Petőfi Népe, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-17 / 272. szám

1976. november 17. • PETŐFI NÉPE • 5 BÁCS-KISKUNBÓL INDULTAK A közgazdász Hárman is megállítottak az utcán. — Hallottad? Dr. Nagy Lajos megkapta a tudományok doktora címet. Lám, kecskeméti barátai, is­merősei számontartják a hajdani kecskeméti diákot, örülnek jól megérdemelt sikereinek. Felcsil­lanó szemmel, a tisztelt, kedvelt földinek kijáró szívélyességgel szóltak róla. Egy szót sem váltot­tam a szegedi József Attila Tu­dományegyetem tanszékvezető ta­nárával, sohasem találkoztam ve­le, mégis lefogadtam volna, hogy közvetlen, barátságos ember. A hivatali helyiségéhez vezető utat az Ady téri egyetem por­tása tisztét meghaladó körülte­kintéssel magyarázta. Tapasztal­hattam, munkahelyén is megkü­lönböztetett figyelemmel illetik, s nemcsak tudománya miatt. Kér­dezgettem, miért becsülik, miért tartozik az egyetem legnépsze­rűbb emberei közé. Nyílt, puri­tán, nem azt nézi, hogy kivel be­szél, szorgalmas; ilyen válaszo­kat hallgattam. Dolgozószobáját is egyszerűség, célszerűség jellemzi. Származás Bemutatkozásunk után néhány perccel mintha régi ismerőssel beszélgetnék, őszinte érdeklődés­sel tudakozódik a szüreti gondok­ról, a Szabadság tér átépítésének fejleményeiről. Tud az itthoni dolgokról. — Professzor elvtárs, mikor került el szülővárosából — vágok a dolgok közepébe a vendégnek kijáró kupica barack dicsérete után. — A felszabadulás után jártam egyetemre, több mint három év­tizede élek távol Kecskeméttől. Édesanyám, öcsém most is az Alsószéktó 147-es számú házban lakik. — Édesapja három hold szőlőt bírt. meg egy kis darab szántót Ballószögben. Hasonló körülmé­nyek között nevelődő pajtásai kö­zül még középiskolával is keve­sen próbálkoztak. Minek, kinek köszönhető, hogy diplomás em­ber lett? I Két év<g« aS »ltiekecskeáiéti üs- i kólában tanultam, s mivel 4mesz- sze volt tőlünk, bent folytattam. Egyik rokonomnál laktam, ezál­tal mentesültem a kisparaszti családban szokásos napi munká­tól. A hétvégeken, a szünidőben, szüretkor persze megtanulhattam a paraszti mesterséget. Tanárok, olvasmányok Mindig jó tanuló lévén, szüleim polgáriba írattak. Akkor még nem jött kilátásba, hogy ennél többet végezhetek. Szerencsére, kitűnő tanáraim voltak. Szemerey Fe­renc igazgató úr mindenekelőtt. Emberségével, igényességével nagy követelményeket állított a diákok elé. A matematika nagyon jó memóriafejlesztő, gondolkodás­fejlesztő tárgy, ahogyan ő taní­totta. Megszerette a reális isme­reteket. Mezőgazdasági középiskolában folytattam. Jó barátságban vol­tam az eggyel alattam járó Pul- lai Árpáddal, az izsáki Keserű Jánossal. Az akkori rendszerben a mi társadalmi rétegünkből alig- alig jutott valaki gimnáziumba. Sz. Szabó Ferenc, a későbbi ál­lamtitkár adott számunkra a leg­többet. Szimpatizált a népiesek­kel, észrevettük, hogy sok min­denben szembenáll a hivatalos po­litikával. Többek között ez az in­dítás vitt arra, hogy később to­vábbtanuljak az új rendben. El ne felejtsem! Fiatal korom óta sokat olvastam, a könyvek is segítettek. Már első éves egye­temistaként marxista kiadványo­kat tanulmányoztam. Tájékozott­ságomnak, társadalomtudományi érdeklődésemnek tulajdonítható, hogy a diploma megszerzése után a műegyetemen oktattam a mar­xizmust. Kötődések — Milyen hatásokra alakult ki tudományos munkaterülete? Kutatási területem a politikai gazdaságtan és az agrárgazdaság­tan határvonalára esik. Szárma­zásom mindig kötött a mezőgaz­dasághoz, érdekelt a politikai gazdaságtan. Az agrárgazdaság­nak nem az üzemi oldalával fog­lalkozom, hanem a közgazdaság- tan felé néző részével, a mező- gazdaság és a népgazdaság kap­csolatai vonzanak. Már hat éve Szegeden tanítot­tam, amikor 1962-ben megírtam A földjáradék a termelőszövetke­zetben című kandidátusi érteke­zésemet. Fontosnak véltem a té­ma elméleti és gyakorlati vonat­kozásait. Megállapíthattam, hogy kis összegre zsugorodik, de tuda­ti kötőereje miatt szükség van rá. A gyakorlati gazdaságpolitikai in­tézkedésekben talán az én mun­kám is hasznosult valamelyest. Meg a tanszéké természetesen. Jó közösség, erős kutatói gárda ala­kult ki a JATE politikai gazda­ságtan tanszékén. — Húsba-vérbe vágó probléma elméleti hátterét vizsgálja A mun­katermelékenység, a személyi jö­vedelmek és.; kapcsolatuk i-a me-i- zőgazdaságban című, „nagydoktori ríja”. Már nyomdában van, úgy gondolom, hogy az 1977-es me­zőgazdasági könyvhónap egyik fontos kiadványa lesz. Tudományos munkaterület — Magam is úgy érzem, hogy időszerű kérdést dolgoztam föl. A munkatermelékenység a szocializ­mus átfogó kategóriája. Kapcso­lódik a termelés és szükséglet mindkét oldalához. Lenin a tőkés országok munkatermelékenységé­nek túlszárnyalását a szocializ­mus végleges győzelme feltételé­nek tekintette. A mezőgazdaságnak is hozzá kell járulnia a magyar népgaz­daság versenypozícióinak javítá­sához. A személyes jövedelmek növekedése és a különböző réte­gek közötti arányai a társadalom­és gazdaságpolitika központi kér­dései. A mezőgazdasági termelés hatékonysága eléggé gyenge. A fejlett tőkés országokban kétsze­rese, két és félszerese a termelé­kenység mint nálunk. A szocia­lista országok közül többen meg­előznek bennünket. Ezért vélem elméleti és gyakor­lati szempontból is fontosnak ezt a kérdéskört. Még csak annyit: kutatásaim középpontjába a mun­katermelékenységet állítottam. — Tervei? — A tanszék részt vesz a fej­lett szocializmus termelőerőinek és gazdasági viszonyainak a kuta­tásában. A Dél-Alföldön vizsgá­lódunk. Rám bízták a kutatás­nak Bács-Kiskunnal foglalkozó részét. Tervek Figyelemmel kísérjük a mező- gazdaságban mutatkozó integrá­ciós, összeolvadási folyamatokat, Sok elméleti, tulajdonjogi prob­léma adódik a termelőszövetke­zetek, illetve termelőszövetkeze­tek és ipari vállalatok egyesülé­sénél. Az új alakulat a szocialis­ta tulajdon új formája, vegyes tulajdon? A vállalatok közötti kapcsola­tok vizsgálata is fontos munka- terület. A mezőgazdaságban vég­bemenő integrációnak nemcsak a termelési kapcsolatokban: a tu­lajdonviszonyokban is meg kell nyilvánulni, véleményünk szerint. — Titkárnőjétől értesültem, mai programjáról“Tárgyait szov­jet küldöttséggel,' részt vett a Magyar Közgazdasági Társaság Csongrád megyei szervezete el­nökeként egy megbeszélésen, es­te a SZEOL irodájában várják. Hogy bírja? — Ne féltsen, csinálok azért magamnak szabad időt, ha ke­vesebbet is, mint olykor szeret­ném. Ilyenkor olvasgatok, fő­ként a filozófiai töltésű könyve­ket szeretem, kimegyek a szabad­ba, van egy vityillóm a Balaton­nál. A sport vezetés számomra ki- kapcsolódás. Gyerekkoromban a KAC ifiben játszottam, innen a vonzalom. Mi tagadás a SZEOL elnökeként egyre több az elfog­laltságom, hamarosan kiemelt or­szágos egyesületté leszünk. Olykor még Kecskemétre is hazaruccanok. így mondta: haza. Heltai Nándor A KÖZOKTATÁS „FÖLDREFORMJA’’ Tanulmányok az iskolák államosításáról A magyar országgyűlés az is­kolák állami tulajdonba vételére szavazott 1948. június 16-án. A döntés jelentőségét mutatja, hogy ez a lépés úgy vonult be a tör­ténelembe, mint a közoktatás földreformja. Mindazokat a változásokat, amelyek a felszabadulástól 1948. júniusáig végbementek hazánk­ban, követni kellett az iskolák­ban is. Döntő fontosságúvá vált, hogy a demokratizálódó társada­lom milyen szellemű nevelést tud nyújtani a jövendő állam­polgárai számára. Korszerű tár­sadalmi és természettudományos ismeretek tanítására volt szük­ség. Ezt viszont akadályozta az iskolai rendszer megosztottsága. Az iskolák különböző egyházak­hoz tartoztak. Elkezdődött a tervgazdálkodás, egyre több felsőfokú végzettségű szakemberre volt szükség, Alap­képzésükről az alsó- és középfo­kú oktatásnak kellett gondos­kodni. A demokratizmus kibon­takozása megkövetelte, hogy is­kolarendszerünk egyenlő tanulá­si feltételeket nyújtson minden gyermeknek. 1948 fordulópontot hozott az ok­tatásügyünkben. A Tankönyvkiadó most Az államosítás közoktatá­sunkban címmel gyűjteményt je­lentetett meg, amely — a fül­szöveget idézve — „emlékezés a hősi küzdelemre, tisztelgés az ál­lamosításban résztvevőknek, ta­nulság az ifjabb pedagógusge­nerációknak.” A kötet első részében az ok­tatás egészét érintő dolgozatok kaptak helyet. Ilyen a szervezeti egység szükségességével foglal­kozó tanulmány, mely rámutat arra, hogy az egységes iskola- rendszer előfeltétele a közokta­tás világnézeti, pedagógiai egy­ségének. Külön írás foglalkozik a szakszervezet szerepével. Be­mutatja, hogy milyen hagyomá­nyai és mozgatórugói voltak a szervezett pedagógusok körében az államosításért vívott harcnak, és hogyan váltak a pedagógusok az államosítás agitátoraivá. A felszabdulás után természetesen olyan tankönyveknek az ideje jött el, amelyek mentesekké váltak a nacionalista, irredenta, • fasiszta szemlélettől. A szocialista tan- könyvkiadás, az egységes tan­szergyártás és taneszközellátás megteremtését végigkísérő tanul­mányok is ebben a részben sze­repelnek. A második fejezet a fővárosról és az ország 11 megyéjéről szóló helyi feldolgozásokat sorakoztat­ja fel. A mai Bács-Kiskun me­gyei iskolák államosításának fo­lyamatát Molnár János mutatja be „A közoktatás új rendje a Duna—Tisza közén” című mun­kájában. Jelenlegi közigazgatási terüle­tünk korábban Bács-Bodrog és Pest—Pilis—Solt—Kiskun me­gyéhez tartozott. Jellemző a meg­osztottságra, hogy Bács-Bodrog megye területén a 75 általános iskola közül 18 állami, 5 közsé­gi és 52 felekezeti iskolaként mű­ködött. Mostoha tárgyi és szemé­lyi feltételek uralkodtak. Az analfabétizmus nagyméretű, a lakosság iskolázottsága alacsony volt. Ezek a tények is bizonyít­ják, milyen sürgős feladatként je­lentkezett az iskolák államosí­tása. A szerző számos dokumen­tum felhasználásával hű képet rajzol arról a következetes küz­delemről, amelyet a Magyar Dol­gozók Pártja folytatott 1948. má­jus—júniusában az iskolák álla­mosításáért. Ez a munka rész­ben a lakosság felvilágosítására, illetve a koalíciós pártok meg­nyerésére irányult. Több helyi képviselőtestületben mégis na­gyon szoros harc alakult ki, sőt néhány helyen leszavazták az ál­lamosítást. A kiélezett helyzetet érzékelteti: 1948. májusában a Bajai Hírlap arról számolt be, hogy százával érkeznek az álla­mosítást sürgető, követelő táv­iratok a megyéből a kormány­zathoz, de — a püspökkari kör­levelek hatására — több száz a tiltakozó táviratok száma is. A törvény hatálybalépését kö­vetően az iskolák átadása zavar­talanul folyt. Molnár János rész­letezi az intézetek súlyos gond­jait, a helyzet javítására hozott országos és helyi intézkedéseket, az államosítási bizottságok mun­káját, és szól a hátrányos tele­pülésszerkezet okozta problé­mákról. Végül bemutatja, ho­gyan változtak az iskoláztatási feltételek Bács-Kiskun megyében az államosítástól napjainkig. Egy-egy település közoktatásá­nak a fejlődésével foglalkozik a kötet harmadik része. Naszály Sándor Két államosítás Dunave- csén címmel járult hozzá az összképhez. Hiteles krónikában számol be a község közoktatá­sában végbement átalakulásokról az 1870-es évektől kezdve. Leírja, milyen sűrűn váltott gazdát az iskola. Sőt arra is vállalkozik, hogy megvilágítsa a gyakori cse­rék indítékait és hátterét, azo­kat a gondokat, amelyek a fel- szabadulást követően az állami és egyházi általános iskola együtt­éléséből következtek, és azt, ho­gyan hozott megoldást az álla: mosítás/; Bemutatja az általános iskola negyedszázados fejlődésé­nek főbb állomásait. ' Az elért eredményeket összehasonlítások­kal szemlélteti. „Az iskolai mun­ka színvonalát többek között a tanulmányi versenyeken többször országos szinten elért eredmé­nyek is mutatják, de még többet mondanak a pályaválasztás, to­vábbtanulás adatai” — jegyzi meg. Míg az 1948—49-es tanévben 39-en tanultak tovább középis­kolában, szakközépiskolában és szakmunkásképző intézetben, az 1972—73-as tanévben 53-an foly­tatták a tanulmányaikat. A szerzők a dokumentumok illetve élményeik feldolgozásával hiteles és teljes keresztmetszetét adják a magyar közoktatásnak a „fordulat évében”, s érzékeltetik a bekövetkezett fejlődést is. (Tankönyvkiadó 1976) Kelle György ÜJ ARCOK A SZÍNHÁZBAN Simon Éva A fiatal színésznő pályafutása nem most és nem Kecskeméten kezdődik, a közönség hat éve is­merheti nevét. Az első társulat, amelynek tagja volt, a debrece­ni Csokonai Színház, két évet töl­tött ott. Aztán Szegedre, a Nem­zeti Színházhoz szerződött. Kife­jezetten nagy szerepekben bizonyí­tott, a La Mancha lovagjában Al- donzát, a Csongor ésI Tünde mu­sical változatában Ledért, Marat halálában Corday Saroltát, a Kép­zelt riportban pedig Esztert ját­szotta. Amikor azt kérdezem, miért ép­pen Kecskemétre jött, s egyálta­lán miért hagyta ott Szegedet, fé­lig mosolyogva, félig komolyan azt válaszolja, hogy már három éve figyeli a Katonia József Szín­ház tevékenységét. „Kielemeztem magamban” mondja, „de vehet­jük úgy is, hogy kiszemeltem ma­gamnak”. Ahogy a nők kiszemel­nek maguknak valamit (valakit), s feltétlenül megszerzik — mon­dom. Aztán arról beszélgetünk, hogy milyen volt az eddigi színészi munkája. „Igaz, hogy nagy sze­repeim voltak, de mindig úgy éreztem, hogy magam vagyok a színpadon, egyedül. Más a stílu­som, s talán ez volt az oka”. Fia­tal, és szép, — közlöm vele (tár­gyilagosan), majd nekiszegezem a kérdést: mi lenne akkor, ha en­nek ellenére (mégis) öregasszo­nyokat kéne játszania? Erre meg nagy vidáman azt feleli, hogy bi­zony nem bánná, mert a vele széfnben támasztott első követel­mény, eleddig az volt, hogy le­gyen, „csak szép, meg fiatal”, és az a néhány karakterszerep, ami-; ben öregasszonyok képében volt jelen a pódiumon, az sokat jelen­tett. Aztán, másik témára váltva azt fejtegeti, hogy a színészi ala­kítás akkor igazi, ha az már se nem játék, se nem síserep, hanem valamiféle (jó értelemben vett) létezés a színpadon. Utolsó kérdésemre, arra hogy mit nem szeret, nagyon komoly és szigorú szemekkel azt vála­szolja. hogy ki nem állhatja a megtervezett és emiatt aztán nem is természetes színészi megnyil­vánulásokat „Azt kell eljátszani, ami a mondatok közti időben, de a szereplőben belül játszódik le”, vallja Simon Éva, a kecskeméti