutott a kis ember eszébe, midőn azt már a feje búbjáig újólag felrántotta. (Folytatjuk.)