Petőfi Népe, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
ALEKSZANDR PROKOFJEV: Tanúságom Tanúságom a múltba nem merülhet, Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívók között. Az állam fiaiként fölrepített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front. De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant mint a kása. Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek Fölött — zene, mi utakon kisér... Íme küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberérti Havasi Ervin fordítása JEVGENYIJ VINOKUROV: A katona Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú, hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt. Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs, ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Poros út... delelő nap nyilaz ... Régen volt. Most csak azért idézem, mert én voltam az. Rab Zsuzsa fordítása Az aranyvonat kísérője Magyarországon és a Szovjetunióban, egész Ukrajnában és a Krímben együtt ünnepeltük Zalka Máté 80. születésnapját az idén tavasszal. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hű kato- nája( kommunista író és internacionalista harcos volt, aki részt vett Ukrajna felszabadításában is. A Vörös Hadsereggel végigjárta a „hadak útját” a Je- nyiszejtől a Fekete-tengerig, Volin Padoljéban küzdött a Krím felszabadításáért. Többször is járt a Krímben. Közvetlenül Vrangel fehérgárdistáinak a távozásla után 1920 novemberében érkezett a félszigetre a híres hadvezér, Frunze vöröskatonáivál. Az egyik szemtanú a forradalom bátor katonájaként írta le Zalka Mátét, aki akkor Balakva város hely- őrségpairancsnokának az adjutánsa volt. Igen jellemző a visz- szaemlékezés következő része: — „No de kérem, itt Rubens és Verescsagln, Korovin és Vasz- nyecov képei vannak, pálmák és felbecsülhetetlen értékű szőnyegek, s ön katonákat akar itt elhelyezni? — mondta a gazdag háztulajdonos. — A családomat komoly megrázkódtatás éri, nem tudják elviselni ezt a szagot... Az udvarias segédtiszt elvesztette a türelmét. Befelé fiúk, egyenesen a képtárba! — kiáltott a parton váraíkozó szakaszra. Ez a proletariátus, ez az új tulajdonos! Érti?! Tisztábbak ők mint maguk, s az egészségük is drágább, mint a perzsaszőnyegek —• vágta oda dühösen a pöffesz- kiedő vUlatulaJdonosnak," A segédtiszt — talán mondani sem kell — Zaáka volt. Zalka Máté. vagyis Franki Béla oroszországi életrajza még az első világháború éveiben kezdődött, amikor fogságba került, és Zalka Máté néven részt vett a hadifoglyok forradalmi mozgalmában. A Nalgy Októberi Szocialista Forrátíalom után a szov- jethatalomért vívott harc élvonalában küzdött. Csatlakozott a szibériai tajgák) partizánjaihoz, akik Kolcsák seregeinek a fel- sizámolását kapták feladatul. Az ezrede kísérte Szibériából Ka- zányba az új orosz köztársaság vagyoni tartalékát: az aranyat szállító vonatot. Csatázott a fehérgárdista csapatok ellen, rohamra indult Vrangel krími érődéi ellen. A Vörös Hadsereg születésének 10. évfordulóján, 1928-ban a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki, és díszes fegyvert kapott ajándékba. ‘ A Vörös Hadsereg és a Flotta egyesült irodalmi szervezetének tagjaival 1930 őszén ismét felkereste a Fekete-tenger partját. A Krasznij Krím című területi újságban október 4-én megjelent a következő hír: „A Vörös Hadsereg és Flotta írócsoportját néhány hónappal ezelőtt szervezték, és tagjai között találjuk a szovjet irodalom legkiválóbb képviselőit.” Három nappal később Zalka Máté cikke látott napvilágot a lapban: „írócsoportunk nemeseik azért érkezett, hogy anyagot gyűjtsön, ési felidézze emlékezetében az 1920-as évek eseményeit, hanem hogy olyan műveket alkosson, amelyek a szocialista holnap hősi harcaira lelkesítik az olvasókat. A perekopl áttörés 10. évfordulójával kapcsolatban, mint író, arra törekszem, hogy a szocialista építésre mozgósító művet alkossak, ez az alapgondolata tervezett kisregényemnek is.” Közbejött a spanyol polgárháború, nem tudta befejezni a munkáját. A krími találkozásokról és a Vendégségben a halhatatlanoknál című tárcasorozata maradt ránk. Az írók több száz kilométert tettek meg dereglyén a Dnyeper menti kahovkai hídfőtől a perekopi állásokig, s gondolatban újra átélték a vö- röskdtonák hősi útját. Az utazás sajátságos krónikát eredményezett, amelyet a krími lapok őriznek. A félsziget egyébként is jelentős helyet foglal el Zalka Máté életében és életművében. Az író újra visszanyúlt a polgárháború napjaihoz az Almák, a Daloló lányok, a Stratégiai szél és a Tábornok című elbeszéléseihez. Ismerjük AlekSzandr Szmimov gárdaezredes visszaemlékezéseit a találkozókról, amelyek 1935— 36-ban zajlottak le abban a műteremben, ahol több művész dolgozott a Perekop ostroma című panorámaképein. — Akkoriban a művészcsoport katonai szaktanácsadója voltam — idézte fel az eseményeket Szmirnov. — Zalka Máté először 1935 decemberében járt nálunk. A festők nemrég tértek vissza Perekopról ég Csongarából, ahol két hónapot töltöttek, és helyszíni vázlatokat készítettek. Zalka Mátét leginkább az a két dioráma érdekelte, amelyek Szoko- lov Szkalja és Ioganszon alkotásaként Az I. lovashadsereg Észak-Tauriában és az Átkelés a Szíváson címet viselték'. Sok tanácsot adott a festőknek, egy sor olyan részletet Idézett fel, amelyek segítették a művészek további munkáját. így él a neves magyar internacionalista az emlékezetben. Nemrég utcát neveztek el róla Szlmferopolban. A Zalka Máté utca újabb láncszeme a szovjet és a magyar nép kapcsolatának. Sz. Santlr, az APN munkatársa BONG ÉS TRAC KERESTE PETŐFIT Ketten Vietnamból Amikor a negyvenhárom éves Pham PhU Bong főszerkesztő-helyettes — a vietnami néphadsereg központi lapjától — és a negyvenkilenc esztendős Tran Van Trac főszerkesztő — o Tinh tartomány „Nghe Tinh" című újságjától — megérkezett Kecskemétre, a szerkeszJ tőségünkbe, egycsapásra rokonszenves lett előttünk. S később még- inkább, amikor segítségünkkel Petőfi nyomait kutatták Bács-Kiskun- ban. S közben ismerkedtek szűkebb hazánk mai arculatával. A költő szobájában Mikor Szalkszentmártonba érünk, még alig tör át a reggeli fény a ködön, ami sejtelmes hangulatot kölcsönöz a romantikus fekvésű falunak. — Itt éltek Petőfiék? — Itt, három évig. — Sok verse született ebben a házban? — Száztizenkettő. S két dráma is, meg egy regény: A hóhér kötele. Alaposan körülnézünk, míg Majsai Károly, a múzeum igazgatója lelkesen magyaráz. Az ország legnagyobb, s többnyire épen maradt Petőfi-emlékhelye * annak is csábító látvány, aki már többször látta. A tágas-tekintélyes beálló fogadó az ivóval, a szép pincével, és a csatlakozó mészárszékkel, meg a takaros lakás együttvéve szemet gyönyörködtető. Amikor Trac megnézi a sarokban a sóörlőt, megjegyzi: — Ilyen nálunk is van. A lakás parányi előszobájában egy-két percig álldogálunk. „Korabeli kövek vannak a lábunk alatt; a költő ezeket taposta" — mondta Majsai Károly elfogódott hangon. Bent leülünk. A költő képe néz ránk a falról. Meg ez a kinagyított Petőfl-vers: „Anyám, az álmok nem hazudnak!" — Pham Phu így szól: — Petőfit Ismerjük és szeretjük Vietnamban. Igazi hős volt, s ml vonzódunk a hősökhöz. A hosszú Ideig tartó, nagy harcok Idején katonáink között voltak olyanok, akik a térdükön másolták, s tovább adták a nyelvünkre lefordított Petőfi-verseket. Ilyet magam is láttam. Nekünk Ho SÍ Minh azt mondta: Semmi sem olyan fontos, mint a szabadság. Petőfi is erre tanít. A szomszédos kicsi szobában Trac felírja a tárgyak nevét a noteszába. Nem kerüli el a figyelmét semmi. Talán ez a mondat is rákerült az aprócska lapokra: „Ha Petőfi kinézett ezen a kicsi ablakon, látta a tó vizét.” A búcsúzás előtt kedveskedésként megzenésített versek hangzanak fel, népi hangszeren. Matics Károlyné gondnok játszik a citerán. És ezt kérdezi a kézszorításkor: — Hogy hangzik vietnami nyelven, hogy viszontlátásra? — Csáo tham biet — hangzik a válasz. — Hát akkor „csáo tham biet” — köszönnek a szalkszentmártoniak. integetnek az ablakokból A Petőfi-emlékház tőszomszéd, ságában van az iskola. Arra leszünk figyelmesek, hogy tíz, húsz, majd annál sokkal több gyerek integet az ablakból. A vendégek máris indulnak, hogy beszélgessenek velük. De ez nem megy olyan könnyen. Ugyanis a járókelők megállítják Őket egy kézfogásra, egy röpke szóváltásra. Simon Pisti másodikos tanuló, Majsai Mihály bácsi a nagy, fehér bajuszával, meg Matics Istvánná karján a dédunokával, Mónikával. Az ablakból meg egyre hallatszik: — Tessék bejönni hozzánk! Karcsi bácsi, tessék behívni a vendégeket! Nem lehet ellenállni, bárhogyan sürget is az idő, A tanteremben csend lesz, amikor ezt hallják: „Vietnami barátaink részt vettek a harcokban”, Ketten is alig győzik a válaszokat a kérdésekre: „Milyenek a vietnami gyerekek?” — Szeretnek játszani; és tanulnak. „Van-e az úttörőmozgalomhoz hasonló szervezet?” — Hogyne. Még a nyakkendő is ugyanaz. „Mit játszanak leginkább a gyerekek?” — Ugrókötéllel ugrálnak. (Mutatja egyikőjük, s derülnek a fiúk és a lányok.) „Kedvelik a kézilabdát?” — Inkább a röplabdát. „Ismerik Vietnamban Magyar- országot?" — Természetesen. De még jobban kellene. Igyekszünk tovább. Útközben megnézzük még Dunavecse szívében a Petőfi-házat. Szabad- szállás és Szalkszentmárton között ez volt a Petrovics-család életútjának egyik nevezetes állomása. Itt is a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte a „jó öreg kocsmáros”. Séta a bölcsőhely körül Közben többször szóba került mennyire keveset tudunk egymásról. Elmondjuk, hogy Petőfin kívül még sokan harcoltak nálunk a haladásért. Neveket említünk, amelyek meglehetősen idegenül hangzanak előttük. S fordítva is így van. Kérdezik például: hallottunk-e Nguyen Du költőről? Nem, eddig nem. Erre rögtön hosszan és szeretettel beszélnek róla. Egyik megteremtője volt a nemzeti nyelvüknek. A műveit több nyelvre lefordították már. Magyarru még nem, úgy tudják. Trac elmondja, hogy az ő megyéjében született Nguyen Du, egy háromezer lakosú faluban. Tlen Diáén- ben. Bong meg arról mesél, miként siratta meg a költő egyik verses regényének hősét gyermekkorában, annak szomorú sorsa miatt. Kiskőrösön vagyunk. Megállunk a híres ház előtt, amely a világ minden részéből vonzza az irodalombarátokat. Mutatom, hogy szemben, ott látható Bem tábornok szobra. S hozzáteszem: lengyel létére Bécsben és Erdélyben harcolt a népek szabadságáért. Felcsillan a szemük, • Búcsú Kecskeméttől. s ezt mondják: — Internacionalista volt. Hosszasan, szótlanul nézelődnek a szülőházban. A tolmács, Göböl Agnes csendben fordítja a nem kis büszkeséggel kiejtett szavakat. (A kiskőrösieknek nagyon becses, drága ez a parasztépület. íme, a keresztelő levele; ezzel a kancsóval keresztelték; az almárium Is itt állt akkor, meg az ágy... A szomszédban húzódik a költő életét és munkásságát gazdagon dokumentáló muzeum. Mutatóban sorakoznak a külföldön megjelent Petőfi-kötetek. A két vendég — könnyű kitalálni — azt keresi: vajon akad-e vietnami könyv is a vitrinben? Sajnos, úgy látszik nincsen. Már a másik teremben járunk, amikor Trac gondol egyet, visszamegy. Leírhatatlan az öröme, amikor — eddigi nyugalmát meghazudtolva — siet hozzánk, • Pham Phű Bong. • Tran Van Trac. s magyaráz: van, megtalálta. Igen, ott áll az egyik sarokban az 1962-ben napvilágot látott kötet: benne a költő versei, vietnami nyelven. Pham Phu Bong ekkor így szól Gmóser Mátyásné teremőrhöz: — örülünk, hogy elhozhattuk annak a hírét, mennyire szeretjük Petőfit, kinyomtatjuk a költeményeit. Ebben benne van például a János vitéz is. Elolvastam, és nagyon tetszett. Jól mutatja, miként tud felemelkedni egy olyan ember, aki a nép közé tartozik. Megígérem, hogy szerzek otthon Vietnamban egy olyan kéziratos füzetet, amelybe a katonák a harcok alatt másolták a költő verseit. És majd elküldöm, hogy legyen belőle a kiskőrösi múzeumban is, és hirdesse a barátságot. Varga Mihály SZERGEJ JESZENYIN: Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. ' Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Amikor a háztetőn a hajnal macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vizimanók, dúdoló szelek. Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó1 Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Kéklö esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta váltad, fénylő titkoknak volt mestere. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha, • Stotz Mihály rajza.
