Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-24 / 226. szám

1976. szeptember 24. • PETŐFI NEPE • 3 A csemegeszőlő jövőjének hét ugrópontja a homokon Párbeszéd arról: merre halad a világ és hogyan követik az „aranyhomokon”? KÉPERNYŐ Árnyékban... — Ne csak igyuk, együk is a szőlőt! Ezt a kétezer évesnél is idő­sebb római mondást idézték még a nagy bajok előtt Chilében az odahívott bor- és csemegeszőlő­konferencia szakemberei, akik vi­lágviszonylatban vizsgálták az étkezési szőlő évezredes rangját és mai ember oly fontos tápér­tékét. A római cívisben valóban mohó volt az „aviditas cibi et potionis” — „az evési és ivási vágy” — idézték az olaszok. A magyarok meg azzal feleltek a világ minden részéről összejött borászoknak, szőlészeknek, keres­kedőknek, hogy a mi hazánkban a legjobb klíma alatt megtermő csemegeszőlőfajtákkal éppen az édesanyáknak akarunk kedvezni elsősorban — a gyermekeiknek ez a „szív oxigénje”, legkedve­sebb, legkönnyebb tápláléka! Jártak a mi magyar szőlő- és bortudósaink Chile „nagykonfe­renciája” előtt is, azóta is és a mai pillanatnyi helyzettől füg­getlenül is világszerte: hol van jobb a miénknél, mi a közízlés tengereken innen és túl, mit ex­portálhatunk a belső fogyasztás mellett határainkon túl? Hogy a Duna-Tisza közének olvasóihoz szólhassunk a cse­megeszőlős kérdés jó ízéről, s a vele járó örömökről és — fő­ként — a gondokról: ezért a csemegeszőlő „great old man”- jével, dr. Keszler Gyulával tá- rattuk fel a most aktuális fő- és mellékszempontokat. Ember legyen a talpán, aki ennél többet tud mondani, — no de halljuk őt! Kóstoló dalmát tőkéről és piaci kosárból — Jártam a ljubjanai borverse­nyen, az isztriai félszigeten. Ott is, Dalmáciában is kóstoltuk a csemegeszőlőt tőkéről közvetle­nül, meg a piaci kosárból és a vendéglőkben: ízetlen volt — mondhatom kereken — ízetlen növényi lé, kis édességgel! Ezzel versenyezni nekünk a legköny- nyebb: a mi legkönnyebb sző­lőnk is többet ér! Jobb ízű! És mert párbeszéd teszi élve­zetesebbé ilyen téma megközelí­tését, máris közbeszóltunk: hogy s mint van ez, hisz ott délen nagyobb a meleg! — Azonban minél északabbra megyünk — annál ízletesebb-za­matosabb a gyümölcs, a szőlő js (a déligyümölcsöt kivéve!) A raj­nai szőlő, az egri bikavér, a to­kaji bor bizonyítja, mennél in­kább északabbra jutunk, annál illatosabb a szőlő. A hőt kell te-» hát a csemegeszőlő-termelőnek „nyakonfognia”. De emellett hoz- zátehetem, hogy nekünk már vannak igen nagy számmal ko­rai érésű csemegeszőlőink. A ma­gyar őszibarackért meg a para­dicsomért a magyar államháztar­tás bőven kap valutát, csak ne­hezen szállítható és romlékony. Viszont a csemegeszőlőnk nem annyira kényes, mínusz 1-től 0 fokig terjedő tárolási hő mellett 3—5 hónapig is megmarad. S ez annál nagyobb jelentőségű, mert a csemegeszőlőnek egyre na­gyobb a kelendősége világszerte. Itália évenként tíz és tízezer ton­nákkal növeli étkezésiszőlő-kivi- telét — a franciákkal együtt! A görögök csemegeszőlője épp úgy nagy keresletnek örvend a világpiacon, akár a bolgároké. Nőtt az importáló országok igé­nye: nemcsak inni, enni is akar­ják a szőlőt világszerte. Ilyen okokból is előbbre jutott a ma­gyar csemegeszőlő-kultúra fej­lesztése ! — Ez adott biztatást a Duna- Tisza köze népének? — A természeti adottság, a földben és az éghajlatban rejlő kincs, amelyért csak le kell ha­jolni! A falusi ember régen is vonzódott az igényesebb fajták iránt, a felszabadulás után meg nemesítők sorozatosan nőttek ki közülük. — Miért így, s miért nem más­ként történt? (Közbevetésünk a párbeszédet sokkal iramosabbá tette, s tudó­sunk nekitüzesedett, mint akit a felszabadulás és az utána kö­vetkező emberi változások nagy leckéje sorozatos újdonságok fel­ismerésére tett késszé.) Történelmi okok és okozatok — Megfelelek erre is. De mert korban vagyok magam is, s mint emiatt sietős ember, a végén kez­dem a dolgot! A parasztfiak az évszázados „intellektuális pihentség” után a friss felfogó képességű agyakkal és kisimult idegzettel iszonyú iramban ugrottak előre. Előttük a múlt. S nem is kurta, s nem is világosan szikrázó múlt. A tö­rök hódoltság múltja, a Habs­burg múlt. A Duna-Tisza közé­nek régi nyomorosságában még csak azt sem mondhatnék, hogy csakis klasszis-parasztoknak, ha­nem inkább közepes emberek­nek a nyugtalansága, mindazon­által saját gondolata teremtett a szőlőművelésben is bizonyos ha­gyatékot. Ez maradt mint vizsgá­landó hagyaték. A valamiképpen minőségi munkára törekvő pa­raszti köz- és magánéleti szoká­sok. Az ilyen vagy olyan magá­nyos agyakba belerögződött gon­dolati nyomok. — Nos, éppen eme nagyapák, dédapák és ükapák iránt beható rokonszenv fűzte a tanult, dia­lektikus gondolkodási szintre emelkedett mai utódokat a fel- szabadulás után! Megértették, hogyan, s miért igyekeztek az ősök arra, hogy mentül többet megértsenek s meg is szeresse­nek a természetben, a klímában, a talaj vízgazdálkodásában! A nehezen elfordítható klíma ellen pedig harcba vethessék magukat. Sokat torkollt magánéletük pesz- szimizmusba, bajokba, tragédiák­ba is — az elmúlás roppant, örök éjszakájába! Nem túlzók ezzel, ne tessék félreérteni. Szünet nél­kül való erkölcsi felelősséget ér­zek a homoki paraszt, a homok mindig rendes népe iránt, a múltja miatt épp úgy, mint je­lene alakulásáért... Sokszor fel­idéztem fantáziámban a hajnal­tól éjszakáig dolgozó alakjukat... Sok nagy lélek is volt köztük ... A „nagy lelket” úgy értem, hogy igen nagy küszködéseikben a sors visszanyomta őket százado­kon keresztül, mégse hagyták abba küzdelmeiket. Mondom, hajnaltól másnap éjfélig dolgoz­tak, s néha kimerültén, a ter­mészeti jelenségeknek mélyét felölelően nem láthattak meg összefüggéseket. A homok, a nap­sütés, a meleg és hideg növény­re tett összhatását nem tudhat­ták felfogni —, ez a nagyon-na- gyon komplex viszony és valódi mivolta kisiklott a tudományo­san begyakorlatlan elmegon­dolati megmarkolása elől... Szörnyű nyomorúság!... Most merjük figyelmeztetni a szőlőtudomány és emberlélek doktorát: VÉGREHAJTÁSI UTASÍTÁS KÉSZÜL a könyvtárügyi új jogszabályok alkalmazására A Kulturális Minisztériumban megkezdték a könyvtárakra vo­natkozó törvényerejű és minisz­tertanácsi rendelet végrehajtási utasításának előkészítését. A júniusban megjelent jog­szabályok csak a legalapvetőbb, legáltalánosabb rendelkezéseket tartalmazzák, ezek alkalmazásá­ra dolgozzák ki a miniszteri uta­sításokat, rendeleteket. A könyv­tári rendszer hatékony működé­séhez szükséges sürgős intézke­déseket összevontan, egyetlen utasításban — lehetőleg még eb­ben az évben — szabályozzák. Az utasítás kijelöli a könyvtári hálózatot, a könyvtári együttmű­ködési köröket, koordinációs központokat és meghatározza a fő feladatokat. Mielőbb intézke­dés szükséges már azért is. mert az új alapjogszabályok részben megváltoztatták a könyvtári ter­minológiát, például a tudományos könyvtár fogalmát. Ahhoz tehát, hogy a tudományos könyvtárak­ra vonatkozó rendelkezéseket al­kalmazzák, meg kell határozni a tudományos könyvtár minősíté­sének feltételeit és ki kell jelöl­ni a tudományos könyvtárakat. Az alapszabályok — a könyv­tári jogszabályok történetében elősizör — tartalmazzák a nem­zetiségi lakiosság anyanyelvi könyvtári ellátásával kapcsola­tos rendelkezéseket is. A minisz­teri utasítás ezeket is részletezi majd. A nemzetiségi könyvtárak koordinációs központja az Álla­mi Gorkij Könyvtár lesz. A jogszabály másik csoportja megkönnyíti a könyvtárak fon­tos művelődéspolitikai feladatai­nak megoldását. A könyvtárközi kölcsönzésre vonatkozó jogsza­bály előreláthatóan ez év végén, illetve a jövő év elején készül el. Ezzel egyidejűleg jelenik meg a könytárak számára juttatott köteles példányok elosztásának új rendszerét meghatározó jog­szabály is. Az új elosztási rend­szer leglényegesebb vonása: egy teljes köteles példánysort, azaz a Magyarországon megjelenő minden kiadványból egy-egy pél­dányt juttat az öt. vidéki szék­helyű tervezési-gazdasági körzet­be. Ezáltal lényegesen javul a vidéki könyvtárak szakirodalmi ellátása. A könyvtárügyi új alapjogsza­bályok végrehajtásához szükséges további rendelkezéseket a Kul­turális Minisztérium összevont jogszabályban adja ki a követ­kező években. Ily módon meg­könnyítik a végrehajtási rendel­kezések áttekintését. (MTI) Az Árnyékban ... elgondolkoz­tató és elszomorító képsorait néz­ve, egy megtört férfi arca rajzo­lódott ki újra és újra előttem. Esztendeje járt a megyénkbeli munkás szerkesztőségünkben. Fe­lesége visszahódításához — aho­gyan ő mondta észretérítéséhez —, gyermekei anyjának vissza­szerzéséhez kérte segítségünket. Egv szekta szakította el a csa­ládjától a dolgos asszonyt. — Megbolondították kérem, a világvégével. Azóta csak imád­kozik, odahagytfi szeretteit. Rá sem néz apró gyermekeire. El­hagyja magát, készülődik az Űr eljövetelére. Semmit sem tehettünk; a ieho- visták közösségében az 1975-re ígért tűzítéletet várta,. □ □ □ A film készítői az ilyen esetek számát akarták csökkenteni. A kisiklott életű, torzult gondolko­dású, legtöbbször sajnálatra mél­tó emberek érdekében sugározta a televízió a szekták veszélyeire figyelmeztető riportot. Csa.k ámultunk: ilyen is elő­fordulhat a tudomány és tech­nika századában? Többet tett Szálkái Sándor ren­dező, Molnár Margit és Rapcsá- nyi László riporter, Márványi György szerkesztő a legtöbbször a cáfolatot önmagukban hordó kinyilatkoztatások kijózanító be­mutatásánál, a szó és a környe­zet ellentmondásainak érzékelte­tésénél. A miértet keresték. Hol téved­tek el ezek a többnyire iószándé- kú emberek? Miért menekülnek a realitások elől ezüstös álmok bódulatába? Az ártatlan tekinte­tű kislány miért küldené szem­rebbenés nélkül iszonyú tűzha- lálba a máshitűeket? Az anvaai világ törvényszerűségeit tanul­mányozó. kutatói mivoltáhnn el­ismerő ifjú tudós miért f''"-|dia el a bizonyíthatatlant? Az ígp.zság birtokában sem in­tézhettük el p“" kézle>?vintéc-o\ a boldogságukat meggyőződésünk szerint rossz úton keresők tév­eszméit. Fel kell tennünk a kér­dést, hogy miért hisznek még né­hány ezren a szekták hiedelmei­ben, s — többen — a túlvilági üd­vözülésben. Sem egy tv-közvetítés, sem egy cikk nem vállalkozhat a bonyo­lult okok alapos vizsgálatára. A riportfilm témájánál marad­va, megjegyezzük, hogy a tudás, a műveltség még következetesebb terjesztése a leghatékonyabb gyógyszer. Állításunknak az Ár­nyékban. .. látszólag ellentmond, hiszen kiváló mérnökök, orvosok vallották meg, hogy másként vé­lekednek a világ eredetéről, az élet értelméről, mint mi. A film készítői nyilván a képtelen el­lentmondás kidomborításáért szó­laltattak meg több természettu­dományokkal foglalkozó szakem­bert A valóságban más a hívők rétegeződése, több a viszonylag tájékozatlan ember. A kis egyházhoz, a szektákhoz vezető utat tudakoló kérdések adott válaszokból az is kiderül, hogy gyakran halandó voltunk az indíték. Könnyebb elkábítani ma­gunkat, mint szembenézni az el­múlással. Könnyebb valamilyen túlvilági igazságszolgáltatásban bízni, mint a csalódások, az igaz­ságtalanságok elviselése. Az álom, az illúzió mindig szebb a valóságnál. Ravaszul visszaél­nek sokak bizalmával az alkalmi prédikátorok. Előttem egv kül­földről hazánkba küldött magyar nyelvű agitációs füzet. Így kez­dődik: „Mit remélsz a jövőtől?” és a cím mellett színes képen ele­gáns, csinos nő, jóképű, modern ruházatú férfiú földöntúli gyö­nyörűséggel sétál a paradicsomi tájban, szelíd vadállatoki, szín- pompás virágerdők között. Ez lesz a sorsod, hirdeti, ha meghallga­tod „a királyságnak jó üzenetét”. Mit tehetünk a tudatlan pa­rasztemberért, a véleményünk szerint hibásan gondolkodó tudo­mányos kutatóért, a, csalódotta­kért, a becsanottakért? Építsük nagyobb erőfeszítéssel az ember igaz világát. Vigyáz­zunk elveink és tetteink teljes harmóniájára, irtsuk következe­tesen a túlzott egoizmus vadhaj­tásait, növeljük az értelmes, a másokért végzett önzetlen munka becsületét. Legyünk még igazsá­gosabbak kis és nagy dolgokban. Türelemmel foglalkozott az igazság fénye elől az árnyékba húzódókkal a dokumentumfilm. Bölcsen, tapintattal közelítettek a fontos témához. (Várjuk az okok további kutatását, a mate­rialista nézetű tudósoknak az érintett kérdésekről alkotott véle­ményét is.) □ □ □ A véletlen hozta, hogy szerdán láttuk Az aranyháromszög című kitűnő, a kábítószertermelés, a kereskedelem titkolt módszereit leleplező, az ópium, a hasis, a he­roin szörnyű pusztításának ábrá­zolásával az emberiség lelkiisme­retéért fellebbező dokumentum­filmet. H. N. Fodor László (Folytatjuk) Dunántúli barangolások ’tfTT Ha valaki a Balaton észa. ’ ki partján kószál, nem fogy ki az élményt-nyújtó látni­valókból. Ha evett cigánypecse­nyét a rezi csárdában, ahol egy­kor a híres betyár, Savanyú Jó­zsi vágta be a gerendába a fej­szét; ha gyönyörködött a furcsa formájú hegyek várromaiban, miközben nagyokat szippantott a tiszta, friss levegőből; s ha meg­csodálta a „magyar tenger” sze­relmesének, Egry Józsefnek a festményeit a badacsonyi mú­zeumban, ahonnan nem messze van a Kisfaludy-ház, meg a bor­múzeum — akkor sokáig emle­geti ezt a kirándulást. Apró bosszúságok Igenám, de zavar a megnö­vekedett forgalom. A sok-sok torlódás. Ki gondol erre, legalább is ki gondol rá eleget? És ki az, aki tesz valamit azért, hogy csök­kenjen a bosszankodások száma? Ha a turista sok mindent lát­ni akar, természetes, hogy gép­kocsival igyekszik mindenhová. (Más kérdés, hogy gyalogosan, közelebb az élő természethez, maradandóbb az élmény, mint az egyes helyeken átrobogva: de­kát ki tehet a gyorsuló civili­záció ellen?) A Kisfaludy-ház, fenn a hegy­tetőn, nem csak a jó borok, nem is az irodalmi emlékek, de a ra­gyogó kilátás miatt is keresett hely. Németek, franciák, hollan­dok, szovjetek és mások igye­keznek felfelé a sok hazánkfiá­val egyetemben. Akkora a tor­lódás — és miatta a bosszú­ság —, el se lehet túlozni. Segí­teni lehetne ezen? Csakis a na­gyon keskeny út szélesítésével és javításával. Sokba kerül. Dehát nem mi akartuk-e ezt a meg­növekedett idegenforgalmat? Ak­kor hát áldozni is kell érte. Tihanyban kitárulkozó a jó­kedv. Az emberek nem is akar­ják magukba fojtani. Hogyne, hiszen végre, az esős napok után megjött a kánikula. Ezrek és ezrek élvezik a levegő, a víz, a meleg szellők örömét. Csak Marczali Vince segéd­munkás csóválja a fejét időn­ként. Ezt mondja, mikor oda­megyek hozzá egy kis tereferére. — Nézze azt a csoportot. Min­dent eldobálnak, ami a kezük közé kerül. És tudja mit veszek észre? Leginkább a magyarok szemetelnek. A külföldiek alig- alig. — Idevalósi? — kérdezem a fűkaszáló embert, aki egy perc­re megpihen. — Teljes egészében. Ügy ér­tem, hogy itt is születtem. — Sokat változott minden a gyerekkora óta? — Itt-e? De mennyit! Valami­kor Tihanyban csak József fő­herceg üdülőjénél lehetett autó) látni. Most meg? Nézzen körül! Busz se volt. Gyalog jártunk a füredi állomásra, meg Aszófőre, mindenhová. A grafikus sétái Maradjunk még néhány percig Tihanyban. Ejtsünk szót egy ér­dekes asszonnyal, Németh Pál- néval. — Mióta dolgozik itt? — Leszázalékoltak tavaly. Az­óta. — Ezeket a tárgyakat a ta­nács adta? — Dehogy; otthonról hoztam valamennyit. — S miért? Hogy jutott eszébe? — Nézze, bevallom: fájt hogy nekem ezután csak ilyen mun­kám lehet. Nem magam miatt... Az emberek szája miatt... Tud­ja, milyenek tudnak lenni... Meg aztán úgy gondoltam: le­gyek szép környezetben. Meg azok is, akik betérnek ide. Az olvasó úgysem találná ki, hogy hol is történik ez a beszél­getés, hát megmondom. A tiha­nyi központi nyilvános WC elő­terében. Amit itt látunk, arról feltétlenül ejteni kell néhány szót. Fehér függöny az ablakon, hótiszta. Szép népművészeti sző­nyeg a lábunk alatt. Friss virág a kicsi asztalon. Zöld növények, díszítésül a falon. Frissen mosott, illatos törülközők. Csillogó tü­kör. Mindez annyira szokatlan, hihetetlenül furcsa, hogy ismét megkérdezem: — Mégis, miért csinálja így? — Mert egész nap itt vagyok.' Ez az én munkahelyem. Nem akarok miatta restellkedni. — Aztán irány a déli oldal. Keresztül Füreden, Siófokon, megérkezünk Balatonlellére. Sétálunk a régóta felkapott, sokak által kedvelt üdülőhelyen. Jönnek-mennek az emberek: fér­fiak és nők, idősek és fiatalok; s a hazaiakon kívül mindenféle külföldiek, olasz, német, orosz és francia szót hallunk magunk körül. Megállunk az egyik épület előtt. — Ebben lakik Farkas Fe­renc zeneszerző — mondja mellettünk valaki. — Aki Baja városának kérésére külön zene­művet írt egy évfordulóra — gondolom magamban. S megtud­juk, hogy ebben a házban va­lamikor sokat megfordult Ivá- nyi-Grünwald Béla festőművész, ö viszont félig-meddig kecske­métinek számít. — így függnek hát össze a dolgok egymással — mondom némán, csak úgy ön­magámnak. Aztán a vizet nézem. Illyés Gyula egyik balatoni verse jut az eszembe; abból is ezek a so­rok: „Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi Balaton, hegy- ororh!” Lehet — tűnődöm el ké­sőbb —, hogy Bertha Bulcsúnak is igaza van, amikor azt tartja, hogy „a balatoni táj, azt hiszem, télen a legszebb”? De akkor mit mondjunk erről a tündöklésről, ezekről a vibráló, ragyogó, fény­lő, ékes látványról, ami ezen a meleg délutánon körülvesz min­ket, gyönyörködőket? A Balaton bizonyára minden évszakban „legszebb”. Varga Mihály (Folytatjuk) A zt mond- S* ják, fogynak fecskék. Már Fecskebúcsú évek óta egyre kevesebb van belőlük. Fogynak, mert eltűnő­ben a kedvükre való fészkelő hely, a zsindelyes, nádtetős eresz­alja, tanyasi, falusi házakhoz ra­gasztott nyárikonyha, nyitott szín, kocsifészer, gerendás, vert­falú istálló. Ahol a gazda vagy a gyereke fából faragott tartókat szerelt fel a kis sárból épült fész­kek biztonságosabbá tételére, megtámasztására, nehogy a to­jásból kikelt fiókák lepotyog­janak és a macska áldozatai le­gyenek. Amolyan szentállat-féle volt a hajdani parasztházaknál, egy­szerűbb portákon a fecske, me­lyet elüldözni, fészkétől megfosz­tani isten ellen való vétek lett volna, és egyenlő a szerencse kisöprűzésével. Azt már a kis­iskolás is tudta, hogy a fecske hasznos jószág, pusztítja a ro­varokat, ma pedig úgy monda­nánk, hogy hozzájárul a bioló­giai egyensúly fennmaradásához. No és aztán, ki tudná felmérni annak hasznát, hogy csivitelésé- vel felverte a környéket, vidám­ságot lopva a szívekbe, szorgos munkálkodásával mintegy buz­dítva az embereket is az örökös serénykedésre. fogynak ezek a villámröptű •* kedves madarak, mert ke­vesebb a nekik tetsző táplálék, a rovar, a bogár és más haszon­talan levegőlakó. Az ember cso­dálatos találmányaival, vegysze­rekkel irtja ki ezeket még szü­letésük előtt, hogy ne pusztítsák a növényeket, fákat, gyümölcsö­söket. Azt írják a tudományos lapok, hogy az úgynevezett fej­lett nyugati országokban már vannak erdők, ahol süket csönd honol, mert teljesen kipusztultak a madarak. De • ne fessünk ilyen ijesztő képet. Nálunk még a vá- . rosi fákon is megtelepszenek a gerlék, parkokban a rigók, a cinkék, s a fecskék is ott röp­ködnek nyáron át a levegőégben, átsuhannak a magas házak kö­zött, ha fészkelni nem is tudnak a sima falakra, látogatóba még eljönnek, megmutogatva nagy­szerű repülőtudományukat. Bevallom, egész nyáron alig vettem észre őket. Pedig itt vol­tak biztosan, de a városi ember ritkán néz fel az égre, örül ha a földi forgalomra, nyüzsgésre úgy oda tud figyelni, hogy ha­záig nem esik baja. A fecskék, azt hiszem, szintén nem sokat törődtek a nyáron át velünk, alant ballagó, futkosó és roHanó földi lényekkel. Megvolt nekik a maguk ügyes-bajos dolga, a né­pesedéspolitika követelményei­nek, akarom mondani a termé­szet törvényeinek megfelelően az utódok költése, táplálása, szár­nyukra bocsátása. S mindezt né­hány esős, hűvös nyári hónap alatt, tavasztól őszig. Ki tudná ezt utánunk csinálni? Igazán megbocsátható, hogy most — ta­lán búcsúképpen — fel akarják hívni magukra a figyelmet. De az is lehet, hogy csak természe­tes öröm ez, valami ünnepféle — ott fenn, az új, házgyári elemek­ből frissen fölhúzott falak tize­dik emeletnyi magasságában. Ahonnét zöld ág integet az úton- járóknak. A/fár napokkal ezelőtt észre­IV£ vettük, hogy az építők — a régi ácsmesterektől és kőmű­vesektől örökölt hagyományok­nak megfelelően — egy szép lombos ágat tűztek ki a magas épület utca felőli szögletére, hadd lássák a járókelők is, hogy az utolsó szintet is befejezték. Pántlikát, kendőt ugyan nem kötöttek rá, mint hajdanán, de így is észrevettük azt az ágat, és gyakran felnéztünk rá a szem­ben levő ház egyik erkélyéről. Azon a délután is önkéntelenül a magasban büszkélkedő ágra pil­lantottam, amikor szokatlan lát­ványra lettem figyelmes. A zöld lombos fácska körül fecskék röp­ködtek, mintha csak tiszteletkö­röket írának le a gallyakon pi­henő, billegő társaik kedvéért. Az ágakról egyesek felröppen­tek, mások a helyükre telepedtek, szinte váltották egymást. A föl­repülők nagy széles körökben szálltak, majd le-lecsaptak a fa­ágra, talán mégis érintették egy pillanatra, de a mozdulatuk olyan gyors volt, hogy ezt csak sejteni, látni nem lehetett biz­tosan. Aztán újabb csapatok ér­keztek, egyre többen voltak, öt- venen, hatvanon, százan? Szám- lálhatatlanul sokan, egy egész sereg. TT állottám már a tengereket átszelő, s útra készülődő fecskék gyülekezéséről sőt lát­tam is ehhez hasonlót, amikor városszéli villany drótokra tele­pültek, de ez most inkább vala­mi bódult, örömteli táncos nép­ünnepélyhez volt hasonló. Nem csevegtek, nem tanácskoztak, csak röpdöstek önfeledten a dél­utáni lefelé hajló napfényben, mintha meg akarnának mártózni a tágas levegőégben — "itt a magyar Alföld egyik városának magasra törő háza felett. Üdvöz­letként, búcsúként? Ki tudja, ki lát bele az ilyen picinyke, ér­zékeny radarral felszerelt fecs­ke-fejekbe? Aztán másnapra elborult az ég, felhők gyülekeztek, eső esett kitartóan, hidegre fordult az idő. De fecske már nem volt a leve­gőben. Kiválasztották az utolsó fényes őszi napot, hogy vidám kedvvel és szép látványt őrizve — ahová érdemes visszatérni — menjenek el. Vagy ezt csak az ember gondolja így. A magányos lombos ág még egy ideig emlé­keztetett rájuk, aztán az is el­tűnt, talán lerepítették onnan a magasból. Ha már nem tudott szárnyra kelni a fecskékkel. F. Tóth Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents