Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-02 / 207. szám

1976. szeptember 2. • PETŐFI NÉPE • 6

KIÁLLÍTÁS KECSKEMÉTEN

dály Intézet tetőátkötésére, amelyeket az a gondolat hívott életre, hogy túlzott figyelem-felkeltésükkel ne lassítsák le a forgalmat, mégis üde színfoltként hassanak. Ugyanilyen témákra más elképzelések is születtek. Stílszerű, és Lantos Ferenchez áll közel Dohnál Tibor terve. Ugyancsak külső díszítésre szolgálnak, ám nem a jóval olcsóbb nagyipari módon, hanem egyedileg készíthetők el Kótai József és Morelli Edit tökéletes hatású városcímerei. Zidarics Ilona összeboruló kék és piros formái szinte ritmizálják a teret, jelen esetben a Szerszámgépipari Művek kiállítótermét. A mozgás hullámzó képzetét kelti Litkeyné Komáromi Györgyi finomságokban gazdag friz-terve az autóbusz-pályaudvar homlokzatán. Petrilla István életfa-részek variációit helyezte el a Kiskunsági Nemzeti Park főépületének fehér falára. A nagyiparilag gyártható és az egyedileg készíthető külső-belső díszítések mellett a harmadik, térplasztikai lehetőségre Deim Pál ötletes, a lakótelepi tájékozódást elősegítő zománc-szobra hívja fel a figyelmet.

A zománcművészet sem nem tisztán iparművészet, sem nem tiszta képzőművészet. Határhelyzetének lehetőségei az építészettel való kapcsolatában kezdenek kibontakozni. S a zománcművé- szeti alkotótelep idei kiállítása már sokkal kevésbé kelti az ilyen vagy olyan képkiállítás benyomását, hiszen a zománcművek végleges, környezeti beilleszkedését makettek és tervrajzok szemléltetik. Ugyanakkor nem ártana tovább lépni. A stúdió jellegét, az alkotás folyamatát és célját szövegekkel és néhány technikai eszköz becsempészésével lehetne érzékeltetni. Az égetőkemencét természetesen nem kell kimozdítani a helyéről, érdemes otthagyni az alkotótelep színhelyén, a kecskeméti műszaki főiskolán, hogy jövőre is megtalálják a meghívott művészek.

Halász Ferenc

A zománc demokratizálódása

Tervek— nemes anyagból

• Morelli Edit:

A Kodály Intézet tetőátkötésének kazettás mennyezet- terve.

• Petrilla

István:

A Kiskunsági Nemzeti Park falsíkjának díszítési terve.

burkolati tervét például öten, a leendő autóbusz-pályaudvar körbefutó friz-tervét négyen dolgozták ki. S több elképzelés született különböző termek belső díszítésére is.

Az eredményeket a művelődési központ tárlata vonultatja fel. Az első benyomás az, hogy ezen a zománcművészeti kiállításon kevés a zománc. Tavaly 150 alkotás sorakozott fel, most ennek az egyharmada. Igaz, kevesebb külföldi művész jelent meg, a nemzetközi jelleget mindössze ketten kölcsönözték az alkotótelepnek, akik a félidőben érkeztek

meg Moszkvából, Lilija Szitnyi- kova és Jurij Szaveljev míves zománcbetétű ékszerekkel jelentkezett.

De természetesen nem a meny- nyiségi szempont a meghatározó ilyen esetekben. Százszorta lényegesebb, hogy kirajzolódnak a zománcművészet továbbfejlesztésének környezetformálási lehetőségei. Ennek három útját tárja fel a tárlat, s mindegyik a zománc demokratizálódásából indul ki. Vagyis az ötvöstárgyak díszítésének anyaga, az egykori királyi ékszer — a magyar királyi korona alsó része rekeszzománcból van — az utcára, épületek homlokzatára, közterekre kerül.

Lantos Ferenc a zománc újabb, nagyiparilag készíthető díszítőváltozatait találta ki Kecskeméten. Ugyanabból a vonalszerkezetből indul ki, elcsúsztatja egymáson a nyújtott negyed- és félköröket, pozitív és negatív formákkal többszörözi meg a variációs lehetőségeket — s máris olyan frízt vagy zománctáblát helyezett el az autóbusz-pályaudvar homlokzatára, illetve a KoA felemás megoldások kísértéseinek elkerülésére 1976-ban tu- datosabbá vált az előkészítés. Az alkotótelep meghívott tagjai előre meghatározott épületek, illetve épület-tervek közül választhattak, hogy megformálják díszítő zománcműveiket. Ugyanakkor konkrét megbízatás nélkül láttak munkához, hogy a feladatok felelőssége ne szorítsa vissza a kísérletező és tanulási kedvet. A Kodály Intézet tetőátkötésének

• Lantos Ferenc: A Kodály Intézet tetőátkötésének burkolati terve.

Elöljáróban figyeljünk Lantos Fe- rencre, aki másfél évtizede foglalkozik a zománcművészet épületdíszítési fel- használásával : „Ha értelmes formákkal és tiszta színekkel vesszük körül magunkat, környezetünk is értelmet és tisztaságot sugároz vissza ránk.” A tömör megfogalmazás mottója lehetne a II. Kecskeméti Zománc- művészeti Alkotótelep kiállításának, amely a megyei művelődési központban látható.

Első alkalommal tavaly hívták életre az egy-egy hónapig működő alkotótelepet.

A műveket akkor is bemutatták. Érdemes felidézni néhány sajtóvisszhangot, hogy még inkább érzékelhető legyen a változás. (A cikkeket a Pap Gábor és Sümegi György szerkesztette kiváló katalógus sorakoztatja fel.) „Ez az új típusú anyag olcsón előállítható és nagy léptékű külső-belső burkolásra egyaránt felhasználható” — nyilatkozta Kátai Mihály a Művészet című folyóiratnak. „A házgyári épületek és lakótömbjeink monotóniájának feloldására, a városkép színesítésére talán a legalkalmasabb, legtartósabb anyag az időt és az időjárás viszontagságait álló, színtartó tűzzománc.” (Nők Lapja). „Egyelőre az eredmény felemás. Mert a kecskeméti bemutatón is kiderült, hogy igen sokan grafikai felkészületlenségüket, festészeti tehetetlenségüket zománcozzák be... Kár, hogy Ásztai szellemes ajánlásain kívül csak nagy méretekre erőlködő, művészkedő murális tervek készültek az idén Kecskeméten” — állapította meg Rózsa Gyula, a Népszabadság

1975. augusztus végi számában.

Az irodalmi ezermester

Csuka Zoltán 75. születésnapjára

Jó érzéssel írom e köszöntő írás elejére, hogy bármerre jártam az erdélyi, szlovákiai és vajdasági magyar szellemi műhelyekben, Csuka Zoltán nevével mindenütt találkoztam Beszélgető partnereim ismételten szóba hozták annak az írónak és irodalomszervezőnek a nevét, akinek az egész élete példa a népek közötti barátságra, a testvéri együttműködésre. Valamelyik vallomásában beszámol róla, hogy számára már kora if júságától fogva milyen sokat jelentett az, ha megismerhetett más népekhez tartozókat. Ezért tanulta meg a szerb-horvát nyelvet például, s ezért kezdett el foglalkozni a románnal is idejekorán.

Aki jelenleg az érdligeti otthonában emlékezik a régi, harcos évtizedekre, s aki mögött oly sok és sokfajta küzdelem, nekilendülés, biztató öröm és keserű csalódás van már, az ma hetvenöt esztendős. A regényes életű író, költő, műfordító azon kevesek közé tartozik, akiket nyugodtan nevezhetünk az irodalom ezermestereinek. Hiszen mindenkor annyira életeleme volt az irodalom, az irodalmi élet levegője, hogy az igazán ritkaság- számba ment régen és napjainkban is. Nemcsak írt, de lapokat alapított, szerkesztett, táborokba kovácsolta a toll mestereit, szorgalmazta a művek, kiadványok terjesztését. Agitált, propagált szenvedélyesen és harciasán, abban a legyőzhetetlen hitben, hogy amit tesz, az sokaknak hasznos, szép cselekedet.

Kedves könyveim között őrzök egy szép kiállítású kötetet: válogatott verseinek gyűjteményét, mely a harmincas évek közepén látott napvilágot. A címe Életív; $ Kecskeméten, a tekintélyes Tóth László nyomdájában készült. Ennek az előszavában olvashatjuk az elismerő sorokat, melyeket a harcostárs és barát, Szent- eleky Kornél írt róla: „Az ö csodálatos aktivitása, lankadatlan hite, kifogyhatatlan energiája teremtett életformát, megnyilvánulási és fejlődési lehetőséget a fiatal, bizonytalan és gyenge lábakon tipegő vajdasági irodalom számára."

Ezek a mélyen elismerő sorok valósághűen fejezik ki Csuka Zoltán szerepét egy sajátos történe- tű táj szellemi életének felvirágoztatásában.

A szabadkai Eletjel-miniatűrök sorozatban megjelent „Mert vén

Szabadka, áldalak..." című emlékező kötetben ő maga számol be róla — szerényen, mégis nagyon meggyőzően —, hogy hányféle poszton, mennyi városban, faluban, milyen sok értő társ segítségével munkálkodott mindig az irodalom, a kultúra ügyéért. A „Vajdasági Írás”, a „Revü” és más orgánumok létrehozója, a „Kalangya” egyik szellemi előkészítője, a „Kéve” című antológia: megannyi értékes bizonyítéka egy állandó tevékenységben eltelt gazdag életnek. Amelynek még korántsincs vége; hiszen a műfordító Csuka Zoltán nem fogy ki a más népek irodalmának, költészetének bemutatásából.

Óbecse, Pécs, Szabadka és Újvidék mellett erősen kötődött egykor Bajához is: egy ideig ott élt a családja, még gyermekkorúban. Később szívesen emlékezett vissza a számára kedves Sugovicára. Erős szálak fűzték annak idején Kecskeméthez is.

Igaz, hogy verseivel és egyéb műveivel nem kavart nagy szeleket; s az is igaz, hogy sohasem tartozott azok közé, akik jobban megmozgatják a legnagyobb nyilvánosságot; ám szerepe így is rendkívül jelentős. Azok közé sorolható, akik az élő és eleven irodalmi vérkeringést gyorsítják.

A napjainkban annyi szép eredményt felmutató nemzetiségi politikánk szellemében élt és cselekedett mindenkor az a Csuka Zoltán, akit most a liet- venötödik születésnapján méltán elfogult szeretettel köszöntünk.

Varga Mihály

A Megyei Művelődési Központ műsorváltozásai szeptember 2-11-ig

3-án a Piramis együttes hangversenye elmarad.

8-án 18 órakor és 20.30 órakor PARÓDIÁK. Vidám zenés műsor.

KÖZREMŰKÖDNEK: BÁRDI GYÖRGY KIBEDI ERVIN HLATKY LÁSZLÓ PAYER ANDRÁS SZENTENDREI KLÁRI és mások

Belépődíj: 30.— Ft.

SZABÁS-VARRÁS TANFOLYAM indul:

kismamáknak: szeptember 6-án és 7-én 14—16 óráig dolgozó nőknek: szeptember 6-án és 7-én 17—19 óráig.

*

(33.) Föl is keltem. Nem Ízlett, mégis kiittam a maradék whiskyt.

Álltam ott idétlenül a szoba közepén, kezemben a pohárral, amin egy Mercedes volt látható 1911-ből.

— Hát akkor.. én most megyek.

Nem kelt föl a törpebárszek- rény mellól.

— Maradjon még egy kicsit.

— Nem nézett rám. — Nem akarok most egyedül... Szánjon rám még néhány percet. — Aztán mégis fölnézett. — Hozza a poharát, töltök még.

— Kösz, inkább nem — mondtam.

— Jöjjön csak — nevetett, vagyis a hang, ami kijött a száján, már kezdett hasonlítani a nevetéshez. — Látom az arcán, hogy nem ízlett a whisky. Nincs hozzászokva. Tudja, a whiskyből csak az első pohár olyan rossz, mint a patkányirtó. A második pohárral már nem ellenszenves. Na, jöjjön.

— Inkább egy cigarettát... — mondtam.

Benyúlt a bárszekrénybe, kivett egy kis faládát. Tele volt mindenféle cigarettával. Találomra kicsíptem egyet. Közben a nő kivette a kezemből a poharat, és töltött bele. Azzal az öngyújtóval adtam tüzet neki is, magamnak is. ami ott volt a bár- szekrény tetején.

— Hátha nem hajlandó leülni, akkor nekem is fel kell kelnem

— mondta és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsem föl. Ahogyan a kezembe kapaszkodott, még mindig volt valami görcsös a szorításában.

— Még diák ugye? — kérdezte. Közben koccintott velem, hogy igyák.

Szűkszavúan tájékoztattam a halmazállapotomról.

— Nagyon aranyos volt magától, hogy tegnap annyira segítőkészen ... — De ezt megint kilométeres szünet után mondta, hogy ne álljunk ott olyan idétlenül egymás mellett, mint két néma gyerek.

Körülnéztem, van-e valahol hamutartó. Olyan szép volt a talpam alatt a vastag szőnyeg, hogy nem akartam ráejteni a hamut.

— Valahol van hamutartó is — nevetett, most már normáli- sabban. — Nézze meg a másik szobában, én a konyhában nézem, hátha a mosogatóban hagytam . ..

Nem mentem be a másik szobába. Letettem a whiákymet a bárszekrényre. Tudtam, hogy most mehetnék el. De csak szob- roztam ott, ahol voltam.

A nő visszajött. Cigaretta már nem volt a kezében, csak a hamutartó. Nézett, ahogy ott dekoráltam a helyszínt, aztán elnevette magát. Már igazi volt a nevetése. Odajött hozzám, letette a bárszekrényre a hamutartót, kivette az ujjaim közül a cigarettámat, beledobta a hamutartóba, aztán fölrakta a két kezét a két vállamra, és úgy mosolygott fel a Szemembe.

— Mi van, srác?

Az van, pontosam, amit gondol rólam — ezt kellett volna mondanom, ha üzemképes lett volna bennem a szellem és a második jelrendszer. De csak hallgattam, és hagytam, hogy kigombolja a kockás ingemet, és a hűvös, sima keze becsússzon az ingem alá. Olyan béna voltam, mint hatvanegy kiló ólom. A bőröm alatt valami végigszaladt a hátgerincemen a csigolyák mellett. Mintha forró acélgolyó lett volna. A nő kezétől.

Aztán ott feküdtünk azon az Alacsony heverőn a> fal mellett. Éreztem, hogy a tenyere ide-oda jár rajtam, és ahol végigsiklot- tak rajtam az ujjai, ott mindenütt meztelen lett a bőröm. Amíg levetkőztetett, a hűvös tenyere átforrósodott a bőrömön.

Nem láttam, mikor gombolta ki végig a ruháját, azt se láttam, mikor csúszott le róla, minden, ami volt rajta a ruhája1 alatt. Mindig csak a két nedves szemét láttam magam fölött, nem hunyta le, és úgy játszott a szánv mái, ahogyan a kutyák a gyerekek kezével: nem fájtak a fogai. Nem volt asszonyos a melle, mint a fekete nőé a 19-ben, mert közben a fekete nő is eszembe jutott, az izgatott képzelődéseim, amikor álmomban ölelkeztem vele. Pedig nem akartam, hogy eszembe jusson, mert féltem, hogy Tamara is eszembe fog jutni. Nem, Tamarára nem akartam gondolni, Tamarát távol akartam tartani attól az idegen szobától, ahol egy idegen nő ölelkezik velem egy vastag, idegen szőnyegen. Ideges és forró volt a teste, és már nemi volt idegen, a rángatózó szája se volt idegen, a bőrével is úgy csúszott végig a bőrömön, mintha lassú hullám folyt volna át rajtam valahol mélyen, bent a Balatonban, messzi a parttól, kilométernyire, ahol már tiszta a víz, csak fények vannak föloldva benne.

Nem emlékszem, miket mondott, pedig mindig beszélt hozzám, zömmögős szavakat mondott, és nem akarta, hogy kinyissam a szemem. Hallgattam, amit bestéit, de nem értettem, és nem is akartam érteni. Sötét volt a behunyt szememben, és Tamarára gondoltaim, mert nem akartam rá gondolni. Inkább a tavalyi nőre akartam gondolni, aki ott Tarhosréven népdalokat énekelt a műsoros esten, és másnap reggel behívott a szobájába, mert ott aludt ő is a vendégszálláson, és csak nevetett, nevetett, amikor észrevette, hogy ő az első a történelmemben. Erre a nőre akartam gondolni, de helyette is Tamara jutott eszembe, a haragos szeme, ahogy föl akart perzselni a vasút fölött: „Hát ez mi volt?!... Hát amit játszottunk!”

Akkor már értettem, amit valaki meztelenül beszélt hozzám, fölém könyökölve beszélt a nevető szájával:

— Ö. te srác, kisfiam, hát ilyen jó volt neked? Kicsurrant a szád sarkén a nyál. Mint az alvó gyerekeknek ...

Kár volt, hogy cigarettát tett a számba. Maradtam volna még ott abbani a félálomban, de a cigarettától észhez tértem.

Néztem a meztelen mellét, szép a melle, aztán a Volvóra gondoltam, mert a Volvo miatt ismertem meg, valahogy az öreg Jur- nikra is gondoltam, aki ott feküdt a Volvo előtt az aszfalton, és nyitva volt mind a két szeme,

de az egyik szeme úgy fönnakadt a haláltól, hogy csak al fehérje látszott a mentőautó reflektorfényében.

— Zárva van a kapu — mondta az idegen nő. Már fürdőköpenyben állt előttem. — Dobd be a kulcsot a levélszekrénybe, és csapd be magad után a kaput.

Anya még ébren volt, amikor beosontam az előszobába.

— Hát te hol jártál? — kérdezte a krémpakolása alól.

A szeretőmnél — ezt kellett volna mondanom. De csak azt mondtam:

— Meghalt az öreg Jurnik és betódultam a fürdőszobába a zuhany alá.

Már háromnegyed kettő. Ég a szemem, nem tudnék többet írni akkor se, ha volna mit írnom. Lefekszem, pedig előre tudom, hogy nem fogoki elaludni. Vagy mégis?

Nem' akarom látni a behunyt szememmel az öreg Jumikot az aszfalton.

TAMARA

Június 7, szombat

Suliban Zsuzsó figyelmezte- tetett, hogy ma este náluk házibuli, nem felejtettem-e el. Megnyugtattam, hogy még mindig használható a memóriám, számíthat a jelenlétemre.

— Kivel jössz? — kérdezte közömbösen, de látszott a szeme sarkában, hogy olyan kíváncsi, mint az FBI-nél egy lehallgatókészülék.

(Folytatjuk)