Petőfi Népe, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-07 / 83. szám

V. 1976. április 7. • PETŐFI NEPE • 5 Közös gyógyszerkutatás 0 Mai „boszorkánykonyha” — a modern üzem, ahol gyógyszereink készülnek. Z"'' yermek- és ifjúkoromban mindig volt egy hősöm. Olyasformán, mint ahogyan ked- > véne színésze szokott lenni az embernek. Hátulgombolósként a mesebeli Fehérlófiáért lelkesed­tem« mert ez a táltosfi kibabrált az ördöggel, Hétszűnyű Kapanyá- nyimonyókkal is. A tizenkét fejű sárkányt úgy odateremtette, hogy csak a rengeteg feje maradt ki a földből. Erősebb volt Fanyűvőnél, Kőtörőnél, sőt még Vasgyúrónál is. ö volt a legeslegerősebb. A legesleghez pelyhedző álló If­joncként is ragaszkodtam hőseim kiválasztásakor. Megkívántam tő­lük, hogy szerelemben a legesleg- ellenállhatatlanabbak, harcban a legeslegbátrabbak, barátnak a legesleghűségesebbek — és így tovább — legyenek. Felsorolni nem tudnám valamennyiüket, hi­szen sokan voltak, majdnem any- nyian, ahány regény kapzsi ke­zembe került akkoriban. Most, felnőtt fejjel, átlépve a harmincon, ismét van egy hősöm. Ha róla beszélek, a legesleget nem használhatom. Sőt, jelzőimet le kell szállítanom egészen az alap­fokig. Milyen hős lehet az ak­kor? — kérdezheti valaki. Nem holmi salátává olvasott könyvben, s nem is filmben, vagy színpa­don bukkantam rá. Bár találko­zásunk nem rendkívüli, azért mindennapos esetnek sem tekint- . hető. Nemrégiben külföldi levelet ho­zott a posta szülő- és lakhelyem, Alpár tanácsának. A bélyegen sarló és kalapács, a borítékon ci- rillbetűs címzés — tehát könnyű volt kitalálni; szovjet ember a feladója. Amikor eljutott hozzám a levél, kibetűztém: családi neve Alekszejev, a keresztneve Nyikoláj az apai neve pedig Lavrentyevics. A Volga mellékén, légvonalban is legalább kétezer kilométerre, a szaratovi területen él. Lakóhelyét Vörös Majornak nevezik. Foglal­kozása: méhész, öt választottam hősömül. Igen, a mostani hősöm Nyikoláj Lavrentyevics Alekszejev, egy szovjet kolhoz méhésze. Lehet ér­dekes, vpnzó egy olyan köznapi ember is, akinek minden tudomá­nya kimerül a . kis zümmöeők gondozásában? Lehet, legalábbis számomra Nyikoláj Lavrentyevics az. JTgyike .volt azoknak a szov- Jet katonáknak, akik an- (•nak idejéna felszli&adító harcok során megfordultak a falumban. Nyikoláj Lavrentyevics kétszer járt nálunk. Első ízben a köte­lesség, másodszorra _ úgv hi­sz® 111 — a szíve parancsának en­gedelmeskedve jött el Alpárra. — Negyvennégy október 28-án arra lettünk figyelmesek, hogy a Nagytó fölött, mint a pityoangvi- rágok, ejtőernyők ereszkednek le­felé — így emlékszik vissza egy falumbeli ember Nyikoláj Lav­rentyevics első érkezésére. Ugyan­is az egyik ernyő az ő hátán fe­szült. Az ötvenes éveiben járó szovjet méhész ezt írta levelében a neve- zetés napról: „Repülőszázadunk bevetésre ment, valahová Alpár- tól nyugatra, túl a front vonalán. A fasiszták hadrendjét és techni­káját bombáztuk. A gép, , amelyi­ken szolgáltam, Boston típusú, közepes bombázó volt. Országunk abban az időben Amerikától kap­ta ezeket a repülőgépeket. Harci feladatunk teljesítése után talá­lat érte gépünket, és visszatérő­ben kelet felé mindkét motorja leállt. Szerencsére egy Borisz ne­vű, tapasztalt pilóta kormányoz­ta harci gépünket. Sikerült neki áthozni a frontvonalon, és leszáll- ni vele az Alpár melletti ingo- ványra. A személyzet életben ma­radt