Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-19 / 222. szám
M Ű.VELÖDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZ E I GÁL FARKAS Huzatosak a rétek Huzatosak a rétek vizbefulladt a nyár hajnalok ablakában a dér virága nyit Kékre verték a szilvát a korbácsos szelek s zenélnek a szőlők közt rozsdás dróthúrokon. Termény kábulatban figyelem hogy a nyár kiszolgált zsoldosai szórják tallérjukat. Majd az akác is enged ha hűségét a fagy fölbérelt előőrse egy éjjel megtöri... Arcomon több az árnyék szememben több a fény homlokom havas csúcsát horzsolják csillagok. GOÖR IMRE ŐSZ ősz ősz fa lomb fa-sárga szél fa száll fa gond eső fa ősz fa köd fa lombja száll baracklekvár- aranyban áll a fakanál ősz ősz fa lombja h\M pitypang a föld fa űr fa ősz csipkézi azt ki fúható ácrmeszthetö elfújható HORVÁTH ISTVÁN ha elhagyod a burkot élőbb csendes gondtalanság úgy hogy másnak okozol gondot őriz a test: magába zár mint a távol fényes korongot más vére kering tebenned más erő fog ki minden kóron kilenc hónapig dőzsölsz te mindent-adó köldökzsinóron mondd: lesz-e hála köszönet ha majd magad szerzed örömed? mondd: ha elhagyod a burkot megcsókolod-e az idegen testet? — vagy közöny-hidegen tán kezébe adod a hurkot? PÁTZAY PÁL Pénteken ünnepelhettük Pátzay Pál nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból közöljük az írást és a képösszeállítást most, művelődési oldalunkon. A kiváló szobrász- művész életművének jelentős darabjait a Nemzeti Galéria kiállítása vonultatja fel. • Portré a művészről. nehéz számot adnom olyasvalamiről, aminek gondja az egész életemet betölti. Bonyolult és elvont fejtegetés helyett elmesélek inkább gyermekkoromból egy olyan történetet, amelyből nagyon nyilvánvalóan kilátszik, amit keresünk. Dif’ériából lábadozva, a testi hervadtság természetes közönyével tekintettem ki az ablakon. A korát r.yár evvUo zápora megmosta a világot. Az oszló felhők a Nap éppen oda villantott a, domboldal rézsűjére, ahova ablakom is nézett. Ennek a domboldalnak sárga földje és a rajta szigetekben tenyésző papsapka növény fakó zöldje így ünneplőre mosdatva különösen ízes látvány volt. Vonzotta és el nem eresztette tekintetemet. Most egyszerre a térségen a mészáros fekete kutyája hosszú galopphullámzással szaladt végig, és hirtelen, a felhők mögül a Nap is éppen odakacsintott. Az emelkedő alján zuhogva rohant a kutyával ellentétes irányba a kövesárokban a folyóvá dagadt esővíz. A látvány lobbanó szépségétől megindultan, ujjongva a létezés ilyen gazdag örömén, megeredlek boldog könnyeim. A környező világgal való együttérzésnek, a beleélésnek ez az önkéntelenül működő képessége az önfenntartás szimatja, de a megismerésnek is igazi útja. Bár úgy hiszem, hogy a történet értelmét köny- nyű kihámozni, hogy az elmondottakat még kézzelfoghatóbbá tegyem, kisérjünk végig az útján Hogyan készül a szobor? (RÉSZLET) egy élményt, lessük meg, hogyan alakul azzá a formává, mely testet ölt az anyagban. A fekete kutya élménye, ha nem is vált közvetlenül szoborrá, egy szobor megjelenését, környezetével való együtthatását erőteljesen befolyásolja, sőt mondhatnám, meghotározza. Persze teljesen öntudatlanul történt, úgyhogy csak sokkal később ismertem fel a helyzetet. A fehérvári huszárok lovasemlékét befolyásolta, alakította a fekete kutya élménye. Nem olyan egyszerűen, hogy a kutyából lovat formáltam. Szó sincs róla, a kapcsolat nem ilyen otromba. A ló ábrája természetesen rengeteg lóról rabi eml1. a ló tanulmányozásából alakult. Társulásuk .sokkal érzékenyebb és rejtettebb. Barátommal autóján a Balatonhoz utaztunk. Fehérvárnál elkapott bennünket egy nyári zápor, ez- elől kanyarodtunk be a városba. Amint a zápor elült, mielőtt továbbindultunk volna, kimentünk a Városháza terére, hogy megnézzük, a szobromat. Szobrom még sohase látszott ilyen szépnek. A látvány örömében vízcsobogás üti meg fülemet; közvetlenül a szobor talapzata előtt van a kanális nyitása, oda szaladt össze a felgyűlt esővíz. A csobogás mit. Hiszen a városházának kedves. Sokan, akik különös vonzalmat éreznek a szobrok iránt, a szobrászat remekeivel való találkozásaik nagyszerű emlékét hordozzák magukban, arról, hogy hogyan készül hát a szobor, jóformán mit sem tudnak. Jómagam azt hittem, hogy ez köztudomású! Michelangelo, aki nálam igazán illetékesebb, már ré-. gén megfelelt erre a kérdésre. A tökéletes fogalmazás rövidségével azt felelte, hogy a kőtömbből el kell távolítani' azt a feleslegét, amire a létrehozandó alak teljességéhez nincsen szükségünk. Kielégítő felelet ez, szószaporítás lenne akár csak egy szót is hozzáfűznöirx. ' Igaz azonban, hogy Mfthelangelo felelete már a maga idejében is csak kitérő válasz volt. Én hát most nem elégszem meg idézetével. Különben is csak a köszobor készülésére vonatkozik. Igazán • Lovas a pesti I)una-parton. • Utolsó fakózöld színe van, mint a papsapka levelének, a szobor talapzatát okvetlenül sárga kőből csináltam, a szobrot magát meg türelmetlenül feketére pati- náztam. Mikor még csak terveztem a szobrot, méretét megállapítani és alakzatát kigondolni, sokszor álltam ide a városháza elé. Végül is mindent elkövettem, hogy ide, a városháza emelt járdájára helyezhessem sárga talapzaton a fekete szobrot, a papsapkazöld fal elé. Természetesen a szobor ilyen elhelyezését okos architektonikus érvek igazolják. Valóban az adott helyzetnek legjobb megoldása. De a fekete kutyaélmény öntudatlan működése vezetett rá. és a Városháza falának papsapka-zöld színe pendítette meg. A fekete-kutya-lovasszobor résen bepillantva, remélhetőleg láthatóvá vált a szobrász lelkiműködésének rezdülése is. Azt lehetne hinni, hogy a szobrász megértésében eljutottunk már odáig, hogy kezébe veheti a vésőt, és megvalósíthatja ideáját az anyagban. Nem, nem! Még nem tartunk ott. Természetes a kérdés, hogy hogyan lesz mindez a bonyolult és kuszáit élménytömeg szoborrá: öntörvénye szerint való renddé? Senki sem hiheti, hogy akár az anyagban való mintázás, akár a kőbefaragás műveletének leírása feleletet adhat erre. Igaz, hogy a szobornak ezt az elvont szépségét, amire célozok, rendszerint meg sem látják; holott a szobrásznak éppen ez a legfőbb gondja. Áttekinthetetlen élménytömeg zűrzavarát viseli magában az ember. De az érzelmek és indulatok alaktalanságát valami válogató ellenállás formálja; tesz bennünket szellemi lénnyé. A nagy összefüggések megértésének élménye a szellemi ember lényege. Elmondok még egy történetet, ami majd elevenné teszi ennek a kérdésnek a megértését is. Nem mondhatom, hogy éppen a szülök öröme lettem volna gyermekkoromban, még kevésbé a kamaszesztendőkben. így kerültem el a háztél valami magaviseleti félretértés miatt internátusba. Otthoni alig ellenőrzött szabad életem után rettenetesen kínzott az itteni kaszárnyás fegyelmezés. Üntam ezt a tűrhetetlen életet, hát tiszta öntudattal áthágva a rendet, elcsavarogtam. Pár órai szabadságtól bánatom sajgása enyhült. Így fekszem hanyatt a domb hajlatán, egy petren- ce tövében. Tompul körülöttem az élet is, alko- nyodik ... Egyszer csak a szeptemberi tiszta égboltozaton gyulladnak ám ki a csillagok, egyik a másik után. Egy felhőfoszlány úszik el a csillagok előtt, egy madár röppen el a felhőfoszlány előtt, hogy így az égboltra meredten figyelek, hallgatód- zom a szememmel, a csillagok közt nyíltan távolság mutatkozik, és az elsötétedő égbolt megsemmisül ebben a térségben. Nem nézője vagyok már az égboltnak, hanem ennek a benépesült, mérhetetlen térnek vagyunk a parányai. Ebben az érzékletessé vált határtalanságban felrémlettek a létezés méretei és törvényeinek kérlelhetetlen ereje. Ereztem az értelmem lehetőségeit, és gyönyörködtem benne. Mélyebben és többet értettem meg ebből a hűvös fenségből, mint amennyit itt most, sőt valaha is elmondani képes vagyok. Megszilárdult bennem a világban roló eligazodásom biztonsága, az értelmét megmutató tér ál tál. A csillagokkal felmért határtalanság érzékletesen érthetővé vált. Ennek az elmoshatatlan benyomásnak szüntelenül sugalmazó ereje mindig értelmes tér keresésére ösztönzött. Hiányát, az alaktalan világot elviselnem nehézzé tette, így alakult ki az az elengedhetetlen kívánságom, hogy a szobrot — a világ töredékét —, térfoglalását meghatározó ütemes rend tegye teljessé; mert hiszen semmilyen alak sem válik pusztán attól szoborrá, hogy bronzba öntik, vagy kőbe faragják, hanem térfoglalásának artikulációja révén, amint a határtalan térből a mélyülés bizonyos üteme szerint felületei által elhatárolódik. Ugyanúgy, ahogyan a versmérték a valóságos, végtelen időben ütemes határt szab, és úgy ad az idődarabnak költői teljességet. Egyébként műszakilag a szobor valóban úgy készül, ahogyan Michelangelo azt megmondotta. GY1MES1 FERENC Fcnkéék haza kicsi volt. Az öreg cserepeken büdöskővirág ült a moha között meg, néhány tég- laöarabka, amelyek fennakadtak, amikor a gyerekek megpróbálták átdobni a házon. Középen nyílt a konyha, jobbra és balra egy-egy szoba. Az utcai szoba már padlós volt, és az ablakairól is látszott, hogy valaki egyszer már megpróbált emelkedni. De a há- tulsó még úgy állt földesen, a tenyérnyi ablakokkal. Az volt a megszorult szívdobbanás. A falak vakítottak a fehérségtől. Az udvar is mindig ilyen tiszta volt. Nagyobbik része napos és szikkadt. Fű nem nőtt rajta, csupán néhány porcfűbokorka próbálkozott az élettel, amerre a kútnál kiöntött víz folydogált az utcai árok felé. A gyümölcsfák hátra szorultak a kertbe, csak egy féloldalú szilvafa nézte még, hogyan fejlődnek a konyhára való zöldek az ágakkal elkerített konyhakertben. Annál több volt a virág. Végig a csepegő alatt drótokra futtatott hajnalka illatozott, az ablakok telerakva cserepes muskátlival és fuksziával, a ház előtti kiskertben és a konyhakert kerítése mellett pedig sűrűn virított a viola, a verbéna, a rezeda, a szívvirág és a mályva. A kisgyerek bűntudatosan settenkedett hazafelé és mostmár bánta, hogy hallgatott a pajtására és elment játszani, amikor az anyja azt mondta, hogy legyen ott a kistestvére mellett, amíg ő hátra megy a kertbe teregetni. De a pajtásánál, akinek az apja az italboltot vezette a falu szélén, nem volt golyó, és Józsika is olyan szépen aludt a diófa alatt... Már a kapuban várta az anyja. Józsikával a karján éppen akkor lépett ki a kapun, amikor a szomszéd ház elé ért. — Hol voltál, Ferike? — kérdezte szelíden Eszter. — Kovács Gyuri elcsalt játszani — sütötte le szemét a gyerek. — Itthon nem játszhattok? — Nem volt nála golyó. Meg Józsika is aludt. Ügy állt Eszter a fia fölött, mint az az egyenes szárú, fehér mályva, amelyik most nyílt javában a kerítés mellett. Kibomlott fekete kontyából, ahogyan Józsika kihurcolta, egyik vállára esett egy hajcsomó, s úgy ült fehér gyolcsingén, mint egy feketerigó. Huszonnyolc éves volt, erős, szép fiatalasszony. Hosszú pillájú, fekete szeme tele szelídséggel, mint akinek örök békében él a lelke. Tekintete is örök álmodozás. Talán ez a tekintet látta meg elsőnek a padlós szobát és a tágas ablakokat, amikor azok még meg sem voltak. Ezzel a tekintettel nézett az előtte álló kisgyerek, a mindig liszta udvar, a vakító falak, a sok virág. Eszter volt mindenben a lélek. Józsika a bátyja felé kapott kis kezével, de Feri nem mert ránevetni. Eszter megsajnálta a gyereket. Tenyerét rátette kopaszra nyírott, szúrás hajára, s a kimosott kéz lassan andalgott a fiú nyaka felé. Feri megérezte belőle, hogy nem haragszik az anyja, s meghatottságában sírva fakadt. — Menjünk be, ne sírj itt az utcán — mondta Eszter. Az udvarról már elment a nap. A ház alkonyati árnyékában élénken tarkállottak a frissen locsolt virágok, a konyhából pet- rezselyemszagú gőz szállt a tisztára sepert udvarra, s hátul a kertben boldogan virítottak a száradó lepedők. Mindenütt a békés kis világban Eszter kezenyoma látszott. Ferike csak most látta, hogy az anyja mennyi mindent csinált, amíg ő Gyuriékhál játszott. Elszégyellte magát, és hogy valami jót tehessen, megkérdezte: — Adjak a tyúkoknak? — Most ettek — felelte békésen Eszter. Azzal kiballagott Józsikával az udvarra, és lassan végigsétált a kerítés mellett, mintha a virágokat nézné. Ferike utánuk sompolygott. Eszter megvárta a gyereket, azután csendesen megkérdezte tőle: — Édesapa nem volt ott? — Az ivóba nem néztem be — állt komoly arccal a kisgyerek. Majd egy kis hallgatás után hozzátette: — Talán csak tovább dolgozik... Eszter némán állt egy darabig, azután ismét megsimogatta a fia lejét: — Megetetem Józsikát, azután megfürösztlek. Amíg Eszter pépet nyomkodott a kisebbik gyereknek, Feri odakészítette a konyhába a lavórt és melléje a sámlit,' azután levetkőzött, és alsónadrágban leült a hokedlira. Amikor anyja végzett az etetéssel, a nadrágot is letolta magáról, és úgy várakozott. Ibolyaszappannal fürdette Eszter a fiát. Álmok úsztak előtte a fölszálló illatos gőzben. Néhány pillanatig az urát látta a hegyoldalban. Egyszer fölmentek hozzá Ferikével, hogy megnézzék, hogyan döntögetik a fákat. Józsi akkor arról beszélt nekik, hogy milyen jó itt fönt, örökké a tiszta erdei levegőt szívni és a rügyező fákon, az irtásokban érő málnán, a hulló leveleken és a töretlen, mély havon nézni az évszakok váltását. Csakugyan szép volt, ahogyan az áprilisi Nap besütött a hegyoldalba. De ő valami mást szeretne a gyermekeinek. A padlós szoba, a fehér falak, az ibolyaszappan, a szépen vasalt virágmintás pizsama az asztalon, minden azért van, hogy a fiainak szebb legyen a gyerekkora, mint a szüleiké volt, azután meg majd ... — Édesapa miatt vagy szomorú? A kisgyerek szavai fölrezzen- tették álmodozásából Esztert: — Nem vagyok szomorú, csak nagyon elgondolkoztam. — Gyuri azt mondta, az apjától hallotta egyszer, hogy édesapa nagyon bírja az italt. — Nem szabad így beszélni — szólt rá gyorsan Eszter. — Ha Gyuri mond is valamit, azzal ne törődj. Egy kisgyermeknek nem szabad az apja hibáiról beszélnie. Édesapa hibái... Üj hang, szokatlan kongás zúgott Ferike fülében, lelkét árvíz öntötte el. Édesapja akkor rossz ember volna?... Ez annyira fájt neki és annyira szégyellte, hogy elfordította fejét, és nem mert az anyja szemébe nézni. Eszter rögtön észrevette, és megpróbálta békíteni: — Én nem úgy gondoltam, hogy édesapának hibái vannak, hanem úgy, hogy ha volnának is, neked nem illene beszélned róla. Az nem hiba, hogy néha megisz- sza azt a kis bort, de sohasem rúg be, és senkivel sem kötekedik. Olyan jó volt hallani ezt. Feri most már föl mert nézni, de szólni nem tudott. Ö sohasem tudta kimutatni az örömét úgy, mint más gyerek. Minden úgy be volt zárva a leikébe, mint Eszternek. Csak nézte az anyja gőztől piros arcát, és tudatosan gyönyörködött a szépségében. Azután boldogságában hirtelen megcsókolta. Esztert valahol a lelke mélyén érintette a fia csókja. Párás arcát egy pillanatra a gyerek vizes halántékához szorította, és elszorult hangon lehelte a fülébe: — Kicsikém ... Olyan volt Eszter arcának érintése, mintha kivett szívét simította volna oda. Közben a leikével ismét valahová messzire nézett. Túl a hegyeken, — amelyek oldalában Józsi a fákat döntögeti —, egy messzi, nagy gyárra, ahol olyan fényesek a gépek, és olyan tiszta minden, hogy talán fehér köpenyben dolgoznak benne. 9 Fürdő után.
