Petőfi Népe, 1976. május (31. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-23 / 121. szám
M Ű V E LÖD ÉS • I R () I) A I. O M • VI Ú V ÉSZÉT • I R O DALOM M Ü V É S Z E I FIATALOK ÜZENETE - VERSBEN ÉS PRÓZÁBAN A könyv és ifjúság randevúján Száztizenöt éve született Rippl-Rónai József Valóságos kirajzás indult meg Budapestről és’ az ország más városaiból Bács-Kiskunba az elmúlt napokban, ami folytatódik a következő hét vegéig. A ..Könyv és ifjúság” elne- . vezésű' megyei rendezvénysorozat kiváló al- I kaimul szolgál ahhoz, hogy a fiatal írók és költők találkozzanak a hasonló korú olvasókkal ; művészeti és. más kérdésekről cseréljenek gondolatot a művelődési házakban, és üzemi klubr.kban; rendhagyó irodalmi órákat vezessenek az iskolákbn, s közben újabb élményekkel is gazdagodjanak. Igazán hatásos visszhangja mindez a KISZ IX. kongresszu- I sa előtt kiadott nyílt lelvélnek, illetve a május első felében lezajlott nagy tanácskozás határozatának. „Á politikai nevelőmunka, a közművelődési tevékenység ; erősítse szocialista elkötelezettségünket!” című fejezet egyebek között kimondja, hogy ,,a' fiatal Írókat, művészeket, tudományos ’ kutatókat jobban vonjuk be a 1 politikai képzés és á közösségi ii művelődési ifjúsági formáiba, a klubok, vitakörök életébe. Teremtsünk alkalmat számukra egy-egy politikai, ifjúságpolitikai kérdés közös tanulmányozására. Segítsük hogy kapcsolatot teremtsenek más ifjúsági rétegek" közösségeivel, hogy jobban megismerjék társadalmi életünk és munkánk eredményeit, problémáit.” A mostani Bács-Kiskun megyei kezdeményezés a fiatal írók József Attila Körét mozgósította. Azokat az alkotókat, akik már nem kérnek — és nem is kérhetnek — elnézést életkoruk ürügyén, a művek esztétikai színvonaláról szólva. Vasárnapi oldalösszeállításunk az alkotói gárda néhány egyéniségét mutatja be a legfrissebb művek tükrében. Egy-két könyvvel a hátuk mögött valamennyiükre jellemző a nyitottság, amely egyaránt irányul hazánk múltjára és jelenére, illetve más országokra. ördögh Szilveszter már 18 évesen, 10 esztendeje felhívta magára a figyelmet a Tiszatájban közölt novellával. Azóta két kötete jelent meg. antológiák szereplője, s az „Utolsó csodatétel ‘-ben szívszorítóan, gyermekkori emlékeken átszűrt képekkel szólt a múlt embertelen paraszti, életformájáról. Varga Csaba — aki az idei évtől Izsákon gyűjt írói alapanyagot — ez alkalommal publicisztikával jelentkezett. Versfordítói oldaláról ismerhetjük meg az első kötetes költőt, Turbók Attilát. Kartal Zsuzsa, az Üj Tükör munkatársa szándékoltan naiv formában viszi végig az egykori sláger hangulatát, amit minduntalan ellenpontoz, majd groteszk csattanóval zár le. Ironikus fogalmazásmódja képviseli a debreceni tavalyi Móricz Zsig- mond-ösztöndíjas Szalai Csabát. Szentmihályi Szabó Péter pedig keményebb hangot üt meg a mai forradalmiság igényével. Ahány vers vagy prózai írás, annyiféle hang. És ez így van rendjén. Halász Ferenc A ;; | SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER: I A zászlót Ki emeli fel a zászlót ki övezi fel a kardot, ki kiált, ha felviláglott, ha szívünk túl soká sajgott? Ünnepet diktál a zsarnok, futást mímelnek az állók, irigy és közönyös arcok nézik a mennyből leszállót.-r. í öt sebünk nem elég, látod, könnyünk még nem elég, latrok, az emeli fel a zászlót, aki fel meri venni a kardot. Ji it Sí SZALAI CSABA: T elefoncsonttor ony Fülön csíp ez a börtönőr, hagyd, föl kell venni, ha nyitja csőrét... arcom zárkában megölt rab, de fölriaszt a membrán-őrség. Bip, bip: lópofájú szöcskefej ugrik telefoncsonttoronyból, < résen vagyok, mert körbe kell egyensúlyozni súlyos okból. A hang, a hang a kábelek süket boltjában áruló, s egy másik fülnek távlelet, mert búgni kezd a füldugó. Arcod zárkában megölt rab, de fölriaszt a membrán-őség, fülön csíp ez a börtönőr, hagyd, föl kell venni, ha nyitja csőrét XX. Lópofájú szöcskéiéi ugrik telefoncsottoronyból, résen lehetsz, ím körbe kell egyensúlyozni súlyos okból. A hír, a hírvivő , golyóstoll pont és ékezet, staféta' bácsi érkezett, a bécsi hívó tán hívő? Föl kell vennünk, ha nyitja csőrét, fülön csíp, régi börtönőr, csak arcunk zárkában megölt rab — riasztva csöng a membrán-őrség. AT AN ASZ MOCSUROV: Kamcsija* Hasadva, hányódva, forrva, .bolondjaim, Kamcsija, Ticsa, még visszaint Bedek, Razbojna, csit’tó dél és észak hívna, de az irány titkos kelet, ahol a tenger levetkezett. Kamcsija csupa igyekezet. Kő~némaság komor hegyekben, a hallgatás is belecsobban, Kamcsija rázkódik és rebben, rándul az észak-dél-hurokban, bűvöli dél, észak szorítja, /v de őt kelet, kelet vidítja, Kamcsija áhít vízhegyeket. Hegy-gyűszűk, férchez tükanyarok, de Kamcsija repedve lódul. ■ vakító csont-múlt, fatörzs ragyog fehéren, megfosztva lombtól, berzenkedik a hegy nagyon — s íme, titkos csalit a tenger kék színe. Kamcsija itt van, zúdulna bele. A zöld vízen lebegjen együtt hóemlék és friss sziromszag, szarvasábránd, víg madárrőpt, Kamcsija ihindent ad, csak ad —' hozza- csöppjét, 1 fröccseiiédét, ' de a tenger durva kékség. de a tenger durva kékség. Lábra álló homokhaddal, regulázott hullámokkal küzd a folyó, beleőszül, hulló karral küzd vitézül, harca végén győz rogyottan, a tengerbe belecsobban, Kamcsija szétszivárog a homokban. Itt állok én, a vízfogú tengernél, Kamcsija-tanú. volt egy folyó, s már semmi nincsen, végtelenség tág ege a kincsem, s a víznek zöldjén csillogó csillagok madárröptök, szarvasnyomok. Kamcsija eltűnt, a tenger morog. Fordította: Turbók Attila * Folyó Bulgáriában. A torkolat közelében található a hasonló nevű, tengerparti üdülőhely # Száztizenöt éve, 1861. május 23-án született a magyar festőművészet egyik kiemelkedő egyénisége — Rippl-Rónai József. A Nemzeti Galéria tulajdonában levő, Móricz Zsigmondot ábrázoló festményével ll emlékét idézzük az évfordulón. ririll napján MINDEN esztendőben, május 24-én a bolgárok megemlékeznek Cirillröl és Methódról. Méltán köszöntik majális hangulatú, országos ünnepséggel a bolgár kultúra napját. Tavaly én is végignéztem egy ilyen kavargó, farsangi vidámságú, a tavasz színeiben pompázó felvonulást Szófiában. Cirill és Method már 855-ben összeállította az első szláv ábécét. A tudós papok ezzel megteremtették a lehetőséget, hogy igen korán, a kilencedik században kialakuljon a bolgár irodalom és megerősödjön a bolgár nép öntudata, összetartozás-érzése. A szláv írásbeliség, a gazdag kulturális. liagygmányok . nélkül könnyein., pfikövetjkezhetett. vgljia, hogy a bolgár nép a későbbi századik őrlődéseiben. a százötven éves bizánci és az ötszáz éves török rabság idején eltűnik. Nem ez történt. A tizenkilencedik században a nemzeti öntudat felkeltését főleg Cirill és Method munkássága, az óbolgár nyelven irt irodalom, az első és második bolgár állam lelkesítő történelme- telte lehetővé. A MAGYAR ÉS A BOLGÁR nép közös, sok szálon találkozó történelme egyre inkább köztudottá válik. A csodaszarvas legenda ugyanúgy a testvériségről, a közös sorsról tanúskodik, mint a harminc évvel ezelőtti felszabadulásunk. amelyért a bolgár hadsereg katonái is nagyon sokat tettek. Ha kellett, életüket áldozták érte. Nem véletlen például, hogy Sumen és Debrecen» testvérváros. Az 1848-as forradalmak fordulást hozhattak volna a keleteurópai népek életében, ha sikerül tartósan összefogniuk. Nálunk a hibát már a pozsonyi országgyűlés is elkövette, amikor nem rendezte a viszonyt a nemzetiségiekkel, az együttélő népekkel. A TÖRTÉNELEM drámáját Kossuth Lajos is átélte, amikor a világosi fegyverletétel után, 1849. augusztus 15-én Orsovánál átlépte a magyar határt, és leborulva megcsókolta az anyaföldet. A magyar emigránsok azután Viddinből Tarnovon keresztül Sumen be (az akkori Sumlába) utaztak, ahol Kossuth is három hónapot töltött el. Abban a házban,- •ahol lakott, . ma lyfú/^um!van.l , , Kossuth Lajosban vott annyi emberi, gondolkodói nagyság, hogy az emigráció sumeni csendjében belássa az elkövetett hibát. A levert szabadságharc tapasztalata meggyőzte, hogy a magyar nemzetnek az egyenrangúság, a kölcsönös megbecsülés szellemében össze kell fognia a kelet-európai népekkel és a hazánkban élő nemzetiségiekkel. Ezt a kossuthi újragondolást hívom sumeni felismerésnek, amely természetesen nemcsak miránk, magyarokra vonatkozik. ERRE A TÖRTÉNELMI tapasztalatra is gondoljunk most, amikor május 24-én a bolgár kultúra napját köszöntjük. Az egykori vallási ünnepből mára szocialista ünnep lett. amely a tanulás, a sajtó, az irodalom, a művészet, egyáltalán az emberi kultúra napjává szélesedett. Varga Csaba KARTÁL ZSUZSA: Portugál szerenád Egy égő szerenád a narancsfák tövén a szerelem dalát igy küldöm neked én (Számomra ismeretlen szerző.) Becsavart hajjal napoznak a nők, ' estére várják a férjet, szeretőt, a táskarádióból szól a tánczene, a farmeros fia jön, karján gyermeke. A műtőben dalolva takarítanak, a terasz frissen mosott kövén szikrát vet a nap, csacsogó vízsugár öntözi, a f üvet. A tüdősöknél véres a köpet. Hát szálljon csak tovább az égő szerenád az akácfákról küldd a szerelem dalát -míg száz buja virág — mi'van most Portugáliában? édes illatát — recseg a rádió ... hiába... Futózápor napból szivárványt fakaszt, mondd érzed ezt a forró tavaszt? (Transzfúzió. Lassan csöpög o vér. Az arc, az ágy, a párnák — minden hófehér.) i. Eső utáni szagos levegő — nagyot lélegzik a kert, a tüdő, a folyosón egy kismama nevet, mellette játszik a másik gyerek. De roszkor néztem ki az ablakon, visszaveri a napfényt az alumínium, fémhordágy, de mégse hordágy, napbarnított fiúk tolják... (Te portugál legény most május éjjelén a tepsiben virradatkor nem fekszem-e én?) ÖRDÖGH SZILVESZTER: Az utolsó csodatétel És amikor már huszadik napja dőzsölt az embertelen hőség, a kisfiú lehunyta a szemét az ájulást gőzölgő napon, s fölfohászkodott a fehéren izzó égre: „Csak egy kis esőt küldj, Jézus-Krisztus, csak egy záport, hogy pihenhessünk kicsikét. Hogy apa ne káromkodjon a hőség miatt, anya karja ne égjen hólyagosra, hogy éjszaka aludni se tudjon! Kérlek szépen, küldj egy kis esőt!” Mikor fölnyitotta újra a szemét, fehéren-feketén szédült elé a világ: a talpat perzselő, porzódó, szürke föld, a színtelen, fonnyadt kukoricasor. A szekér alá terítették délben a pokrócot, csak ott volt valamicske árnyék. Az apa szótlanul, idegesen falt, az anya fáradtan, lecsukott szemmel, a kisfiú ijedten. „Csak egy kicsi esőt, Jézusom, csak egy kicsit!” Ahogy a ló matatott pofájával a saroglyábán, alá- fújta-prüszkölte a lucernapihéket, azok rászállingóztak a pokrócra, a pokrócon a kenyérre, uborkára, szalonnára, sonkára. Az apa hirtelen fölállt, kikapta az ostort a tartójából és ráhúzott az állatra. „Nee, az anyád szentségit, hogy nem nyughatsz, míg eszünk?!” A ló megriadt, fölkapta a fejét, megrántotta a kocsit. „Mit csinálsz? Megbolondultál? Még ránkhúzhatná a kocsit!” — az anya is kiabált, rémületében könnyes lett a szeme, a szája remegett. „Miért? Hát már enni sem lehet nyugodtan? De majd megleckéztetem én, csak induljunk hazafelé!” — Az apa még egyet suhintott a ló felé, ( aztán visszatette az ostort a helyére. „Biztosan' szomjas...” — óvakodott a kisfiú szitakötő-hangja. „Tán mink nem vagyunk szomjasak, mi? Teljesen fölforrt a víz a kannában! Az istent ebbe a rohadék időbe!” — az apa leült és tovább falt. „Minden kiég!” „Arról a jószág nem tehet!” — vágott vissza az anya. „Én talán tehetek róla, mi? Dolgozok mint az állat, aztán minden kiég?” „Más is dolgozik, mint az állat, nem csak te! Azt hiszed, nekünk könnyebb?! „Én azt nem mondtam egy szóval se!” „Nahát akkor! Türtőztesd magad! Legalább az ebédnél!” Az apa nem szólt. Keserűen nyámmogta a falatot, és hunyorogva, gyűlölettel nézett a Nap felé. A lucernapihék ismét pillangózni kezdtek a saroglya felől, az anya letakarta a konyharuhával az ételt. „Azt akarom, kicsi Jézus, hogy essen az eső! Égy kicsi esőt akarok, szépen kérlek..." — a kisfiú félve nézett apjára, anyjára. Ebéd után az apa hanyatt feküdt a földön, a feje alá húzta a lucernakévét, arcára tolta a kalapot, és aludni próbált. Az anya összecsomagolt, ivott egy keveset a kannafedőből, aztán visszaült a szekér alá, lecsukta a szemét, deinem tudott aludni. Égett az arca, a karja. A kisfiú fölült a bakra, ráhajtotta a fejét a fölforrósodott karfára, s figyelte, ahogy a legyek a ló szeme köré gyűlnek szemtelenül. Félóra múlva föltápászkodott az apa, a lpcernát a saroglyába tette a lő elé, aztán megivott egy teli kupa vizet „Akár a húgy!” — dün nyögte, aztán az anyai felé fordult. „Azért csak befejezzük máma valahogy a kukoricát. Holnap nekifoghatunk a paprikának. Ha ilyen marad az idő, a jövő héten már a krumplit is szedhetjük. Teljesen elszárad a zöldje.” Az anya nem válaszolt fogta a kapát, beállt a sorba. „Te itt mégy mellettem! De nekem ott legyen ám a szemed meg az eszed! Nehogy maradjon a gaz utánad, mert újrakapálod az egészet! Megértetted?” A kisfiú apja( felé bólintott. Kicsit« irigyelte az apját, mert egyszerre két sort hajtott, mégis gyorsabban haladt, mint ő az eggyel. Aztán a hőség, a fény összemosta előttük a sorokat. Csak a kapa harsogott a rezzenetlen levegőben, ahogy karistolta a földet, ahogy elmetszette a nádat, folyandárt. A kisfiú lemaradt. Néha előrenézett: apját alig látta már a vibráló párában. „Azt akarom, hogy essen az eső!” És rákapcsolt Utol akarta érni az apját. Utolérni és megelőzni! És segíteni akart az anyjának! Gyorsan, pillanatok alatt meg akarta kapálni a maradék sorokat, hogy aztán a szülei elé álljon és azt mondja: mára elég volt! Hát rákapcsolt. Megfogadta, hogy nem bámészkodik többet előre, csak a gazt nézi és könyörtelenül kiirtja. Szinte látta magát: akár autó lenne vagy repülő, olyan gyorsan halad. Hihetetlen sebességgel kapál egyszerre, és gyorsabban, sokkal gyorsabban, mint az apja! „Kapkodhatnád egy kicsit magad! Nyakunkon az eső!” — kiáltott rá az apja. Már szembejött vele, három sort kapált, arcán forrt a veríték. „Más se hiányzik már, csak hogy darabban maradjon a kapálás”. A kisfiú csak most vette észre a felhőket „Köszönöm, köszönöm...” — bámulta őket. „Ne bámészkodj, hanem a kezed járjon!” — Kiáltotta még egyszer az apa. Alig hogy szétpárologtak a szavak a levegőben, hatalmas csöppekben esni kezdett. Eleinte csak lustán, ritkán. Szinte sistergett a föld, ahogy rázuhantak a kövér záporcsöppek. Aztán egyre sűrűbben. „Legalább a sorodon menj végig!” — hallotta a kisfiú az apja kiáltását. A kisfiú eszeveszetten kapált. „Sikerült, sikerült!” —i kergetőztek, táncoltak a fülében a szavak. És már zuhogott. Már csuromvíz volt a háta, már ragadt a hirtelensártól a kapa. De ő csak hajtott, hogy kiérjen a sor végére. „Nem hallasz, süket vagy?” — mintha kábulatból józanította volna ki a kiáltás. Visszanézett, apja már befogta a lovat, anyja épp a kocsira szállt A kisfiú vállára vette a kapát és rohant kifelé. „Hányszor kell neked szólni? — fenyegetés volt az anya szemében. „Nem hallottam... be akartam fejezni a... ” a kisfiú arcán, akár könnyek lettek volna, csörgött az eső. Az apa is fölült, visszanézett a föld felé. „Az istent ebbe a rohadék időbe... Az ember megbolondul”. Az égbolt fekete volt. Nem látszott hogy szakadoznának a fellegek.
