Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-08 / 212. szám

1976. szeptember 8. • PETŐFI NÉPE • 5 SZÁZ ÉVE SZÜLETETT Halas történetírója Reneszánszát éli napjainkban a helytörténeti kutatás. A leg­különbözőbb felkészültségű em­berek találják meg helyüket eb­ben a munkában, amelyet a népfronlbizottságok karolnak fel. A korábban feltárt adatok nél­kül nehéz lenne megjelentetni az újabb kutatási eredményeket, marxista szellemű történelmi munkákat. Ezért becsüli meg a jelen azokat az elődöket, akik a legszűkebb haza, a szülőföld his­tóriáját évtizedekkel ezelőtt is megpróbálták feltárni. Közéjük tartozik Nagy Szeder István, Ha­las történetírója. Kiskunhalas és a Kiskunság krónikása, Nagy Szeder István 1876. szeptember 8-án született abban a városban, amelyet akkor még ingoványos nádasok zártak körül, és amelyről azt irta Mol­nár Imre orvos 1878-ban: „Északról dél felé nyúlik 2066 lakóházzal, a pusztákon 895 ta­nyaépülettel. Utcái rendetlenek, kuszáltak, valódi labirintust ké­peznek. A házfalak általában földből verettek, szűk udvarral, kevés és kisded ablakokkal el­látottak, többnyire náddal fedet­tek." Apja, a tősgyökeres halasi céh­beli kőműves az akkoriban két­száz éves helybeli gimnáziumba adta jóeszil fiát. István ott ta­nulja meg tisztelni e sokat há­nyattatott város lakóinak múlt­ját. A gimnázium után felsőfokú ipari szakiskolát végez, egy ideig budapesti tervező vállalatoknál dolgozik, majd 1905-ben hazahív­ja a szülővárosa. Itt és a kör­nyéken vállal építészeti felada­tokat. A költői hajlamú diák még verseket írt, a szépirodalom felé tájékozódott, de a szakképzett, meglett férfit már inkább a go* litika foglalkoztatta munkája mellett. Három halasi társával részt vesz a makói köztársasági mozgalomban, ezért 1913-ban börtönbe kerül, bíróság elé ál­lítják, 1914-ben pedig a legelsők között menesztik a frontra. Vé­gigjárja a harctereket, súlyos be­tegen kerül haza, s a gyógyulás esztendejében kezd szülővárosa történetének kutatásához. Nyíl­ván hatással van rá lakóhelye, a Körtefás-sziget (akkor már Nat- kai-sziget), amelyről azt tartja a legenda, hogy ezen az ingovány- nyal, nádassal körülvett terüle­ten bújt meg a többször elpusz­tított város maradék hada a tö­rök és rác hordák előtt. Szorgalmasan látogatja a vá­rosi levéltárat, az Országos Le­véltárban és a Jászkunság váro­sainak irattáraiban kutat föl ad­dig homályban maradt történe­ti adatokat. Megbízást kap a ha­lasi levéltár rendezésére, és mi­közben a megsárgult, poros ira­tokat böngészi, rájön, hogy sok­sok addig ismeretlen adattal szolgálhat Halas népének törté­netéhez. Saját költségén kiadja 1924-ben az „Adatok Kiskun- Halas Város történetéhez" című munkáját. Ezt követi 1925-ben a második és 1926-ban a harmadik kötet. Ezekben közzéteszi a fon­tosabb okiratokat, a kéziratban kallódó régebbi várostörténete­ket és több nyomtatásban régen megjelent, de a közönség számá­ra már elérhetetlenné vált kiad­ványt. 1926-ban újabb anyagi áldo­zattal kiadja „Kiskun-Halas Vá­ros Története" című terjedelmes munkájának első kötetét, amely­ben 1745-ig jutott el. Ezután a gazdasági válság évei következ­tek. Csak 1935-ben tudja meg­jelentetni „Kiskun-Halas Város Gazdaságtörténete" című mű­vét, és 1936-ban a város egyhá­zainak, iskoláinak és közművelő­désének a történetét. Közben megírja a várostörténet folytatá­sát 1745-től 1920-ig. Ez a mun­kája azonban kéziratban ma­radt, mert Nagy Szeder István 1936. október 18-án meghalt. Lakatos Vince FILMET FORGATNAK A VÁRBAN '/ r> b A ,T9Í LH9t .1 UHki XX f.4* J,\iíiií>i» * A „Koldus és királyfi" angol— magyar koprodukciói film díszleteit a budai Várban építik fel A film forgatása hamarosan megkezdődik. (MTI-fotó: VárConyl Péter felvétele—KS) Felkészülés az elkötelezettségre — Javaslom, hogy kezdjük el a jövő héten, a párt élcsapatjel­legével, vezető szerepével. Aztán megint; megegyezünk sí további időpontban. És így, szépen, sorra vesszük a kis kézikönyv minden fejezetét, megvitatjuk, ami eset­leg tisztázásra szorul. Rendben, Pali? — Inkább a jövő hét második felében, ha lehet... A hónapzá­rás miatt. Ez egy kis munkatöbb­let ég szeretném úgy, hogy teljes figyelemmel, tényleg alaposan átvenni... A párbeszéd, amely végül is mindkét félnek megfelelő idő­pontban való megegyezéssel zá­rult, Almásá Lászlóné és Tóth Pál, az Irodagépipari Vállalat kecskeméti gyárának dolgozói között zajlott le a minap. Tóth Pál, az üzem fiatal mun­kása — beosztását tekintve az elektrosztatikus gépcsoport veze­tője — párttagnak jelentkezett az üzemi pártalapszervezet vezető­ségénél. A felvételre való felké­szülés segítésére a vezetőség az egyik pártcsoport bizalmiját, Al- mási Lászlóné tapasztalt és elmé­letileg jól felvértezett kommu­nistát jelölte ki. A XI. pártkongresszus határo­zatának megfelelően ugyanis ez év márciusától kezdve a párt­építő munka egyik leglényege­sebb mozzanata a párttagságra való tudatos felkészülés, amely minden felvételét kérő számára kötelező. Hiszen természetes: mi­előtt elkötelezettséget vállal az ember, tudnia kell, hogy miért teszi. Mindenekelőtt ismernie kell a párt politikáját, céljait. szemben támasztott követelmé­nyek tudatos vállalása, a párt előtt álló feladatok teljesítése. Mielőtt röpke megbeszélésük után dolgukra siettek volna a fel­készülés folyamatában az első konzultációban megegyező part­nerek, megkérdeztem Tóth Pált, hogyan jutott az elhatározásig. — Már több mint két éve fog­lalkoztat a gondolat, hogyan le­hetnék a párt tagjai. Tőlem tel­hetőén igyekeztem és igyekszem becsülettel dolgozni.. Társadalmi munkát idáig a szakszervezetben és a KISZ-ben végeztem; az utóbbiban vezetőségi tagként. A szakszervezetben apróbb tisztsé­geket bíztak rám, most például a termelési bizottságban tevé­kenykedem ... A legnagyobb gondom most, kit kérjek fel aján­lónak. Az egyik, remélem, a KISZ-taggyűlé9 lesz ... Erre Almásiné. aki megértő mosollyal hallgatja Tóth Pált, így szól: — Elég régóta és úgy érzem, jól ismerjük egymást, Pali. Má­sik ajánlóként én vállalom a felelősséget. Ez ne legyen gond. — Aztán felém fordulva, magya­rázatként hozzáteszi: — Szakmai tudásáért, minden­kor odaadó, nagyon lelkiismere­tes munkájáért Tóth elvtársat becsülik, tisztelik a gyárban. Munkatársai és az üzem vezetői egyaránt, ö nem mondta, de én megemlítem azt iS: az elmúlt pártoktatási évben résztvevője volt a marxista—leninista közép­iskolának, amelyet dicséretesen, kitűnő eredménnyel végzett el. Ehhez pedig tanulmányoznia szükséges a XI. pártkongresszus határozatait, a távolabbi célokat megjelölő prograimnyilatkozatot, a szakszervezeti szabályzat főbb kérdéseit, így a párttagsággal járó kötelezettségeket, jogokat. Mindezek ismerete nélkül aligha képzelhető el a kommunistákkal Almási Lászlóné elismerő sza­vai hallatán Tóth Pál láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Ezért zavarát feloldandó, jó fel­készülést kívánva a párttagságra való elkötelezettségére, búcsúzás­ra nyújtottam kezet. Perny Irén Legott, eddigelé, tüstént Nyelvünk régies elemei között főként határozószókat találunk, amelyek ma már szokatlan ragra, ritkán képzőre végződnek. Ilyenek a bízvást, folyvást, rög­vest (biztosan, folyton, azonnal jelentésben), amelyek végén az -st módhatározórag van. Vala­melyest (valamennyire) biztonság­ban volt. Néha analógia folytán más szavakhoz is odakerült: Mi- helyst a kezembe került. Itt a mihelyt lett volna a szabályosabb alak. Az életviszonyok ilyetén való ala­kulásáról is beszélünk, holott az ilyen alakulása lenne a ma megszo- kottabb.Az egyszerű úgy helyett az olyaténképpen szót olvashatjuk. Mind a kettőben a -tén ma már kihalt képzőbokor. Vagy negyven évvel ezelőtt még elég gyakori szavak voltak az alkalmasint és a történetesen határozószók, az előbbit valószí­nűleg, hihetőleg, az utóbbit úgy adódott, hogy... és esetleg, vé­letlenül jelentésben használták. „Alkalmasint ez lesz a jó meg­oldás.” „Történetesen én is ott voltam.” „Ha történetesen meg­tudod, értesíts engem is.” Az alkalmasint az -int ragcsoporttal keletkezett szó. A történetesen- nek ma már az alapszava is szo­katlan. Régen így beszéltek: Én is ott voltam, csak úgy történet­ből, vagyis véletlenül. A méltán, menten, bizton meg­szilárdult rágós alakok. (Méltán keltett nagy hatást. Menten el­süllyedek. Erre bizton számít­hatsz.) Néhány időhatározó menten (I) elárulja, hogy az időhatározók a helyhatározókból lettek (az ere­detileg helyhatározó előtt és köz­ben például ma is fejezhet ki időt is: öt óra előtt, tanulás közben.) Az időhatározó legott (azonnal) szerkezete szerint a nyomősító -leg és az eredetileg helyhatáro­zó ott összetétele. A nyomban is helyet jelentett (pl. nyomában lenni), ma pedig időhatározó (azonnal). Ugyanígy az eleinte szóban is felismerhető a helyre vonatkozó elő. Régies az e helyt használata is: e helyt is felhívom a figyelmedet (ez alkalommal, most). Ebben és a már említett mihelyt időhatározószóban is benne van a hely szó. (A -t rag pedig azonos a már elavult -t helyraggal. Pl. alatt, fölött, Győ­rött, lent, fent). Nagyon gyakori a határozószók nyomósítása is. Ma az egysze­rűbb alakjaikat használjuk. Ép­penséggel én is meg tudnám csi­nálni. Eddigelé (ez ideig) ez a legjobb megoldás. Mostanság ilyen eset nem fordul elő (mos­tanában). Mihamarabb (minél előbb) szeretnék tisztán látni. Olyannyira (annyira) elfáradtam, hogy alig állok a lábamon. En­nek előtte (ezelőtt) egyszerűbben intézték el az ügyeket. A már je­lentésű immár, immáron is na­gyon gyakran szerepel. Radnóti Miklós Hetedik eclogájának utol­só sora is ezzel a ma már pati­nás szóval fejeződik be: „Nem tudok én meghalni, se, élni se nélküled immár." Vannak ma már szokatlan sza­vak, kialakulásukat csak a nyel­vészek tudják megmagyarázni. Pl.: A színikritikusnak elsőbben is (elsősorban) nézővé kell lennie. Végtére is (hiszen) egy nagy célt szolgálnak. Üjfent (újra, ismétel­ten) azt állították. Gyakorta fe­lül kell vizsgálni véleményünket (e határozószó alapszava a ’szá­mos’ jelentésű, ma már csak tol- dalékos alákjaiban ismert gye­kor melléknév, pl. gyakran). Szintúgy megszoktuk, mint a töb­bieket is (ugyanúgy). Bizonnyal 6 volt az (biztosan). Minden bi­zonnyal (szinte bizonyos). Bizton számíthatunk rá (biztosan). A pe­diglen is régiesség a pedig he­lyett. A vagy kötőszó avagy (sok­szor avvagy ejtésű) alakja mon­dattani kapcsolatból ered. Régies ragkapcsolat a végződé­se ma még elég gyakran hasz­nált időhatározóknak: hajnalonta, nyaranta, telente, évente. Az azonnal jelentésű tüstént eredete ismeretlen. Az értelmező szótár szláv eredetűnek gondolja, habár a népnyelv ismeri a tüsténkedik igét is, azzal feltétlenül összefügg. Jelentése: sietősen tesz-vesz, sü- rög-forog. Ahogy előző cikkemben emlí­tettem, csak általam is olvasott példákat sorakoztattam föl. A példák tárgyalása után feltehet­jük a kérdést: a nyelvművelés szempontjából hogyan értékeljük ezeket a múltból itt maradt sza­vakat? Használhatjuk-e őket? A Tnondottak alapján okkal-móddal igen, különösen ha árnyalni, szí­nesíteni akarjuk stílusunkat. Kiss István A MESTERSÉGES GÉN MEGALKOTÁSA Har Gobind Khorana, Nobel- díjas amerikai bio­lógus bejelentette: a vezetése alatt működő kutatócso­portnak sikerült kikísérleteznie és egy élő sejtcellá­ban működtetnie az első mestersé­ges gént. az örök­lés alaveavséaét. (Telefotó— AP—MTI—KS) (38.) — Az italra már Tarhosréven rászoktam, kisfiam. Hogy kibír­jam. Azt a lehetetlen életet. Élet? Az apád összeszorította a fogát, mint egy bulldog. Én gyenge vol­tam, gyenge isi vagyok. Ha lett volna erőm, elviselni, hogy az apádból, az idejéből, a szeretet­téből nekem mindig csak a ma­radék jut... Mindegy, beletörőd­tem. De ahhoz jogom van, hogy néha találkozzak egy emberrel, aki meghallgatja, amit mesélek neki. Legalább ennyihez jogom van. Néztem anyát. Miért hazudik? Ügyis tudom, hogy a szeretője. Kit érdekel? Ha nem lenne a szeretője, akkor se volna egész­ségesebb a közállapot ebben a családban. Mindenkinek köny- nyebb, ha legalább egy árnya­lattal szebbre hazudja magát? Mégis sajnálom. Mert ha leg­alább boldog lenne! Boldog? Va­lamikor az őskorban egy agya- lágyult ősember kitalálta ezt a süket szót, aztán a sok utód el­kezdte szajkózni. Kergetik. Rosszabb, mint amikor — egy­szer a moziban láttam —, a ko­csis az ostor végére kötve szénát lógat a lovak elé, hogy a pacik azt higgyék, csíphetnek belőle. Futnak a lovak, a széna meg mindig előttük lóg, hiába ker­getik. De a lovakat a kocsis ejti át, az emberek meg saját magu­kat. Anya még azt is megkérdezte: — Nem tudom, ezek után is elítélsz-e? Én meg azt mondtam — Nem én vagyok a fővárosi bíróság. Mondtam volna azt is, hogy nekem csak az az állati rohadt ebben az egészben, hogy mindig fátyolosra iszod magad. De in­kább hallgattam. Anya bevett egy tablettát a fejfájása ellen. Odahúzta a vál­lához a fejem, amikor vizet ad­tam neki a gyógyszerhez. Hagy­tam. Aztán feltűntem ide a szo­bámba. Feküdtem a padlón. Ké­sőbb hallottam, hogy anya ki­megy. Előbb a konyhaajtó nyi- korgott, aztán a spejzajtó is. Pedig a piával nem lehet igazi agymosást csinálni. Délután. A váratlan ajándék és a sósavas lelkiismeret dél­utánja. Páros szaltó napsütésben. Mert ahogy feküdtem a sző­nyegen, a tompa agyammal is fölfogtam, hogy valami változás állt be a történelemben. Csillo­gott az ablak. Mert odakint a világban sütött a nap. Bámul­tam bele a fénybe, égett tőle a szemem. Igazán sütött a nap. Élesen, szemtelenül, ingerlőén. Beletelt egy percbe, amíg el­hittem, hogy megint nyár van. Meggyőztem magam, hogy tá- pászkodjak fel a padlóról. Ki­nyitottam az ablakot. Odakint visított örömében a levegő. Lent az aszfalton srácok rúgták a labdát. A 19-es tömb üvegabla­kai már megolvadtak jókedvük­ben. Kitódultam a szobámból, ki a lépcsőházba, ki a kapun, világ­gá. Hiszen süt a nap! Párolog­nak a tegnapi tócsák, gőzölög­nek a lapos háztetők. Fölnéztem az égre, hadd vakítsa a szemem. Tócsákat ugrottam át, aztán csak kóvályogtam, amerre a lá­bam vitt. Megkerültem a kék óvodát, megkerültem a tulipános virágágyakat. De láttam, hogy a szökőkútnál üres a terep, nem fejel senki, nem lógnak a cuc­cok a lábmosó lány szobrán. Találtam egy kavicsot, lustán passzolgattam magam előtt a be­tonon. Amerre pattant, arra csellengtem utána. Közelebb, egyre közelebb a szökőkúthoz. Amikor fölnéztem, szivárványt láttam a vízpermetben. Már láttam, hogy ott van. Kö­zöttünk vibrált a vízfüggöny.' A permeten át néztük egymást. Gombóc dobogott a torkomban. Később ott álltunk egymás mellett, aztán összekapaszkod­tunk, fölnézett rám, és megmoz­dult a szája, én meg visszatar­tottam a lélegzetemet, és a sze­memet is becsuktam. A torkom­ban a gombóc azt mondta, hogy ennek a lánynak a szája kell nekem, ennek a lánynak a rán­gatózó szája, senki más nőnek a szája nem kell. Ennek a lány­nak a szája nem whiskyszagú és ez a lány nem művészkedve csó- kolódzik, és ahogy folyik a sze­méből a könny, az se megját- szás, mert azt nem lehet meg­játszani, hogy rángatózva mo­solyog a szája, és csak csurog közben a szeméből a sírás. Nem tudom, melyikünk tájol­ta a járásunkat, ő vagy én, , kö­zömbös volt, hogy merre csatan­golunk, úgyis a vasút fölé kel­lett eljutnunk. A fölüljárón fújt a szél, Ta­mara hátrahajtotta a fejét, hogy meg kelljen találnom a száját, vártam, a légpárnát, hogy kiala­kuljon a talpam alatt, de olyan észrevétlenül töltődött föl alat­tam, hogy már csak akkor vet­tem észre, amikor rajta egyen­súlyoztam, és Tamara összerez­zent, amikor lent a síneken éle­set sípolt egy Diesel-mozdony. Megtámasztotta a homlokát a kulcscsontomon, az ujjaival a bekötözött karomba fogódzott, kapaszkodósan, mégse fájt. Há­tul a nyakán a szél szétfésülte a haját. Egy nyakcsigolyája dom- borúra nyomta a bőrét. Alig hallhatóan mondta, még­is hallottam: — Milyen hülyék, de milyen hülyék vagyunk... Leült a nagy kockakőre, mint múlt vasárnap, onnan a kőről fürkészett bele az éterbe. — Nézel? — kérdezte. — Fog­jál a szemeddel, jó erősen, ne hagyd, hogy elszívjon a nap. Leültem a kockaköve mellé a földre. Hátrahajtotta a fejem, pihentessem. A farmernadrágján át érezte a tarkóm, hogy nagyon örül egy ideig a combjában. A tenyere eltakarta a szemem. A mutatóujjával vagy a középső uj- jával körülrajzolta előbb a szá­mat, mintha földerítette volna, és csak utána hajolt le, hogy a szájával is megkeresse. A vízivárosi templom ötöt ütött, amikor leültünk a rakpar­ton az alsó lépcsőre. Nem az a lépcső volt, amin a mjált va­sárnap ültünk. Egy hét alatt arasznyit nőtt a Duna. A rakodópart alsó kövén ül­tem ... — mondta. Megérintette a szájával a szemem, majd me­gint a vizet nézte, és úgymond- ta ki, hogy alig hallottam: — Gondoltam valamit. — Mit gondoltál? — Én is a vizet néztem. — Egy hexametert. Ha kitalá­lod, elhiszem, amit hiszek. Hogy nemcsak véletlenségből jöttél le a szökőkúthoz, hanem hogy en­gem ott találjál. — Szembefor­dult velem, és beleirányította a lézerjét a szemembe. Szigorú volt a szeme, riadt is volt. — Mondd ki a hexametert. — Nem húzó­dott el tőlem, de visszafordult a vízhez. Tudtam, mi az a vers, amire gondol. Hihetetlen, de rögtön tudtam. Klubesten szavalta Éb- ner Tünde. Még a télen. Olyan klasszul adta elő, hogy utána az iskolarádióban is szerepeltették, aizzal a verssel. De hiába voltam biztos, mégis féltem, hogy Tama­ra talán nem is arra a versre gondolt. Magam felé fordítottam a vál­lánál fogva, hogy lássam a sze­mét. Olyan kék a szeme, mint a szép tinta. Én ilyen kéket még sose láttam. — Mondjam? Bólintott. Ügy villant a szeme, hogy láttam, biztos benne. Hiszi és akarja, hogy csakis azt a Jó­zsef Attilát mondjam. Suhogott a lábunk alatt a Du­na. Csak az olajfoltok csúfítot­ták el. Ügy csillogtak d víz tete­jén, mint húson a zöld mészáros­legyek. Inkább a pesti partot néztem. Odaát visítva futott a rakparton a 2-es villamos. Nagy lélegzetet vettem, és végigmond­tám a hexametert: — ... és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem. Tamara nem mondta, hogy oké. Hallgatott és nézte a vizet. Én is hallgattam. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents