Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-13 / 191. szám
19:0. augusztus 13. • PETŐFI NÉPE • 5 SÍROK, HÁZHELYEK, GABONA VERMEK Avar falu feltárása Mohács mellett V isszanéztem félutamból A régészeti élet hírei, tudósításai között gyakran olvashatunk a föld mélyéről előkerült népvándorláskori emlékekről Magyarországon. Ezerötszázat is meghaladja azoknak: az avar temető-lelőhelyeknek a száma, amelyekből a szakemberek korsókat, ékszereket, fegyvereket, csontokat és egyéb - tárgyakat hoztak napvilágra. A sírok leletanyaga alapján azonban mégsem lehet hiánytalanul rekonstruálni a honfoglalás előtti népek gazdasági körülményeit. A kor viszonylag teljes összképének megrajzolásához elengedhetetlenül szükséges az egykori lakóhelyek feltárása is. A nagy számú temetkezési emlékkel szemben viszont igen kevés a felkutatott avar települések seá- ma — jelenleg mindössze hármat, ismerünk a Kárpát-medence területén. Ezért rendkívül nagy jelentőségű az a munka, amelyet dr. Kiss Attila, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze végez Mohács mellett, Kölked község határában. Temető és település Az ötvenes években Erdélyben, a Maros-menti Malomfalván tártak fel egy népvándorláskori falut, 10 évre rá pedig Dunaújváros mellett bukkantak hasonló településre. Szórványosan előkerült másfelé is egy-egy lakóház, de a teljesebb tudományos elemzésre csak a kölked-feketekapui ásatások adnák módot. Elsősorban azért, mert a' közelben megtalálták azt a temetőt is, amelybe az itt lakók temetkeztek A sírokból előkerült leletek és a házak maradványainak összevetésére, közös vizsgálatára jó alkalmat kínál az együttes feltárás. Dr. Kiss Attila elmondta, hogy a kölkedi avarkori temetőt még az 1970-es évek elején ásták ki. Több mint 650 sírt találtak, amelyek alapján megállapították, hogy itt az időszámításunk utáni VI. százád végétől á VIII. századig temetkeztek. Az érdekes és gazdag leletanyag elemzése nyomán kiderült, hogy kezdetben a temetőt germán népek használták, akiknek tárgyi kultúráját fokozatosain avár emlékek váltották B — OMUMJUt — A temető a Duna aiköri páriján,"'az'egy kori mocsara«' részből kiemelkedő földháton terült el — magyarázta. — A terep adottságaiból azután viszonylag könnyen U tudtuk deríteni, hogy merre Is keressük a település házainak maradványait. A környék bejárása alkalmával az egyik domboldalon égésé zacskónyi cseréptörmeléket találtunk, és nyomukban rábukkantunk erre a területre, ahol most ásunk. Egy kutatóárok segítségével kiderítettük: több mint háromszáz méter hosszan házak, gödrök maradványai rejtőznek a föld alatt. Az elmúlt két év során 240x40 méteres részt kutattunk fel, épp most dolgozunk a 73. ház feltárásán. A napvilágra került avarkori falu más benyomást kelt, mint az a kép, amely az Aquincumban vagy Gorsiumban talált római városok területén tárul a látogatók elé. Az itteni lakosiok követ jóformán nem is használtak az épületeikhez. Csupán se egykori házalapok, cölöplyukak, vermek, kemencék nyomai árulkodnak arról, hogy milyen körülmények között éltek. Az aprócska házak rendetlenül, látszólag egymás hegyén-hátán állták, közöttük olykor-olykor néhány sírgödör is felfedezhető. Vaskori népek, kelták, germánok — Ezek a sírok azonban nem egykoriak a településsel, az egybeesés csak látszólagos — figyelmeztetett dr. Kiss Attila. — Úgy tűnik, hogy koronként más és ma népcsoportok éltek ugyanezen a területen. A legkorábbi emlék az időszámításunk előtti hetedik századból, a vas használati eszközök elterjedésének idejéből valók. Később, úgy 400 körül a kelták, majd a VI. században — már az avarok korában — germánok telepedtek meg. A házak között, sokszor alóluk is, így kerülnek elő vaskori lakógödrök, vagy a kelta népesség telepének maradványai. ' Legutóbb hét érintetlen germán sírt találtak a faluban, ezek közül av egyik ritkaságszámba mesztikáció, a háziasítás akkori helyzetéről is. — A faduban házak nem voltak nagyok, és rendkívül egyszerűen készültek. A földbe négy- szögletes gödröt ástak, két oldalán pedig egy-egy ágas fát vertek le — mondotta dr. Kiss Attila. — Ezeken nyugodott a tetőzetet tartó gerenda, amelyre a szalma vagy nád borítást erősítették fel. Külső formájukban a mai esőse - kuny hóhoz haisoni itatták. Minden házikó sarkában kicsiny tűzhelyet vájtak a földbe, a nagyobb sütőkemencék odákinn, az „udvaron” voltaik, ugyancsak a talajba beégetve. Ügy tűnik — ez persze még csak feltételezés —, hogy a most feltárt rész a falu „szegényebb” negyede volt. A házak alápterülete csupán 4—6 négyzetméter, bennük egy-egy család lakott. Az is igaz, hogy nem sokáig, mert ha a tető megroggyant, vagy a környék elpiszkolódott, odébb költöztek. A ha- lattaik csontjai sok reumás megbetegedés nyomait őrzik. A földbe ásott nedves, hideg házak magyarázatot adnak e „divatos” betegség okaira is... A kölked-feketekapui ásatás minden bizonnyal számos eddigi feltételezésre, nyitott kérdésre ad választ a Kárpát-medence a magyarság bejövetelét megelőző évszázadainak történetéből. Pavlovits Miklós • A hetvenharmadik ház feltárásán dolgoznak. menő gazdag női tetemet rejtett. A föld mélyéről előkerült ékes bronzcsatok, szépen megmunkált fülbevalók, üvegpaszta-gyöngy- sor, a művészi ihletettséggel készült fibula (kdpesolótű) és a többi tárgy a korszak értékes dokumentumai. A pecsétmintás Dögre'Vagy a bronzveretess sSÍ- jas késtartó lánc ugyancsak egykori viselőjük, Illetve a készítő ötvösmesterek nemes ízléséről tanúskodik. Életmód és termelés Közkeletű az a felfogás, hogy a nomád népek mezőgazdasággal nemigen foglalkoztak. Ezt a következtetést elsősorban nevezetes harcmodoruk, vándorlásuk, illetve a feltárt lakótelepek hiánya okozza A kölked-feketekapui ásatás egyik tanulsága éppen az, hogy fény derülhet az avarkori termelési szokásaira is. Az előkerült állati csontok vizsgálatával megállapítható a lakosság étrendje, ezen belül pedig a vadászott, illetve tenyésztett állatok aránya. Sokát megtudunk majd a doBorsos Miklós hetvenéves Tihanyhoz, a Balaton sok élményt nyújtó vidékéhez s általában a Dunántúlhoz szoros szálakkal kötődő szobrász, éremművész és grafikus most hetvenesztendős. A szakemberek a nagyközönség által egyaránt elismert és kedvelt alkotó műveiben az antik világgal kapcsolatos élményeit ötvözi szerencsésen a természeti jelenségek és tárgyak átélt valóságával. Nagy lélekrokonságról árulkodó művészportréit újra és újra sokan megcsodálják. Néhány évvel ezelőtt a hírős város közönsége elismeréssel adózhatott kivételes tehetségének egy sikeres kiállítás kapcsán. A Forrás című folyóirat is több alkalommal foglalkozott már munkásságával. Művészetkedvelő olvasóközönségünk nevében is köszöntjük a Kossuth- és Munkácsy- dijas művészt. Az évforduló kapcsán közöljük A firenzei festő című visszaemlékező írásának egy részletét. • A gabonásvermeket évenként újra ásták a falu lakói. A mellette látható udvari tűzhelyet a közeli római erőd falából származó kövekkel rakták körbe. ... Este fél tizenegykor kiszáll, tam a vonatból Firenzében. Az út, az olasz táj már hihetővé tette, hogy Firenzében vagyok. A vasút közelében sietve egy kis szállodába mentem, leraktam csomagjaimat, és megindultam az éjszakai városban. A firenzei pályaudvar akkor még a régi volt, de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc távolságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról, mely a pályaudvar közvetlen közelében van. Az utcákon alig látni embert. A világítás gyér. 1928 volt és január: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok különös illat, kávé, fánk szaga fogadott. Néhány perc múlva alig bírtam elhinni, fölfogni, hogy ami előttem magasodik, az valóságos látvány. A Dóm előtt voltam; a harangtorony fölnyúlt az égbe, a sötétség elnyelte a hosz- szát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tudom. Szédülve, nagy lélegzeteket vettem, elindultam a Via Calzzaiolin a Piazza della Signoria felé, ahol a reneszánsz minden nagysága, ereje egyetlen épületbe sűrítve tárult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló hasábtorony, az iszonyú erejű bástyafok; úgy éreztem, fölfogha. tatlan számomra. Szívem a torkomban dobogott, mikor megtaláltam az egy méter átmérőjű domborművet — akkor még dombormű volt, ma csak betűk —, mely a máglyán elégetett Savonarola fejét ábrázolta. Fiáke- resek álldogáltak ott. s lovaik piszkoUak-' be. Néhány lámpa égett csak. a Palazzo Vecchio lor. nya órára kongatott. Felejthetetlen haranghangok; minden éjjel hallottam Firenze harangjait, egyik ódonabb, mélyebb, mint a másik. Fájdalmas, szorongató hatással voltak rám. Ez éjszakai séta után megértettem Gu- lácsyt, aki reneszánsz kosztümöt vett magára, és úgy járkált Firenze utcáin. Éhes lettem. Bementem egy kis trattoriába, vagyis kocsmába. Rámutattam a legolcsóbb ételre, s percek múlva egy főtt pacaldarabot tettek elém. Néhány szó elég volt ahhoz, hogy visszavitessem, és helyette magyarul, makarónit kértem. Barátságosan hozták. Másnap már meglepődve láttam, hogy délután öt óra tájban megjelenik egy kétkerekű kordéval a pacalos, óriási ' hegy főtt pacal a kétkerekűn. • Az Aranykor című szobor. 9 Borsos Miklós — munka közben. mellette hatalmas fatálban só. Torkaszakadtából ordított. — Trippa, trippa! S jól öltözött emberek is mentek, lecsapott nekik egy darabot, sót rá, s ették ott az utcán. Hazamentem a szállodába, mély álomba zuhantam. Másnap kerestem egy eldugott helyen egy zugszállodát, átvittem koffer, jeimet, megindultam a városba. Napsütéses reggel volt, találomra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vakolatlan kőfalakat pillantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna árnyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkan Michelangelo Dávidja, szikrázik- a téli napsütésben. Később az eredeti, a sérült Dávidot is megnéztem a Galleria dell’Accademia gyűjteményében. A Loggia dei Lanzi magas, karcsú ívei árkádjai alól kinyúlt Cellini Perseusa. Körötte antik szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantom Donatello Judit és Holofernesét. Körülnéztem a téren: ott voltam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában nyúlt bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröm töltött el. Már nem siettem. Végigmentem a Palazzo Me- dicl-Riccardi hosszú oszlopsorral tagolt udvarán: az oszlopsor előtt Firenze legnagyobbjaihak szobrai. Az árkád alól az Arno partjára kerültem. A kiugró (17.) — Te például honnan tudod? Ha nem akarsz, ne felelj. — Miért ne? Akárkitől értesülhet a tanár úr az osztályban, hogy én már túl vagyok a lényeges csalódásokon. — Tizenhat éves fejjel ideje is... — Nem zavar, ha gúnyolódni tetszik, mert pillanatnyilag meg vagyok hatva. Hogy egyszer már énrám is tetszik időt fordítani. Eddig azért nem érdemeltem meg, mert eddig senki se írta rólam a tanár úrnak, hogy cinikus vagyok? — Eddig is odafigyeltem rád, Rita. Csak éppen... nos, az olyan típusú lányok esetében, amilyen te is vagy, az ember ötször meggondolja, kockáztasson-e. Amilyen én vagyok, egy ilyen tapasztalt pedagógusnak se fölemelő élmény, ha a segítő szándéka vagy a törődő szándéka falba ütközik. Mégpedig udvariatlan, tüskés falba. Esetleg olyan visszautasításba, hogy foglalkozzak csak a saját gyerekeim leikével. — Járt már így a tanár úr? — Hát... — Értem, már ne is tessék vallani. Persze, én nem csináltam volna. Komolyan nem. Vagy ha igen, akkor se őszintén. Csak játszottam volna az eszemet. De igazából az lett volna, hogy meg lettem volna hatva ... Mert cinikus, az nem vagyok. Bár volnék. Akkor kevesebb bajom lenne a pszichémmel. Kiselejteznék magamból minden szemetet. Az egészet. — Kétlem, hogy sok a selejtezésre ítélhető élményed. Tizenhat éves vagy. Egy-két csalódás, nem vitatom... — Több, mint a tanár úr gondolja. De ha csak egy volna, szólóban, az a legpiszkosabb, az is elég volna. Három éve egyfolytában hányingerem van tőle. — Szerelem? — Szerölem? ... Legfeljebb szex. Abból is a leggyengébb fajsúly. De ahhoz elég, hogy mindent megutáljon az ember. — Bántott? Az a fiú. — Nem is tudom. Mindegy. Úgyis én voltam ,az oka Ha én nem tálalom a helyzetet, nem lett volna semmi. Én tehetek róla Az a srác csak olyan volt, amilyen. — Kiszolgáltattád magd... — így ia lehet / mondani. Na mindegy, most már elszavalom. Ha nagyon szimpla, tessék szólni, abbahagyom. Jó? — Jó. — Tetszik tudni, még az általánosban volt, nyolcadikban, május elsején. Akkor már egy éve jártam a Misivel, illetve le nem kopott mellőlem, nekem meg jól jött, hogy vadíthatom a többi lányt. Azzal, hogy nem velük jár, hanem velem. Nem volt igazán szexi az ügy, csak kétszer csóko- lóztunk. Én nem akartam, hogy többször, mert féltem, hogy megun. Pedig olyan ideges voltam, mint egy piócát Mert a lányok közül sikkor már ketten is... vagy inkább hárman. Igen, már hárman voltak túl, mi pedig, akik még nem, mi csak szenvedtünk a fantáziánktól. A kíváncsiság, hogy milyen lehet... Mindegy. A Misivel én nem akairtam, mert borzasztóan szerelmes voltam bele. Ha véletlenül hozzám ért, azonnal rögtön izzadt lett a tenyerem. Ég akkor május elsején nyitott az Ifjúsági Park. Felvonuláson az egyik lány ott mindenki előtt kihirdette, hogy délután a Misellel megy táncolni az Ifjúsági Parkba. Mert a lányok Miseinek hívták a Misit, a Beatles- Szám alapján. A felvonulás után odakígyóztam a Misi mellé, egészen melléje, és megérdeklődtem, igaz-e, hogy a Zsizsivel akar az Ifjúsági Parkba... És nem is tagadta le. Hogy a Zsizsi, az nemcsak hülyeségekről tud csicseregni, mint én. összeomlottam, és ettől ig tisztára nedves lett a tenyerem. De a bőgést letiltottam magamnál. — Az a fiú úgy értette, gyanítom, hogy Sose voltál kedves hozzá. — Úgy. De én, tessék megérteni, én hiába akartam kedves lenni hozzá, mindig csak olyan voltam mellette, mint a smirgli. — Észre akart téríteni. — Lehet. De én akkor csak összeomlottam. Meg tudtam volna ölni. Ez nem túlzás, tessék elhinni. Mire , hazaértem, őrülten felpörgettem magam. Otthon meg, a kapu előtt, ott bütykölte a motorját egy srác a házból. Nem is tudom, lehet, hogy csak hülyés- kedésből mondta, hogy ebéd után menjek . vele motorozni. Na bumm, hát miért ne? De nem ebéd után, mert ha én most felmegyek ebédelni, akkor engem nem engednek el, hanem rögtön hömpölyögjünk el, és már fel is raktam a bukósisakot, pedig láttam, hogy hosszú szőke hajszálak vannak belecsípődve belül a szíjak közé. Pi Hanert, kifújom az orrom... — Ha nem akarod, ne folytasd. — Miért ne... Mindegy. Én nem fogok bőgni. Akkor se bőgtem ... A srác valahová a Hűvösvölgybe vitt a motorral. Vagy messzebb. Irtó ugrálós erdei utak voltak. Aztán megálltunk, és akkor már féltem, mert tele volt a nyelvével a szám és a'zelőtt én úgy még sohase cslókolóztam. Nem is akairtam hagyni tovább, de féltem, hogy kdpok tőle két fülest, mert már állattan fel volt dobva. Hát csak hagytam. Nem éreztem semmit, nem is fájt talán. Aztán nagyon megijedtem, hogy miért ordít velem. Mert ordított, hogy szemét kis kurva vagyok, közölhettem volna, hogy még szűz voltam. És csak ai mű- útig vitt ki az erdőből a motorral, hogy onnan menjek haza busz- szál. ő azt is letagadja^ hogy látott, és eszembe ne jusson felvilágosítani a szüléimét... Én pedig ültem a buszon, és hazáig egyfolytában arról érdeklődtem magamtól, hogy hát ez volt az a világi élmény, amire én olyan állattan kíváncsi voltam, ez a hányinger meg minden?... De az volt a legpocsékabb az egészben, hogy ha az ember túl van rajta, a srácok mind megérzik, hogy ez a csaj már nem lila szü- zike, ez már beállt a sorba. Azóta mind csak azt akarja... A kezük rögtön a szoknyám alatt volna, ha engedném. Nem tudhatják, senkinek se mondtam el. De látják rajtam, mintha rám lenne tetoválva, és én mindegyiktől rögtön elkezdek rosszul lenni. Nagyon rohadt életforma. CFolytatjuk) mellvéden áthajoltam, néztem a csöndes zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sárgáját. Sok volt, nagyszerű volt. Mindehhez annyi, de-annyi múlt fűződött; olvasmányaimból köny- nyen ráismertem mindenre, és ezáltal nekem a Lungarno — vagyis a rakpart — annak a folyónak a partja volt, ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nouvában leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Beatricét is ott köszöntötte. Nem volt jó hírű férfiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét, vagy fordította el fejecskéjét, mert Dante híre nem volt kifogástalan. De talán éppen ezért tudott égi szerelmet oly szépen leírni. Firenzében nem lehet szellemei nélkül járkálni. A Ponte Vecchio középső, nyugati nyílásán Cellini mester mellszobra Idézi meg a brutális ötvösszobrászt, aki önéletírásával műfajt teremtett. Azóta van bátorságunk önéletrujzot írni. Végigdicsekszik, -hencegi, -szépíti, -Jhazudja tetteit. Csepül, akit ér, s van, akit magasztal is; Michelangelót. Verekszik, gyilkol. És mégis kibontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége és nagysága. Átmentem a bal partra, a San Frediano-negyedbe. Ez Firenze középkori, legrégibb része; a szűk, árnyékos utcák fölött csak vékony csík ragyogott a kék égből. Az ódon térre kerültem, szemben velem a Santa Maria del Carmine templom délelőtti, árnyékos, monumentális, barna kőhomlokzata. A Masaccio-fres- kókat kerestem bent; alig találtam meg. Hátul egy kis fülkében vannak, a Brancacci-kápol- nában. Majdnem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Am ezt a kérdést elnyelték az azóta eltelt évtizedek, mert még most sem tudok betelni velük. A nagy remekművek csak nagyon ritkán nagyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Kicsinek találtam a képet. A Kiűzetés a Paradicsomból egy pi- laszterre van festve egész magasan. Lenyűgözött fakószürke színe, egyszerűsége, igénytelenségében"1 komoly (ünnepélyessége. Szürke színű rajta minden, csak az ar.gyal ruhája vörhe- nyeges. Később Picasso korai harlequinjein találtam rá megint erre az egyszerűségre és a szürke erejére. Az Adógarason is tizennégy alak van. Megrendítő, komoly arcok, fejek. Hátul ■kis, araszos alak, a földön guggolva, térdelve keresi a tóban a garast. Csak Péter apostolt lehet ilyen szerényen megjeleníteni. A Szent Péter keresztel a kis oltártól jobbra, fönt egy szűk falfelületbe van beszorítva. A didergő, meztelen alak — nekünk már alig hihető —, az első életszerű ábrázolás az annyi évszázados bizánci sémák után. Megilletődve, zavartan álltam, néztem, kérdeztem mindezt magamban. De lehet, hogy hangosan is. Ide jártak rajzolni Botticelli, Leonardo, Michelangelo, Raffaello — és azóta százan és százan: az előző évben Marino Marini, két évvel előbb az angol szobrász, Henry Moore és most én. És ennek a képnek festőjét huszonhét éves korában féltékeny riválisai már meggyilkolták. Az árnyékok minden
