Petőfi Népe, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-11 / 87. szám
MÜA FL ÖD FS • 1 D A L OM • M F \ FS Z FF« I KO 1)4 I O M • M ( V É S / I I ILLYÉS GYULA Téli hárs Vén hárs, lám, megérted: megint egy évgyűrű! Véd, forró gyökerű, a kérged. Van beléd írva mennyi viharütötte jaj lebírva! Fagyodban daccal tűz mennyi dúl: s fény s illat újra gyúl tavasszal. Benned betörve zúg hány harag: előre csak! Előre?! öreg hárs, vén társ, zord-kérgessé válsz s bozontod törik, de boldog vagyok, hogy még állsz, akármi tépáz!,. ^ WEÖRES SÁNDOR Emlék Bokrok és kórók között az út szinte üldözött, a gyom úgy benőtte. Rossz kerítés, tört palánk, sárga bogyó, csupa láng világít előtte. Fehér függők, pirosak, fázós kékes árnyasak, zöld liliom-kardok, barna fű, mint gaz megöl, szűnő lépések elől mily titkot takartok? Hol három nagy eb tutuj, a sáros út kanyarul mint a liba-gége, fal-árnyékok, ereszek domb-lejtőre függenek: ott a világ vége. Költészet Ozabó Lőrinc egyszer, még J a negyvenes évek elején A költészet dicsérete című írásában tette azt a merész megállapítást, hogy'„Költő mindenki, aki igazán él”. Szerinte „Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül”. (Ritkán, aminek „a túlságos anyagú elfoglaltság; s tökéletlenül, aminek „az érzelmi műveltség hiánya, illetve felszínessége és hazugsága” az oka.) De — így vonja le a következtetést: „Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok is vagyunk valamennyien.” Ehhez hasonló az is, amit egyszer Veres Péter mondott vagy írt le valahol: „Költészettel tele a világ, csak nem mindenki látja.” Tehát azért mégsem mindenki költő — aki verset ír, s nem is lehet azzá, akiből hiányzik ennek a különleges látásnak, s a dolgok kimondásának képessége. Szerencsére a költészet mégsem rejtőzhet el előlünk, kénytelen kinyílni, kitárulkozni — mert ez a lényege. A költőnek az a leghőbb vágya, hogy megértsék, hogy szava, gondolata társra leljen, visszhangozzon mások szívében. Az igazi költészet ott van a' jó könyvekben — versben és prózában egyaránt; csak észre kell ven. nünk, meg kell találnunk! A mai, sietős tempójú világban még nagyobb szükség van erre, mint bármikor. Nemcsak ellenpólusként, pihentetőként, a tárgyias világ szellemi vetületeként vagy csak játékos hangulatként. Hanem azért is, hogy jobban megértsük ezt a világot, amelyben élünk. S nem csupán a közvetlen környezetünket vagy a magyar valóságot, az Alföldet vagy a Dunántúlt, a fiatalok vagy az öregek érzésvilágát — hanem mindazt, amit az emberi elme és képzelet tőlünk távoli földrészeken (Latin-Amerikában vagy Afrikában, Indiában vagy a szibériai hómezőkön) létrehozott, megalkotott. Sokszínű világ a költészet — nem könnyű nyomon követni és eligazodni benne. Nem elég ismerni, érteni is kell! Ahhoz azonban, hogy megértsük, a műveket, jobban kell ismernünk a költőket is, a művek alkotóit. Nem csupán amit alkottak, de azt is, amit saját művészetükről vallottak. A költői hitvallás — az úgynevezett ars poetica — lehet -sokféle. de számunkra mégis az olyan hitvallás a legrokonszenvesebb, mint a Váci Mihályé volt, aki egyszer ezt írta önvallomásában: „Számomra ez a jogalom: költő I— a gondolat és tettek legteljesebb mértékű kiélésének élet_ formája; a belső meg foghatatlannak és egy új, a történelem reflektorfényébe került osztály életérzésének életben, sorsban, életútban való külső megfogalmazása, kifejező formája, megélése, kiélése...” Nála valóban az a fogalom, hogy költő, életformává vált, szenvedélyes és folyton cselekvő életformává. Ennél azonban nem állt meg. Amikor kezdett divatba jönni az el nem kötelezettség hangoztatása, ő akkor is mindig a népe, hazája iránti elkötelezettséget hangsúlyozta. Váci Mihályt idéztem, de akárhány magyar költő hitvallását — ars poeticáját — idézhetném arra nézve, hogy itt náluk a költő szerepe sohasem lehetett udvarházi, szolgai és szobaköltészet. Ha akadt is ilyen, ez volt a ritka és mindig feledésre ítélt. Szinte felesleges idézni, any- nyira közismertek Petőfi sorai: Szeretnék József Attilánál időzni még egy keveset, hiszen nekünk, a költészet napján arról a költőről kell elsősorban megemlékeznünk, akinek a születésnapját is ünnepeljük. „Élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré...” — vallotta önmagáról, s nevét ma már ismeri az egész ország, versei százezrek közkincsévé kezdenek válni, műve kibomlik arányaiban is. Nem kell újra felfedezni ezen az évfordulón, nem kell harcot vívni az elismertetésért. És mégis, valljuk be, legyen szó bármelyik nagy és hallhatatlan költőnkről, Petőfiről, Aranyról, József Attiláról vagy Adyról, akiket a hivatalos irodalmi köz- tudat is számon tart, mindannyiszor meg kell küzdeni értük, műveik befogadásáért — az olvasóval. Az igazság az, hogy az iskolás könyvek lapjairól néznek le ránk, s a róluk kialakult kép nagyon egysíkú. Néhány agyonszavalt vers jut az eszünkbe, ha rájuk gondolunk, s amikor azt mondjuk: ismerünk, szeretünk egy költőt és becsüljük alkotásait, lehet, hogy csak a megszokott képek hangulata kelt visszhangot bennünk. , Mennyire meglepődtünk például, amikor a Thália Színház felfedezte számunkra A tigris és hiéna című Petőfi-drámát, amit könyvekben is alig találhatunk. Milyen felüdülést jelent számunkra, ha véletlenül hozzájutunk Petőfi útirajzaihoz, s Arany Jánossal folytatott levelezéséhez. Vagy ki ismeri Ady Endre remek prózáját, harcos antiklerikális cikkeit, színházi jegyzeteit, kritikáit? Egy kicsit az embert kellene közelebb hozni a költők bemutatásánál is. A hozzánk is közelebb álló egyszerű embert. Nem a vá- teszt, az elérhetetlen tüneményt. Petőfi is óv bennünket attól, hogy bámulva nézzünk bárkire is: „Jaj azon nagy embereknek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem...” — írja egyik útile- , yelében. . Sokat vitázunk manapság a versek. érthetőségéről, korszerűségéről is. Nem mondom, hogy nincsenek érthetetlen versek, s köztük olyanok, melyekre nem is érdemes fáradságot pazarolni., Dé állítom, hogy a költészet rejtett szépségei nem tárulnak fel maguktól senkinek. A verseket olvasni és szeretni kell, gyanakvás és előítélet nélkül közeledni hozzájuk és alkotóihoz. Engedjük hatni magunkra — talán ez a titka a versolvasásnak, más receptre nincs is szükség. Egy-egy versrészlet szépségeit nem vesszük észre azonnal, néha csak többszöri újraolvasásra tűnik elő, máskor egy kiváló előadóművész tárja fel előttünk a titkot, a megértés kulcsát. Az is megesik, hogy fiatalabb korunkban nem tetszett egy vers, s később szinte megérett a számunkra. Tehát nevelnünk kell magunkat a versek élvezetére épp úgy, mint a zenére, a képzőművészeti alkotások megértésére, befogadására. Ezt a célt kívánja szolgálni a költészet napja is, melynek számos eseménye, rendezvénye ma az élőszó erejével is megmutatja, mi a költészet titka és varázsa. Engedjük, hogy hassanak ránk a költészet szavai. F. Tóth Pál Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed. Nincs rád szüksége a világnak, S ezért a szent fát félretedd.” József Attila ars poeticája pedig ezt mondja: Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne ....._ az éji ffllyó csillaga. v . ő írta le.azt a majdnem, jelszóvá-vált mondatot.is: A mindenséggel mérd magad! RAFFAI SAROLTA Minden köznapi Most még bújkál a szürkület a ködben, a mezők hig páráit ízleli. Vadak vackát. Lappadó üreg szája riadtan lüktet: sötét szívverés. Torzsa remeg. Cérnaorsó a teste, egymáshoz bújnak tépett szálai. Árnyék növelget régi halmot némán s oszlop tövén elszánással kering, fent táblás öröm szól az érkezőre: — Köszöntjük városunkban, ó, köszöntjük, méltatlanul, itt minden köznapi... — a tornyok, tetők felhőn függenek. Teljesedik a szürkület a ködben, már a városka lelkét ízleli: párát pöfögtet minden nyitott ablak, párát a száj, embert kapu alja. Ragadozók élednek, meglapulnak, pillog-pillog a neon csőszeme, a palacktesten megtöretett fények, s fémes csodák a presszómasinák. Gombaszéken az épp kiteljesedő félholdfenék. Áttetsző a kelme, s a banánszoknyák nyüzsgő fodrait nyugtalankodó cipő rezgeti. Az arcokon odaszoktatott közöny, néha mosoly vergődik fel a szájra. Kint sötétség érik a szürkületben — bent fényözön. Es roppant éjszaka. Könyörgő: „most ébressz”-mozdulatra „mégse, minek?” — riad vissza a kéz, a szemek is hallgatnak. Pilláikon csák festék ül meg, se harmaft, se por. Kislányok... nem. Tizen-évszázadokkal hány férfimatrac veteránjai! Gép kopácsol billentyűsorokat, ha szó születne — s mért szülessen a szó — Ki tette? Ellenük, vagy ellenünkre? Ki tétette? — Hisz valamennyien... De hát nincs kérdés, nincsen számonkérés, mondat nem lejt, s nem kunkorítható. Köd se vallatja meg az éjszakát, derét-kristályát rálehelheti — hadd higgye. Ám: köszöntjük városunkban, méltatlanul. Itt minden köznapi. ‘ ft Átlagos... olyan kisvárosias. Mint... mindenütt. Minden... minden köznapi. HATVANI DÁNIEL Látható és láthatatlan Látható fény túlzsúfolt tartománya: ívben feszüld forró sugarak szárítanak aranyrögökké sarat — dolgoknak rendjét elmém így kívánja.' Közelítvén átvüágított véghez bepárásodott naprendszereket termékenyítő ember-rengeteg törvénye fogan: minden lehetséges. Csak akácvirágfürtös csillagot nem léphet más helyettem s így vagyok száműzött már az egyetlen örömre: e baljós sziget bennem szenderül, sziklái közt vándorlók egyedül láthatatlan fényekben mindörökre. GÁL FARKAS Mégis e gyíkszagú mező Árnyékoktól döngölt réten homlokomig csöndben járok szenved a szél fákhoz kötve kutak pálott szája tátog. Tanyák megroppant gerincén sárkánytestű gondok élnek páncélos hüllői hazám Galapagos szigetének. / Tiborcok taposta út itt minden ösvény, minden mesgye történelmi homok pereg a patákra, kerekekre. Fénylő aranypénzek helyett az ásó itt csonthoz koccan zászlórongyok akadtak fel a perzselt borókásokban. A szerelem, ha megfogant tüskét hajtott, görcsös ágat s bármily szépen énekelt is nem volt neve a madárnak. A megfélemlített erdő Orgoványon má is csendes balladákat súg a nádas odabújva a szelekhez ... Súlyos vidék. Föltajtékzó reménységek szikkadt népe szomjazik itt, s verejtékkel oltja szomját ezer éve. Mégis e gyíkszagú mező e tarackos homok-ország őriz meg, mint palaréteg levélrajzot, ősgyík csontját. GOÓR IMRE Testéhez illőbb volna Szentiványi István emlékére Házsongárd a hegyoldali temető testéhez illőbb volna mint a szőlőtől visszavett kunsági halotti porta de itt marad bár kergetheti. Jóbarát Krisztus Jóskát Kenyeres János Bronzkovácsot Angyalteperő Bélát futása amely tér szerint és súly szerint volt változó immár meg nem szüntethető kerengés ő szívét’ ha van befele megmosolyogtató elégedett vagy ravasz örmény nem fog ki rajtad országhatár szerelvény _ de gondolat se testi törvény égi csókák berrenve krakkanva csörögve emberi nyelven szólnak hozzád hogy csillagközi utadon elénk kerültél a kerítésen innen beszélünk rólad: ilyen voltál s olyan vagy s a hegyoldali temető hazáduj illőbb volna mint e szőlőktől elperelt puritán halotti porta • Diószegi Balázs rajza.
