Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

* • PETŐFI NÉPE • 1976. október 17. Egyszerű - ha jó kedvvel csinálják Nem vagy haver „Legszívesebben minden kongresszusi résztvevőt kézenfognék, és elvinném a mi csodálatos, szép városunkba. Legalább is mi bajaiak ilyennek tartjuk szűkebb hazán­kat ... Megmutatnám girbe-görbe utcáit, a romantikus Petőfi-szigetet, melyet a Duna és a Sugovica ölel körül. Elvinném a szép Déry- kertbe, az őrt álló, komolyan bólogató fák alá, ahol a gyermekkacagást hallgatva meg­pihennének velem. Megmutatnám az új vá­rosrészeket, ahol modern lakások ezrei épül­nek fel. Eldicsekednék vállalatainkkal, üze­meinkkel, melyekben mintegy tizennégyezer Ügy hiszem, nem akadna megyénkben ol­vasó, aki ne is­mert volna rá a helységre — a város nevé­nek említése nélkül is. A kis szövegrész ér­zelmi fűtöttsé­ge ugyancsak jellemzi a ba­jaiak tisztelet­re méltó vá- rosszeretetét. Aki pedig a népfrontkong- reszuson ezt elmondta, Fe­ttete Ildikó, a „Sugo-parti” napváros mun- Wásnője, Ugye — mennyire átsüt szavain n szülőföld szerc- tete... Tüzesítette fel­szólalását ott a munkás dolgozik. Megmutatnám az újonnan épült távolsági és helyi autóbusz-állomást, a nemrég épült Bácska Áruházat, az épülő húskombinátot, a kenyérgyárat.. . Mindent, amire büszkék vagyunk, mi bajaiak és mind­azt, aminek elkészültét nagyon nagy izgalom­mal és kicsit türelmetlenül is várjuk... Él­vezném meglepetésüket, amikor arról érte­sülnének, hogy a harmincnyolcezer lakosú városban tízezer diák tanul, nyolc általános iskolánkon, hat középiskolánkon kívül két fő­iskolánk is van ...” kongresszuson az a friss hír is, amelyet a mintegy ezer jelenle­vőnek bejelenthetett. Hogy tud- niillik Baja üzemeinek, intézmé­nyeinek 300 szocialista brigádja, s abban 3368 lelkes patrióta tar­tott „kongresszusi hetet". A Férfi Fehérneműgyár Zrínyi Miklós szocialista brigádja és a Hazafias Népfront városi bizottsága felhí­vására vállaltak plusz munkát a város szépítésére — a termelésben való becsületes helytállás mellett. Ez nagyon szép „gyorshír” volt azon az országos tanácskozáson. Háromszáz brigád — 3368 ember mozdult egyszerre városáért azon a héten. Miként valósultak meg vajon az ígéretek? Lehet-e már valamit „felmérni" két-három héttel a kongresszus után?... De lássunk ebből valamit a tetthe­lyen. Földvári Imre városi népfront­titkár íróasztalán nem fér el már most sem a rengeteg cégjelzéses és egyszerű levélformájú papír. A felajánlásokat tartalmazó „csat­lakozások” jó részével tovább kell költözni a társalgó asztalra. Pe­dig — mondom — ezek még az írásba adott szók. S a népfront- titkár ritkán örül úgy tanácsta­lanságának, mint most. Hogyan is kezdje a számbavételt? Egy- egy papírlapon öt-hat féle válla­lás —, ha nem több. És mennyi van egymást takarón széttere­getve! Nem, itt egyelőre csak szúró­próba célszerű. Telefonon sorra érdeklődni a keze ügyébe kerülő iratok aláíróinál, miként sikerült állniuk szavukat? Aztán menet­közben kialakul, milyen módszer lesz a legpraktikusabb az összege­zésre. A prímán megszerkesztett nyilvántartási ív — minden lé­nyeges adat számára megrajzolt rovataival — készen van mór. Akkora, hogy egymaga befedi az asztalt. De kérdés, nem „bolha­betűkkel” fér-e el rajta így is a ki tudja hány száz „teljesítés? — Kezdjük a „Zrínyi”-sekkel! — tárcsáz Földvári Imre és nem titkolt izgalommal tartja füléhez a telefonkagylót. A zavarásért el­nézést kér, majd rövid tájékozta­tást arról, mit valósítottak meg a „kongresszusi hét"-re tett válla­lásukból? Felcsillan a szeme, sokatmon- dóan rántja föl szemöldökét, je­lezve ugrásra kész toliunkra is. Jegyezhetjük. — A templom mögötti óvodá­ban — BajaSzentistvánon — el­készültek a függönyök. A „Tye- reskova” szocialista brigád rend­behozta az ártézikút környékét, kerítését befestették... Igen — a „Kulich Gyula”-sok kiszállították a tüzelőt a patronált nyugdíjasok­hoz ... — Jó, köszönöm, a többit majd megkapjuk a jelentésen. Ügy szíveskedjenek beküldeni, hogy — az összegezés után — no­vember elején minden „kong­resszusi” brigádnak kioszthassuk az okleveleket... Másik felajánlási ív, új tele­fon az AGROBER-hez. Mit tett például a „Türr István” brigád? (Természetesen ez is, mint a töb­bi, szocialista. (A népfronttitkár kinyújtott karja a jel: írhatjuk. — Két — soron, következett tervezési feladatukat határidő előtt két nappal elvégezték... A József Attila általános iskola bő­vítésénél, a tervezésen felül, díj­talanul ellátják a művezetői teen­dőket ... Ez folyamatos... Következő telefonszám az Épí­tő- és Építőanyagipari Vállalaté. A felajánlási papírra pillantok. Huszonegy brigád tett vállalást! Délig eltartana, míg csak velük végeznénk. A népfronttitkár uj­ja „találomra” megáll a „Rudnay Gyula” brigádnévnél, róluk kér­dez, s már int is homloka mozdí­tásával: indulhat a toll. — A Vöröskereszt téri óvodá­ban padokat, székeket festettek... És a „Jelky András” brigád? — kérdez közbe, de már pillant, folytathatom is. — A „Hermann Ottó, kollégiumban elvégezték a villanyszerelést... Igen, áz igaz­gató külön, így megköszönte... Hűha! Ez aztán szaporátlan lenne, így egyszuszra végigtuda­kolni háromszáz brigádnál. De ne sajnáljuk az időt, még ha kicsit túljutunk is a levesnótán. Elvégre ez a telefon-„próba” csak „ké­nyelmesebb" munka már, mint az a sok-sok kétkezi szellemi ön­kéntes erőkifejtést, hogy a szép Baja még szebb legyen... „Jegyző-társam”, Nagy Károly- né adminisztrátor pár percre ma­gunkra hagy bennünket. Halljuk, hogy a szomszéd szobából telefo­nál. Jön is nagy örömmel, apró papírt tartva ujjai közt. Arról jelenti. — A FOKA elkészítette a busz­megállóhoz a padot. Kész a fala­zás — javítás is a Vöröskereszt térj iskolánál A Szamuely úti iskolánál csinálják a vasvázas ka­put. A vízügyi technikumban ok­tóber 3. én 10. közt lesz tanítási szünet, azalatt rendbehoznak egy garnitúra tantermi felszerelést. Vettem, nyugtáztam. De már­is Földvári Imrére kell figyelni. Mutatóujját felemelve ismétli a telefonból hallottakat. — Tehát az Épületasztalosipalrj Vállalat szocialista brigádjai mai napig hiába várják á városi ta­nács építési és közlekedési osztá­lyának segítségét vállalásuk való- raváltásához. Kérték a brigádok a tervet és földkihordást a Mar­tos Flóra utcai parkosításhoz, ját­szótér kialakításához. Még nem kapták meg egyiket sem. Ha 'még idejében intézkedne az osztály, ta­lán így is teljesítenék, amit vál­laltak ... A népfronttitkár maga is bele­pirul. Ez bizony gikszer az álta­lános lelkesültségben. Pedig ilyen késlekedéssel kedvet is lehet lo- hasztami. Vajon mit mondanának a hűtőházi „Jelky András” bri­gádjából, ha megkérdeznénk —, ők megkapták-e a Nagy István úti autóbuszváró építéséhez az anyagot? Felajánlásukban ez áll: „Ha a tanács ezt biztosítja __” — A Kismotor- és Gépgyár kollektí­vái is ezzel a feltétellel vállalták bizonyos lakatosmunkák befejezé­sét december 31-re... Gondoljuk, hegy sok hasonlót idézhetnénk itt, és ha nem is olyain egyszerű eze­ket átfogni, rendszerezni, sorolni a tanácsnál —, azért illőbb volna Ilyen arányú társadalmi megmoz­dulás koordinálására — ha kell — „pótenergiát” bevetni... Három­száz brigád produktuma óriási könnyítés a költségterheken! Meg­éri. Látják, kedves bajalak, hogy e pár példa cltálásával is „kimen­tünk" egy cikk átlagterjedelmé­ből, pedig ezeken kívül ide sora­koztathatnánk még jó néhány pontos teljesítőt a telefonos „szú­rópróba!” eredményeként. De ak­kor is, hol maradna még a szinte teljes háromszáz brigád?! S a kisiparosok!... Aztán meg ezt az intermezzót se lehet kihagyni. Barna műbőrkabátos, svájci­sapkás, vékony fiatalember top­pan be. Féltő gonddal ölel egy tetemes nagyságú albumfélét. — Kernya János vagyok, az Építő- és Építőanyagipari Válla­lat Május 1. szocialista brigád­jának tiszteletbeli tagja, egyéb­ként művezető... A Tóth Kál­mán utcai útépítési munkákat ok­tóber harmincegyedikie helyett már szeptember tizenkilencediké­re befejeztük... Kérem ennek elismeréséi a brigádnaplóban ... — Hogy sikerült ennyi időt nyerniök? — Szervezés kérdése — somo- lyint vidámat a szikár fiatalem­ber. — Meg aztán a kongresz- szusi hét kicsit feldobta a brigá­dot ... ... Szóval — ilyen egyszerű minden, ha jókedvvel csinálják. Tóth István U aluszerte beszélik, hogy Borzikék összerúgták a patkót Gujdák Janival. Hogyan,eshetett? Ezen töpreng­tem, míg ösztönösen a kocsmába vetődtem. Soha jobbkor. A csá­pos intett, hogy balra, abban a kis zugban, megtalálom Borzift Vincééket. ök majd elmondanak mindent. — A Gujdák-ügyben? — tá- pászkodik föl az asztaltársaság egy robosztus tagja. — Borzik Vince személyesen. Már vártuk. Jó, ha tőlünk tudja meg a teljes igazságot. Két, hegyesre nyesett ceruza, egy tartalék golyósiron a belső zsebből, elő a kisokost; rajta hát Borzik Vince, hogyan is állunk a teljes igazsággal a Gujdák- ügyben? — Tegnapelőtt küldték a nya­kunkra azt a tejfölös szájú köly- köt, a Gujdák Janit brigadéros- nak. Azon a reggelen állt mun­kába, amikor a vasútállomásról telefonált a főnök, hogy a 86-os teher hozott egy vagon műtrá­gyát a Haladásnak. No jó. Kime­gyünk érte. Egy Zetor, négy-öt markos ember, a zsebben bélyeg­ző, ahogy már lenni szokott. Si­mán ment minden. Kigurultunk a gumikerekűvel a sínútról a köves útra, onnét meg még egy kis darabon földúton zötyögtünk tovább a tsz raktára felé. Egy kicsit elbóbiskoltunk, mert este, ugye sörben-borban a barátság, kapatosak voltunk ám, az an­gyalát! Arra riadtunk fel, hogy mögöttünk, az eperfa-soron nyom­ja ám valaki veszettül a motor­dudát. „Állj! Állj!” — halljuk a kiáltást, Gujdák Janiét, mert­hogy ő volt, az új fiú, az új bri­gádvezető. Megálltunk. — Hályog nőtt talán a szemü­kön? — pöröl Jani, az arca csak úgy lángol. — Nézzenek már le a földre! Szóródik a műtrágya, keskeny sávban maguk után, amerre csak elkocognak. Nem az út porába szánták azt, emberek! — Az állomáson meg mit látok? Mutatja a főnök: nézzem csak, mi mindent hagytak a vagon­ban. Jó két zsákra valót. Ez nem járja, Borzlk bátyám! Ha lepa­koltak, biciklizzen ki valamelyi­kük az állomásra, kaparja össze azt a maradékot! A mienk az is, pénzt ér. 'M'ofene! De nagy legény let- tél egyszerre, Jani — nyeltem befelé a szót, de ugyan a többiek is. — Jó fiú akarsz lenni az elnökünk szemében, ügye? Pár lapát műtrágya, és azt hiszed, ezzel aratsz. Megváltha­tod a világot. De ha neked ez dicsőség, jó, nem bánom, fölcsa­punk hát vagonsepregetőnek”. Még ilyet, kérem! Ezt okvetle­nül jegyezze. így megleckéztetni családos embereket, mint ez a Jani. Kis híján a fiam lehetne ... Bólintottam. Ez igaz. Az évjá­ratokat nem lehet se idébb, se odébb tolni; eldől az már az anyakönyvezésnél, ki kinek le­hetne apja vagy fia. — Most mondd el, hogy jár­tunk az őszibarackkal! — kapja föl a fejét a Gujdák-ellenzék tá­borából Üstökös Berci, aki arról nevezetes, hogy bánatában is, örömében is egyaránt szeret in­ni. De ma mindenképpen bána­tos ivó. — ... Tegnap aztán betelt a pohár — kapaszkodik bele sörös korsója markolatába Borzik bá­tya, és kortyol a habja alól egy keveset... — Az úgy volt, hogy Gujdák Jani beosztott minket őszibarackot hordani. Zetorral szállítottuk a gyümölcsöt az őszi- barackosból az állomási rakodó­hoz. Volt négy fuvarunk. Estele­dett már, mire a vagonokból ki­maradt 15 rekesz barackkal be­fordultunk a majorba. Hogy majd lepakolunk... G ujdák Jani ott várt ben­nünket. — Ennyi maradt ki? — Ennyi. — Tegyék fedél alá, holnap majd folytatjuk. A volt brigádvezetőnk, a So- bornyák, akit leváltottak, ilyen­kor mindig elfordította a fejét, és csak annyit szólt: „Kapjátok össze magatokat, hamar, 8-kor zár a kocsma!” Várunk, várunk, hátha moz­dul valamerre Gujdák, de az csak áll, áll a helyén, mint a váro­sokban, a gyárak előtt állnak az őrök a portások. Dehát itt nincs üzem. Nincs kerítés. Nyitva van a határ mindenfelé. Szabad az út. Rossz sejtésünk támadt. Súg­tam is mindjárt Üstökösnek: — Szólj már neki valamit, Berci. Korodbéli, rád talán hallgat! — Jani! Janikám! — kezdte el Üstökös. — Egypár pohárral ha­zafelé menet. Jó? Mi fizetjük. A mi kontónkra. Neked nem ke­rül semmibe... Míg Berci beszélt, mi a köté­nyeink sarkát már marokra is fogtuk, és rakosgattuk bele az érettebb lét. Egy ilyen nagy gaz­daságnál, mint a mienk, mit szá­mít ez a kis belemarkolás. Észre sem veszik. Azt se tudják, volt-e, Van-e, az a köténybe, táskába, szatyorba pottyantott szajré? El­vész, eltűnik, nincs... — Vissza az egész! Azt mond­tam: fedél alá! A gyümölcsös szín alá. Gujdák Jani hangja csak úgy perzselt. Szavára pedig, mint mikor égiháború előtt lassú, gör­geteg hangok érkeznek a tömött felhőből, úgy kopogtak bele a barackok vissza a ládákba. Egy­től-egyik. — Nem vagy haver, Gujdák Jani! Tudd meg, hogy nem vagy haver! Üstökös Berci vágta Gujdák fe­jéhez ezeket a súlyos szavakat, és még hozzátette: — Nem is fizetünk neked sem­mit! Nem érdemied meg. , ♦ "Dorzik Vince, aki a Gujdák-. *■* ügyben fogadott, méltán és joggal mondhatta búcsúzóul: — Jó, hogy tőlünk tudta meg a teljes igazságot. Hát látja, ilyen ember ez a Gujdák Jani! Kohl Antal (72.) Mert tudom, hogy mi minden van a tartózkodásán belül. Szögletes, egyszerű páncél- szekrényben egy tonna rádium. Vagy nem is egy tonna, hanem az az egytized gramm, az ar legérté­kesebb, amit madame Curie negy­venöt hónap alatt masszírozott ki a szurokércből, ahogyan a mik­roszkopikus homokszemecske is időtlen idők után izzasztjai ki a gyöngyöt a kagylóból. A Fábiá- nék hány nemzedéke, hány száz éven át lett egyre klasszabb, amíg végre Attila lett az eredmény? Az egytized gramm rádium, amely kékes foszforeszkálással magától világít a sötétben. Vacsora közben Anikó meg­köszönte, hogy klassz voltam Sá­rihoz. Elzárkóztam a hálaima elől. Tárgyilagosan közöltem Anikóval, hogy nekem volt ki­tüntetés és öröm, hogy vigyáz­hattam Nyuszira, és játszhattam vele. örvendett egyúttal, hogy a kellemest a hasznossal ötvözhet­tem. Az „ötvözhettem” szóra Imre felkapta a fejét: — Már a te szöveged is beteg az újságolvasástól. Nem helyesbítettem. Nem mindegy, hogy az ember a hülye szavakat az újságban olvassa, vagy a tévében hallja-e? Vacsora végén Imre bejelentet­te, hogy holnap — ázaz szerda — este hivatalosak Ozorayékhoz. — Eljöhetnél velünk — mond­ta. Nekem! — Amikor itt voltak, tetszettél nekik. Ozoray mondta másnap. — öto mondták, hogy én is menjek? —> kérdeztem. — ök. Vagyis Ozoray. Tűnődő képet vágtam, amíg le­nyeltem, ami a számban volt. Ne­hogy olyan impressziót keltsek, mint aki el vati omolva a meg­tiszteltetéstől. — Oké — mondtam azután, már üres szájjal. — Elmehetek. Jobb időtöltés társaságban unatkozni, mint szólóban feküdni álmatlanul itt a szobámban. At­tilára Ozorayék és Imréék társa­ságában is annyit gondolhatok, mint egyedül. ATTILA Június 18, szerda Vendely, ez a klassz fej (tábor- párancsnoki minőségében) reg­gel az eligazítás keretében ön­kéntes jelentkezőket kért az éj­szakai táborügyelet ellátására. Én is jelentkeztem. Vendely en­gem csütörtök éjszakára osztott be. Vagyis este héttől ébresztőig a kapu mellé létesített deszkabó­déban kell majd ülnöm a tábor­telefon mellett. Ma már mozgásba lendült az újjászületésem. Vagyis az izom- zatomból felszívódott már a tej- sav. Három nap kellett az izom- zatomnak ahhoz, hogy beleszokjon a melóba. Ma már úgy bújtam ki reggel a pokróc alól, hogy az egész szervezetem türelmetlenül kívánta a megerőltetést, a ke­mény fizikai igénybevételt. Minden jólesett. Mosdáskor a hideg víz, reggelire a füstölt sza­lonna és zöldhagyma és a szik­kadt kenyér, kivonuláskor a me­netelés. Mondtam is Snukinak. — Egyetértek — csatlakozott a közérzetemhez. — Fogjuk fel úgy a helyzetünket, hogy nekünk most átmenetileg ki van utalva a szocializmus? Yes? — Ha arra gondolsz, hogy a szocializmusban, a frankón valódi szocializmusban a meló állatian jól fog esni az emberek szerveze­tének, mivel nem muszáj lesz, ha­nem csak olyan izé, lehetőség, altkor most nekünk itt tényleg szocializmus van. — Átmenetileg — mondta is­mét, hogy hangsúlyozza. Jattoltunk, hogy kölcsönösen ki­fejezzük egymásnak az elisme­rést az éles elméjű párbeszédért. Meló közben, a második ciga­rettaszünet ötpercében odaült kö­zénk egy ürge, aki mitfárer az egyik teherautón. Tüzet kért, az­tán gyanakvóan arról érdeklő­dött, hogy mennyi dohányt és menyi pótlékot (!) fizetnek ne­künk a melóért „ebben a rohadt hőségben”. Horváth Bulcsú világosította föl a kollektíva nevében:, — Nem érdekes a munkabér, mert az egész összeg, amit kere­sünk, megy a suli ifjúsági kasz- szájába. Közös célokra, ugyebár. Az ürge nem hitte. Szúrós szemmel rábámult Horváth Bul­csúra!, továbbá sorban ránk, töb­biekre is. — Minek néznek maguk engem? — Minek néznénk? — érdeklő­dött Snuki, a többség nevében, akik már kezdtük fölfogni a szi­tuációt. — Azt akarják bedumálni ne­kem, hogy örömükben izzadnak itten? — Aa ürge frankón azt hit­te, hogy átverjük. — No mind­egy. Horváth Bulcsú tovább nyom­ta neki a szöveget, hogy tényleg nem a zsebünkre dolgozunk. Az ürge egy ideig elviselte a tájékoztatást, aztán kipurcant és fölkelt. — Ha meg így van, akkor ma­guknak több van egy kerékkel. Vagy kevesebb. — Legyintett és elkóborolt. — Szarosok... Kollektíván összenéztünk. Va­lahogy senkinek se volt kedve rö­högni. — Hát... — mondta Snuki, és ő is fölállt, hogy kanyarodjunk vissza a talicskához meg a csil­lékhez. — Vannak ilyen hézagok. öt percig se tartott a cigaretta­szünet az ürgével, aki szarosok­nak jellemzett minket, mégis dé­lig tartó hatállyal megsavanyo- dott a kedvünk. De délre kiizzad­tuk magunkból az ecetet. Ülök itt a sátor hűvösében, és írom a naplómat. Hiába jelölte ki az ürge a beosztásunkat a szaro­sok körében, nekem itt és most, ebben a kimustrált katonai sátor­ban és ezen a kimustrált vas­ágyon ülve igenis olyan fáradt­ság a karomban és a lábamban és a derekamban, hogy erre a fá­radtságra csak egy jelző passzol: jóleső. Meg a Pagony-tó vizének a szaga is jóleső a bőrömben, és az éhség is jóleső, ami a gyom­romban a vacsorát sürgeti. Meg az ásítás is, amit nem kell ille­delmesen visszafojtani, hanem az ember akkorára táthatja a száját, hogy akár ki is szaltózhatna raj­ta. Ez van. De abból, hogy én most úgy érzem magam, mint Bagira A dzsungel könyvé-ben, amikor egészségesen kifickándoz- ta magát, és utána elterült az árnyékban, ebből a jó (fizikailag is, agyilag is) hangulatból nem következik pótlék gyanánt, hogy a búcsútábortűz után Vendely (taborparancsnoki minőségben) garancialevelet is fog adni, ami­nek jövőbeli érvényessége van. Vagyis nincs garanciám arra, hogy ha egyszer harmincéves le­szek (vagy harmincöt), mint az a délelőtti ürge, akkorára ne te- nyésztődjön ki énbennem is olyan világnézet, mint az ilyen jellegű mitfárerban. A társadalmi kapil- laritás miatt, amiről a múltkor olvastam. Vagyis amiatt, hogy a nemzedékek között egy speciális hajszálcsövesség útján átszivá­rognak a nézetek. Például az idő­sebb nemzedékből a fiatalabb nemzedékbe. Tehát nincs garan­ciám, hogy mire húsz évvel öre­gebb leszek, addigra át ne szivá­rogtatnák belém is az olyan vi­lágnézetet, mint a délelőtti ürgé­nek van. (Ezt az egészet még majd megtárgyalom Snukival.) Ma szerda van. Holnap utaznak el Tamara bátyjáék üdülni. Ma még van, akihez szólhasson a la­kásban. Holnap már egyedül kó­vályog összevissza a helyiségek­ben. Én szakképzetten tudom, hogy rohadt az ilyen tengődés. Tarhosréven állati sokat voltam egyedül azon a „vendégszálláson” a kéglinkben. Apa sokszor csak éjjel jött meg. ötig vagy hatig eltöltöttem valahogy az időt: meg­gyártottam a leckét, átolvastam, amit akartam. De amikor már minden ilyennel végeztem, akkor állati rohadt volt. Utáltam ki­menni a városba, utáltam csám­borogni az utcákon, mert utáltam azt az egész szar légteret. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents