Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-13 / 242. szám
1976. október 13. • PETŐFI NEPE • B AZ ELSŐ MAGYAR FÉNYKÉPÉSZETI SZAKKÖNYV KALOCSÁN VOLT TANÁR A SZERZŐ „Műkedvelők és szakférfiak számára” Nemrégiben ütött-kopott, sárguló lapokkal teli könyvecske került a kezembe, mely ezt a sokat sejtető címet viseli: fényképészet titkai”. S alatta ez a szöveg olvasható: „Műkedvelők és szakférfiak számára”. Ne lepődjön meg senki azon, hogy a hangzatos alcím a nőket nem említi: jellemző az akkori időkre, hogy még csak el sem lehe- hett volna képzelni a hölgyek Ilyesfajta foglalkozásának „hivatalos” elismerését, létjogosultságát. Nem egy korabeli egyetemi előadás szövege előtt olvashatjuk így utólag a megszólítást: „Uraim!”. Akkor még nem ültek nők az egyetem padjaiban. Szatmáron, 1875-ben látott napvilágot az akkor szenzáció számba menő könyvecske, Nagy Lajos könyvnyomdájában. A szerzője, egy Tóth Mike nevű paptanár évtizedeken keresztül Kalocsán élt, és ott is halt meg, 1932. októberében. Néhány nappal ezelőtt volt a halálának évfordulója. A tudós férfiú Pozsonyban, Innsbruckban és Baumgartenben folytatta tanulmányait, majd Szatmáron, Kalksburgban és Kalocsán tanított. Hat és fél évtizedes pedagógiai munkássága közben nem mindvégig rendíthetetlen szorgalommal kutatott, Irt, dolgozott. Több könyve és számos tanulmánya megjelent. Egyik fő tudományos területe az ásványtan volt; a lexikonok azóta is őrzik a nevét elismerésül. „Az ásványok és az élet”, „A magyar sikság jövője”, „SpaFÉNYKÉPÉSZET TITKAI. MŰKEDVELŐK P.S SZAKFÉRFIAK SZAMARA SZATMÁRIT, NYOMATOTT NAGY LAJOS KÖNYVNYOMDÍJÁBAN 1876. nyolország”, valamint „Az ásványok élete” című köteteit szá- montartják a szakemberek az idő múlása közben is. ,A fényképészet titkai” című könyvének előszavában ezt írta: ........én, a fényképészet alapelveit már eleve jól ismervén, több bécsi fényképésztől nyertem e művészet gyakorlatába oktatást”. S a tudós szerző, amint rátér a fényképészet történetének vázlatos ismertetésére — hazai irodalmunkban legelőször —. hangsúlyozza, hogy „a régi bűvész-vegyészek (alkimisták) már észrevették, hogy az ezüst- alvag a napon megfeketedik”. E zután Tóth Mike ismerteti azoknak a ténykedését, akik őelőtte szakmai cikkekben, tanulmányokban közkinccsé tették kutatásaik eredményeit. Scheele (1777), Wedgwuud (1912), Niepce (1814) és Daguerre (1839) munkáit emeli ki többek között. Ez utóbbiról azt írja, hogy „fémlemezeken készíté fényképeit”. A mostani fotósok ugyancsak elcsodálkoznak, ha az egykori modernnek számító kötet lapjait nézegetik. Amikor az ilyen hasonló sorokat olvassák például: „A lemez ide s tovai hordozásánál ügyelni kell, hogy annak mindig ugyanazon széle maradjon lefelé.” Vagy pedig: „Betolandó a rekesztábla s helyéből kihúzandó a kitevőkeret”.. És az olyan szavak, kifejezések, mint a „kép előcsalása", a „papír fe- liérnyezése” meg az, hogy „a nemleges képnek tevőlegesre való másolása”,, csupa olyasmi, ami ma csodálkozással tölti el az olvasót. Rokonszenves viszont a szerzőnek a kötet végén található summázó mondata, mely így hangzik: „Meleg honfiúi érzelem serkentett arra, hogy nemzeti irodalmunk ezen parlagon heverő mezejét csekély tehetségem szerint műveljem.” Ügy gondoljuk, hogy a természettudományokban oly járatos, kora műveltségi szintjén felül álló férfiú megérdemli így utólag is azt a kevéske figyelmet, mely egy ilyen kis terjedelmű cikk erejéig futja. Varga Mihály A VILÁG LEGNAGYOBB TELESZKÓPJA A Kaukázus fő vonulatának egyik 2070 méter magas nyúlványán, Zelencsukszkaja kozák falu közelében található a világ legnagyobb csillagászati teleszkópja, amelyet nemrégen helyeztek üzembe. A felállítás helyét gondos tanulmányozás után jelölték ki egy csillagász-expedíció ajánlási alapján. A teleszkópot 48 méter átmérőjű és 45 méter magas toronyban helyezték el. amelynek for- -gfliható kupolája 1000 tonna sú- WHvi’-^fképesztő számadatokban a továbbiakban sincs hiány. A teleszkóp mozgatható részelnek súlya ugyanis eléri az 560 tonnát, az egész teleszkóp pedig 650 tonnát nyom. A 6 méter átmérőjű, 650 milliméter vastag teleszkóptükör súlya keret nélkül 42, kerettel együtt 80 tonna. A teleszkóp á tanulmányozandó csillagot — tizedszögmásodpercnyi pontossággal — elektromotoros mozgatással követi, számítógépes irányítással. A teleszkóp csövének optikai tengelyével párhuzamosan felállítottak egy 0,7 méter átmérőjű segédtávcsövet a csillagos égbolt vizsgálandó területére való beállás céljából. A segédteleszkóp által adott képet tv-rendszer segítségével az operátor vezérlőasztalára továbbítják. A teleszkópot sokféle különleges műszerrel szereltek fel, ezek lehetővé teszik a fénysugarak felerősítését és az égitestek fizikái tulajdonságaira vonatkozó információk elemzését. Az új „világrekorder” pontos elnevezése: Nagy Azimutális Teleszkóp. Ehhez magyarázatképpen csak anyit, hogy az azimut a csillagászati koordináta-rendszerben az egyik koordináta: a horizontnak a csillag magassági köre és a horizont déli pontján átmenő magassági kör közé eső ív. • Mária Terézia oklevele a Tudomány Egyetem alapításáról. • A jobb oldali kép: az ősnyomtatványtár egy részlete. A Céhlevelek üzenete Az egy városban élő, azonos ipart űző kézművesek a középkortól kezdve a múlt század közepéig szervezetekbe, céhekbe tömörültek. Kiváltságaikat, kötelességeiket, önkormányzatuk szabályait okiratokban rögzítették le, s ezeket a város vezetőségével, földesúri birtokon a földesúrral és a XVIII. század elejétől többnyire a királlyal ismertették el. Ezeket az írásokat hívjuk céhleveleknek. I. Ferenc 1805-ben elrendelte, hogy az egész országból gyűjtsék össze a céhleveleket, mert új, egységes céhszabályzatot akart kiadni. A beszedett céhleveleket Bécsbe küldték, a királyi kancelláriába, s ott hevertek hat évtizedig. Csak a kiegyezés után sikerült ezeket Magyarországnak visz- szaszerezni, akkor, amikor a céhrendszer mér megszűnt. Nagyobb részük, kétezer az Országos Levéltárba került, s ez az értékes gyűjtemény 1945-ben a lángok martalékává lett. Az anyag kisebb részét, 738-at a budapesti Egyetemi Könyvtár kapta. Itt található ma a magyar céhlevelek egyetlen nagyobb gyűjteménye. Legtöbb köztük a szabóké (86), a csizmadiáké (77) és a takácsoké (82). Nagyobb részüket a XVIII. században bocsátották ki. Szövegüket szép, gondos Írással pergamenre rótták, bőrbe kötötték és viaszpecséttel hitelesítették. Érdemes ezekben az iratokban lapozgatni, mert sok érdekes Jellemző adatot árulnak el iparunk múltjáról, a régi szokásokról, erkölcsökről. Inasnak testi sanyargatás Az első szabályok a vallási kötelezettségeket írták elő. Különös szigorúsággal tartották számon a részvételt az úrnapi körmeneten, valamint a céh védőszentjének ünnepén, s a négy kántorböjtön mondott miséken. A távolmaradók büntetést fizettek, pénzt, vagy viaszt — ezekből gyergyákat öntöttek, — mégpedig a mesterek kétszerannyit, mint a legények. Az inasok büntetése verés volt, vagy mint a céhlevelek kifejezték: „testi sanyargatás”. A céhlevelek előírták, hogy negyedévenként — néhol havonként — gyűlést tartsanak, kétévenként lasztották meg a céhmestert, vagyis a szervezet vezetőjét, és pénztárosát, a szabályok őrét és az ellene vétők megbirságolóját, valamint az atyamestert, a két vagy több mívlátót és a többi vezetőt. Az artikulusok nagyobb része pedig választást. Ilyenkor vá- a céhbe való felvételt szabályozza. Inasnak csak törvényes házasságból származót fogadtak fel. Inasideje általában 3—4 év, de néhol 5—6. A pécsi lakatosoknál az erős testalkatú inas 3 évig szolgált, az erőtlenebb pedig 4-ig. Előírták, hogy az inas engedelmes, Illedelmes legyen, tűrje el a fenyítéseket, járjon templomba, végezzen el minden munkát, viz- hordást, favágást Is. Fizetést nem kapott, legfeljebb kevés ruhát, de ezt se mindenütt. A felszabadult legények viselkedésére is erősen ügyeltek, tiltották a mulatozást, verekedést, kártyázást, kockázást. Ha önállósítani akarták magukat, akkor legalább három évig vándorolniuk kellett. Az idegen városokban az atyamester osztotta be őket munkára egy mesterhez. A remeklés kötelező Mesterré csak olyat fogadtak be, aki polgárjogot szerzett és „remekelt”, azaz bemutatta, hogy az ipart jól megtanulta. A debreceni szíjgyártóknál négy lóra való „minden szerszámot” kellett elkészíteni; a rohonci gombkötőknél ötféle különleges gombot; a kassai kovácsoknál három puskát; a pesti órásoknál olyan álló órát, amely ütötte az órákat és minu- tákat, mutatta a kalendáriumot, a holdtöltét és újholdat. A remek elkészítése után meghatározott taksát kellett lefizetni — a XVIII. században általában 30 forintot — és mesterebédet adni. Mesternek azonban nem vettek fel mindenkit, ügyeltek arra, hogy ne legyen nagy a konkur- rencia. A pécsi lakatosok külön hangsúlyozták, hogy csak annyi mestert fogadjanak a céhbe, amennyi kell „a munkák végbe vitelére”, nehogy „sok lévén az mester ember és munka kevés”. A felvételnél előnyben részesültek a mesterek fiai, s azok, akik mester lányét, vagy özvegyét vették feleségül. A selejt büntetése A nem céhtagoknak, a kontároknak, „himpelléreknek” munkavállalását a városok szabályai sem engedték meg, megbüntették őket és szerszámaikat is elkobozták. Az egyéb szabályok gondoskodtok a betegek ellátásáról, a megholtak temetéséről, előírták, hogy a nőtlen mester egy éven belül házasodjon meg, este mindenki tartózkodjék otthon, senki se csábítsa el más legényét, inasát. Rendkívül érdekes a pesti kirurgusok következő szabálya: Ha valamelyik mesternek „nehéz gá. dense vagyon, vagy incislo , (a beteg testébe vágás) tétel, vagy golyóbis kivétel, vagy csontoknak helyre tételének szüksége, tartozik a többi mestereket convocál- ni (összehívni)” és velük konzíliumot tartani. A mondottakból kitűnik, hogy a céhek elsősorban érdekvédelmi szervek voltak. Ám a közönségnek is haszna volt belőlük, mert arra vigyáztak, hogy selejtes árú ne kerüljön ki a kezük alól. A céhmester és a mívlátók rendszeresen ellenőrizték a munkákat, a rosszul elkészített iparcikkeket elvették és megsemmisítették, készítőjüket pedig megbírságolták. Arra is ügyeltek, hogy a megyék, városok által megszabott árakat ne lépje túl egyetlen céhtag sem. Vértesy Miklós mmmMmmmmmmmmmmmmmmmmmmmMmMmmmmimmimmmmimmmmmMmmmmmmmmi (68.) Tett még egy kört a háztömb körül, majd hirtelen és visítva lefékezett a kapunk előtt. A betonon tisztán látszott a nyoma, ahogyan sötét csíkot hagytak q gumik a fékezéskor. Betll áthajtotta a lábát a motor nyergén, mint ahogyan egy western hapsi Száll le a lováról, és kezdte leszerelni a tökfejéről a rémsisakját, de közben már a kapu felé tájolta magát. Ügy engedtem el a függönyt, mintha attól féltem volna, hogy észrevesz onnan lentről. És mindjárt arra gondoltam, hogy te jóég, ez a fűzőscsázmás hülye képes rá, hogy engem keressen ! Már ahogy igazam lett! Két perc múlva szólt is a csengő odakint. Ez az én formám — gondoltam. Amilyen a hangulatom, éppen pont Betli dilis szövege hiányzik még. Sóhajtottam, elterültem Anikó nagyfoteljában, kilógattam a két lábam az űrbe a fotel karján át, és egykedvű képet vágva hallgattam, hogyan gyötri újra meg újra a csengőt Betli, ez a gépesített kaktusz. Mert — folytattam fáradtan a derűt — a hegyes állú ábrázata túlzás nélkül kísértetiesen hasonlít bizonyos fajta kaktuszhoz: itt is, ott is pattanások, amelyekből szőrszálak meredeznek világgá. Mint a kaktusz bibircsókjaiból a vékony tüskék. Csak annyi a különbség, hogy Betli feje nem zöld, hanem színjátszó. A sápadt, a vörös és a málnalila skáláján. Tíz perc múlva elunta, hogy prolongálja a csengetést, és további két perc múlva eldörgött a motorjával e háztól, ahol nem méltatták illően figyelemre a lenyűgöző egyéniségét. Jó volt a nagyfotelban, any- nyira jó. hogy észre sem vettem és elaludtam. Csalk néhány perccel öt óra előtt ébredtem fel, megint csengetésre. De már nem féltem ajtót nyitni, mert tudtam, hogy Anikó ért haza. Azonnal észrevette rajtam, hogy aludtam. — Jaj, de irigyellek, Tomka — nevetett. — Csak azért nem irigyellek igazán, mert már csak három nap,: és én is annyit alszom, amennyi belém fér. Persze, csütörtöktől Balaton- diósdon üdülnek. — Ebédeltél? — kérdezte Anikó és közben ledobta a ruháját. Doromboltam valamit, amit igenlő válasznak is osztályozhatott. — Hoztál tejet? — kiáltott ki. A fürdőszobából. Hát a tejet, azt elfelejtettem. De nem is baj — gondoltam rögtön. Elképzelni is lidérces, hogy éppen akkor járok lent az ABC-ben tejért, amikor Betli itt bolygózik a ház körül. — Most megyek! — kiáltottam és távoztam. Az ABC-ben már tombolt a tömegnyomor. Bölcsen és unottan tűrtem. Elmúlt hat óra, mire hazaértem a két zacskó tejjel. Az egyik liternek a felét mindjárt meg isi ittam, mert a gyomrom szelíd szemrehányásokat tett. Az elszélhámoskcdott ebéd miatt. Amíg a tejért voltom, Anikó bedobált egy csomó kombinét, bugyit a mosdóba. Megítéltem javára. hogy csak hadd szuszogja ki magát a hűvösben: gyorsan kimostam a kis cuccokat. Addig sem téblábolok hulló levélként a lakásban, amíg mosok — ez volt az erkölcsi alapja a humánus aktivitásomnak. Éppen végeztem, amikor csörögni kezdett a telefon. Anikó vette fel. Amíg a fürdőszobában íelteregettem a bugyineműt, közben megállapítottam, hogy Anikó az egyetlen igazi barátnőjével telefonál. Amint beléptem a hallba, intett, hogy menjek oda hozzá. — Várj egy pillanatot — szólt bele a telefonba, és befogta a tenyerével a kagylót. A többit nekem mondta: — Sári panaszkodik. Beteg a kifcsi. Neki pedig holnap mindenképpen be kell mennie dolgozni. Valami exportmunka. megdühödnek rá, ha éppen most marad otthon. — Mondd neká, hogy oké — bólintottam nemes egyszerűséggel. — Majd én vigyázok Nyuszira. Sári a vonal túlsó végéről hálaéneket zengett a fülembe. Mintha mittudomén mekkora áldozatot vállaltam volna a javára. Tárgyilagosan visszadobtam a labdát: ő tesz szívességet nekem, hogy Nyuszival tölthetem a holnapi napot. — Holnapután már itthon tudok maradni... stb. Visszaadtam a kagylót Anikónak. Tehát holnapra van programom. Nemcsak értelmes, de kellemes is, mert Nyuszi szövegét hallgatni többet ér, mint az ösz- szes darab, amit ebben az évadban színházban láttam. Igaz, hogy csak kettőt láttam, és mind a kettőt húsz év késéssel vették át külföldről. Árleszállítással. Miután ott már belepte a szövegeket a jótékony és modern feledés. — Rendes tőled, hogy vállaltad Nyuszit — tolmácsolta elismerését Anikó. — Igazán rendes. Vállat vontam. Még csak az kell, hogy az ötperces bugyimosásért is kitüntessen. Visszavonultam ide a szobámba. Attilára akartam gondolni. Sikerült. Együtt ültünk a várfalon, és lelógattuk a lábunkat a mélybe. Attila hangja kedvetlen volt és töprengős. — Az volt a süket a szituban, hogy az ember azért mégse kérdezhet olyant egy tanártól, hogy „ki célozta meg a tanár úr helyét?” Még akkor se, ha szolidaritás gyanánt kérdezi. Maximálisan jogos lett volna, ha Aba Sámmuel közli velem, hogy mi a beosztásom. Nem is értettem, hogyan mertem. Csak most kezd megvilágosodni bennem a helyzet tartalma. Figyelsz rám? — Figyellek — mondtam. Tényleg figyeltem. Hiszen a várfalon ültünk egymás mellett. — Tudod, az volt a helyzet, hogy ott a könyvtárban akkor nem is én szóltam, hanem apa. Az én apám. Visszapörgetve tisztán úgy is hallom most a fülemben, hogy még a hangsúlyom is apa hangsúlya volt. Ahogy egyszer tőle hallottam totál ugyanazt, amit ma én kérdeztem Aba Sámueltől. Apához egyszer, nem is rég, eljött egy régi haverja. Még az autójavítóban melóztak együtt, olyan rég. hogy én akkor még meg se születtem. Szóval, ez a krapek, Simái a neve. Simái Tóni bácsi, arról informálta apát, hogy elsejével taccsra tették mint művezetőt, negyvenhárom éves fejjel, nyolc évi művezetősködés után. Apa akkor közbeszólt: „Ki célozta meg a helyedet?”... Látod, ugyanezt kérdeztem Aba Sámueltől. és ugyanakkor kérdeztem, mint apa Simái Tóni bácsitól. Mert első pillanatra tudtam, hogy Aba Sámuellal ugyanaz az ábra. Simái Tóni bácsit azért tették taccsra, mert a termelési főnöknek volt valakije, és annak kellett a hely. Plusz azért, mert Simái Tóni bácsi is a bö- gyében volt némelyik fejesnek a szakszervezeti odamondogatásai miatt... Mindenhol az életben egyforma a fizika. Az a szabály, hogy minden test megmarad nyugalmi helyzetben vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásban, amíg a másik erő meg nem állítja, vagy el nem téríti. A rendes krapekok mindig elfelejtik, hogy Newton mire oktatja őket. Aztán előbb-utóbb ütköznek valamivel. Vagy a fallal, vagy egy jó kemény bottal, amivel betartottak nekik. De ha már előre ezzel törődnének, vagyis előre behúznák fülüket-farkukat, nem is volnának rendes krapekok. Pedig vánnak. Csak tudnám, mikor kell elkezdeni az edzést ... Attila úgy mondta, olyan kedvetlenül mondta-mondta a magáét ott a várfalon, mintha egy öregember lamentált volna. Álarcban. Attila-álarcban. És mint aki nem énhozzám beszél. Akkor sem, ha közben megkérdezi, figyelek-e. (Folylaíjuk.)