Katona József Színház társulatá­nak tagja. B. J. (98.) Egy órakor vagy fél kettőkor a suli előtt vagy valahol a kör­nyéken meg akarta várni a lányt. Megáll a „Póló” kertjénél és megvárja! De ezt csak képzel­te. A valóságban csak ment, las­san, szemét a járdára szögezve, és közben hátra-hátrahallgató- zott, nem Fruzsi hangját hallja-e. A téren se merte bevárni a lányt. Majd a Klapka utcánál... De onnan is tovább osont. Amikor kifordult a Búzapiac­ra, megtorpant. Fruzsi ment előt­te, ötven lépésnyire. Meg is érez­te a lány, hogy figyeli valaki. S mielőtt Snuki behúzódhatott volna az első kapu takarásába, Fruzsi hátranézett. Most kellene odarohannom hozzá — gondolta Snuki, de a lába nem mozdult alatta. Maga elé bámult, a földre, a kocka­kövekre. Mire fölnézett, Fruzsi már eltűnt. Talán a villamosra ugrott föl, arra a szerelvényre, amelyik már csikorogva kanya­rodott el a D.una felé. ö pedig csak bámult maga elé, mint az­után még sokszor, otthon a szo­bájában, sötétben vagy világos­ban. Bele fog dilizni szeptember­től, hogy egész évben ott ül Fru­zsi a jobb oldali sarokban, és mindennap látnia kell a lányt, és mindig minden az eszébe fog jutni, amí|‘ Fruzsi akkor vacogott: útállak, hozzám ne nyúlj, hozzám ne nyúlj! Nem is bírna még egy­szer hozzányúlni, de Fruzsi ezt nem tudja... Mi lesz ősszel? El kellene tűnnie, legalább át egy má­sik osztályba. Mielőtt a többiek ki­szúrják, hogy Fruzsi meg ő úgy kerülik egymást, mintha mind­egyik azt hinné, hogy a másik a leprás. Volt időm leírni ezt a novella­csontvázat, és volna időm arra is, hogy tovább írjak, mert amióta vége a búcsútábortűznek és már csak a tánctól dobog a tábor, én itt nyugodtan firkálhatok, legföl­jebb az történik, mint az előbb, amikor Horváth Bulcsú benézett és cukkolni akart: — Látom, készül a kódex, szerzetes! Nyomás, ne lazsálj, rajtad a történelem szeme! Bölcs derűvel fejet hajtottam nagy szelleme előtt. Snuki. Most már talán nem a medve bőrére iszom, ha stikában igazán kezdek bízni, hogy lassan- kint a barátom lesz. Mert ilyen titkot rábízni valakire, ahhoz na­gyot kell előbb szusszantani az oxigénből. Minden bizalommal vissza lehet élni, összebalhézás miatt is, jópofáskodásból is, pri­mitív elhülyülési állapotból faka­dóan is. Snuki ezt a három nega­tív esélyt (hiszen ő is látott már egyet-mást az életből, meg aztán elég zárkózott is, amit éppen a nyílt magatartásával leplez) fran­kón mérlegelte, mielőtt (hajnalig) beavatott a titkába. Vagyis van esélyünk a barátságra. Már tegnap se írtam Tóniká­nak. De annál többet gondolok rá. Mert már terjeng bennem (aztán majd óráról órára erősö­dik), hogy ebben a maradék két napban úgy fog hiányozni, aho­gyan az elmúlt tizenkét napban összeadva se hiányzott. Szombat + vasárnap. Odakint valaki a nevemet kia­bálja. Pedro Menendez. Ma is tanultam tőle húsz-harminc spa­nyol szót. (Nem is tudom, nap­lóztam-e már, hogy a Pagony-tó partján mindennap nyelvészke- dünk: ő választékosabb magyar kifejezéseket akar megtanulni, én meg a legegyszerűbb spanyol sza­vakat.) Na, megyek Pedróhoz. TAMARA Június 27, Déntelc Délután 3 óra. Leültem firkál­ni, hogy ezzel is teljen az idő. To­tál letörtem Attila levelétől. Kedves Tomka, kedves Szél­kisasszony! Kérlek, értesítsd Apát, hogy változás van a menetrendben. Ugyanis a táborparancsnok meg­kért tizenkét srácot (köztük Snu- kit is és engem is), hogy segéd­kezzünk neki, amikor a tábort át kell adni azoknak a srácoknak, akik itt váltanak minket. Ezért aztán csak vasárnap este érünk haza 19.20-kor, vagyis akkor le­gyetek szívesek várni a Nyugati­ban. Nekem se jó ez, mert az volna jó, ha már szombaton este lát­hatnálak Benneteket, de hát van­nak az életben olyan dolgok, ami­ket valakinek mégiscsak el kell végeznie. Jankavölgy-Tábor, 75. VI. 25. Attila Szegény szeplős. Totál kedvet­lenség honolt benne, amikor eze­ket a sorokat írta. Ügyetlenül igyekszik, hogy ostyába csomagol­ja a rosszat. Nekem nem írja, hogy csak egy nappal később, ha­nem kérlek, értesítsd apát... Olyan, mint a papája. Ha vala­mit el kell végezni, vállalja, ak­kor is, ha ez rossz neki. Mert akinek annyi esze van, mint At­tilának, a kisujjából ki tud rán­gatni fél perc alatt tizenkét ki­fogást, tizenkét elfogadható, vagy­is hiteles kibúvót. De ő nem ki­búvók tömeggyártására használja az eszét. Tegnap este a tévében a híradó bemutatta, hogyan készül tömeg­gyártásban a csupa egyforma — százhúsz kilós — sertés egy du­nántúli állami gazdaságban. Utá­na megnéztem a Monica Vitti—fil­met : Lány pisztollyal. Az ilyen sztori is tömeggyártásban készül. Ha nem Monica Vitti játszik ben­ne, már tíz perc után kikapcso­lom a tévét, de így a feléig meg­néztem a filmet. Olyan bárgyú lehetett a meséje, hogy szinte semmire sem tudok visszaemlé­kezni belőle. Csak arra, hogy ez a nagydarab Monica Vitti olyan vékony lenne, mint én. És egy akkora pisztolyt cipel, mint Imre pisztolya a vaskazettában. Amíg a sztorin ásítoztam a tévé előtt arra gondoltam, hgy állati és életmentő szerencséje volt Betlinek. Ha ott kint ab­ban a rohadt sznob villájuk­ban énnálom ugyanúgy pisztoly lett volna, ahogyan a Monica Vitti cipelte magával a piszto­lyát, akkor Betli patkányteteme agyonlőve maradt volna ott a perzsaszőnyegen, amíg csak haza nem ér a mamykája és a papy- kája és a belga rokona a bala­toni fürdőzésből. Mert ha ná­lam pisztoly lett volna, például Imre pisztolya a vaskazettából, abban a gyilkos elszántságban, amely akkor alakult ki bennem, amikor az a megvadult féreg már letepert a szőnyegre, és már a bugyimat akarta lerángatni, abban a kegyetlen hangulatban addig lőttem volna vele a rohadt testébe sorba a golyókat, amed­dig egy is maradt volna a pisztolyban. Még most is, amikor ezeket a sorokat idekapkodtam a füzetbe, még most is kerülget az undor és a szégyen és a megaláztatás. Egy ilyen ócska, rohadó szexuá­lis koldus, egy ilyen senki, egy ilyen féreg merészelt megkíván­ni, mert a véletlen úgy hozta, hogy kettesben volt velem egy proccos villában, és bezárhatta az ajtót, mert nála volt a kulcs. Nem képzelgés, hanem ijesztő, hogy reszket a gyomrom és a ha­sam egyszerre elkezdett megint fájni a menzesztől. Egy pillanatig eszembe jutott a tehetetlen iszo- nyodásom, amint ott fekszem a szőnyegen, a pattanásos pofájá­val beleliheg az orromba, és vi­csorog, vicsorog, hogy amit ő akart, azt mind meg is kapta. És amikor már vérben fürdött a körmeimtől, akkor is úgy vicsor­gott, mint egy csatornapatkányt hogy kicsinállak, kicsinállak, Most, hogy gondolkodom, totál képesnek tartom, hogy egyszer elgázoljon a motorjával. Hogy kicsináljon. Dögöljön meg egyszer ez ava- rangyos béka, olyan nyomorékul, ahogyan el sem tudom képzelni. Ha elmondhatnám Attilának, agyonverné, szétmázolná a cipő­je sarkával, és belepasszírozná a földbe, mint egy hernyót. De Attilának sohasem mondom el. Megfájdult a fejem, hogy me­gint meggyötörtem magam ezzel az undorító gyulladással, amely még mindig nem múlt el belő­lem. És a hasam is fáj, be kell vennem egy görcsoldót. (Folytatjuk) S

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents