Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-03 / 182. szám

1976. augusztus 3. 9 PETŐFI NÉPE • 3 KÉPERNYŐ Az olimpia jegyében A televízió hétvégi programjá­ban, mint a megelőző napokon is, a montreali események köz­vetítése vitte a főszerepet. Az olimpia jegyében történt szinte minden lényeges dolog a képer­nyőn, már ami a nagyközönség — nyugodtan mondhatjuk: az or­szág — érdeklődését, fel-fellán­goló izgalmát illeti. A szakmailag remekül felkészült műszaki gár­da, a mérlegelő szerkesztői együt­tes a riporterekkel együtt azon volt, hogy lehetőleg minél több élményben részesüljenek a sport­barátok, a nemes vetélkedések hívei. S tegyük hozzá gyorsan: most is, mint eddig bármikor, a sok izgalmat nyújtó összecsapá­sokra azok is élénken figyeltek, akik máskülönben nem, vagy csak alig kedvelik az egyes sport­ágakat. Nyugodtan mondhatjuk hát a kedvünket kereső tévésekről, hogy elérték céljukat: remekül szórakoztunk a hét legutolsó nap­jain is. A kajak-kenu versenyek például — többek között — jó néhány élvezetes, izgalmas percet hoztak számunkra. A közvetíté­sek közé iktatott kisriportok, mini-interjúk, kommentárok és színes tájékoztatások nagyszerűen egészítették ki az eseményeket közvetítő kapcsolásokat. S mindez együttvéve feledtette talán so­kakkal az egyes sportágakban mutatkozó visszaeséseket, ered­ménytelenségeket, kudarcokat és csalódásokat. Ám sietünk leírni azt is, hogy a kiemelkedő magyar sikerekre — a példákat bizonyára nem kell mondanunk — jogosan lehetünk büszkék. □ □ □ Ami viszont az ,,olimpia jegyé­ben” történő szórakoztatási igye­kezetei illeti, arról — sajnos — aligha lehetne sok jót elmondani. Az Antal Imre által vezetett Olimpiai zenejátékok című „sport­szerű vetélkedőre” gondolunk. Amikor a meglehetősen mester­kélten színészkedő játékvezető vezényletével az opera, operett és ‘táncdal műfajainak reprezen­tánsai harsányan felvonultak, akaratlanul is az a bizonyos szil­veszteri kabaré jutott eszünkbe, amelynek keretében világsztárok szereplésével kaptunk gyengécs­ke, vérszegény műsort. Nos, ez alkalommal is így jártunk; az akkorihoz hasonló lett a csaló­dásunk. Sok hűhó semmiért — akár ezt az alcímet is adhattuk volna cikkünk második részének. Mert jellemző volt a nagyotmarkolás, a sokat-akarás, a rendkívüli lát­ványosságra való törekvés, és bizony-bizony kevesebb a szóra­koztató műsoroktól is jogosan elvárható igényesség. Kár volt az „aktualitás” jelszavával ekkora népes közönség elé vinni — tehát megcsinálni is — ezt az enyhén szólva kétes értékű műsort. Só nélküli „só” volt ez, izgalom nél­küli álvetélkedő, amelyben ke­vés örömet nyújtottak a sokszor ripacskodó táncdalénekesek, a világhírű operaénekesek és a be­tétnek is gyenge táncszámok, va­lamint a szokásosnál is halvá­nyabb szövegrészek. Varga Mihály EGY MUNKÁSASSZONY PORTRÉJA Adorján Lászlóné Gyermekkora: a felszabadulás előtti Magyarország. Édesapja fű­tő, a konzervgyár kettes telepén. Édesanyja beteges, de a négy gye­rek miatt ha kapna sem vállal­hatna munkát. A népes család­nak egy fizetésből csak a tisztes szegénységre futja. Otthon, a ház körül, a maguk erejéből igyekez­nek megteremteni saját szükség­letükre az élelmet: a zöldséget, kevés gyümölcsöt, húst. A gye­rekek hamar megtanulják, mek­kora érték egy zsák krumpli, az udvarban felnevelt csirke, pár lépésnyi vetemény a kertben. — Nekem kellett az ebédet behor­danom az édesapámnak a gyár­ba — emlékezik —, így ismertem meg későbbi munkahelyemet. Ar­ról, hogy valami szakmát tanul­jak, nem is álmodozhattam. Kel­lett a pénz. És egyáltalán: abban az időben — 1951-et írtunk —, örültem, hogy munkához jutot­tam. — Mit dolgozott a konzervgyár, ban? — Amit rámbíztak. Nem válo­gattam. Hogy is tehettem volna, hiszen nem volt semmilyen szak­mám! Attól kezdve 'valamelyest eny­hültek az otthoni anyagi gondok. Mégis, ha sikerült valamennyi összeget megtakarítani fizetésé­ből, nem az volt az első, hogy akkori életén könnyítsen. A jövő­re gondolva gyűjtötte, a pénzt. Az a tény, hogy önálló keresettel rendelkező, dolgozó’ ember lett, jóformán semmit sem változta­tott a gyermekkorában kialakult értékrendjén. Otthon maradt a régiben az önellátó háztartás, hogy húsért, zöldségért ne kell­jen kiadni pénzt. Pedig már nem mindig a szükség kényszerítette erre a családot. Inkább az előre­látás. — Amikor férjhez mentem, ott építettünk mi is, ahol a szüléink éltek: Kecskeméten, a Szeleifalu- ban. Persze, csak úgy, a magunk módján: vályogból. De kétszoba konyhás, fürdőszobás családi há­zat. És. számítva arra, hogy ké­sőbb majd összkomfortot terem­tünk ... A gyárban hamar belejött a munkába. Megbízható, lelkiisme­retes embernek bizonyult, a szárí­tórészlegnél rábízták a műszak- vezetést. — Aztán 1959-ben megszületett a kisfiam. Abban az időben még nem volt GYES, a pénz viszont kellett, hiszen még mennyi min­den hiányzott a lakásból! Hama­rosan visszamentem dolgozni. De a szárítóüzemet addigra kihe­lyezték máshova. Kérdezték, mit dolgoznék szívesen? Megint azt mondtam, mindegy, hiszen nincs szakmám, hogyan is válogathat­nék? Végül olyan munkát vállaltam, amit nem bírtam sokáig. Ha jött az áru nekem kellett átvennem, én feleltem minden beérkezett vagonért. Nem is mertem soha otthagyni. Egy percre sem. Pe­dig télen olyan hidegek voltak! A derekam azóta is visszaemlé­kezik azokra a nagy telekre! Az is előfordult, hogy az arcom li­lára fagyott. Féltem, hogy majd valami örökös betegséget szerzek. Ezért mentem el a kecskeméti piactéri ABC-be dolgozni. Ügy gondoltam, el tudom látni az ot­tani munkát, s a pénzem sem volt kevesebb. Nem sokkal ké­sőbb megnyílt az Alföld Áruház, idekerültem. A vas-edény osz­tályt választottam, úgy voltam vele, itt könnyebben feltalálom magam. Munkahelyi vezetői mondják: mielőtt az áruház vas-edény osz­tályán megalakult a szocialista brigád, az elsők között jelentke­zett. (Tavaly már elnyerték a szocialista címet.) A munkaver- seny-felajánlásban mindig van­nak jó ötletei, minden társadal­mi munkában, közös összejövete­len részt vesz. Pedig nehezen ol­dódik, nehéz szóra bírni. — Nagyon szeretem a munka­társaimat, pedig fiatalabbak ná­lam. Mégis olyan jól kijövünk. Szívesen vállalok velük társadal­mi munkát másokon, • másokkal együtt segíteni, olyan meleg, jó érzés. Kirándulni is elmegyek velük, rendezvényekre, moziba. De azért időnként lelkifurdalá­som van: otthon az a sok munka mindig! A jószág, a kert, a ház­tartás, vacsorafőzés ... Hazahúz. Jó, hogy a férjem, meg a kis­fiam velem vannak általában. Ügy összenőttünk már mi hár­man! És én otthon is nagyon sze­retek. — Munkahelyén nem érzi jól magát? — Jaj, dehogynem! Akármi­lyen fáradt vagyok is, különösen úgy áruátvétel után csak elszáll a gondom, fáradtságom. Ezek a lányok! Néha még a bolonduzás- ra is rávesznek! Múltkor is — nézze — kilakkoztuk a körmün­ket... — Persze, az én kezemen úgy­sem marad meg a körömlakk, le­kopik a munkától. Megaztán ... az. embernek tudni kell,-mi való neki. Hogy honnan jött. Azt so­sem szabad elfelejteni, A villanyboylert már megvet­te. Hamarosan beszerelik a für­dőszobájukba. Aztán legközelebb a központi fűtést. Már a radiá­torokat is megvásárolták ... — Nem fárasztó emberekkel foglalkozni? — Én mindig azt tartom szem előtt, hogy a vevő is fáradt, nemcsak én. De nekem az a kö­telességem, hogy kiszolgáljam a vásárlót. Megértéssel kell az em­berekhez közelíteni, akkor nem lesz baj. A vevőkhöz, munkatársaihoz va­ló jó viszonyáért, fegyelmezett, pontos, megbízható munkájáért Adorján Lászlóné 1976. május 1-én megkapta a Kiváló Dolgozó kitüntetést. — Csak azt nem értem, miért éppen én?! — csóválja a fejét ma is restellkedve. — Hiszen annyi jól dolgozó munktársam van! S ráadásul nekem szakmám sincs ... Almás! Márta Erőmű a Szulak folyón Dagesztánban, a Szovjetunió észak-kaukázusi kis autonóm köz. társaságában nem mindennapi vállalkozásba fogtak a szakem­berek: a földrengés-veszélyes te­rületen 232 méter magas duzzasz. tógáttal zárják el a Szulak folyó mély völgyét, hogy oda azután vízierőművet telepítsenek. Már régen tudják, hogy a bővizű he­gyi folyó igen nagy vízenergetikai • A hegyi folyó repülőgépről. tartalékokkal rendelkezik. Tervet dolgoztak ki, melynek alapján hét vízierőművet építenek a fo­lyón, 4,5 millió kilowatt össztel­jesítménnyel. A Szulak * folyó megfékezése — energetikai hasz­nán túl — azt is jelenti, hogy a Kaspi-tenger mellékén 300 ezer hektárnyi földterület válik majd öntözhetővé. A hét létesítmény közül a leg­nagyobb a Csirkeji Vízierőmű lesz. A kifeszített vitorlához ha­sonló, megkapóan szép ívű, 232 méteres duzzasztógát kb. 25 négyzetkilométer területű víztá­rozót hoz létre, amely máris 850 millió köbméter vizet tartalmaz, de befogadóképessége később el­éri a 2,7 milliárd köbmétert. A mesterséges tóban 80 méteres lesz a vízmélység. A Csirkeji Vízierőmű négy gépcsoportjának elkészülte után 1 millió kilowatt energiát termel majd, és ezzel jelentős mérték­ben hozzá fog járulni nemcsak Dagesztán, hanem a szomszédos köztársaságok energiaszükségle­tének kielégítéséhez is. Az erőmű, teljes elkészülte után, évente 2,5 milliárd kilowattóra olcsó elektro­mos energiát fog szolgáltatni. • Épül a gát. % A. vállalatok eszköztára Továbbképzés közgazdászoknak A Marx Károly Közgaz­daságtudományi Egyetem az idén ismét kiírta a pályáza­tokat a különböző tovább­képzési formákra. A szakközgazdász-képzés kere­tében 1977 februárjában pedagó­gus, tervgazdasági, pénz- és hi­telügyi, statisztikus, nemzetközi gazdasági kapcsolatok szak, to­vábbá vállalati komplex tervező­elemző, pénzügyi, munkaügyi, piacszervező, komplex szervezési és vezetési szak, valamint szá­mítástechnikai szak indul. A képzés ftégy, illetve a számítás- technikai szakon öt féléves. A hallgatók az utolsó félévben szakdolgozatot készítenek, s en­nek megvédése után szakközgaz­dász oklevelet kapnak. Amennyi­ben a szakdolgozat megfelel az egyetem doktori szabályzatában előírt követelményeknek, az inté­zet javasolja az illetékes kari ta­nácsnak, hogy azt doktori disz- szertációként is fogadja el. A kötelező óraszámon felül a hallgatók angol, francia, német, orosz és spanyol nyelvű tovább­képzésben is részt vehetnek. A négy félév után letett nyelvi szi­gorlatuk állami nyelvvizsgával egyenértékű. A szakközgazdász-képzésre azok az egyetemi oklevelet, mérnök­közgazdász oklevelet, vagy kül­földön szerzett és honosított köz­gazdaságtudományi oklevelet szerzett szakemberek jelentkez­hetnek, akik kétévi szakmai gya­korlattal rendelkeznek és munka­adójuk továbbtanulásukat java­solja. A jelentkezési határidő 1976. október 30. Az intézet 29 témakörben in­dít i—4 féléves tanfolyamokat, egyéni jelentkezések alapján, il­letve a vállalatok, intézmények felkérésére. A tanfolyamokra az egyéni jelentkezés határideje 1976. szeptember 15. • A szakmunkásoknak, mester­embereknek nem szükséges bi­zonygatni, mit számít a jó, hi­bátlan és a feladathoz illeszkedő szerszám. Megfelelő eszközökkel gyorsabban, kényelmesebben és pontosabban végezhetik a munká' jukat. Nem véletlen, hogy a laka­tosok, ácsok, kőművesek, villany- szerelők, közülük a legjobbak mindenképp igyekszenek megte­remteni saját szerszámkészletü­ket, óvják, kímélik azt. Könnyű belátni, hogy „nagyban” sem le­het ez másképp, vagyis a gyárak­nak szükségképpen ki kell alakí- taniok a jó, hibátlan és a felada­tokhoz pontosan illeszkedő „szer­számkészletet”. Mennél kevésbé illeszkedik egy- egy gyár eszköztára — a gépek, készülékek, speciális és univerzá­lis berendezések parkja — a fel­adatokhoz, annál bizonyosabb, hogy a vállalat csak nagy- erő­feszítésekkel, pénzt, energiát pa­zarolva lesz képes eleget tenni kötelezettségeinek. Rengeteg a gép, mert az em­berek nem szívesen vállalnak má­sodik, harmadik műszalkot, tehát a rendelkezésre álló munkaerő nagyobb részét az első műszak­bán kell foglalkoztatni és ehhez sok berendezés kell. így a kép­let, végletesen fogalmazva: vagy három gép, három embernek — egy műszakban, vagy egy gép, há­rom embernek, három műszak­ban. A hazai iparban jelenleg az első változat a jellemzőbb. • No, de annyi drága, nagy teljesítményű gépet, mint ameny- nyire ebben a helyzetben szükség lenne, mégsem vehetnek a válla­latok. Nincs rá elég pénz, tehát az olcsóbb gépek iránit nagyobb a vállalatok igénye (üzemben tartva a régi, elavult gépeket is) — ezért a géppark teljesítőképessége, álla­pota, műszaki színvonala nem ki­elégítő. A selejt egy része is ab­ból adódik tehát, hogy nem egy helyen korszerűtlen gépeken igye­keznek korszerű termékeket gyár­tani. Számos jelenség, amelyet csak a szervezetlenségnek, fegyelme­zetlenségnek, érdektelenségnek tulajdonítunk (kihasználatlan ka­pacitás, selejt, korszerűtlen ter­mék), valójában nagy részben a feladatokhoz már nem illő vál­lalati „szerszámkészletből” adód­nak. Egyik napról a másikra nem lehet mindenütt teljesen felújí­tani a technikát. Ennek anyagi és időbeni korlátái vannak. Ha azonban tudjuk, hogy a feladataik és a rendelkezésre álló eszköz­park között az összhang nem tel­jes. tehát, ha erre szüntelenül, s az eddigieknél jobban odafigyelnek és eszerint cselekszenek, akkor néhány év alatt számottevően ja­vulhat a helyzet. • Néhány jelenség arra utal, hogy az ágazatok, vállalatok fi­gyelme kezd erre a teendőre össz­pontosulni. Bizonyítja ezt például a kohó- és gépipar technológiai rekonstrukciós terve. A korszerű­sítés gyorsuló tempóját jelzi az is, hogy a Magyar Nemzeti' Bankhoz az exportot bővítő kedvezményes hitelkeret igénybevételéért be­nyújtott vállalati fejlesztési pá­lyázatok között túlsúlyba kerül­tek a tervezett gépi beruházások. Az eddig elfogadott pályázatok 22—24 milliárd forintot kötnek le a teljes hitelkeretből. Ennek az összegnek mintegy 70 százalékát gépbeszerzésre tervezik a vállala­tok. Ez kedvező folyamat kezde­tét jelzi, hiszen eddig az ipari beruházások 40—50 százaléka épí­tési beruházás volt. Márpedig csu­pán új gyárépületekkel csak las­san igazodhat a vállalatok esz­köztára a- mai követelményekhez. A régi épületek többsége viszont — esetleg némi átalakítással — alkalma0 arra, hogy az új techni­kát is befogadja, feltéve, ha az öreg gépeket „nyugdíjba” küldik. G. F. Irigylem a falusiakat! ROÍflr-N? ?lí'H; i’áfli .iitíü ~ - r*. - P • i ... Nézd meg, öregem, hogy él­nek a szövetkezeti tagok. Autó, rádió, tévé, háztartási gép az isten háta mögötti kisközségben sem újság. Szép jövedelmet húz­nak a tsz-től — tetézik ezt a háztájiból előteremtett pénzek­kel. Amit mi itt a városban dél­előtt, délután a boltokban szer­zünk be drága pénzekért, áztok csak fölszedik a ház körül... Meg hol vannak ők kitéve any- r,.vi tülekedésnek, mint mi. Már abban kifáradunk, míg a zsúfolt buszon betörtetünk a munka­helyre. Odabent aztán fél ener­gia a munkára, fél erőpazarlás meg annak kiszimatolására, hogy megint kitől és miért kell tarta­ni, mert az intrika már úgy hoz­zátartozik a munkahelyi kapcso­latokhoz, mint a ruha az ember­hez. Sajnos... Mutass nekem egv olyan pa­rasztot, aki infarktus miatt dőlt ki a sorból.. . Irigylem őket, na! Gondolom, sokak számára is­merős a fenti monológ, amit egy kedveszegett hivatalnok vágott le kollégájának. Előzőleg már jól kitöprengte magát, persze szin­tén fennhangon, hogy vajon miért olyan furcsa hozzá a fő­nök. — Miért —, milyen? Nem vet­tem észre, hogy más volt veled szemben, mint bármelyikünkkel. Mit kívánnál még? Egy vezető­nek is alkotmány biztosította jo­ga, hogy ha nincs éppen jókedve —, bosszús képet vághasson. — Jó, jó, én is tudom, hogy a főnök is ember. De a hatodik érzékemben is biztos vagyok. Fi­gyeld meg öregem, néhány na­pon belül történni fog velem va­lami. Érzem a fenyegető elektro­mos szikrákat magam körül... Valami — vagy valaki! miatt a begyében vagyok. E kis csevegésből vágott át a hangos gondolkodásba — a pa­rasztok irigylésre méltó sorsáról. Azért mondom, hogy ismerős n szöveg, mert hasonló érv-motí­vumokkal nem egyszer találko­zunk. Jól megy a parasztnak ... Hát igen, biztosan jobban érzik ma­gukat. mióta saját életvitelük humanizálódásán, anyagi ki­egyensúlyozottságukon tapasztal­ják a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit. Biztonságérzetük állan­dósulásához minden bizonnyal döntő fordulatot hozott az új nyugdíjtörvény. Meri nagy kő \olt az új útra tért parasztság szívén, hogy neki vajon mikor lesz úgy nyugdíja, mint minden­ki másnak, aki a szocializmust építi. Szó, ami szó — zaklatott „vá­rosi” érzülettel lehet irigyelni egy s mást a falusiaktól. A jó leve­gőt, a viszonylagos csöndességet, a nyugodtabb mozgástempóval telő napokat, a napsütést, amely a paraszti munka műhelyviszo­nyai folytán gazdagabban jut ki nekük. A családiház portáján kellemesebb, egészségesebb ár­nyékot vet a forróság ellen az öreg 'diófa, — mint a müanvag- függöny a tízemeletes betonto­rony összkomfortos szobájára. Ügy virágfakadástól — lomb­hullásig. Mert amikor komorul a világ, vigasztalanul veri az eső a föl­det — máris kevesebb az irigyel­ni való a falun. Még ahol büsz­kélkednek is a társadalmi mun­kában épült járdák kilométerei­vel. Más azért a járás azokon, mint a városi betonkorzón, amelyre úgy jutunk el, hogy vé­gig súrolt 'kövön, betonúton ha­ladunk, mióta csak. kitesszük a lábunkat a lakásból. Falun még­sem mindenütt köves még a Ko­csiút. Aztán járda sincs még minden oldalon. S akik hazaér­nek, nem kapják a szemrehá­nyást, hogy lehet olyan sáros ci­pővel belépni. Mert még nem lehet olyan tökéletesen kikerülni a besározódást. mint városban. No persze mindez ici-pici ügy az élet nagy kérdéseihez képest. Pedig lehetne folytatni össze­függését mondjuk a cipőrongá­lódás gyorsabbságával. össze lehet hasonlítani az üz­lethálózatot, azon belül egy-egy bolt falusi és városi viszonyla­tait is. A művelődési, szórakozá­si lehetőségeket itt és ott, nem beszélve a társas érintkezésekre szolgáló alkalmak gyakoriságá­ról, ennek dologi előfeltételeiről. Azért inkább a városban lakó irigyelhető, hogy akár mozi, akár klub, vagy presszó legyen az —, válogathat bennük, mert mind­egyikből több van és még finy- nyáskodhat is: „Ma egyikhez sincs hangulatom”. A jövedelem. Tsz-ből — ház­tájiból. Csakugyan sokmindenért „csak le kell hajolni”, mert meg­terem a kiskertben. El lehet kap­ni a csirke nyakát, ha levesre éheznek, meg paprikásra; ottka- pirgálnak azok is az udvaron, tanyaparlagon. Ahol tehenet tar­tanak, „eredetiben” és „ingyen” övék a tej is. Meg a disznó — a hússal együtt zsírozó ... Igenám. de a túl irigykedők minderről csak odáig gondol­kodnak, hogy „utánuk kell nyúl­ni”, „pénzükbe se kerül, ami nekünk, városiaknak a legtete­mesebb havi kiadás”. Pedig to­vább kellene gondolniok a pa­raszti életet. Legalább annyival, hogy egyrészt a szövetkezetfcíen helytállni — ott is van alapsza­bály szerinti munkanap-követel­mény —, utána és mellette a háztáji gazdaságban is eleget tenni — napi 8 órai munkával nem lehetne. A jószághoz korán fel kell kelni, napközben is csak rájuk kell nézni, a kertet is mű­velni, a zöldséggel, gyümölccsel bajlódni, vegyszerezni nem is egyszer-kétszer, s az is egyre drágább. Meg a felesleget üzlet­be, piacra fuvarozni ... Szóval, nagyon elég az hozzá, hogy 8 órás munkanapokkal el­érhetetlen volna az a szép jöve­delem, ami a közösből és a ház­tájiból együvé jön. Látjuk, iga­zán nem magától. Tíz-tizenkét, de a güzülőbb természetűeknél tizennégy órás munkanap is ki­jön abból, ha összeszámoljuk, mire mennyi munkát fordítottak. Ha más szakmákra tennénk át tizenkét-tizennégy órás szorgos­kodást — az ottani órabérekkel —, szintén kijönne irigylésre okot adó kereset. Másodállásokról, mellékfoglalkozásokról, túlórázá­sokról, üzemi munkaviszony mellett kiváltott iparengedélyek­ről ne tudnánk? Akik így fognak meg minden forintot (persze tisz­tességesen, becsülettel megdolgo­zott plusz-jövedelmekről beszé­lünk), végeredményben olyan többletmunkával keresik meg. mint a háztájin is gürcölő tsz- gazda. Megesik, hogy akik „félté­kenyek" a falusi nagy jövedel­műekre — másfelől megrovóan beszélnek a „parasztokról, akik túlzott anyagiasságuk révén ön­magukat zsákmányolják ki a kíméletlen robotolásukkal —, és közben elfelejtenek élni”. Ese­tenként ebben is van igazság. De esetenként kell éppen ezért is odafigyelni —, ki hogyan dolgo­zik meg az irigyelni való bevé­telért. Mert a nagy szorgalom néha túlzott anyagiasságba torzul. Amikor valaki mindent csak magának és magáért tesz. Vagy éppen rafinációval, spekuláció­val akar meggazdagodni, mond­ván, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Azért mondom, disztingvál- junk, és egyénenként ítéljük meg — ki — miért él jobban, mint az átlag. Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents