Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

"MŰVELŐDÉS • IRODA L O M i • : VI Ü V É S Z E I [•IRODALOM* M í V É S Z E I Irodalmi köz­tudatunk fehér foltja az országhatárunkon túli magyar irodalom. Mostanában ugyan mintha lenne valami vál­tozás. A kritika már figyel a ro­mániai és jugoszláviai magyar írók alkotásaira. De még messzi vagyunk attól, hogy a hazai ol­vasótábor tudatában is az ittho­nihoz hasonlóan, vagy legalább megközelítően éljen és rangot kapjon az a hatalmas munka, amit például a vajdasági magyar írók, költők végeznek, mint al­kotók és nyelvművelők. Ezért is üdvözölhettük örömmel azt a közelmúltban megjelent kötetet, amelyben Különös ajándék cím­mel az újvidéki Fórum kiadó a jugoszláviai magyar elbeszélők legjobb műveiből adott váloga­tást. Csaknem ötszáz oldalon ti­zennégy szerző 52 novellája ka­pott helyet az antológiában, amely a háború óta az első ilyen jellegű gyűjtemény. Lehetne top. rengeni azon, hogy miért ez a késés, hiszen az életműveket is­mertető felsorolás szerint a szer­zők éppen száz prózai kötetben publikálták műveiket az elmúlt harminc évben. (Háromnegyed részben elbeszélést tartalmazó könyvek voltak ezek.) Nem a könyvkiadás szűkmarkúságáról van tehát szó. sőt elmondhatjuk, hogy a vajdaságihoz hasonló bő­séget, kiadási lehetőséget a honi magyar írók sem élveznek — kü­lönösen a vidéken élők nem. Talán éppen az önálló művek­kel való jelentkezés lehetősége okozhatja — az antológia egy kicsit mindig kényszermegoldás­nak tűnik, bár nem az —, hogy ilyen értékelő, válogató rostára nem került sor több mint négy Vajdasági írók == HÁROM NEMZEDÉK ANTOLÓGIÁJA évtizede. Akkor Szenteleky Kor­nél szerkesztette az Akácok alatt című antológiát, a dél-szlávor- szági magyar írók novelláinak gyűjteményét. Ezúttal Bori Im­re, a kiváló újvidéki irodalom- történész, valamint Juhász Géza és Szeli István végezte a válo­gatást. „A jugoszláviai magyar novel­lairodalom egészéről szeretnénk képet adni kötetünkkel'' — írják a bevezetőnek szánt fülszöveg­ben, s a könyvet záró jegyzet is a minél teljesebb összkép és színgazdagság igényét hangsú­lyozza a kiadó és a szerkesztő bi­zottság törekvéseként. Ezen be­lül igyekeztek felvonultatni azo­kat a szerzőket, akiknek mun­kássága jelentősert hozzájárult a jugoszláviai magyar novellairo­dalom kibontakoztatásához, illet­ve akik új. tartalmi, formai, szemléleti sajátosságokkal gazda­gították ezt a műfajt. így szerepel a kötetben az a nemzedék, amelynek írói mun­kássága már a század elején ki­bontakozott. Szirmai Károly és Sinkó Ervin nyitja a sort. majd Majtényi Mihály, Herceg János, Csépe Imre és Saffer Pál követ­kezik. Valamennyien markáns arcélű, jellegzetes emberi és írói portréval rendelkező alkotók, bár stílusban és mondanivalóban ter­mészetesen elülnek egymástól. Sinkó Ervin 1967-ben halt meg Szirmai és Csépe 1972-ben. Maj­tényi pedig két éve távozott az élők sorából. Életművük tehát lezárt, de nem mondhatjuk, hogy eléggé ismert. Valamit pótolt ez a kötet is. bár Sinkó Ervin mind­össze egy novellával szerepel Az 1909-ben Zomborban szüle­tett Herceg János most van al­kotó teljében, s egymás után je­lennek meg könyvei'. Öröm az ol­vasónak a kötetbe felvett öt el­beszélése is. Az öregek után következő kö­zépnemzedéknek Németh István a sörnyitója. Ö is, mint Major Nándor, a mai valóság egy-egy szeletét villantja fel írásaiban. Varga Zoltán és Deák Ferenc novellái misztikus hangulatot tükröznek, mintha a valódi világ csak áttételesen lenne jelen kü­lönös, elvont figuráik életében. Ilyen egyébként Holti Mária A hegy őrzője című novellája is. Cion Nándor, Gobby Fehér Gyu­la és Brasnyó István — nehéz elhinni, hogy 32 éves a legfiata­labb novellista a Vajdaságban —. zárják a kötetet. Közülük Gion Nándor novellái a műfaj tömör, emlékezetes darabjai. A szerkesztők, saját bevallá­suk szerint, elsősorban az írások minőségét, esztétikai értékét tar­tották szem előtt a válogatás­nál. Így adódhatott, hogy a no­vellák inkább belső életérzése­ket fejeznek ki, gyakran idő nél­küli síkokban, s alig esik fény­szórójuk a mai valóságra. Mint alkotó módszer a pszichológiai realizmus és a költői, látomásos próza van jelen, főként a „fiata­labb” nemzedék írásaiban. Ez így, mintha divat és nem a sokszínű­ség egyik variációs lehetősége volna. De lehet, 'hogy mindezt csak azért érzi így a kötet ol­vasója, mert a közölt írásokon túl hiányzik a szerzők teljesebb megítéléséhez szükséges ismeret. Amit előbb-utóbb pótolni kell. F. Tóth Pál SOROK BAJÁRÓL, KECSKEMÉTRŐL VALLOMÁSOK, RIPORTOK, ÉLETRAJZOK Egy jugoszláviai magyar könyvsorozatról Évek óta több-kevesebb rendszerességgel könyvsorozatot jelentetnek meg a jugoszláviai magyarság egyik figyelmet érdemlő szellemi központjában, Szabadkán. A kis formátumú füzetek az Életjel Miniatűrök című sorozatban látnak napvi­lágot, s jelenleg már a harmincat is meghaladta a számuk. A Szabadkai Munkásegyetem nevét olvashatjuk az impresz- szumban, a kiadó megnevezésénél. Vallomások, riportok, életraj­zok és más műfajú, írások szere­pelnek a kötetekben. Megtalál­juk köztük a teljes alkotói élet- utat bemutató tanulmányt (Dér Zoltán: A tudós tanár); a vázlatos életrajzot (B. Markov Zlata: Ver­gődés, Burkus Valéria: Ibolya); az egyetlen életszakaszt ismerte­tő írást (Dér Zoltán: Az első mű­hely); a lírai vallomást (Dési Ábel: Kortársaim); az írók és művészek önvallomásait (Csuka Zoltánét, Fehér Ferencét, Bara- nyi Károlyét, Balázs G. Árpádét, Fekete Lajosét...). Gajdos Tibor (A csillagos homlokú) és Dér Zoltán (Az árny zarándoka) kö­tete perelés Hangya András fes­tőművész, illetve Csáth Géza író ismételt elfogadtatása ügyében. Az első, ami a tetszetős külse­jű, kis kötetek olvasása közbén a szemünkbe tűnik az, hogy eb­FEHÉR FERENC VERSEI Mindazoknak Mindazoknak, akik váltunkra emelték ezt az évet is: a belegörnyedöknek, a roskadozóknak, a mások gondolatába belehatolóknak ... Mindazoknak, akik hívők cselekvéstelenek között tagadtak, de cselekedtek; a kezet szorító megbékíthetelleneknek, álmatlanok között a koránkelöknek ... Mindazoknak, akik mehettek volna, és mégis itthon maradtak; akik egy-egy vércsöppet életünkbe falaztak — perzsaszönyegek fölött is a hűséges falaknak ... Mindazoknak, akik csak adtak, adtak, s ünnepléseinkből kimaradtak — a malomkő őrlésű agyaknak, a világunkat cipelő sok-sok ingatagnak... Mindazoknak a roskadozóknak, akik váltunkra emelték ezt az évet is ... Hamuban sült pogácsa Szabadkai iliákúvoim MINI ATT KÖK 1U • A jugoszláviai magyar szobrászművész, Baranyi Károly alkotása, amelyet egy kiállítás keretében nemrégiben láthattak a bajaiak. A hamuban sült pogácsa jár eszemben mostanába'; dédszülök fogyhatatlan éhe, osztva növekvő elesége. Azt a hamut rég szelek söpörték, éltet mégis e rám szállt örökség: oltalom, paraszti vért es utánam tekintő felles. Csak addig jó útravalónak, amíg érzem ízét a szónak. Csak addig kapok új erőre, amíg másnak török belőle. Adom bandukolónak, merész legkisebb fiúnak — barangolhasson sokáig, egész az égigérö fáig. ben a bácskai városban az elmúlt évtizedek során milyen eleven, sokszínű és változatos volt a szellemi élet. Olyan. amelyben sokszor értékes, maradandó mű­vek születhettek. S a másik az, hogy e sorozat egészéből a kép­zőművészeti, irodalmi és színházi világ eseményei és tényei szem­léletesen állnak a figyelmes ol­vasó előtt. Az sem mellékes ugyanakkor, hogy jó néhány könyvecskében fellelhetőek a né­pek közötti barátság értékes bi­zonyítékai. Annyi elfogultságot és „rész­rehajlást” bizonyára megenged nekünk az olvasó, hogy a művek ismertetésekor előtérbe helyez­zük a szűkebb hazánkkal. Bács- Kiskunnal kapcsolatos részlete­ket. Van ilyen szép számmal, szerencsére. Kinek ne dobbanna meg a szíve egy-egy olyan mon­datnál, részletnél, ami bajai, ha­lasi, kecskeméti, s kalocsai vo­natkozásokat mutat fel? Ezek közül sorolunk fel most néhá­nyat. Irtunk már más alkalommal arról lapunkban, hogy a magyar népművelés egyik úttörő kiváló­sága. a tudós irodalomtörténész, Tones Gusztáv hagyatéka Kecs­keméten van jelenleg is. itt élő leszármazottainál. Őriznek pél­dául egy rendkívül becses, s ér­tékes levelet: Kosztolányi arról vall benne saját kezeírásával, hogy mekkora szerepe volt íróvá érlelődésében a szeretett és nagy- rabecsült tanárnak. Tones Gusz­távnak. Nos. a szabadkai irodalmi elet egyik szervezője. Dér Zoltán A tudós tanár című művében maradandó emléket állít az. Iro­dalomtörténésznek. Az egész pá­lyaképet elemzi értő alaposság­gal. Igazi élményt nyújtó vallomás Csuka Zoltán Mert vén Szabad­ka, áldalak című kötete. A vál­tozatos és sokféle megrázkódta­tással teli évtizedekről valódi írófa valló elhitető képességgel szól a Bács-Kiskunhoz egykor szorosabb szálakkal kötödyköltő- műfordító. Csakis az elismerés hangján méltathatjuk Csukának azt az igyekezetért, ahogy min­denkor szervezte a vidéki iro­dalmi életet. Folyóiratokat és an­tológiákat szerkesztett, fordítot­ta a környező népek irodalmának műveit. Egy ideig Baján lakott. Erre az időszakra emlékezve ír a Sugovica-partról. Felidézi a később Kalocsán letelepedett Cziráki Imrével kapcsolatos em­lékeit, s hozzáteszi: „Kár, hogy méltánytalanul feledésbe meruit”. S beszámol többek között ágról is. hogy Balázs G. Árpád festőmű­ÜAJIiOS TUSOK A csillagos homlokú / r Ml MAII KOK H fÁ vésszel együtt a kecskeméti mű­vésztelepen tartózkodott a húszas esztendőkben. Bolyongó paletta című könyvé­ben Balázs G. Árpád is közöl bajai visszaemlékezéseket, Elmondja, miként tanította őt id. Éber Sán­dor a képzőben, aki „művész- leikének minden melegével igye­kezett tanítványai segítségére lenni”. Aki később Kiskunfélegy-r" házán szerezte meg tanítói diplo­máját. az előbb a neves mester­rel együtt festegetétt a Sugovica partján. Barafíyi Károly zszotí- rászművész alkotása ma ms ott látható a város egyik új üzeme előtt. A kiállításra is sokad em­lékeznek még bizonyára, ö az Ikarosz szárnyán című kötetében arról is beszámol, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a ma Kiskun­halason élő Diószegi Balázzsal hogyan szervezték meg -az újvi­déki képzőművészeti életet. Petkovics Kálmán A tizennyolc nyárfa című riportkönyvének egyik szereplője. Márki Mihály Jánoshalmán született. S Csáth Géza. akiről Dér Zoltán írt szen­vedélyes elfogultsággal, a bajai kórházban igyekezett gyógyíttat- ni — sajnos, eredménytelenül — súlyos elmebálát. Baranyiné Markov Zlata/— akinek a fest­ményeit ugyancsak láthattuk már Baján a múzeumban — Vergődés című művében megismerteti ve­lünk Farkas Béla festőművész életét, aki egy ideig a kecske­méti művésztelep lakója volt. Ha ezekhez hozzátesszük még, hogy az egyik kötet szerzője, Fehér Ferenc költő az utóbbi időben sokszor megfordult Kecs­keméten és a környékén, és jó né­hányszor szerepelt errefelé iro­dalmi. szerzői esteken, akkor nyugodtan elmondhatjuk: a sza­badkai irodalmi-művészeti élet a múltban és a jelenben is sok­sok szállal kötődött és kötődik Bács-Kiskunhoz. S e gyümölcsö­ző kapcsolat hasznosságát nem is kell különösebben hangsú­lyozni. Varga Mihály GION NÁNDOR' A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni Az a hülye postás már megint állva alszik a kerítés mellett — mondta egy napon gonoszul vi­gyorogva a kis Burai J. — Most alágyújthatnánk egy csomó szal­mával. Én éppen ti hernyókat szede­gettem le a ház faláról — renge­teg hernyó volt abban az évben, nemcsak az eperfákat, a gyü- mölcsfákait is letarolták, és az ősz beálltával csoportosan mász­tak a ház falán, hogy télire elrej­tőzzenek és begubózzanak vala­hol . ,1 padlásokon —, de most mindjárt otthagytam őket, és azt mondtam; — Gyerünk, szerezzünk) szalmát és gyufát. Régóta vártam már erre, hó­napokig terveztük Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk a pos­tásnak. Nem szerettük a postást, az utcában tulajdonképpen senki sem szerette. Amikor még dolgo­zott, nem volt vele semmi baj, olyan volt, mint minden más em­ber, alig vettük észre: reggel el­ment széthordani a leveleket, dél­után hazajött, és a kertben dol­gozott, vagy bent a házban, né­ha leállt beszélgetni az utcabe­liekkel, szóval pontosan úgy vi­selkedett, mint akárki más. Az­után változott meg, hogy nyugdí­jazták. Inni kezdett, talán mert unatkozott, reggelenként eljárt a kocsmába, dél körül jött haza tökrészegen, az arca kivörösödött, rosszkedvűen dünnyögött, bement az udvarába, rákönyökölt az ala­csony deszkakerítésre, fejét ki ló­gatta az utcára, egy ideig dühö­sen meredt maga elé, aztán úgy állva elaludt. A délutánokat rend­szeresen átaludta ai kerítésre tá­maszkodva. Esténként néha-néha elment a sarokra beszélgetni az emberekkel, de ott is csakhamar elaludt, a hátát valamelyik eper­fának vetette, és állva aludt, az emberek meg ilyenkor kellemet­lenül érezték magukat. Azt mond­ták. hogy a postásnak a sok ital­tól tönkrement a mája, a gyom­ra és a szíve, bár lehet, hogy már régebben Is beteg volt, min­denesetre éjszaka nem mert ágy­ba feküdni, a rossz szíve miatt megfulladhatott volna, az asztal mellett ülve, az asztalra borulva bóbiskolta át aa éjszakát. Állító­lag ezért volt mindig annyira ál­mos, hogy állva is tudott aludni nap közben. Nagyon csúnya volt, ha így elaludt, különösen délutá­nonként, amikor a fejét részegen kilógatta az utcára, és hangosan szuszogva, fulladozva kapkodott levegő után. Tényleg csúnya volt, és mi ezért határoztuk el Burai J-vel, hogy egyszer alágyújtunk, hátha akkor nem fog többet ut­cára lógó fejjel aludni. Burai J. szerzett szalmát és gyufát, izgatottan dörzsölte ösz- sze a kezét, és azt mondta: — Jót fogunk! röhögni. A pos­tás úgy Cog táncolni, mintha meg­veszett volna. — Ha elkap bennünket, ösz- szetöri a csontjainkat — mond­tam. — Nem kap el bennünket — nyugtatott meg Burai J. —, olyan részeg, hogy alig tud lépni. Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott, szétnéztünk, az ut­cán rajtunk kívül nem volt sen­ki, a postás lógó fejjel, nyugod­tan aludt, régi, piszkos levélhor- dósapkúja egészen a szemére csú­szott. Óvatosan mentünk oda hoz­zá, leggugoltunk, és a deszkake­rítés résein bedugtuk a szalmát a lábához. Vörös arca a fejünk felett lógott, a positás néha hor- kantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát. Hátraugrottunk, de nem futot­tunk el, vártuk, hogy mit fog csi­nálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas, lánggal égett a lába körül, amikor végre fel­emelte a fejét, hátralépett, és ér­tetlenül bámult a tűzre. Nem tán­colt, mint aki megveszett, pedig mi azt vártuk. Csak állt ott bam­bán, a tűz már majdnem beleka­pott a rozoga deszkakerítésbe is, segélykérőén nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rá­jött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dü­hösen összeszűkült a szeme. El akartam futni, de a kis Burai J. megragadta a káromat, bizonyára arra várt, hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A pos­tás ekkor eltaposta a tüzet, is­mét ránk nézett, és mint egy szé­gyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta: — Tudok egy ujjal fütyülni. Csodálkozva néztünk egymásra Burait J-vel, ezen) még röhögni sem lehetett. — Mi meg két ujjal tudunk fütyülni — mondta Burai J„ és megpróbált vigyorogni. — Két ujjal mindenki tud — mondta a postás. — De én egy ujjal tudok fütyülni. — Nem hiszem — mondta Bu­rai J. A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füttyentett. Leforrázva oldalogtunk el on­nan, visszamentünk a házunk elé, és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy ne­kem soha nem is foá sikerülni. Így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam és agyontapostam őket, Burai J. azonban továbbra is a mutatóujját rágta. — Félreismertük eddig ezt a postást — mondta később. — Szerintem ő volt a legjobb pos­tás a világon. — Akkor nem nyugdíjazták volna — mondtam. — Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? — kér­dezte ellenségesen Burai J. — Nem láttam. — Hát akkor ne beszélj — mondta. — Szerintem ő az egyet­len ember a világon, aki egy uj­jal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni, ha beledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk ve­le viselkedni. Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap leg­alább egyszer elmentünk a pos­táshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosoly­gott, és készségesen fütyült, Bu­rai • J. pedig utánozni próbálta, de még mindig nem sikerült ne­ki egy ujjal fütyülni. — Megtanulom, ha beledöglök is — mondogatta dühösen. Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeeset­ten rohant hozzám. — Tennünk kell valamit — mondta. — A postás meg log fagyni. Ismét leissza majd ma­gát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni. — Mit tegyünk7 — kérdeztem. — Én ilyen hidegben nem szalad­gálok oda folyton, hogy feléb­resszem. — Tennünk kell valamit — hajtogatta kétségbeesetten Burai J. — Nem szabad hagyni, hogy elaludjon. — Az emberek között a sarkon is mindig alszik — mondtam. Burai J. ekkor hazafutott, ho­zott egy darab szalonnát és zsi­neget. Elmentünk a postás há­zához, és Burai J. az egyik eper­fára felkötözte a szalonnát. Fél óra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül; csí­zek, cinkék és a megfagyott sza­lonnadarabot csipkedték. Később egy vörösbegy is odaszállt. A postás dél körül jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt és kerítés mellett, de nem aludt el, kimeresztett szemmel bá­multa a madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan füty- tyentett a madaraknak. Azok né­hányszor riadtan szétrebbentek, de csakhamar megszokták a füttyö- gést, és nyugodtan csipkedték a szalonnadarabot. A postás attól kezdve nem aludt délutánonkénti fütyörészett a madaraknak; szin­te beszélgetett velük. A kis Bu­rai J. meg továbbra is eljárt oda mindennap, mert ő komolyan el­határozta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni, ha beledöglik is. i

Next

/
Thumbnails
Contents