Petőfi Népe, 1976. július (31. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-07 / 159. szám
1976. július 7. • PETŐFI NÉPÉ • 5 A Haza Szolgálatáért Bkján, a Bo- Ifodi úti iskola kertajtaja zárva. Zörgeté- semre ugyancsak megugat a kertben fut- kározó tömzsi kutya. Aztán már nyílik is a bejárati ajtó, s otthonosan, melegítőben siet elém Lukács Tamás, a bajai II. Rákóczi Ferenc általános iskola igazgatója, aki már nem a fiatal pedagógusok korosztályából való. Mert aki ' Baján az úttö- mozgalom első pajtása i'olt, az ö „parancsnoksága” alatt. Q2 már régen felnőtt ember... Jól esik a vastagfalú szoba csendje. Itt szokott pihenni, olvasni. tv-t nézni vagy zongorázni l.tikács Tamás igazgató. A falon modern és klasszikus festmények. Beszélgetésünk során felelevenedik a göröngyös, sok kitartást és emberszeretet feltételező, hosz- szú pedagóguspálya, amely 1947- ben kezdődött, a tanoncotthonban helyezkedett el. mint gazdaság- vezető. Az államosítás után ennek az intézménynek lett igazgatója. A kötelesség sokszor szólította újabb beosztásba, amit mindenkor szívesen vállalt. 1948 a fordulat éve volt szántgra is: ekkor helyezték a bajaszentistráni általános iskolába nevelőnek. Et- töl kezdve munkája összeforrott az úttörőmozgalom szervezésével. Elküldték egy hónapos úttöroveze- lö tanfolyamra. Amikor visszajött. tíz órában kellett tanítania, s utána a járásban szervezte az úttörőmozgalmat. 1950-ben a megye úttörötitkára lett. Aztán ismét pedagógusként dolgozott, majd a városi tanács oktatási osztályának vezetőjévé nevezték ki. 1954-ben ö kezdeményezte a bajai járásban az iskolakörzetesítés megszervezését. 1954- ben a bajszentistváni iskola igazgatóhelyettese, majd négy év múlva a központi leányiskola igazgatóhelyettese. Ezerkilcnc- százötvennyolctól a II. Rákóczi Ferenc általános iskola igazgatója. Az ellenforradalom csak megerősítette benne a munkáshatalom iránti töretlen hűségét. A pártnak 1947-től tagja, s 1958-ban kérte felvételét a munkásőrségbe, amelyben azóta is hűséggel szolgálja a népet. Az egyik fiókból oklevelek, kitüntetések. érmek kerülnek elő. Büszkén mutatja az 5, 10, 15 évi munkásőr szolgálati érdemérmet. Az iskolai honvédelmi oktatásban kifejtett érdemei elismeréséül a Honvédelmi Érdemérmet. Jelenleg is parancsnoka a honvédelmi úttörőzászlóalj munkásör- szakaszának. Kiváló munkásőr, úttörőmunkájáért megkapta a KISZ Központi Bizottság elismerő oklevelét. Hat évig volt a városi úttörő- elnökség elnöke. A munkáról, megbízatásainak teljesítéséről szinte fáradhatatlanul tud beszélni. Szabad idejében is gyakran tervezi az úttörők jövőjét, amiért oly sokat dolgozott eddigi egész munkássága alatt, s amihez további lelkesedést adott az ez év júniusában kapott a Haza Szolgálatáért érdemérem arany fokozata. , Búcsúzunk. Nem tudja elhallgatni, hogy nagyon drukkol. Egyetlen lánya is tanítónak készül. Szegeden felvételizik. Elki- séri, hogy a főiskola folyosóján az örökké nyugodt igazgató bácsi, mint édesapa, szorongó szívvel várja az eredményt. Szabó Ferenc Korallok - közös kutatás tárgyai A lengyel és szovjet paleontológusok közös kutatásba kezdtek, amelynek témája Közép-Kuropa mai és őskori állatvilága. A kutatásokat a Szovjetunió Tudományos Akadémiája mellett működő paleontológiái intézet és a Lengyel Tudományos Akadémia mel- lett működő paleozoológiai intézet 1976—1980-ás kétoldalú együttműködési terve is tartalmazza. A két ország tudósainak érdeklődése legfőképpen azokra az (isi korai,lesoportokra irányul, amelyek ..élettörténete" mintegy 700 millió esztendővel ezelőtt kezdődött. Szakemberek véleménye szerint ezek az ősi soksejtű szervezetek elősegítik majd a kőszén, a só, a bauxit, a kőolaj kialakulása és elhelyezkedése történetének feltárását, Közép-Európa klimatikus térképének pontosabbá tételét a régi korokra vanatko- zóan. a szóban forgó térség élővilága fejlődésének alaposabb tanulmányozását. A korallok eredete és fejlődése rendkívül sok érdekes mozzanatot tartogat a korszerű tudomány számára. A lengyel és szovjet tudósok több országba paleontológus- expedíciókat indítanak, hogy ösz- szegyűjtsék a koraitokkal kaeso- latos ismereteket, adatokat. ÍZELÍTŐ A HARMINCAS ÉVEK MŰVÉSZÉTÉBŐL # Barcsay Jenő: Szántóföldek. Oltványi Imre ■ gyűjtése Baján • Paizs-Goebel Jenő: Udvar, 1936. • Az alsó képen: Egry József: Badacsony. Fotó: Kiss Béla. mint Egry költői Balatonja, Mar- lyn Ferenc szürrealizmusa, Ft- renczy Noémi lírája, Paizs-Goebel Jenő álomvilága. Dési Huber István megrázó valóságfeltárása: és Medgyessy Ferenc teljessége. Amos Imre. Bornemisza Géza, Bene Géza, Czóbel Béla, Bartha László. Rippl-Rónai József, Kmetty János. Perlrott Csaba Vilmos, Gráber Margit, Vitz Béla, Aba-Novák Vilmos, Czigány Dezső. Berény Róbert. Márffy Ödön, Kernstok Károly, Hincz Gyula, Vili Tibor. Bokros Birman Dezső. Pátzay Pál művei találhatók többek között az együttesben. A gyűjtés mostani kiállítása nemcsak Oltványi Imre személyére, hanem a Bajai Képtár, illetve múzeumalapításra is felhívja a figyelmet. És mindarra, amit ez a gyűjteményrész és a többi együttesen követel az utókortól: azt az állandóan látható Bajai Képtárat, amelyben az Oltványi- gyűjtés mellett megfelelő helyére kerülhetne ismét Nagy István korszakos jelentőségű munkássága, a bajai festők, Rudnay Gyula és az általa vezetett művésztelep java alkotásainak sora. Sümegi György A Bajai Nyár ’76 programsorozatának keretében megnyílt az Oltványi-gyűjtemény kiállítása a Türr István Múzeumban. Ebből az alkalomból közöljük a bemutató rendezője, Sümegi György művészettörténész írását. • Dési Huber István: öreg csősz. 1933. Milyen műveket juttatott Bajára Oltványi? Természetesen olyanokat, amelyek hűen tükrözik az ízlését. Szellemisége a polgári művészet talaján állott, de meg is haladta azt, hiszen ő írta az első monográfiát klasszikus proletár festőnkről, Derkovits Gyuláról. A bajai műegyüttes elég pontos tükörképe a 30-as évek művészeti törekvéseinek. Helyet kapott benne Barcsay szerkezetes Hegyoldala csakúgy, szettel vagy Munkácsy Mihály- lyal. A legelsők között kezdett el kortársi képzőművészeti alkotásokat gyűjteni. Példája nyomán pedig egyre több gyűjtemény (Fruchter Lajosé, Cseh-Szombati Lászlóé stb.) táplálkozott szinte kizárólag saját korának művészetéből. A bajai múzeum-, illetve képtáralapításhoz is a kortárs képzőművészek segítségét kérte Oltványi azzal, hogy az alkotásokat állandó képzőművészeti kiállításon mutatják be Baján. A művészek szívesen adták a képeiket, szobraikat annál is inkább, mivel a 30-as években együttesen, állandó tárlaton sehol másutt nem kerültek nyiLvánosság elé az országban. Oltványi igyekezett körültekintően befolyásolni a művek kiválasztását, majd nagy szervező munkával „betakarította” és Bajára továbbította azokat. A széles körű adományozásgyűjtés eredményeként több mint 60 művel alapozta meg a Bajai Képtárat. A bajai művészek között hasonló mozgósítást végzett Miskolczy Ferenc. A képtáregyüttes így az Oltványi-gyűjtés mellett hamar kiegészült a helyi alkotásokkal. Különös jelentőségű a szintén 1937-ben kapott Nagy István-gyűjtemény, amelyet a festő végakarata szerint az özvegye adott a városnak, állandó bemutatást kérve cserébe. Déri Frigyes nem tudta keresztülvinni a bajai múzeum 1910-es évekbeli megalapításának nagyszabású tervét részben az első világháború, részben pedig a város tehetetlensége miatt. Baján csak több mint két évtizeddel később került előtérbe ismét a múzeumi gondolat, de akkor már a fiatal értelmiség dolgozott az alapításon — a város vezetőivel egyetértésben. Segítséget kértek a bácsalmási születésű, de magát bajainak valló (iskoláit is ott végezte, majd újságíróként dolgozott) Oltványi (Artinger) Imrétől, aki a Magyar Művészet folyóiratot szerkesztette és fő szervezője volt a modern művészek táborának. A bankszakember Oltványi a művészeti íráshoz, folyóiratszerkesztéshez és a műgyűjtéshez is biztos kézzel, felkészülten kezdett hozzá. Előbb a Centrál kávéházban. majd a Greschan-körben a legaktívabb szervezője és állandó résztvevője volt a művészek asztaltársaságának. Egy-két kisebb cikk után gyorsan megírta két könyvét — Egry Józsefről és Derkovits Gyuláról — és megjelentette az általa szerkesztett Ars Hungarica című művészet- történeti könyvsorozatban. Később egyre szélesebb alapokon, egyre jobb felkészültséggel foglalkozott. a posztnagybányaiakkal ugyanúgy, mint a lengyel művéA nagy lecsapolás ZEBERENY1 LEHEL: 1. A táj kikét a reggeli párákból. A távoli dombok tövén egy. egy falu fészekaljnyi házai. Amott messzebb a város kapaszkodik a dombok lankáira. A rónaságot csatorna szeli ketté. Léniával húzott vonala mintha azért lenne fűzfákkal kitűzdelve, hogy meg lehessen találni a tengeri sárga táblái közt, a bú. zatarló szemet vibráltató szürke messzeségeiben, a répa buja levélerdeje alatt. Vannak, akik még emlékeznek, mikor a láp virága tenyészett itt, sás, káka és zsombék, ás sűrű ringó náderdők a vadvizeken, és néhány göcsörtös fic- fa, mely megkapaszkodék a szárazulaton. A gyerek meséből ismeri, a javabeli elékotor egy-egy illanó képet a nádat megzörren. tő kígyókról, a mezítelen talpat kedvelő piócáról, ritka madarakról és mesés rej tekéikről. Az öregebbje, ki élte azt a régi világot, őrzi csökönnyel, míg el nem viszi a sírba. Ma is azt mondogatja, mint aki már nem is tud mást: „Kár volt a vizeket elrontani.’’ s a messzi holtágakra jár vízi szerszámaival. De a legtöbb úgy jár-kel erre, mint öröktől való rónáságon. Eszébe se jut már, hogy másképp is volt. Abban az időben az urak nagy kölcsönöket, vettek fel. Abból építették Lillafüredet, meg a földjeiket is megszaporították. Az angol pénzbői. A szegény embernek meg az angol pénz azt hozta, hogy az a kis megélhetése is elveszett, ami a mocsarasokból került, térült. Mert a láp mindig adott valamit, a szegényember asztalára. A varsákban reggelre ott volt a csík, a nádak tövén a vízi madarak tojása, a vizek tetején úszott a gesztenye ízű súlyom, s a piócáért fényes, csengő pénzeket adtak a patikák. A nád, a fűz, a gyékény kézre adta az iparmunkát, s avityiló- hoz való anyagot, s tenyérnyi kövér füvön megvethette lábát a tehén. Ebből semmizték ki a szegényembert, mert a víz helyén is az urak földjei lettek volna, ha a víz ott nem lett volna. Hát most már meg is lettek nekik azok a földek. Jog szerint is, meg pénz szerint is, amit bele ők vertek. Mekkora fölfordulás, népvándorlás volt erre akkor! Hemzsegett a nép, feketéllett, akár a föld, amit e sok ember feltúrt. Nyikorogtak a talicskák, messzire hangzott sírós éneklésük, s a hosszan vonuló sorok: akár a csökönyös végtelenséggel vándorló hangyák. A távoli állomásra különvonatok érkeztek az Alföld, ről, hozták a kubikusokat, s este égtek az apró vucsoratüzek, fényük a vizeken repkedett. A magaslatokat mindenütt megszállta a fekete hadinép, sátortáborait ott felverte, nádból, gyékényből, fűzfagallyakból, sárral megtapasztva. Egész utcák, falvak keletkeztek; a sárga, csúcsos kalyibák tetejében a nád kalásza lengett, mint pogány lófarok-jelvény. Kis János ott ácsorgott a többi közt. Tán húszán, tán harmincán ácsorogtak. Arra jött az írnok. Szürke rag- lánja a vállára vetve. Hullámosí- tott haja is hátra csapva a fején, panyókaformán, mint a kabátja. Sárga haja volt és sárga bőrkesztyű a kezében. — Mi lesz már, írnok úr, gyün- nek-e már az urak? Az írnok beállt a félcipőjével a harmatos fűbe, az emberek közé. Mutatta, hogy nem kerüli a szegényebb osztályokat. — Ha én azt tudnám — mondta titokzatosan. Fiatal volt még, alig pelyhes az álla. Szerette magát fontossá tenni, de nem volt még gyakorlata' a tartózkodásban. Érdeklődéssel figyelte hát az ácsorgókat. — Felvételre várnak? Ejnye, szegény emberek! Együttérzőn intett a fejével. Nemet, intett. Benne a beavatottak fontoskodása. Egy cigányképű, rosszul beret- vált alak letette a kártyát, s mellé vágta a kalapját is. — De az úristenit. azt tudják a papok prédikálni, hogy bő legyék a gyerekáldás, majd ád enniök az úristen, akar az ég madarainak. De hun azaz úristen? — Ejnye bátyám! — Az írnok elszomorodott. Nem akarják, hogy jóba legyen a néppel. Pedig ő hogy szeretne. — Ilyen bolseviki beszédekért be is csukhatják bátyámat. Ha meghallja valaki. — Sose fájják a feje énmiat- tam a fiatalúrnak — mondta a füstösképű. S ahogyan zsíros kalapját fejére visszahelyezte, e mozdulatából sütött a megvetés. Mikor az írnok elment, valaki azt mondta: — Szegényember gyereke vóna ez is. Jól kirafinírozódott. — Szegényember gyerekiből lesz a legjobb hajtó. Odébb a kubikusok talicskái nyikorogtak a pallókon fel meg le. A szakadt ingből kibukott a megfeszített izom. Felfele teli földdel kellett tolni, lefele szaladt üresen. — Na mit mond a talicska? — Mit mond? — Felfele azt mondja: fiúról fiúra. Mert a fiú örökli az apja talicskáját. — S lefele? — Nyolcvan krajcár nyolcvan krajcár. Fürgén mondják a kerekek a keresetet. Abbahagyták a nevetést és fölálltak. Jött a bricska. Az igazgató főmérnök úr jött a bricskán. Elhaladt az emberek mellett, a levett kalapok mellett. Nem vette észre a levett kalapokat, a levett kalapok 'oldalán az embereket. Elment és megállt a kubikosunkénál. A karját megemelte kissé. Furcsa volt, hogy mozdulatot tett. mert az arca kőből volt. s azon semmi se mozdult. A bricskáról nem szállt le, a vízmesterrel rövid szót váltott. A vízmester a rövid szó után visszament a műszeréhez, mely három gólyalábon állt, s nem történt semmi: folytatta az integetést a figuránsoknak. A vízmesternek szép körszakália volt és dörgő, messzire szálló hangja. A kubikusok vezetője is odament a bricskához. Némileg vi- gyázzban állt. Látszott, hogy nehezére van. Mindig kapkodta volna fel a karját a belső heves széllökésekre. Ide a vitából semmit nem lehetett hallani. — Kevesli a nyolcvan krajcárt. — Azt mondja? — Azt. Nem látja, milyen dühös? — S a főmérnök úr mit mond? — Amit szokott. Küldje be a feleségit, azzal majd megbeszélik. Menjen oda csak maga is, hogy adjék munkát. — Na hiszen, az én házisárkányom. fogatlan banya az mar! A bricska megfordult, jött az ácsorgó emberekhez. — Hát maguk? — Munka kéne tanácsos úr. — Az. uradalomban nincs mun. ka? — Lement már a borsó. — Lement, lement, ott a kukorica. — Nem kell ember oda. Gyerek, asszony félnapszámba. — Hm asszony... Én se vagyok jézuskrisztus, hogy csodálatos munkaszaporítást csináljak. — De tanácsos úr — állt elő a füstösképű, ki az írnokkal perelt az imént. Szeme villámlott. — Az uradalomba Borsodból hoznak munkást, ide, a csatornához Vásárhelyről, meg Szentesről, mi meg idevalósiak kihuppanunk mindenhonnan. Kenyeret két napja nem láttam, a gyereknek nem tudom az orvosságot megvenni. Az anyja amott- szaladjlevest főz neki, hogy egy kis meleg legyék a hasába. Tökmag meg káposzta levele úszik benne hús helyett... — Az a maguk baja édes fiam, hogy nem szeretnek dolgozni — vetette oda a főmérnök szája csücskének gőgös magasából. — És jó lesz, ha alábbhagy ezekkel a beszédekkel, nagyon jó lesz. Táguljunk innen egy kettő! Mind az egész banda! A tágulást már nem várja meg. Felkap a bricska a rámpán, s tova gurul a gáton. (Folytatjuk)