és csatlakozott a. századunk­hoz. Azonban mi ketten, Borissza! azt a parancsot kaptuk, hogy ma­radjunk a géppel és őrizzük, ja­vítgassuk.” — Csak amikór befagyott a Nagytó, járható lett a. posvány, akkor bírták a repülőgépet fel­vontatni a rétről a faluba — hal­lottam családom egyik tagjától. — Mi, gyerekek ótt leskelődtünk. A javításával negyvenöt tavaszán készültek el. Szép, napos idő volt, amikor az új osztáson felszállt és elment a szovjet repülő. „Mialatt gépünk sérülten vesz­tegelt Alpáron, személyzete ew másik masinával harcolt a fasisz­ták ellen — mesélik Nyikoláj Lavrentyevics szálkás betűi. — Amikor ismét harcképes lett, új fiúkat kapott a Bostonunk. Egyéb­ként légi ezredünket Budapesti­nek nevezték el, mert részt vet­tünk a magyar főváros felszaba­dításában. A gépünk bal oldalá­ra mi oda is írtuk araszos be­tűkkel: Budapesti. ^ yikoláj Lavrentyevics csak 1944 december közepéig tartózkodott a falumban. Addig­ra kiheverte sebesülését, amit földetérésekor szenvedett. Vissza­vezényelték az ezredéhez, tovább harcolni. A világháború befejezé­sekor csehszlovák földön teljesí­tette kötelességét a szovjet reoü- lős. Hazatérőben úgy intézte, hogy útbaejthesse Alpárt, s magyar is­merőseitől elbúcsúzhasson. Har­mincegy év múltán adott magá­ról életjelet. Eddig a történet. Illetve még­sem eddig. Nyikoláj Lavrentye­vics „hőstett nélküli” története a falumban nem ért véget 1945-tel. Akik ismerték, később is emle­gették egymásközt, s meséltek a bicegő orosz répülőkatonáról a gyerekeiknek, unokáiknak is. Én szintén hallottam Nyikoláj Lav- rentyevicsről, a levelét megelő­zően. Családom egyik nagyma­ma-tagja mesélt nekem Kóláról — az ő fülében így hangzik a Kólja, a Nyikoláj becézett válto­zata —, s már régen jtudom hő­sömről, hogy például; imádta a palacsintát. A nagymamáéknál lakott. Borisszái együtt. — Nagyon ’rendes fiatalember volt —. sokszor hallottam ezt a nagymama szájából. ’ Nyikoláj Lavrentyevics! Te ott a Volgánál nem tudhatod, ho^v itt a Tisza mellett, a szülőfalum­ban így emlékeznek rád: rendes fiatalember volt. Fiatalember! Érted? Nem katonát mondanak. Mert úgy viselkedtél nálunk, mintha otthon a tiéid közt lettél volna, békeidőben. Tiszteletben tartottad az öregeket és az asz- szonynépet, szeretted a gyereke­ket. A szomszédék kislánya Ku- kuskának hívott, lásd, még ezt is tudom rólad. Nyikoláj Lavren­tyevics! Te, azokban a napokban olvadásra bírtad - a - szíveken az előítéletek ős jegét. A nagymama elmesélte, hogy ■ tetszett neked Anna, az unokahúga. Karcsú és szőke volt, mint egy hazádbeli. nyírfácska. Negyvenötben miatta/jöttél el Al­párra búcsúzkodni, elárulta leve­led sóhajtása. S talán most, há­rom évtized múltán a róla kért hírt várod legtürelmetlenebbül. Ígérem neked, levelem nem so­káig késik. A. Tóth Sándor A Hold láthatatlan felének atlasza A Szovjetunióban elkészült annak a három, részből álló at­lasznak az utolsó része, amely a Holdnak a Földről láthatatlan feléről készített fényképfelvétele­ket dogozza fel és mutatja. be, A Sternberg-intézet munkatár­sai által összeállított atlasz har­madik kötete mintegy kétszáz, a Szonda—6, a Szonda—7 és a Szonda—8 bolygóközi! űrállomá­sok által készített fényképet tar­talmáé a Hold túlsó feléről. A jó minőségű felvételeken a Hold felszínének sók részletét meg le­het különböztetni. A fotók vizs­gálata során, megállapították, hogy Holdunk déli pólusán 10 000 méter magasságú hegyek is van­nak, tehát több mint ezer mé­terrel magasabbak a Csomolung- mánál, a Föld legmagasabb hegycsúcsánál. Az atlasz különböző ábrákat és táblázatokat is tartalmaz, ame­lyek a laikus számára is köny- nyen érthetővé teszik a felvé­teleket. A kötet felsorolja mind­azoknak a különböző nemzetisé­gű tudósoknak a nevét is, akik­ről a Hold „láthatatlan” olda­lának felszíni alakzatait elnevez­ték. A háromkötetes atlasz első ré­sze 1960-ban jelent meg a buna— 3 felvételei alapján, az 1967-ben megjelent második kötet a Szon­da—3 űrállomás felvételeit mu­tatta. (BUDAPRESS—APN) magas árat fizetek érte... — A tanya idős lakói elképednek. Betéved egy idégen, öreg, agyon­használt autóból kiszáll, megjele­nése cseppet sem bizalomgerjesz­tő, s ilyen fura kívánsággal áll elő. A férfi — borostás szakállal, s elnyűtt svájcisapkával a fején — nyújtja a kezét; bemutatko­zik. Asszonya zavartan behúzó­dik az udyarra nyüó konyhába, s függöny'' mögül figyeli a fejle­ményeket. — Hát, tudja, mink nem hasz­nálunk mán ilyesmit, .mióta be­vezették a villanyt, kidobtuk, le­het azért, hogy valahun megvan. A doktor Hurcoliként bemutat­kozó megörül. Ecsetelni kezdi, hogy a Múzeum (áhítattal ejti), milyen sok pénzt fizet egy-egy értékes, eredeti állapotában levő darabért. „Még ötszáz forintot is adók, zsebből” — mondja szinte rábeszélően. Együtt kutatnak a hulladékok között, kis idő múltán rá is buk­kannak a „függőlámpára”. Dok­tor Hurcoli azonban elszontyolo­dott arccal nézegeti. — Ez kérem — emeli fel a bú- ráját a világítóalkalmatosságnak — kopott. Meg hát a lánc. — Le­gyint, ezzel fejezi ki lesújtó vé­leményét az elrozsdált tartóról. — Mondjuk tudok érte adni hat­van forintot. Jószívűségből... — teszi hozzá gyorsan —, meg mert. látom, hogy maguknak ugyancsak kell a pénz. Az .öregasszony kora ellenére igen jól hallhat, mert kipattan a Moszkvában •tartották a KGST által szervezett tanácskozást a szív- és érrendszeri betegségek gyógyítását szolgáló preparátu- i mok kutatásáról. A testvérorszá­gok tudósainak együttműködésé­ről Natalja Kaverina, az orvos- tudományok doktora, a Szovjet­unió farmakológiai tudományos kutatóintézetének laboratórium- . vezető professzora, a szovjet kül­döttség vezetője egyebek között a következőket mondottá az APN hírügynökség munkatársá­nak: — Közös kutatásaink jelentős része a szív- és érrendszeri be­tegségek gyógyításának lehető­ségeivel foglalkozik. Ehhez a betegségcsoporthoz kapcsolódik napjaink legszomorúbb Statisz­tikája: világszerte az infarktus és az érelmeszesedés áll az első helyen a halálok között. Ez az oka annak, hogy a gyógyításu­kat lehetővé ,tevő gyógyszerek kutatása is túlmegy egy-egy or­szág keretein, s világmérétű kö­zös erőfeszítéseket követel. E té­ren is nagy lehetőségek állnak a szocialista országok szakemberei, közöttük a farmakológusok előtt. Bulgária, Csehszlovákia, Len­gyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió szakemberei most igen fontos problémával foglalkoznak, mely­nek pontre elnevezései: a szív­ós érrendszeri megbetegedések gyógyítását és megelőzését szol­gáló preparátumok kutatása és tanulmányozása. konyhából. Csípőre tett kézzel áll az udvaron, s szidja az urát. — Hogyisne! Nem engedem el­kótyavetyélni a lámpást. Még sze­gény anyám vette annak idején. Hatvan forintért? — dohog — milyen dolog lenne már! A múzeumi embert nem hatja meg a női beszéd. Lassú léptek­kel az öreg kocsi felé indul, s szinte csak maga elé dörmögi: — Nekem mindegy, esetleg százat hg ér. „ „^»5 m — Vigye! — megy utána az öregasszony. — Hurcoli vissza-, fordul, belső zsebéből elővonja tárcáját, benne ezrek lapulhatnak. Kiguberál egy százast, a férfi markába nyomja, és a lámpával a kocsi hátuljához ballag, kinyit­ja, óvatosan beleteszi. Nem lesz. egyedül, van ott már vagy öt hasonló.. Bevágja magát a ko­csiba, int a kormány mögött ülő vezetőnek, a motor felberreg és zihálva kikanyarodik az udvarból. Az öregek bámulnak utána egy darabig, aztán bemennek a ház­ba. Az ásszony büszke, hogy fel­srófolta az árat. □ □ P \ Doktor Hurcoli alacsony, fe­kete képű, középszerűén öltözött ember, időnként nyakkendőt vi­sel, időnként ingpulóvert, látha­tóan gondosan ügyel arra, hogy valamiképp elegánsnak látszék, ez nem megy könnyen, ugyanis soha nem volt doktor, és még a rokonságában sincs egyetlen Hur­Tudósaink együttműködése már évek óta, •tervek alapján folyik, s magában foglalja a kutatási eredmények kicserélé­sét, a közös kutatásokat és a tu­dományos tanácskozásokat is. Si­keres együttműködésünk anyagi kifejezése az a sokféle Új pre­parátum, amelyekét a KGST- országokban, így például Ma­gyarországon, Csehszlovákiában, az NDK-ban, Romániában dol­goztak ki. Természetesen az említett téma nem meríti ki a KGST-országók coli nevű, ezt a nevet is Ő találta ki. A múzeumban soha nem járt, mondja, hogy nem is fog. „Mert minek mennék” — lapozgatja a bankjegyeket. E sorok írója, sem tudja „Doktor Hurcoli” igazi ne­vét, általában Bercinek szólítják Ugyanis, de hogy milyen Berci­nek, azt nem lehet tudni. Fog­lalkozása a vágóhídra - vezetett állatok kötői ékeinek^a vásárlásá­éin dása — papíronlle Berci a . kötélárusít4§fe csak tQ^JIbpl”^ véli, hiszen jövedelmezőbb fog-* laíkozást talált: régiségekkel ke­reskedik, jobban mondva üzérke­dik. Találomra indul el béréit autó­val, pillanatnyi kedve szerint tér le az országúiról, hogy benézzen egy tanyába, ahol értéket sejt. Zsebből fizet, ha kell többet — 4—500 forintot —, ha lehet keve­sebbet —, 20 forintot. Egy-egy lámpáért egy pesti műkereskedő 2000—2500 forintot fizet Berci­nek, ő maga külföldi turistáknak — nyugatnémeteknek, hollandok­nak — devizáért adja el, átszá­mítva 7000—8000 forintos áron. Berci naponta fizeti a bérelt ko­csi vezetőjét, a mindenkori for­galom 10 százalékát nyomja a kezébe. Ez, olykor az ezer forin­tot is eléri. Sofőrjének minden kiadása, az étkeztetés is, Berci vállát nyomja, plusz a cigaretta, amit elszív, meg a hordozható magnetofonba való elemek ára. Ha nincs lámpa, akkor tollat, vagy egyéb,, az- eladónak nem sok értéket jelentő „árut” vásárol Berci, s a megyeszékhely átvevő­tudósai által közösen tanulmá­nyozott problémák széles körét. A testvérországok tudósai hat irányzatot választottak ki a mo­dem farmakológia legfontosabb problémái közül, ' amelyeket koordinált .tervek alapiján ta­nulmányoznak. Ezek a kérdések széles területet fognak át a ma­gas vérnyomás komplex gyógyí­tásának eszközeitől egészen a vér alvadását befolyásoló anyagok­ig. . (APN) B. J. „Doktor Hurcoli vagyok a múzeumból”, avagy — Jó napot kívá­nok. Doktor i Hurcpli vagyok a ’ múze­umból. Ha meglenne t-v • , • 1 r _ ___ 1 _ , B erci tizenharomezres keresete órájuk, a lánccal, mu- . _legj»^jifs^z,^,ygs3i elő a pénzt. központjában 'továbbadja, kb. a kifizetett összeg tízszereséért. Bár keresete • nagy, mégsem él fény­űzően. Tanyán feleségével él együtt, s onnan indul hajnalonta portyázni. Gyakran előfordul, hogy int a felfogadott sofőrnek, lassítson, ha az úton nőnemű bandukol, igyekszik „felcsípni”. Ha benzinre szomjas a kocsi, Berci fizet, ha kiyukad a gumi, szintén, bármi kell, akármi is □ □ □ E sorok írója két éve már, hogy egy hétig naponta figyelte Berci tevékenységét. Megállapíthatta, hogy egyetlen tanyában sem kér­tek semmiféle igazolást vagy iga­zolványt. A „doktor” és a „múze­um” mindenütt varázsszónak bi­zonyult, nem figyeltek fel arra sem, hogy magánrendszámú ko­csi kanyarodott be az udvarra. Megállapíthatta azt is, hogy Ber­ci beszédmódja, lénye, külleme — semmi sem mutatja azt, hogy el lehetne hinni egyetlen állítását is. Mégis: ha Berci megjelenik; s megszólal bűvös szövegével: „Doktor Hurcoli vagyok a múze­umból, jó napot, ihegvan-e még az a régi függőlámpa... ” — minden meglátogatott azonnal ro­hant utánanézni. Berci az egy hét alatt tizenkétezer-nyolcszáz fo­rintot zsebelt be. Kiadásai há- romezer-kétszáznegyvenöt forint­ra rúgtak. IS. Ne kénytelenítessék gyerekét, netán feleségét. is eladni adó-, porció- és tizedhátralék léjében az exekváló német kato­náknak, ne kelljen akkor ráfe­küdni a deresre, s elviselni á számotlan pálcákat, amikor ilyes­minek látására valamely öreg és podagrás tiszttartónak kedve jön. Mehessen és költözhessen oda, ahová a több kenyér, na­gyobb falnivaló, kövérebb föld ígérete hívja. Ne kelljen mind­annyiszor szekerével félreállnia, földiig hajolnia, valahányszor urasági kocsi közelít. Ha úgy jön kedve, köthessen kardot, ve­rethessen csizmája sarkára — le­hessen csizmája! —pengetős sar­kantyút, tehessen a fejére he­gyes csúcsú kucsmát, s ne üt­hesse le a fejéről — minthogy ez tiltott viselet — bármely ura­sági pecér, pandúr, idegen, s ka­tona. És ha a fegyvert bíró férfi elmegy a háborúba, vérét/s éle­tét odadobva valamely megfog­hatatlan és felismerhetetlep — legalább is számára ködösen, de •távolról is vonzóan lebegő cé­lért —, legyep szabad és bántha- tatlan az otthon maradt család, legyen feloldozva i úrdolgától, szolgaságból. , Valami ilyemiket akar a sereg. De mit akarnak, életük céljá­nak, tartalmának mit' •tartanak azok, akikről Bercsényi azt mondta: menten kézcsókra já­rulnak, ha birtokaik kuruc .kéz­re jutnak? Ha a sereg odaér. Pontosan az ellenkezőjét an­nak, amit a sereg, melynek majd behódolnak. Minthogy egész éle­tük fényessége, családjuknak, fa­míliájuknak jóléte, gyarapodása attól függ, hány szolga, jobbágy dolgozik az uraság számára, azt szeretnék, ha minél több nap­nak minél több órájában dol­goznának az uraság számára. Ennél nincs a világon érthetőbb és világosabb kívánság. — Nem tudom, mert úgy tu­dom, hogy ő az ellenünk fel­kelt nemest hadak parancsnoka. — Meglehet. Méltó rá az ör­dög fattya, hűséges' császári szol­ga, nekem különben kedves só­gorom, . minit már ■ említém. — Harsányan felnevetett — Az lesz a fényes solemnitás, amikor majd szemben állunk. Én meg a kedves sógor. Odakiáltok neki: hé, sógor, jöttünk elszámolni! Megadni a dolhai kölcsönt. Erről különben írtam annak a Ken­de TVIihálynak, aki szintén alis­pán volt valaha Szatmár vár­megyében, bátor és vakmerő ka­pitány, kár, hogy labancnak állt a vén fejével. — Mit írt neki kegyelmed? — Csudálkozásomra írtam volt néki. Hogy éppen ő, derék ma­gyar kapitány létére gyűjtögeti ellenünk a. német hadakat, ne­mesi gyülekezetét. Minit régi jó­akarója intettem, , hagyjon fel a magahittségével, megírtam, hogy jövünk mink is a nagysá­gos fejedelemmel, s ne gondolja, hogy üres kézzel és fundamen­tum nélkül akarjuk felbolondí- tani az országot. Tele a kezünk fegyverrel, szerekereink lőszer­rel, élelemmel, van pénzünk, ha­dunk, királyokkal szoros , köté­seink, szövetségeink. A . fejedelemre pillantott, aki olykor hitetlenkedve közbehüm- mentett. — Ezt mind megírtam. Ráadá­sul —, de akkor már is a fejét ingatta, nevetett, minitha saját szavát sem. akarná hinni —■ rá­adásul azt is megírtam néki, hogy Máramaroson által jön utá­nunk húszezernyi idegen segély­had, az majd megadja Károlyi uraméknak, meg Csáky uramék- nak, meg az összes, magabizott­ságában megfuvalkodott apró- cseprő gyülekezetnek a dolhai kölcsönt... — Húszezer! Teremtő atyám! Ha ennek tizedrésze lenne csak igaz! A fejedelem ’ nagyot sóhaj­tott. — Hadd rémüljenek. Hadd kapkodják a fejüket, szívják a fogukat Elhallgattak. A fejedelem tá­voli mordulásra figyelt fél, kite­kintett a bőrfedél alól. A lengyel lovasok már oldozták csuklyá­juk megkötőjét, némelyek már fel is húzták-a fejükre a hegyes- csúcsos csuklyát — az ég bebo­rult, eső közeleg.. Tálnok Gyuri azonban konokul, elszántan tal­palt-a szekér mögött, őt, úgy lát­szik, . az eső sem fogja elverni majd á fejedelem közeléből. Vár- ■ ja a-, lovacskáját ijnaszakadtáig. —< Még ez is! — morgott dühö- • sen a fejedelem, amikor vissza­húzódott a bőrfedél alá. —5 Pet­ézik az út, beléragadunk a sár­ba, hiszen ezeknek még rendes lábbelijük, -sincs, mind lerothad a lábukról a bocskor, a kapca. — De még akkor is ott marad a-meztelen talp. .Július van, tal­palhatnak akár mezítláb is, és talpalnak is buzgón, hiszen nagy­ságod ezt jobban tudja, mint én. A fejedelem nem tudta, ez­úttal gúnyolódik-e a gróf, vagy komolyan gondolja, amit mond. Bercsényi azonban hangot vál­tott, vidáman, szinte rikkantot­ta. — Vagyon ám nekem jó hí­rem is nagyságod számára! Hát! Nagyon is jó híreim vanak! Nemcsak ezek a Csáky-félék, Kende-félék gyülekeznek ám ' odaát, vagyis túl a Tiszán. Jön­nek, gyalog is, lovon is, onnan Biharból, Debrecen felől, rej­tett utakon, a mihozzónk húzók. — Debrecen felől? — Éppenséggel Debrecenből. Onnan is — helyesbített a gróf. Elmondom, mert ez félvidítja nagyságodat Debrecen kemény parancsolatot kapott Kassáról, az ottan székelő Nigrelli főkapi­tánytól, hogy lovasokat küldjön Munkács felé, a Montecuccolí Herkules ezredének... — Herkules! Micsoda név!. — Az. Csudás név. Nos, ezek a debreceni lovasok, talán negy­venen lehettek, Naménynél átkel­tek a Tiszán, valami rév van ot­tan, vagyis hogy átkelőhely, de lovuk fejét nem oda, hanem ide fordították.- Tízen a Tiszá­tól visszafordultak, avval, hogy ők mennek inkább haza Deb­recenbe, de a többi... mind be­állt ide. Kurucnak. — Debreceniek? — hitetlenke­dés volt a fejedelem hangjában. — Azok. Ma reggel érkeztek. Nem hiszi, nagyságod? Valahol hátul lovagolnak, szép és jó fu­tás lovaik vanak. Én még nem láttam őket, de aki hírüket hoz­ta, jó, szavahihető ember. — Elhiszem. Csak éppen kü­lönösnek' tartom. Hogy éppen Debrecenből.. 1 harminc lo­vas... csak úgy... beáll kuruc­nak. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents