Petőfi Népe, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-21 / 276. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

TÓTH MENYHÉRT A MŰCSARNOKBAN

Csend és kiállítás

Gyűjteményes kiállítás a Műcsarnokban, az ország egyik legrangosabb tárlatszínhelyén, négy nagy teremben. A megnyitás kavargó örömünnep volt, két hete özönlenek a látogatók (a múlt vasárnap négyezer!), a képzőművészet állandó szalonvendégei hitetlenkedve kapkodják a fejüket, neves szakmabeliek neves szak• Ifjúkori önarckép. Szénrajz 1835-ből.

• Afrika. Festett gipszszobor (1863).

mabelieket , cipelnek csodanézőbe. — Az a tucatnyi igazlátó pedig, aki már (életkorától vagy a müvekkel való találkozástól függően) negyven, harminc, húsz vagy akár csak tíz éve izgul Tóth Menyhért méltó elismertetéséért, most meghatottan ujjonghat, mert bekövetkezett.

Gyűjteményes kiállítás: gyorsan jegyezzük meg, nem teljes életmű. Ezernél több alkotásból válogatta Aszalós Endre művészettörténész a 225 bemutatott festményt, rajzot és néhány szobrot. Szelekcióérzéke példás. Az életmű teljessége áttekinthető, erővonalai határozottan rajzolódnak ki. ivének töretlensége, eszköztárának gazdagsága és lényegének egyneműsége világos. Értő tarsa Vizy Ottó, a kiállítás rendezője. Nagyjából az időrendet követő, de rímszerű visszapillantásokat közbeiktató módszere jelzi. hogy nem mereven lezáruló korszakok váltakoztak a festő munkásságában, hanem egyazon igényt valósított meg többféle módon. A tárlat létrehozói közit! említsük meg végül, de »alán elsősorban B. Supka Magdolnát, aki ezúttal csak mint a katalógus előszavának írója szerepel, de aki az említett igazlátók közül a legelőször lépett fel és a legtöbbet tette Tóth Menyhért művészi nagyságának bizonyításáért.

Még Tóth Menyhért alapos ismerőit is meglepheti a tárlatnak az a nyilvánvaló tanulsága, hogy a művész egyéni világlátásának es egyéni stílusjegyeinek kialakulása már főiskolás évei vége felé (1933—35), de legkésőbb a negyvenes évek legelejéig befejeződött.

Legfőbb művészi mondanivalója. a minden élőlénnyel békességben azonosulni vágyó egyetemesség, hirdetése már ekkor jelen van. sőt kettős eredete tisztábban látható, mint a későbbi, beteljesedett, a színeket és formákat oly szenvedélyes áhítattal hömpölyögtető évtizedeiben. Az eredet egyik részről szociális tartalmú. A közösségben átélt paraszti, majd nagyvárosi szegénység keserű, mégis bizakodó élményének egyik első, már teljes értékű művészi megfogalmazása az 1938-as Szegény ember himnusza. Elképesztően sivár szoba, gyászfeketén ásító ablakkerettel, nemzedékek sorsának mementójá.

Az eredet másik forrása a személyesség. Ez az Ifjúkori önarcképről. az Ágrólszakadtról vagy az Áldozatról (1935—36) sugárzik legíájdalmasabban. Közismert, hogy Tóth Menyhértet gyermek- és serdülőkorában több, maradandó sérüléseket okozó betegség sújtotta, ami nyilván megrendítő csapást mért a fiatal festő bontakozó karakterére is. De — jellemző módon — soha nem sötét szemléletben vagy netán a torz keresésében jutott kifejezésre egyéni tragikuma, hanem mindjárt a katharzis állapotában. Szenvedő társait kereste, s a kor társadalmának áldozatait találta meg és ábrázolta a betegségtől fekélyes arcú lányban, a tömeg- szállások gyötrődő lumpeneiben, s ezzel a személyes indíttatás közösségi áramlatba kapcsolódott.

Az pedig a paraszti életforma, a Miskére való visszatérés, a földdel, a természettel való együttélés eredménye, hogy a közösségérzés később a munka és teremtés kultuszává dicsőült festészetében. A Kalocsa környéki folklórral érintkezvén dekoratív pompával itatódott át. Bölcs, mindent-megértéssé érlelődött, ízes derűvé vigasztalódott.

Mindezzel együtt fejlődött ki már korán Tóth Menyhért formanyelve. Korai, nagy méretű szénrajzai főiskolai stúdiumokként készültek, de tulajdonképpen sikerrel megoldott, összetéveszthetetlen egyéniségéről azonnal színt valló festmények. (Ezekre mondhatta röntgenszemű mestere, Vaszary János: „Ha ezt az utat akarja járni, nehéz dolga lesz.")

A papírra felvitt szénszemcsék bársonyfeketévé tömörülő vagy hamuszürkévé ritkuló felületi hatásai előlegezik Tóth Menyhért későbbi virtuóz, már-már szobrászati erényekkel játszó faktúra- építését. Feketeségük korai ellenképe a 60-as években kezdődő^ mára már csaknem teljessé A vorfn^IrnffTT rrMvnrí p hr.

• Ahova mindig visszatér: Mis. ke. Rákóczi sor 3.

váló kifehérülésnek. Egészen természetes, hogy a közben eltelt időben a színhatások összes lehetőségeit végigjárta, hol villogó kontrasztokkal vágva a szembe, hol tobzódva a koloritok elszabadult keveredésében, hol meg elsimulva valami szelíd de egy- egy ponton felizzó tónusban. ,

*

A Tóth 'Álenyhért körüli több mint harminc esztendeig tartó csendet immár teljes erővel széttörte ez a kiállítás. Töredezett már az 1964-es vásárhelyi kiállításával is, majd a 69-es fővárosi bemutatkozásával, s még inkább az 1970-es székesfehérvári tárlatával. Sokáig késő kecskeméti kiállítása 1974-ben viszont robbantás volt, de az igazi berob- banás, most történt a Műcsarnokban, 73 éves korában.

Bács-Kiskun megye Tanácsa az érthetetlen mellőzést szinte példátlan mértékű mecénási gesztussal jóvátette azzal, hogy szerződést kötött a művésszel hagyatékának megvásárlására, s 600 ezer forint értékű alkotás a megye tulajdonában van.

Külön öröm, hogy a Műcsarnokban már a megnyitás napján nyolc képre ragasztották rá a Bács megye Tanácsa megvásárolta feliratot. De az igazi öröm az, hogy Tóth Menyhért, hajlott korára fővárosi lakossá válva, Európát bebarangolva, de Miskére folyton visszatérve dolgozik, fáradhatatlanul.

Á. Szabó János

GÁL FARKAS:

Éveim kútkáváján

Koronás fejüket meghajtják a fák, előre köszönnek

mintha tudnák — nem hazajönni elmenni könnyebb

ebből a hátországból, ahol a gyerekkor emlékei torkon ragadnak, ahol én voltam János vitéz és Toldi erejét kívántam magamnak.

Itt bántott engem az egy gondolat, s ültem képzelt nyeregbe, habos paripákra itt ért utói a disznófejű nagy úr, s itt verte át mellem a dárda, ha szenvedtem itt ért a szenvedés lélekben, testben

itt korbácsolt a harangszavú hit és itt lettem hitetlen.

Itt zúgott rám a szerelem első hullámverése piros habokkal

s tereltek a félelem öbleibe az esték babonás fuvalommal.

Hátország, Galapagos-sziget. Páncélos madarad kikezdhetetlen sétál éveim kútkáváján és engem hív fuldokló énekekben;

csábít, hogy gyógyulni, sebeim füvekkel takarni hazatérjek

a süppedt keritések mögé, ahol szélszagú társaim élnek.

Csábít, hogy ott megtalálom a paripát, találkozom a szerelemmel

nincs' már disznófejü nagy úr és nem töpreng egy gondolaton az ember ...

t ✓

Marasztal aszfalt-mező, vibráló neonok holdudvarában élek.

Hátország: fogyó Hold, olvadó jégtömb égbeúszó, violaszínű rétek.

Jernej igazsága

Aki valaha is, bármilyen régen, olvasta a Jernej szogalegény igazsága című regényt, aligha tudja elfelejteni. Ha a részletekre tán nem is, de a mondanivaló lényegére mindig emlékezni fog. Mert Ivan Cankar művének legendás főszereplője épp t?,y. mint

vajdasági Írók

Németh István egyhasábosai

: i

waMMSHKBKmm

S»j,

Katona József Tiborca, az elesettségeben is lázadó ember jelképes alakja.

Azért jutott eszembe ez, mert a könyvesboltban láttam egy friss kiadású kötetet, azzal a felirattal, hogy megjelent az író születésének századik évfordulójára. A művei ma már sok nemzet olvasói előtt ismertek. Bizonyítékául annak, hogy az egészen kis népeknek az alkotói is eljuthatnak a világirodalom nagy áramába.

Igaz ugyan, hogy Szerb Antal és Babits Mihály világirodalmi áttekintése még nem vett tudomást

Nehéz nekünk innen, Bács- Kiskunból figyelni a jugoszláviai Vajdaság magyar nyelvű irodalmára. Roppant nehéz, mert még mindig nem tudtuk elérni, hogy legyen valahol egy könyvesbolt a megyében, ahol — a központi elosztás nehézkességétől és esetlegességétől megszabadulva — a Fórum könyvkiadó teljes anyagával rendelkeznének, beleértve a megjelenő új köteteket is. Így azután a véletlen adta jószerencsére van bízva, hogy mit olvashatunk el az értékes és gazdag irodalmi termésből. Ezért is vagyok hálás Kalapis Zoltán újvidéki újságíró kollégánknak, aki elküldte Németh István legújabb könyvét. A címe: Szomszédok vagyunk.

Németh István a Lepkelánc című novelláskötetével lépett elő ismert íróvá, majd tizenöt évvel ezelőtt. A Lepkelánc azóta három kiadást ért meg. s a szerző ezzel a könyvével nyerte el alig másfél hónapja, elsőként, a Szirmai-díjat. (A Szirmai Károly emlékére alapított díjat egyik évben magyar, a másik évben szerb nyelvű novelláskötetért' adják.) A Lepkeláncban az író a gyermekkor emlékeit idéző novelláit gyűjtötte össze, nagy sikert aratva nemcsak a gyermekolvasók, de a felnőttek között is, hiszen az élmények többsége a bennük is őrzött kedves és fájó emlékeket tükrözi. Az 1973-ban megjelent Zsebtükör című kötetének anyagát az újvidéki Magyar Szóban közölt írásaiból válogatta, s ugyanez a forrásvidéke legújabb könyvének is. Egy- hasábos írásoknak nevezi a kis színes jegyzeteket, morzsányi, de gondolatgörgető riportokat, valóságlátó karcolatokat.

Tíz év terméséből való a száztizenöt írás, de mintha naponta íródtak volna. Könyvben összegyűjtve alig érezzük az időbeli síkokat. Az egy-két szavas címek is jelzik az ismételhetetlen, mégis örök emberi témát: Pacsirta — öregember az ablakban — Valakit vernek — Fehér vaságyon — Családi sírbolt — Ökörnyál — Lakoma — Fészekörző — Közös fedél alatt — Félelem — Két világ ... Jellemző a címadó novella is (novella? — annak éreztem rövidsége ellenére), a Szomszédok vagyunk. Itt élünk egymástól alig száz méterre, de

mit tudunk egymásról? Csak villanásnyi képeket őrzünk, látjuk az élet változásait, érzékeljük az évek múlását, semmi több. Vagy talán mégis? „...az a sejtésem, mintha a személytelen öröm, a lét önfeledt öröme, láthatatlanul és észrevétlenül, öntudatlanul közeledne a két ablak között” — írja a végén, s ez a feloldásra való hajlam vezérli majd mindegyik írását. A kép, amit fest, rajzol, rendszerint szomorú, lehangoló, sok-sok magányos öregember és asszony alakja tűnik fel előttünk, ismerőseink ők a falun és nagyvárosokban. Aztán a bennünk levő hiányérzet is folyton ott munkál, hol az anyánk sütötte parasztkenyér, hol csak egy elfelejtett használati tárgy, a sóskupa vagy egy régi kisbicska, netán egy hajdani utcanév után.

Hiányoznak a kisablakos házak, csalódunk, mert a szél bal- langó helyett nylonzsákot sodor, az iskolai órán kiderül, hogy az egyik városi gyermek még soha sem járt tavasszal a határban, rájövünk, hogy az új lakást a ketyegő óra hangja melegíti otthonná ...

Aprócska témák, az élet picinyke rezdülései, elmozdulásai, jó szem, érzékeny lélek kell a meglátásukhoz. És nagy kitartás, szívósság ahhoz, hogy a napilap információözönétől, kalickájától sem zavartatva, író és olvasó kapcsolatát meglelve, önálló, szuverén műfajjá, irodalmi igényű alkotássá formálódjanak. Olyan az író, mint a meddőhányók guberálója. aki értéktelen kő- és földréteg alól, nagy türelemmel széndarabokat ás és kapargál ki, egy egész zsákravalót, aztán hazaviszi. hogy melegedjen a tüzénél az egész család. így dolgozik Németh István is biztosan, mert melegítenek az írásai, a legkisebbek is.

Szépek ezek az egyhasábosok, ahogy sorjáznak, vonulnak rendületlenül. Amikor az újságoldal egyik szögletében megjelentek, talán nem is keltettek nagyobb figyelmet, talán csak pihentető, szusszanásnyi olvasmányok voltak. De most már oda kell figyelni rájuk. Mint a színes mozaikból nagy türelemmel összerakott ablakra, melyen fény szüremlik át. Életünk, emberségünk tiszta és biztató fénye.

F. Tóth Pál

NÉMETH ISTVÁN:

írt a barátom, hogy kint járt a Valkay.soron, 1 ahol éppen kenyeret sütöttek, természetesen nem olasz kemencében, hanem banyakemencében. Mindjárt összefutottt a nyál a számban. Banyakemencében sütött parasztkenyér — ritka dolog már manapság.

Jó kenyerei sütni — édesanyám legfőbb gondjai közé tartozott. A sikeres kenyér pedig legfőbb boldogságai közé.

Télen otthon sütötte a kenyerei a banyakemencében, nyáron a péknél. Pékkenyeret csak ritkán ettünk, olyankor, ha sütés előtt vacsorára már nem volt házi.

Ha sütni akart a péknél, előre be kellett jelenteni. Elküldött, kérdezzem meg, „hányra süt a pék”. A pék sütött ötre. hétre, sőt néha kilencre is. A nappali sütést, vagyis a kilenc órai sütést nem szerették a háziasszonyok. Ilyenre mondták: ..El van keveredve, mint aki nappalra süt”.

Hajnalonként tele volt asszonyokkal a pékség. Asz- szonyokkal meg gyerekekkel, mert ritka volt az a család, ahol csak egy kenyeret sütöttek. A gyerekek segítettek az anyjuknak elvinni a pékhez a kenyértésztát. szép cirok szakajtóban. A pék előbb kisütötte a lepényeket, aztán berakta a kenyereket. Közben az asszonyok tereferéltek.

Anyám mindig kocogott, de mikor sikeres kenyérrel igyekezett hazafelé a péktől — repült boldogságában. Letette az asztalra a nagy pirosbarna csodát, s úgy örült neki, hogy szeme könnybe lábadt. Aztán földobta a levegőbe, elkapta és megcsókolta. Vidám volt egész nap. Ha ismerős asz- szony jött. megkínálta belőle.

Milyen volt az a sikeres kenyér? Magas, formás, illatos és pillekönnyű, olyan volt, mint a hab. Es jobb volt mint a kalács.

Ha nem sikerült, ha lapos lett, mint a bodag, apám egész héten mord volt, anyám vigasztalan. Anyám csöndesen átkozta a boltost, aki rossz élesztőt adott, a péket, aki rnszul fűtötte be a. kemencét és apámat, aki mindezért őt okolja, anyámat, aki a vérét adta volna a jó kenyérért.

A napokban otthon jártam, gondoltam valamelyik rokon süt még házikenyeret. De nem vesződik avval már senki.

Anyám még sütne nekem, tudom. Éjfélkor kelne dagasztani, aztán kelni hagyná, hajnalban kiszakaj- taná, a szakajtóba ropogós fehér szakajtóruhát tenne. bele a gyönyörű, illatos kenyértésztát, s mennénk a pékhez, és várnánk a kenyércsodát. Ma én is megcsókolnám azt a kenyeret...

|V/| ár tavaly vártuk hogy csinálnak valamit eb- ben a magas bérkaszárnyáktól körülzárt udvarban. Játszóteret vagy kis parkot. Az ősszel fel is töltötték a talajt elegyengették, de fákat, díszbokrokat nem ültettek, homokozót a gyerekeknek nem csináltak.

No, majd tavaszra! De elmúlt a március, és még mindig semmi. És itt van, jól benne járunk már az áprilisban 'is.

Rosszul lesz az ember, ha kinéz erre a kopár, sivár udvarra. Csak délutánonként elevenedik meg, amikor megtelik futkározó, játszadozó gyerekekkel.

Március vége felé' egy reggel látom, hogy az oldalsó bérház egyik ablaka alá valaki két sor virágot ültetett, öt-hat zöld kis bokor az egyik sorban, ugyanannyi a másikban. Sivatagban kis oázis.

— Nem sokáig lesz ott — jósolgatták a lakók. — Letarolnak ezek a rossz kölykök mindent.

Nem tarolták le. A virágok erőre kaptak, szépen fejlődtek. Kíváncsian figyeltem, folytatja-e majd valaki ezt az egyéni kezdeményezést, ültet-e a többi lakó is virágot az ablakok alá? Találgatni próbáltam azt is, hogy ez a két sor kié lehet, a földszinten lakóé, vagy az ötödik emeleten lakóé? Az is lehet, hogy egy faluról fölkerült öregasszony ültette.

Csak annyi bizonyos, hogy ez a néhány bokrokká jól megkapaszkodott a talajban, virul, mintha tettre biztatná a bámészkodó embereket.

De ezek a csodára várnak.

Es nem is hiába vártuk a csodát, mert tegnapelőtt megjelent az udvarunkban három idegen férfi mérőszalaggal és tervrajzokkal fölszerelve. Jó óra hosszáig méricskéltek keresztben, hosszában, s mi megkönnyebbülten felsóhajtottunk: mégiscsak lesz valami ebből a nagy kopár udvarból.

Az ablak alatt a két sor virágról teljesen megfeledkeztünk.

A méricskélő emberek még el se távoztak, bedü- börgött az udvarba egy óriási földgyalu, és azonnal munkához látott.

Jó félóra rrtúlva az ablak alá ért, s megtorpant a két sor Virág előtt.

Ügy, ahogy mondom: megtorpant. Ez a félelmetes sárga gépóriás, ez a Michigan.

A gép kezelője leszállt a fülkéből, körülnézett, mintha a virágok gazdáját kereste volna, aztán megkerülte a hosszú, ötemeletes bérkaszárnyát, s nemsokára egy idős emberrel tért vissza. Az idős ember kezében ásó volt, kiemelte vele gyökerestül a virágbokrokat, s lerakta a ház tövébe.

Ezután a sárga gépóriás elindult, folytatta munkáját. Csak ennyi történt.

róla. ám a kitűnő Heinrich Gusztáv a négykötetes világirodalom történetében már helyet szentelt neki. amikor így jellemezte Can- Icart: „Az egyéni sajátosság mens/ bátorságával irt. Igazi köl- lói természet volt.” Találó jellemzés. Karig Sára A szlovén irodalom kistükre című vaskos kötélében így egészíti ki a róla rajzolt, képet: „A legnagyobb szlovén író: a modern szlovén szociológiai dráma megteremtője”.

Ivan Cfínkar a számunkra nehéz kiejtésű Vrnika nevű helységben születeti. száz esztendővel ezelőtt. Apja szegény szabómester volt: így közvetlen alkalma nyílott a nehéz sorsú nép életének alapos megismerésére. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy titkos diáktársaságot alapítson szerv ezzen már egészen fiatalon. Tizenhét esztendős ifjú, amikor az, első verse megjelenik. Ezután egymás utón írja szenve- déives hangú novelláit, regényeit és drámáit, amelyekben a romantika és a realizmus keveredik, s melyekkel a fennálló rendet bírálja. Ági tata v módon harcol a nép sorsának javításáért. A Szegénysoron. a Jernej sz.olgalegény igazságai, meg a Romantikus lelkek. a Jákob Rudii és a többi műve egyformán a burzsoá társadalmi berendezkedés, s a társadalmi igazságtalanságok ellen irányul. Szüntelenül küzdött az. erőszak ellen. A hatalom többször is börtönbe vetette munkáiért.

A méltán világhírűvé lettjeibe} szolgalegény igazsága című regény olyan egyszerű, megejtő tisztaságú, -s lobogó hitű szegény- embert ábrázol, akit az. olvasó hamar a szívébe zár. A szolga, akit igazságtalanság ért, igazáért egyre feljebb megy. s közben mindvégig csalódás éri, nevetés, sót gúny tárgya lesz az úri osztályok tagjai előtt, míg végső indulatában felgyújtja azt a tanyát, ahol életét leélte.

„Negyven évig dolgoztam — így beszél a főszereplő a regényben — — a Betajnovában. Nincs sem a mezőn, sem a legelőn tenyérnyi folt, amelyre az én homlokom verejtéke ne hullott volna. így robotoltam negyven évig”. Ezek a mélyről jött szavak, talán ízelítőt adnak a mű humanizmusából és líraiságából. Érdemes elolvasni.

Varga Mihály