Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-24 / 252. szám
MŰVELŐDÉS •IRODALOM • MŰVÉSZET A NAGYBÁNYAI MÜVÉSZTELEP ALKOTÓINAK SZÉP KIÁLLÍTÁSA Jó sorozat, sikeres indítása Szeretném hinni, hogy a Katona József Múzeum A nagybányai művésztelep kiállítása újabb híveket szerez- a képzőművészetnek, tágítja a tárlatlátogatók lassan bővülő körét. A Nemzeti Galéria főigazgatójának szavaival megnyitott kiállítás mindenkinek ad valamit. A festészettel most barátkozó- kat megfogja a napsütésben, tavaszi fénypermetben viruló tájak szépsége, a portrék kifejező ereje, az elbeszélt történetek ér- dejkessége. Bosszús, felháborodott sorokat hiába keresünk az emlékkönyvben, senki sem minősíti érthetetlennek a nagybányaiak piktúráját. □ □ □ Az új látásmódot és stílust képviselő művészcsoport körül annak idején kialakult csatározás, szópárbaj és hírlapi viadal vad indulatokat hívott elő. A nagybányaiak elutasították a sápadt maradiság, a színpadias történelmi festészet addig tömjé- nezett műveit. A konzervatív kritika, a Pesti Hírlap és más orgánumok által uszított kispolgárok jóízűeket nevetgéltek a zöld lovakon, lila fákon. A színt felszabadító, sokféle természetét, árnyalatát képeiken érzékeltető festők olcsó tréfálkozások céltábláivá lettek. Mások üdvrivalgással köszöntötték a Szatmár megyei városkában tömörülő mesterek és tanítványok első fővárosi tárlatát. Az 1897. december 15-én a régi Műcsarnokban megnyitott kiállítás „üggyé” vált. Tódult a nép, kávéházakban, klubokban, stílus- problémákról vitatkoztak. □ □ □ A korábban vidékinek titulált festők végül is csatát nyertek. A kitűnő mesterek szövetkezését, törekvéseit elfogadta a közönség. A tehetség érvel sok kételkedőt meggyőztek. Az alapítók, Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Thorma János jelentősége gyorsan nyilvánvalóvá vált. Olyan kitűnő festők csatlakoztak hozzájuk, mint Glatz Oszkár, Csók István és mások. Egy vagy több nyarat töltött a festői környezetű telepen Rudnay Gyula, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Bornemissza Géza, Perl- rott-Csaba Vilmos és sok más művész. Sokan témaválasztásukkal rokonszenveztek. Akkoriban kezdtek figyelni világszerte a természeti szépségekre, akkor nyílt ki az emberek szeme a hegyek, vizek, erdők gyönyörűségeire. Az első világháború előtt szívesen ábrázoltak a nagybányaiak kétkezieket, szegényembereket. Túlságosan leegyszerűsítenénk a vak bányászt, a favágót stb. bemutató törekvéseket, ha ezeket csupán, vagy elsődlegesen világnézeti indítékokkal magyaráznánk. A közéletben erjedő demokratikus gondolatok, a szocialista mozgalom kezdeti sikerei is befolyásolták a művészetet, mégis azt gondolom, hogy az ábrázolás újszerű lehetőségei, a realista stílus követelményei miatt fordultak a népélethez. Némi egyszerűsítéssel Petőfi és Arany munkásságának hatásához hasonlíthatjuk a nagybányaiak törekvéseit. Az Erdélyben ma is működő művésztelep első nemzedéke az említett nagy költőkhöz hasonlóan megörökítette haladó hagyományainkat. (A kecskeméti kiállításon is láthatjuk, Thorma János március 15-ét megjelenítő alkotását, Hollósy Simon Rákóczi-induló című művét, pontosabban a téma egyik változatát.) A tárlat közművelődési érdemeinek hangsúlyozásával a világért sem törekszem a nagybányaiak jelentőségének csökkentésére. Ellenkezőleg. Ezzel Is dicsérni szeretném á képzőművé• Glatz Oszkár: Izvoral parasztnő, elején olvasható, korántsem teljes felsorolás is sejteti, hogy „minden út Nagybányára vezet”. A nyolc évtizede alakult művésztelep közvetlenül-közvet- ve a maiakra is hat. A szakemberek az alaposabb képzőművészeti ismeretekre törekvők számára érdekes, izgalmas lehetőség nyílik a hagyományok érvényesülésének vizsgálatára. A november végéig látható tárlaton a kutató buzgalom eddig méltánytalanul kevéssé ismert képeket is bemutat, így növelve a Katona József Múzeum (a Magyar Nemzeti Galériával közösen szervezett) sikeres kiállításának vonzását. . , , Heltai Nándor üíjm.'ííM ií J|JíJ*íkOJi.Bv jtiíÖAti >Joi • Thorma János: Tavaszi táj. szetben kevésbé tájékozottak részére is sokat nyújtó sorozat — művésztelepek, műhelyek, stílusok — első rendezvényét. Kitűnő alkotásokon ismerkedhetnek meg e művészeti ág kifejezési eszközeivel, a művek Jól példázzák az ábrázolt látvány és a valóság szükségszerű eltérését, a figyelmes szemlélőt elindítják napjaink művészetének megértéséhez vezető úton. □ □ □ Rendszeres tárlatlátogatóknak is sokat ad a Pálosi Judit avatott rendezésében ebben az ősz- szeállításban először tanul- mányozható gyűjtemény. A cikk A műveltség hagymája? Vitaforrás a Forrás-vita A diplomások műveltsége címmel vitacikkekből és hozzászólásokból közöl összeállítást a Forrás októberi száma. Bevezetésként a szerkesztőség megjegyzése áll, amely Varga Mihály fél évvel ezelőtt megjelent. Messze van-e az Andromeda című szociográfiájára emlékeztet. Ugyanis ez a kiindulási vitairat. A hozzászólók egy kivételével ennek aiz írásnak a megállapításait vitatják, illetve az írást kellene, hogy vitassák valamennyien. Az egyetlen kivétel Németh Zoltán, akiről viszont a szerkesztőségi bevezető nyomban eloszlatja azt az olvasói feltételezést, hogy esetleg lényeges dolgokat állapíthat meg. A sommás ítélet így hangzik: „Aki mindent világosan és tisztán lát, félő, hogy keveset tudhat arról, amiről nyilatkozik”. „Ki szelet vet, vihart arat” — hangzik a másik szerkesztőségi kinyilatkoztatás. Holott Varga Mihály nem szelet vetett annak idején, hanem szociografikus módon elkészített pályaműben igyekezett visszatükrözni azokat a jelenségeket, amelyek az értelmiség általános műveltségének egyoldalúságára figyelmeztetnek. A pályamunkát megjutalmazták, és a folyóirat idei áprilisi számában napvilágot látott. Lehet vitatkozni azon, hogy túlságosan magas-e a mérce. Mai értelmezési szempontokkal ki lehet egészíteni az általános műveltség meghatározását, miszerint az „feltételez bizonyos nyelvi-anyanyelvi ismeretet, képességet a matematikai egzakt gondolkodóira, szintetikus természet- és társadalomtudományi isr mereteket, esztétikai tájékozódást és ízlést, valamint legalább némi manuális-gyakorlati készséget." Ugyanakkor Jó lenne minden hasonló esetben arra törekedni, hogy megértsük a vitát kiváltó mű szádékát, lehetőleg pontosak legyünk, s a hozzászólások tartózkodjanak a személyeskedő-köte- kedő hangvételtől. Mindenki elismeri, hogy elevenre tapintott a Messze van-e az Andromeda című írás. A.rádlóban jegyzet hangzott el róla, a 20-as stúdióban beszélgetést kezdeményeztek d témáról, A Forrás vitát nyitott, ám rögtön le is zárta az eszmecserét, bár a szakbarbárság, a művelődést fékező anyagias életforma és még annyi más további elemzést igényelne. Ha újabb hozzászólásnak nincs is helye, a vitamódszer vitára ingerel. Abból kiindulva, amitAczél György mondott a Magyar Írók Szövetsége májusi közgyűlésén. „Letagadni a tévedést, úgy tenni, mintha mindig csalhatatlanok lettünk volna, ez viszont mindahy- nyiunk számára méltatlan, és kikezdi mai szavaink hitelét. Ha ezt az egyszerű elvet következetesen végiggondolnánk és keresztülvinnénk, vitáink is megváltoznának, megszabadulnának az elmét homályosító indulatoktól... Próbáljuk ezért legalább azt megtenni — közös ügyünk követeli tőlünk —, hogy ne keressük mindig azt, ami eltaszít egymástól. Nehezen bírja Mi ez a nép és ez az irodalom az effajta rossz vitákat, de nagyon is kívánja a becsületes vitákat, amelyekben nem egymást akarjuk legyőzni, hanem saját korlátáinkat akarjuk meghaladni, a teljesebb, többoldalú igazság megközelítése érdekében.” Elfogadhatóan vitázik Lázár István és S. Kiss Ildikó. Hasznosak a gondolkodási készség fejlesztésére és az oktatási tennivalókra utaló megjegyzések. Lázár még szórakoztat is. Aranyos anekdotával szemlélteti, hogy nem kell mindent fejből tudni: ...... a n eves professzor, akit azon értek, hogy egy szakmáját érintő, viszonylag egyszerű kérdésben tévedett, illetve elakadt, így vágta ki magát: „Nálunk az egyetemen a hallgatóknak mindent tudniok kell. A tanársegéd uraknak már csak azt kell tudniok, hogy a könyvtár melyik polcán található az éppen felmerült kérdés szak- irodalma. A professzornak? A professzornak pedig agt kell tudni, hogy hol vannak a tanársegéd urak...” De nem hiszek. abban, hogy itt és most szellemi Ubermensch-ek szívják a levegőt, akik megengedhetik maguknak, hogy a művek helyett valgy mellett az alkotót vegyék célba. Németh Zoltán is jogosan méltatlankodhatna a rá vonatkozó minősítés miatt, ami ahhoz hasonlatos, ahogy a tanító nénik szokták gyógyítgatni az önteltségben szenvedő iskolás gyermeket. Miért kell a vitapartnerről valami egészen másít bizonyítani; mint ami az írásban olvasható. Hideg Antal cikke szinte kiéhezetten marcangol, logikai kapcsokat tép szét, s mintha csak azt szemléltetné, hogy a gúnyolódás sem tudja feledtetni, ha nincs igaza az illetőnek. Magabiztosan ironizál például: „... csak az Andro- médáról pottyanhatott Varga Mihály idézetének második mondata („Műveltnek lenni tehát any- nyi...,”), mert a könyvben hiába is keressük — egy marxista ilyet nem ír le". Ezzel szemben a szóban forgó Roland Leroy-könyv 108. oldalán mégiscsak föllelhető a hiányolt gondolat: „Azt mondhatnánk, hogy az általános műveltség az, ami lehetővé teszi az egyénnek, hogy teljességgel átélje a többi emberrel való összetar. tozását a térben és az időben, a saját nemzedékével csakúgy, mint az előző nemzedékkel és az el- jövendőkkel. Műveltnek lenni tehát annyi, mint ismerni és egyre inkább megismerni az emberi tevékenység legkülönbözőbb formáit, függetlenül embernek a saját szakmájától, oly módon, hogy kontatkusban, közösségben élhessen a többi emberrel”. A kioktatóén fölényes hangvétel nem tett jót a Forrás októberi számának. „De hozzáteszem: azoknak, akik ugyan egy íróasztalnál ötölt, andromédáa kérdőívbe még inkább belebuknának, bár nemcsak „valamint legalább némi manuális-gyakorlati készségük” van, fontosabb a mégiscsak-mű- veltségük” — folytatja Hideg Antal, majd fűzfapoétái emelkedett- ségű metafora következik. A műveltség hagymájáról beszél, amelyet jó helyre kell ültetni a virágzó liliom reményében. Hát igen. A művelődés hagymája. Esetleg feldarabolhatjuk; szépen, gusztusosán, spékelésre használhatjuk a rablónyárson, hogy kisüthessük vele a pecsenyénket? A fárasztó vita után, bizony, megéhezik az ember. Jó étvágyat hozzá! Halász Ferenc EEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEHK SIMÁI MIHÁLY: Te is Te is indultál valahonnan kalászokkal a homlokodban ujjaidban veres sarlókkal szavadban szótlan aratókkal piros tetőkkel cserepes szádon kéményfüsttel cigarettádon mindenki zsákját lisztért-hozva morajló messzeség-malomba Lisztje közt lisztté fehéredtél sok őrlödés közt megőrlettél Magad kenyérré gyúrtad végül erősségünk eledeléül BARDOSI NÉMETH JÁNOS: Felnézel egyedül Epv-egy kézfogás, szép szó, visszanézés az útról az utolsó lesz, akkor még nem tudod, de ha lemegy a nap, elsiet a hazatérő nyáj, megvilágosul a dolgok értelme, és te, zsebretett kézzel, erőltetett nyugalommal valamint kutatva felnézel, egyedül, a titokzatos csillagokra. csősz azon a télen nagyon keveset volt otthon. A szőlőhegyen, erdőszélen elszaporodtak a tolvajok. Feltörték a kunyhókat, kifosztották az ólakat, kocsiszámra vitték el éjszaka a felesben kitermelt tuskót, a szegényemberek keserves munkáról szerzett téli tüzelőjét. A szőlőcsősznek, vagy ahogy hivatalosan nevezték: hegyőrnek lett volna a kötelessége, hogy lesben álljon és elfogja vagy legalább elijessze ezeket az elvetelmüIt csavargókat, akik az igazi bűnözők közt is aljanépnek számítottak. De a hegyőr gyalogjáró ember volt, még biciklire sem ült soha, mert azzal elakadt volna a homokos gyalogösvényeken. Nem is lóról nézte a világot mint a, kakastollas csendőrök, akik úriemberek és hatalmasságok voltak hozzá képest. A hegyőrnek a hegyközség, vagyis a szőlősgazdák közössége meg hivatalból a város volt a kenyéradója, s egyik sem kényeztette el túlságosan az emberét. Sem ruhát, sem bakancsot nem adott neki, de még gumicsizmát sem. Csak egy szép sárgaréz jelvényt, amit a vállán átvetett szíjra fűzött, hogy a melléről messzire világítson. Ez volt a hivatali jelvénye, a hatalmi pedig a tölténytáska, amit egy valódi hatlövetű Frommer pisztoly húzott lefelé, amennyire a derékszíj engedte. Ezzel együtt mégis csak tekintélyes ember volt a hegyőr, legalább is az én szememben az, aki bár nem volt túlságosan délceg testtartású, inkább előre hajló, mindig hosszúkat lépő,' so- ványacska férfi, azért sokáig őrködött a szőlőhegyek nyugalmán. Őrködött, bár a pisztolyából mind ez ideig soha ki nem repült emberfiára vagy más élőlényre a golyó. S azt is tudták róla, hogy csak üggyel-bajjál lenne képes elsütni a pisztolyt, mivel a jobb kezét egész életére mereven ökölbe rántotta az idegeket ért elsővilágháborús lövedék, ami a vállát fúrta keresztül. Hadirokkant volt, nem is akármilyen, hanem hetvenötszázalékos, de mivel a lábai fürgén vitték, igen alkalmasnak bizonyult a Tázerdő-dülő szőlőtábláinak bejárására, a kis tanyák, kunyhóit őrzésére, a gazduramék kinti vagyonának szemmeltartására. Csak egyszer vette elő lövési szándékkal a pisztolyát, de akkor aztán el is sütötte. A téli esték elbeszéléseiből állt össze az erről szóló történet, valahogy ilyenformán. Sok átvirrasztott éjszakájába, fagyoskodásába került, mire sikerült tettenérni az egyik tolvajbandát. Módszeresen fosztogatták a szőlőskunyhókat, elvitték a kint hagyott hordókat, szerszámokat, felrakták a száraz venyigét is a kétkerekű kordéra. A kutyákat megmérgezték, az aprójószágot összeszedték, a nyomokat mindig gondosan eltüntették. Szakavatott társaságra vallott mindez, akik ellen nagyon kilátástalannak tűnt a magányos csősz fellépése, még ha valódi fegyver van is az oldalán. Féltette is, óvta is a vakmerőségtől, hősködéstől a felesége, mondta neki. gondoljon a két kis gyermekére, de nem volt ma- maradása'. Azon a fátyolos, ködös téli estén sikerült megszorítani a tolvajokat. Hárman voltak, egy középkorú férfi és két suttyó legényke. Nem várták meg, hogy a csősz felszólítsa őket, dobják el a lopott holmit, máris eldobálták azt, és ketten futásnak eredtek. A két fiatalabb kezdett szaladni toronyiránt. A csősz a fegyvert már elővette akkor, a biztosító reteszt is félrehúzta, de tétovázott, nem tudta, hogy mit csináljon. Kiáltani akart, hogy „állj, vagy lövök!”, de abban a pillanatban szekerce éle villant, és nehéz sújtással le is zuhant arra a karjára, amit védekezésül hirtelen felemelt. A télikabát Ujja felfogta az ütést, de azért érezte, hogy húst is ért a szekerce éle. Hátralépett vagy inkább ugrott, és már lőtt is. Csak arra ügyelt, hogy lefelé tartsa a pisztoly csövét, nehogy lágy részt érjen a golyó. Talán a háborús emlékek tolultak fel benne egy pillanatra, így történhetett, hogy a tolvajnak szerencséje volt, csak a combjába csapódott a lövedék. Az elbeszélés további részleteire már nem emlékszem pontosan. Lehet, hogy a saját lábán sántikált a városig az az ember, de az is lehet, hogy a csősz felrakta a kordéra, és úgy húzta be a kórház udvaráig. Ezt már soha meg nem tudhatom tőle. végleg elkéstem a kérdezősködéssel... De arra határozottan emlékszem, hogy a télikabátot lefoglalták bűnjelként, mármint az illető egyén bűnének és a csősz önvédelmének tanúságaként, s nem is adták ki, amíg a bírósági tárgyalás le nem zajlott. Pedig akkoriban még nem ette meg a kutya a telet, s a szegényembernek nem volt két télikabátja, annyi bizonyos. Amikor végül is a „bűnjel” hazakerült úgy karácsony táján, a gyerekek nagy tisztelettel és némi borzadállyal nézegették az áthasadt anyagot és a kifestett bélést. A szomszédok is csudájára jártak, és mondogatták: ennyi erővel még a karja is eltörhetett volna. Aztán jegyzőkönyvet vettek fel a hivatalban a hiányzó golyóról, s adtak is helyette másikat. De többé nem volt szükség a pótlására. A csősz hamarosan más foglalkozás után nézett, külterületi postásnak állt. Ami azért egy fokkal föntebb volt a ranglétrán. Biciklivel járta a tanyákat, meg aztán nem is kellett éjszakázni, tolvajok után leske- lődni. Ha belefújt a kétszólamú postás-sípjába, elébe szaladtak a dűlőútig a tanyai gyerekek. Pedig akkor még újság alig járt, levél is csak elvétve jövögetett. De a háborús hírek már ott szállingóztak a levegőben. A behívóparancsok azonban még a szekrényekben lapultak kitöltetlenül, szerencsére. Mert akkor szomorúbb szívvel karikázott volna a postás a távoli tanyák felé a jegenyék között kanyargó út hullámzó vonulatát követve. • Jakab Zoltán: Nagybányai utcarészlet.
