Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-05 / 210. szám
Kis Jankó Bori A napokban érkezett el a kerek évforduló: Száij évvel ezelőtt született Kis Jankó Bori, az egyszerű „íróasszony”, a népművészet mestere. Emlékére, művészetének további ápolására a Borsod megyei Tanács 1962-ben róla elnevezett díjat alapított. Azóta az évente megrendezésre kerülő országos hímzőpályázaton összemérik felkészültségüket, tudásukat mindazok, akik a népi hímzés művészi fogásait a legmagasabb fokon gyakorolják, Mezőkövesden szobrot állítottak Kis Jankó Borinak1. Mivel érdemelte ki ez a törékeny pa- rasztasszony, hogy a történelem, a tudományok, a kultúra legkimagaslóbb személyiségeit megillető megtiszteltetésben részesüljön? Egykori tanítványai — ma szinte valamennyien a népművészet mesterei — egyértelműleg vallják, hogy utolérhetetlen rajzolási, hímezési tudományával. Híres százrózsás rajzát (a rózsák mindegyike más-más színű, alakú, véletlenül sincs két egyforma közöttük) hazánkban és külföldi reprezentatív kiállításokon ezrek és tízezrek csodálják meg évről évre. Rózsáival kivívta az utódok maradandó megbecsülését, s nem véletlenül: a rózsa a matyó népművészet legfontosabb, legjellemzőbb eleme. A mezőkövesdi matyóházban hosszú esztendők óta csúcsforgalom van. Több tucatnyi terméket — köztük hímzett garnitúrákat, térítőkét, párnákat, faliképeket, szatyrokat, függönyöket, dobozokat, kézimunkával díszített gyermekruhákat, női blúzokat — készítenek itt a népművészeti szövetkezetnek, amely Mezőkövesden és környékén sok száz bedolgozót foglalkoztat. A Matyó Nép- művészeti és Háziipari Szövetkezet éppen egy negyedszázada, ai,lí)Mnben, alakult- meg, tizenhatos Tétszámmal: most mintegy két és ->ifél ezer embernek ad biztos kenyeret. Csak Mezőkövesden csaknem másfélezer asszony kötődik valamiképpen a szövetkezethez. De a környék (Mezőszemere, Tárd, Szentistván, Szíjhalom, Me- zőnyárád) asszonyai is hozzájárulnak a messze földön híres matyó kézimunkák sikeréhez, kelendőségéhez. A kövesdi térítők, párnák, kötények, lepedószélek díszítésének gazdagsága valóban páratlan. A mezőkövesdi minta különben sűrű, élénk hímzésű; a szentistváni matyó hímzés pasztell színűbb, levegősebb (egyéni művészetük ápolásához külön tájházat kaptak); a tardiak pedig sötét tónusú dekoratív mintákat készítenek. Az író-hímzőasszonyok páratlanul szorgos és eredményes hadának indulásához Kis Jankó Bori tevékériysége adta meg a lendületet. A hagyatékának ápolására meghirdetett pályázatra, amelynek patronálói között most már ott van a Népművészeti Intézet, a Népi Iparművészeti Tanács és a Matyó Szövetkezet is, a legismertebb magyar népművészeti tájegységekről több száz különféle hímzés érkezik be esztendőről esztendőre: kalocsai, sárközi, palóc, növeji, túrái, recski, vásárhelyi hímzőasszonyok és -lányok küldik el munkájukat a nemes vetélkedőre. Most a Kis Jankó Bori születésének centenáriumával és a Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet negyedszázados alapításéval is egybeeső kiállításon különösen gazdag pályázati anyagot csodálhatnak meg az érdeklődők. A páratlan színpóm- pájú, gazdag változatosságú hímzésektől nehezen tud szabadulni a látogató. A kalocsai és a matyó, tehát élő népművészetünk mellett a már régebben feledésbe ment hímzések, mint a sárközi bíborvég, vagy a palóc kézimunkák is a magyar népművészet megújhodását, gazdagodását jelzik. U. L. TÁSNÁ Dl VARGA ÉVA Játék Csak nap legyen, csak szél legyen, ha újra jössz majd pénteken, kék csíkokat plngál a tény tárt ablakom tükör-szemén. Csak nap legyen, csak szél legyen, ezüstből lesz a késnyelem, só és kenyér az asztalon, rlgószavad úgy hallgatom. Csak nap legyen, csak szél legyen tulipánból szőtt réteken, tücsökszekér repít oda, és annak sem Ipsz ostora. SIPOS gyula* Tudomány Tizenhat évig jártam iskolába. Vizsgáztam sokszor sikerrel s hiába. Megmaradt egy-két asszony tanítása. Vadászház gombája, hús-, hal-sütő rácsa. / Présházak csöndje, tengerek zúgása, körútak árján arcom ezernyi mása, zászló lobogása. Tudok már úgy élni, nincs asszony, gyerek se. Nincs ki megtalálna, nincs, aki keresne. Hogy csak ez a perc van. Es nincs ez a vers se. * A keddi lapokban jelent meg a hír: Sipos Gyula, József Attila- díjas költő életének 56. évében váratlanul elhunyt. Emlékének a Tudomány című költeménye újraközlésével adózunk, amely a válogatott verseit tartalmazó, Szomjúság című kötetét zárta. Egy mozgalom kivirágzása Amikor jó másfél évtizeddel ezelőtt elindult útjára a honismereti mozgalom, nem sokan sejtették, hogy nem is olyan sokára kivirágzik, megerősödik, kiterjed az ország minden részére, mozgásba hozza a legkülönfélébb társadalmi rétegeket, nemtől, életkortól és foglalkozástól függetlenül. Nyilván, a kezdet kezdetén még a legmerészebb álmodozók sem remélték; ez az aránylag rövid idő elegendő lesz arra, hogy a honismereti munka létének hasznosságát elismerjék nemcsak az egyes emberek, de a legkülönfélébb országos szervek is, beleértve a Magyar Tudományos Akadémiát és a Népművelési Intézetet. Már pedig pontosan ez történt. Bizonyság rá többek között a Honismeret című folyóirat legújabb, összevont kettős száma, mely a II. Országos Honismereti Konferencia teljes anyagát magába foglalja. A Kecskeméten lezajlott tanácskozás sokak számára sokáig emlékezetes marad. S elsősorban nem annak reprezentatív volta miatt, hanem sokkal inkább azért, mert a konferencia ékes bizonyítéka volt annak, hogy felnőtt és megerősödött, tekintélyessé vált egy szerényen induló mozgalom. Olyanná, amely ezreknek és ezreknek nyújt jó lehetőséget a haza, a szülőföld megismerésére, a múlt és jelen tényeinek, dokumentumainak összegyűjtésére és feldolgozására, az önművelésre és a tartalmas cselekvésre. Valamint arra, hogy az egyéni munkán keresztül sokan bekapcsolódhassanak a sokarcú közművelődés egészébe. A kezdetben külön utakon járó honismereti munka és hely- történeti kutatás ez alatt a másfél évtized alatt eggyé vált, egységes és általános országos mozgalom kerekedett ki belőlük, a Hazafias Népfront égisze alatt. Közben kialakultak a cselekvés legjobban gyümölcsöző formái: a honismereti bizottságok, klubok stb. Kiadványok láttak napvilágot egyre-másra, tanácskozásokra került sor. Valamennyi jó eszköznek bizonyult a jó tapasztalatok elterjesztésére, illetve a munkák összehangolására. A Honismeret című folyóirat mostani kettős számában megjelentették a Hazafias Népfront Országos Elnöksége Honismereti Bizottságának beszámolóját, és azt az ötvennél több, személyesen elmondott, vagy írásban benyújtott hozzászólást, mely a tanácskozást gazdagította. Voltak, akik a könyvtárak és a levéltárak szerepét hangoztatták, a mozgalommal való gyümölcsöző együttműködésüket szorgalmazták. Mások kiemelték a földrajzi nevek gyűjtésének'a jelentőségét vagy az emléktáblák rendbehozását és kiegészítését. Garamvölgyi József miniszter- helyettes arról szólott többek között, hogy a honismereti mozgalom miként épül be közművelődésünk egészébe. Mándics Mihály, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára a nemzetiségiek körében végzett kutató-gyűjtő munka eredményeire, s további feladataira hívta fel a figyelmet. Megint mások a tájházak létrehozását sürgették, s a munkásélet hagyományainak összegyűjtését szorgalmazták. S fel sem tudjuk e cikk keretében sorolni, mennyiféle érdekes téma, kérdés került még szóba a kétnapos kecskeméti tanácskozáson. Dr. Ortutay Gyula akadémikus lírai szárnyalású elnöki zárszava külön élvezetet nyújt azoknak, akik annak idején nem lehettek jelen a tanácskozáson, s most az ország különböző tájain kézbeveszik a kiadványt, hogy lapjain ismerkedjenek a konferencia teljes anyagával. A Bács- Kiskunhoz sok-sok erős szállal kötődő néprajztudós elismeréssel említette az itteni kezdeményezéseket és sikereket, s további hasznos cselekvésre biztatta az érdekelteket. Hangsúlyozta, hogy a honismereti mozgalom „az öntudatos szocialista hazafiság és hazaszeretet társadalmi méretű megerősödését, tudatosítását kívánja szolgálni.” Amikor ezeket az ismertető sorokat leírjuk, önként adódik a javaslat: a folyóirat gazdag tartalmú kettős számát el kell juttatni minél több helységbe: a falvakba és városokba, a klu- bokba; minden olyan helyre, ahol a mozgalom szorgalmas — sokszor névtelen — hívei, aktívái naponta hallatnak magukról. Sőt, nem ártana ankétokon, vitákon megismertetni minél alaposabban mindazt, ami a Honismeret lapjain olvasható. Varga Mihály i RAFF AI SAROLTA Kikísérlek Kaput nyitottál? Jöjj be. kedves, királyságommal feleselgess! Siklat a padlóm? Mindenségnyi — tanultál óvatosan lépni. nagy bajban, vagy kicsi veszélyben: nem vár új próbát csekélységem. Hogy a nyoszolyám jégvirágos, ne vedd szívedre, ne csodálkozz. Szám soha nem volt, nem lesz mézes, nem lelsz te szót, hogy megigézhess. Kezem kenetlen, puhítatlan: esak önmagamba fogózhattam, mindig csak magamban hihettem szigorral szívig telítetten. Ha botlottam, hát megtörötten, sziklák terhével nyütt ölemben. Zúzalékük ha szerteszórtam, magam szolgája, s ura voltam, tekints az égi madárkára: esettebb. Gyöngécske a szárnya. A kegy: láthattál igazabban, akarva-e, vagy akaratlan, mint kevesen. Hát így ítélj meg. Beengedtelek — kikísérlek. GÁL FARKAS És minden kísértés után is minden bűnök végén minden kis szabályoli fölött, túl minden gyarló mércén egyszer csak oda érkezel fáradtan és soványan, ahol sóvárgott örömök helyett vad józanság van. Programozott élvezetek langyos vízében úszva erődből immár csak a tett gondolatáig futja, ís éjszaka, ha pulzusod ritmusa nem szabályos riadtan dongának körül volt tervek, célok, álmok. Verejtékezve alszol el és örülsz, ha megéred a reggelt, s újra ihatod hódító feketédet. így élsz. A szűk hétköznapok kopott lépcsőit járod titkolva kiszámítható, filléres józanságod, hiszen nem lángolsz, csak a pót vált hangot néha benned a nyugalom karámjai szorítják össze melled. Fölötted mégis izzadnak ostornyeles remények s gyakorta úgy érzed fehér fényüket el nem éred... De ha az esti sör után hozzád simul a paplan s kiéheztetett farkasok ordítanak csapatban a homlokod mögött, s körűt a megvakult szobában, az árnyékos öröm szíven üt, mint a kóbor áram. Mert tudod: a bűnök után, a kísértések végén csak a józanság ostora hajszol át minden mércén. A férfi óvatosan visszafordult, és látta, hogy az alacsony, tömzsi ember még mindig követi. Most már nem lehetett kétsége: akar tőle valamit. Szíve szapo- rázott. A sarkon befordult. „Ha utánam jön, követ” — gondolta. Az idegen feltűnt. „Egy elhagyot- tabb helyen elkap. Rám ordít, oldalba lök a pisztollyal, a feleségem pedig majd megkérdezi. Fiacskám, mi az ott az oldaladon, az a kék folt? És nem fogja elhinni...” Szaladni kezdett. Az első keresztutcánál befordult. Futott egy keveset, aztán belépett az egyik sötét kapualjba. Egy pillanatig nem látott semmit. A sorban álló három kuka lassan formálódott előtte ... „Igen, ez lesz a helyes! Mögéjük kuporodok. Itt nem keres! Miből is gondolná? Jaj, hogy reszketek!... Gyilkolni fog! Gyilkos! Gyilkos! Hopp, lépések!” Meghűlt a vére. Érezte, elhidegül a homloka. Valaki bejött a kapun. Egy siheder. Az udvaron egy lánynak kiabált, majd a lépcsőházban eltűnt. A kukák mögött a férfi várt. Szeme megszokta a félhomályt. Az órájára pillantott, negyedórája kucoroghatott. Minden átmenet nélkül józan hullám indult benne. „Nem is engem követett. Véletlen, hogy egy irányban jöttünk. Mit is akarna tőlem? Csak az életem van, meg egy kevéske zsebpénzem. Miért hiszem, hogy a világ közepe vagyok, hogy okvetlen az én életemre tör valaki... Ugyan! Ki volna olyan ostoba, hogy miattam veszélyeztesse a szabadságát, az életét!... Emberölésért akasztás jár. Bizony-bizony. Ej, de ostoba is vagyok”. Félelme elpárolgott. Kilépett az utcára. Néhány fiatal jött nevetgélve. „Milyen kedvesek!” — sóhajtott. Cigarettát kotort elő, rágyújtott és átballagott a másik oldalra. Kellemes szomorúsággal sütött az őszi nap. Egyszerű lett minden. De tudta, újból jelentkezik az a kellemetlen érzés, és nem lesz menekvés. A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer a moziban attól rettegett, valaki a fejére vág, vagy kellemetlen megjegyzést tesz, és neki védekeznie kell. Válaszolnia, mert nem maradhat mások előtt szégyenben. Erre a másik pofonvágja. És neki vissza kell adni... Fegyelmezte magát, mégis képtelen volt a moziban maradni. A nézők lábán tapodva kive- rekedte magát. A felesége nem tudta eltalálni, mi történt. Értetlenül követte. Az utcán nekidőlt a falnak. — Mi bajod van? — kérdezte az asszony. — Rosszul vagy? Nem válaszolt. Ezután mindig az utolsó sorba vett jegyet, a vendéglőben a sarokba ült, általában olyan helyet választott, ahol védhette magát. De a félelem nem csöndesült. Arra gondolt, ez betegség. Elment az orvoshoz. Magas, vör- henyes arcú ember volt. Gyanakvóan nézegette, amikor elmesélte a baját. — Hát igen, igen... — sokat sejtetően vizsgálgatta. Kis kalapáccsal ütögette a térdét, egy tükrös szerkezettel a szemébe nézett. — Más panasza? — Nincs kérem, csak ez. — Nahát, legyen nyugodt. Magának nincs baja! Az égvilágon semmi. A családi élete rendezett? Igen, gondoltam, hogy minden rendben van. Nézze, maga fáradt. Pihenjen. — Kérem, én fizikailag nem vagyok fáradt. — Nem is úgy értem. Valami kimerült magában, ezért van az a kis kihagyás... Mondja, éjszakánként nem szokott arra ébrendi, hogy hideg mind a két lába? Nem szokta súlyosnak érezni magát? — Mélyen alszom, mélyen, mint egy kútban. — Ne gondoljon semmire, csináljon úgy, mintha nem volna semmihez semmi köze és meggyógyul — mondta az orvos, és fáradtan mosolygott. A férfi úgy érezte, megköny- nyebbült, hiszen semmiség, ami vele történt. Egy kis kihagyás. Otthon expresszlevél várta. A főnöke írt. Gyanúsnak találta. Holnap kiküldetésbe ment volna, és most hívatja a főnök. Nem szokás ez a vállalatnál. És belé- vágott, mért kell megjelennie a főnöke előtt. A múlt héten néhány kollégával szidták a főnököt. ö nem, csak éppen a többiekkel volt. Ekkor benyitott a főnök, dühösen végigmérte őket, és őhozzá fordulva azt mondta: — Kolozsvári, nincs jobb dolguk!? Forgatta a levelet, és biztos volt benne, hogy holnap kirúgják. Nem a felmondástól félt, hanem a megalázástól. A főnök majd lehordja, lehülyézi, ő pedig csak áll tehetetlenül, és nem üthet vissza ... Homályosan érezte, ezek a sötét gondolatok nem helyesek. Egyébként is, a főnök nem haraggal beszélt vele, hanem viccelődve, hiszen tegeződtek. Sőt, néhány aktuális viccet is elmondott. „Ostobaság ez így — gondolta. — Én megbecsült ember vagyok. Vittem valamire az életben. Melós voltam, aztán mérnök' lettem ... Számítanak rám, a tapasztalatomra, az eszemre. A kollégák maguk közé fogadtak. Nekik csak Feri vagyok. Esetleg el is válhatnék ettől a megkopott asszonytól, és elvehetnék egy fiatalt. Hányán ácsingóznak rám, szép nők is. De én nem! Játszom az erkölcsöset! A képmutatót! Bizony azt! Ha volna eszem, megragadnám az első alkalmat. De én sohasem teszem, amit gondolok, amit szeretnék, hanem raffinált gúzsba kötöm magamat. A magamban nyelt, ki nem élt vágyaim ölnek meg. Mindig példát akarok adni! De kinek és minek?! Ki követ engem?! Ki tart jónak és rossznak ! ! ! ? Senki! A mindenki gyakorlata által megszentelt módon kell élnem, és megszűnnek a félelmeim”. Mindez komolyan és bölcsen hangzott. De hiába nyugtatta magát. Félelme tovább fertőzte. Vacogott és remegett. A felesége ágyba dugta. Forró teával itatta., Reggel nyúzottan ébredt. Eszébe jutott, hogy meg kell jelennie a főnöke előtt és érezte, elfehéredik valami benne. A főnök kedvesen fogadta: — Nos, mit mondott az orvos? — Semmit, semmi különöset. — Ne haragudj, hogy levelet küldtem, de tegnap, miután elmentél, jelezték, hogy ma jön a küldöttség. — Értelek, természetesen — mondta a férfi, de a főnöknek egy szavát sem hitte. — Ügy látom, nem érzed jól magad. — Kicsit gyenge vagyok ... mint egy vajúdó asszony... mint egy... mint egy ... — Írasd ki magad és pihenj. Sokat dolgoztál az utóbbi időben. A férfi hazafelé átgondolta a helyzetet: „Világos minden. Így akarnak tőlem megszabadulni. Szerencsétlenné tesznek”. Az egyik utca sarkán a kocsmából egy magas részeg férfi lépett ki. Majdnem fellökte. — Nem tud vigyázni? — Te, agyoncsaplak! —mondta a részeg. A férfi mindenről megfeledkezve a részegnek ugrott. A mentőben tért magához. — Nincs baj — mondta az orvos. — Csak bordatörés. A férfi behiínyta a szemét, és úgy érezte, boldog. Asperján György t
