Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-03 / 234. szám
M Ü V E L Ö D É S • IRODALOM • MŰVÉSZET • I R O D A L O \1 • M í V E S Z E I BARANYI FERENC Gerelyes Maradsz pohár, mi illetlen, mikor a koccintás csupán kompronáisszum a megnyeretlen félbemaradt viták után, maradsz a vétó tintafoltja a kifogástalan, preciz kéziraton, ha a sorokba higan vegyülne sanda iz, maradsz ünneprontó a bálban, ahol a lelkiismeret a csábosán ledér ruhában táncoló hírre vet szemet, maradsz a tél valódi képe míg délibáb csak a tavasz rohanva káprázók szemébe visszacsapódó gally maradsz s maradsz döfés-szigorral oltott hajtás a törzsön majd, amíg a nehezen virágbabomlott fákat gyümölcsök nem lepik. ÍZES MIHÁLY Berzsenyi Agg diófád alatt tüzedet gerjesztvén, Mikoron cselédid aludni térének, Nem a köszvény kínoz, csaknem fura eszmék, S csillaga gyullad föl mélykék pannon égnek. Álmodott lugasod fürtjei beérnek, Bor bíbora fösti, börzsönyözi orcád, Háznéped s cselédid köréd alig férnek, S zúduló szavad is, mintha amaz orkán. Zsuzsánna térül es gőzölgő levessel, Ám te húgasszonyod köszöntőd föl verssel, Té és tova állnál, mintha leng a mérleg. Fatáblás ablakod bé- elreteszeléd, Hogy a fény is szüremellik eléd, S csak szíved tárul ki tengernyi miértnek. #Z. Boras Vera grafikája*-A Ginzapuszta festője: Kokas Ignác 0 A múlt egy árulkodó nyoma. • Jobbra: a mennyezetig érnek a művek a pro- fesszor műtermében. Különös nevek, patinásak: Gyű- rűsaljapuszta, Mariannapuszta, Farkasfapuazta, Ginzapuszta, Pogányvár, Öreghegy: valamennyinek gazdag története van, Vál, Alcsutdoboz, Etyek külterülete valamennyi. Lapályok, dombok, erdők. Valaha lakott helyek, ma már — a nevük szerint és a valóságban — puszták. Költők, művészek ihletői. Kokas Ignác valamennyi közül Ginzapusztát szereti a legjobban. Miért? A kétszeres Munkácsy-díjas festő, érdemes művész, a Képzőművészeti Főiskola 50 éves professzora Vál neves szülötte. A község heve és a művész neve közé szinte azonossági jelet lehetne tenni. Megható ai vallomás a szülőföld szeretetéről. Tanúság arról, hogy a gyermekkor élményei adják a legmaradandóbb alapot az ember egyéniségéhez, és kerüljön bár akárhova iá, a szü- lőföld mindenütt kísért. A „nagy bolyongás” ; _r 12 _ r —f - -i -4 K int ülünk az ezeréves válj torony tövében, ahonnét Török Katát ledobták a kontyosok. Az I. István által alapított templom alapfalai most bukkannak elő. Ahogy ennek! híre ment, Kokas Ignác máris berobbant Válba. Ül az ős-kövön, kezében egy szépformájú koponya, azt vizsgálja, szemlélgeti. „Széparcú leányka lehetett, tízen túl, közel a húszhoz. Itt élt Válón, ősöm volt, rokonom, elődöm. Áttételesen persze, mert az én őseim Olmütz-ből jöttek be, ükapámat Kohánnak hívták ami magyarul kolcast jelent. Az őseim negyedíziglen asztalosok voltak, édesapám is, a tizenkilences vöröskatona. Messzeföldön jól isme- rik-ismerték a polihisztor asztalost. Tudós ember volt, hat elemijével gyököt vont és algebrára tanított. Nyolcéves koromban már virtuózul kezeltem a gyalut.” „Valaki meglökött, elindított, így lettem Pápán tanítóképzős. Megvallom, nem akartam tanító lenni. Aztán megint meglökött valaki, és elindított a Képzőművészeti Főiskola felé. Kmetty János és Bernáth Aurél voltak a mestereim, a Derkovits-kollégisták pedig a barátaim. Akkor még tévelyegtem, tébláboltam a művészet világában, magam sem tudtam,, mit akarok. Nálam az eszmélés sokáig tartott. 1952-ben a diplomámunkám címe: Az asztalos. Apámat, dédapámat, ükapámat mintáztam. Az asztalost. A „nagy bolyongás”? Az úgy volt. hogy diplomával a kezemben ismét csak nem tudtam elindulni. Jártam a falu — Vál — határát, egy fűszál, bokor nem nőtt fel a tudtom nélkül. Leginkább Ginzapuszta tartogatott nekem sok jót, arrafelé jártam a legtöbbször. Nem ecsettel, nem palettával. Még csak vázlatfüzetet sem vittem. Csak a bolyongás, a végtelen nagy szabadság, ez vitt. Lefelé néztem a földre, de ugyanakkor a levegőt is láttam, a csillagokat is. így vagyok ma is. Hal megkaparjuk a váli földet, mindenütt előbukkan a múlt egy-egy árulkodó nyoma'. Itt avarok, ott rómaiak, amott ősmagyarok. Mindenfelé náció. A történelem nagy folytonossága. Nagyon szeretem a' múltat. Ezeket a köveket is a torony tövében. Meg azt a koponyát. Szóval, a váli múlt, a nagy bolyongások sok-sok emléke minden, ecsetvonásombah benne van. Csak váli ihletésű képet festek. Hihető vagy nem: budapesti képem még nem volt, és nyilván nem is lesz. Tele vagyok váli témával, és ez a kincstár még évtizedekig nem ürül ki. Hatalmas üvegfal nyílik a világra, műterem Budapesten a Máglya-köz 3. harmadik emeletén. Kokas Ignác műterme. Hatalmas méretű képek, háromne- gyedrésEben készek. A falon má- zsányi súlyú, többszázéves ökörjárom, amott pedig egy leégett ginzai épület üszkös gerendái. Az ablakpárkányon sorjáznak a koponyák, vének-fiatalok, csontok és muzeális tárgyak. Múlt, múlt, múlt. „Sokat küzdők magammal..." „Ha a jelent festem, akkor is a múltba merülök. Előttem az élet hatalmas folyamat, amelynek a haláLcsak egy állomása. Utána tovább élünk humuszban, tele- vényben, virágban, búzában, nyárfában. Az élet elpusztíthatatlan. Sokat küzdők magammal. Sokszor hetekig eltart a vajúdás, a gyötrődés. Aztán jön a fény lob- banása, neki a lemeznek. Nem vászonra hanem farostlemezre dolgozom. A téma nagyon hamar kibomlik, napok alatt elkészülhet egy mű. Természetesen megfelelő lelki kondícióban. Végefelé jártam egy képemnek, de még — úgy éreztem: — hiányzik valami. Mi isi? Nézem-nézem, aztán: — Hisz ez készen van! — akkorát ugrottam örömömben, hogy bevertem a fejem a gerendába, úgy locsoltak föl. Elájultam. De a kép kész volt!” „Kokas-iskola” — ezt nem szeretem... Magamról nem szeretek beszélni. Annyit azért hadd mondjak el, hogy eiső nagy, kiállításom Velencében volt az 1968-as bienná- lén. Visszhang érkezett Afrikából, Ausztráliából, Itáliából és sok más országból. Londonban is volt önálló tárlatom. 1969-ben pedig idehaza, a Műcsarnokban. Siker? Hát nevezzük annak. Nagyon örülök az elismerésnek. A „Kokas-irányzat, Kokas-iskola” —7 ezt a kifejezést nem szeretem, bár tudok róla, hogy van ilyen kialakulóban. Tanítványaim a főiskolán tehetséges fiatalok, akik keresik önmagukat. A fiatalok hajlamosak arra, hogy elkötelezzék magukat — bár ez rendszerint csak átmeneti, nem tartós állapot — egyfajta irányzat mellett. Az én vibráló, nyugtalan, expresszív stílusom nem új. Talán az, ahogyan csinálom, az egyedi. A művész egyéniségét utánozni úgysem lehet, az már epigonsághoz vezet. Az egyéniségét mindenkinek magának kell megszenvednie! „Nem, nem vagyok boldog ember, még kiegyensúlyozott sem. Sok az álmatlan éjszakám. Sok a vajúdás a „hogyan”-ról, a „mi- ért”-ről. Nem panaszkodom: az életem sora egyenesben megy, de minden képért nagyon nagy árat kell fizetni.” írta és fényképezte: Balogh József A fiatalember, miután az irodalmi estről csoportosan távoztunk, a folyosó végén, • lépcsőforduló tájékán ért utol. Látható röstellkedéssel szólított meg: — Ne haragudjon... De olyasmi történt az életemben, amit feltétlenül meg kellene írni. Magára gondoltam... Illően megköszöntem a bizalmát, de tudtára adtam azt is, hogy témahiányban éppen nem szenvedek. Mégis, érdekelni kezdett a dolog, miszerint a mások életének, ha passzív módon is, részese lehetek, ezért másnapra munkahelyemen találkát beszéltünk meg. Pontosan érkezett, sem ké-' sőbb, sem korábban a vártnál. Igazából csak most vettem szemügyre: magas, csupaizom testalkat, lapátnyi tenyerekben végződő hosszú kezek, a sűrű barna hajához képest kissé sötét arcbőr. Öltözködésében semmi extravagancia, semmi „különös ismertető jel”, épp úgy híjával az eleganciának, mint akár a kihívó, akár a sajánlatra késztető topisságnak. Darabos mozdulataiban idegen feszültség vibrál. Rágyújtottunk, s beszélni kezdett: — Ügy volt, hogy ma nősülök. De tegnapelőtt elhagyott a menyasszonyom. Vagyis hát szakított velem... A gyűrűt is visszaadta. Szokványos história, gondoltam, de biztatnom kellett, hogy mondja tovább, mert a részletek valamelyes ismerete nélkül még érdemleges „lelki vigaszt” •em nyújthatok. Meglehetősen kuszán, időben előre-hátra csapongva — mint némely modern regények teszik —, mondta el élete első nagy csalódásának történetét. Kihámoztam azért a lényeget. Szegényes körülmények között nőtt fel az egyik Kecskemét-melletti faluban, már annak is a tanyavilágában, nádtetős, vertfalú ház volt az otthon, homoki fecskefészek, s a felnövő gyermekek kirepültek belőle öten, közöttük ő is, kitanulta az ácsmesterséget, s e szakmában dolgozik most is, a megyeszékhely egyik vállalatánál. A lány, a volt menyasszony ugyancsak e faluból való, majdhogynem gyermekkori játszópajtások, s aztán itt találkoztak már Kecskeméten, ahol mint adminisztrátor dolgozik, egyébként ugyanannál a vállalatnál, ahol a fiú. megismerkedésben — vagy inkább újraismerke- désben —, majd a kapcsolat kibontakozásában nincs semmi jellegzetes, az átlagtól elütő mozzanat. Eljártak mindenféle presszókba, moziba, néha még színházba is, úgymond szórakozni, csak azért, hogy együtt, egymás társaságában üssék el az időt. Már több mint egy éve „jártak együtt”, a szándék mindkét részről komolynak látszott, s tervezgették, hogy egybekelnek. Néhányszor kirándulni mentek, távolabbi városokba — a fiatalembernek akkor már megvolt a motorkerékpárja —, s egy ilyen alkalommal vásárolták meg a gyűrűket is. Majd pedig egymás szüleinél tettek vizitet, sőt a tágabb rokonságot is felkeresték. Már-már giccsesen simának, napfényesnek tűnt boldogságuk útja. Mód nyílt a zavartalan együttlétre is, mivel a lány, szülei segítségével, garzonlakást vásárolt a város legnagyobb lakótelepén. De ahogy közeledtek a közösen meghatározott mennyegzői terminushoz, a menyasszony viselkedésében úgy sűrűsödtek a zavarok, az ellentmondó megnyilatkozások, melyek kiváltották a fiatalember féltékenykedését, s így csakhamar nyomára jutott, hogy jegyességük idejében a v leányzó mást is kegyeibe fogadott, egy ifjú autószerelőt, aki szintén a vállalatunknál dolgozik, de mint hírlik, rövidesen önállósítani fogja magát, saját műhelyt nyit. A fiatalember kérdőre vonta menyasszonyát, kilátásba helyezvén a megbocsájtást is, ameny- nyiben hajlandó a másikkal szakítani. A lány, vergődvén az érzelmi zűrzavar hálójában, tétova és kitérő válaszokat adott, pár napos haladékot, gondolkodási időt kért. Ekkorra egyébként széthordták az esküvői meghívókat. Száznál több helyre... Más, ugyancsak költséges lakodalmi előkészületek is történtek. S pár nap múltán a menyasszony döntött: a gyűrűt visszaadta, s a maga részéről az ügyet lezártnak, mindörökre befejezettnek tekintette. ...Ekkor már megsejtettem:a történetet csak látszatra szokványos, magánérvényű, bizonyos, hogy a mélyben általánosabb tartalmak rejtőznek. Most már csak ezekre voltam kíváncsi. Biztattam a fiatalembert, hogy lelki fájdalmai csillapodtá- val fogjon papírt, ceruzát, s írjon le mindent úgy, ahogyan történt, semmit nem hallgatva el. Aztán majd mutassa meg, s meglátjuk, mit lehet tenni. Az élmény megformálása, az érvényes mondandó kibogozása szempontjából sok jót nem vártam a „dolgozattól”, a célzat — tudatosan — pszichológiai volt inkább: elérendő, hogy kiírja magából a csalattatás okozta fájdalmakat. Az írás, mint lelki gyógyír, számomra is hasznos medicina volt már nem egyszer. ügy hét múlva jött újra, A-' sűrűn teleírt kockás lapokkal. Ifjú barátom a legszub- jektívebb műfajt választotta: a levelet. Nem nekem, hanem a menyasszonyának adresszálva. A levelet azonban nem küldte el a megszólítottnak, így tehát mégis csak én voltam a tényleges címzett. „Kedves Szüzan!” — már a megszólítás is tűnődést vált ki belőlem. — Tehát Zsuzsának hívják ... — Igen, de így senki nem szólítja a családjában. Engem is leszoktatott róla... Ez olyan parasztos, így mondta. A levél különben a hevenyészve, kapkodva elmondottakat világosabbá, itt-ott árnyaltabbá, rendszerezettebbé tette, ám azokhoz semmi lényeges adalékkal nem járult. Beszélgetni kezdtünk ismét. iderült, hogy a lány is pa- raszti származású, de a szülei jómódú szakszövetkezeti tagok. A rokonságban kecskeméti kisiparosok vannak, de található néhány értelmiségi is. A vagyoni helyzet — a hetvenes évek közepén! — még mindig meghatározó erővel bír. De persze korántsem csak ennyiről van szó. Az eltérő körülmények e két fiatalt más-más értékítéletekkel készítették fel az élet- útra. A lány gimnáziumban érettségizett, nem tanult tovább, nem valószínű, hogy valaha is ilyesmire szánja el magát. A fiatalember a dolgozók gimnáziumát végzi, s nem nyugszik, amíg technikusi képesítést nem szerez. "íanult szakmáján kívül még egy seregnyi mesterségben járatos, legalábbis barkácsolói szinten, mely azonban a köznapi boldoguláshoz, az idő hasznos eltöltéséhez messze elegendő. Elmondja, együttlétük legmeghit- tebb pillanataiban azt tervezgették, hogy eladják majd a garzonlakást, vesznek telket, s építenek családi házat. Később ez egyre ritkábban került szóba, a lány konok hallgatásba burkolózott. Általában sem tudott mit kezdeni a fiú hosszabblejá- ratú _ életprogramjával. Merőben eltérő aspirációi a látványosabb, a szórakozás könnyebb fajsúlyú céljaiban merülnek ki. Amit a fiú hajszol, forgcsikorgató elszá- nással, akaraterővel, azt az ő szülei már előteremtették. És ez az út számára semmi vonzót nem ígérne. „Órája” egy teljes generációs időtartammal jár előbbre... De tényleg előbbre jár? Hajlamos volnék arra, hogy — a fiú tálalása alapján — a lány nyakába varrjam a kispolgáriság lesújtó jelzője, de ezt nyugodt lelkiismerettel mégsem tehetem, nem beszéltem vele, nem ismerem érveit, amelyek egyébként szintén lehetnek megalapozottak. ... Rögtönzött tűnődéseimet a fiatalember magába roskadtan hallgatja. S amikor pár pillanatnyi csönd támadT megkérdi: — Mit javasol, szóba álljak vele, ha újból visszatérne hozzám? . — Csak annyit javasolhatok, hogy a helyzet , ilyen fordulatában reménykednie sem szabad. Szüzan a maga vetélytársában megtalálta, azt, aki életfelfogásban közelebb áll hozzá. T egyenek boldogok! — e szokásos jókívánsággal csak a pártatlan kívülálló térhet napirendre az ügy fölött. A fiatalember viszont egyelőre még élete első nagy leckéjének súlyát nyögi. De bizonyosan kiheveri ... Előbb-utóbb a tanulságok is felszívódnak a tudatában. S belátja talán azt is, hogy még mindig így járt jobban ... Ha ugyan is a lány nem rendelkezik annyi önismerettel ég határozottsággal, mint amennyit a gyors szakítás során — noha az utolsó pillanatban — tanúsított, vagy egyszerűen csak gátlásosabb, valószínű, hogy egy-kétév múlva a válóperes statisztika adatait növelték volna. Azok pedig enélkül is elég magasak. Hatvani Dániel KITEKINTŐ
