Petőfi Népe, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-06 / 82. szám
1976. április 6. • PETŐFI NÉPE • 5 # A népviseletéről híres Sárközben régi hagyománya van a húsvéti tojásfestésnek. A Decsi Háziipari Szövetkezetben 10—15 000 hímes tojást festenek a falu asszonyai, lányai. (MTI-fotó: Fényes Tamás felvétele—KS) NYELVÉSZKEDJÜNK Koc - kocz A Petőfi Népe február 10. számában találkoztam a címben leírt három furcsa szóval — éppen a Nyelvőr című rovatban! — s megvallom nem kis meglepetésemre. Az említett rovatban ugyanis Kiss István tanár úr a magyar kocsi szavunkkal foglalkozik, illetve annak eredetével, majd elmondja azt is a többi között, hogy a kocsi csaknem eredetű tieri megtalálható a világnyelvekben, főként a szláv nyelvekben. Ez így igaz, csakhát — sántít a leírása (szeretnék tartózkodni pt- tól, hogy ezt írjam: bántó a leírása. Miért? Azért, mert a szlovák nyelvben nem koc, hanem kocs, a szerb-horvátban sem kocija, hanem kocsija, ám a lengyelben sem kocz, hanem me- gintcsak kocs ! Akár a szlovák, akár a szerb (horvát) ember, ha így találkozik az említett szavakkal, hogy koc, meg kocija, enyhén szólva: bizony, összevonja a szemöldökét. CA lengyelek szerencsére megértenék, hogy miért kocz a kocsijuk, mert így írják le helyesen lengyelül, ám nem cé z é-vel mondják ki.) Nem kívánok ezúttal túlságosan „messze menni” magyarázatommal, csupán a Magyar Hírlap 1974. október 19. számáig visszamenőleg. A fővárosi napilap említett számában ugyanis megkérdeztem éppen az Akadémia legil- letékesebbjeitől, hogy: „Ekesít- sük-e anyanyelvűnket?” A kérdésre mindjárt válaszolt is a Nyelvünk világa rovatvezetője, Kovalovszky Miklós akadémikus a következőképpen: „A hazai lapok nem úgy írják le a délszláv néveket (szavakat), mint a jugoszláviai magyar sajtó. Lapjaink következetlen írásmódját szóvá is tette az újvidéki Magyar Szó. E kérdésről egy kecskeméti nyugdíjas újságíró meggondolkoztató véleményét közöljük...” S * közölte is a lap fentebb említett számában hasábnyi terjedelemben, a többi közt, hogy „Elvárható-e, hogy a szerb-horvát, szlovén mellékjeles (ékezetes) betűinek (á, 6, i, 6, dz) használata a magyarországi sajtóban is érkocija vényesüljön? ... Szerintem fölösleges ennyire bonyolulttá tenni a, kérdést; eléggé bonyolult amúgy is!... A szerb-horvát (szlovén és szlovák) nyelv mellékjeles latin betűinek átvételével már korábban szembehelyezkedtem a szegedi Dél-Magyaror- szág hasábjain. Mert elsősorban kinek ír a magyar újságíró (író!?). Magyarországi magyar olvasónak. Az egyszerű, a hétköznapi nyelvet beszélő magyar embernek. Azoknak, akik Magyarországon magyar iskolába jártak és járnak. Hazánkban pedig — tudomásom szerint — csak a délszláv és szlovák nemzetiségű települések iskoláiban tanítják nyelvük mellékjeles latin betűit. Ahol pedig nem tanítják — a magyar iskolákban — ott nem is tanulhatják meg..stb. Ellene vagyok azonban annak 1s, hogy a szerb-horvát—szlovák- cseh mellékjeles latin betűkről egyszerűen lehagyjuk a mellékjeleket (ékezeteket), mert ezzel zavart keltünk az olvasóban, aki nem tanulta, tehát nem is tudhatja, hogy a koc tulajdonképpen k o c s, vagy a kociia bizony k o c s i j á. (Talán né is mondjam, hogy a kocsis meg éppen k ocs tj ás és nem — kocifas.)13> Nos tehát? Ezúttal ismét megkérdezem: ékesítsük-e anyanyelvűnket? Vagyis: a szerb, a horvát, a szlovén, a szlovák és a cseh szavak (nevek) mellékjeles betűinek használata érvényesüljön-e a magyar sajtóban? Vagy éppen elhagyjuk-e róluk a mellékjeleket, az ékezeteket? Erre röviden válaszolhatok: n el Helyettük inkább nyugodtan írjuk le — magyar latin betűkkel a szláv szavakat és neveket, mert akkor nem lesz a kocsiból koc, a kocsijából pedig kocija — ami egyébként egészen más jelent mindkét nép nyelvén. Nekem elhiheti, kedves tanár úr, mert én az elemi iskoláimtól kezdve, a középiskoláimon keresztül a redakciókig — ott, a helyszínen — alaposan megtanultam. Őszinte tisztelője: Id. Vass Imre SZOBORPANTEON A VÁRPALOTÁBAN Hatszáz év üzenete %Két éve, 1974. február 21-én szürke mészkő szoborkéz bontakozott ki az agyagos sárból a budai Várpalota tövében folyó ásatásnál. Ez volt az első, egy íjász karja, azután előkerült egy fej, egy törzs, egy láb. A véletlenül felfedezett Anjou-kori szoborcsoport legelső torzója. Ám a „csodák” még csak ezután jöttek. Óráról órára, szinte egymás mellől ásták ki az újabb és újabb szobrokat. Mindig azt hitték, nem lesz több. De a föld rejtegetett még kincseket: a feltárás végéig ötven-ötvenöt torzó került elő. A pontos szamot — mivel a szobrok töröttek — nem tudják megállapítani. — Az elsüllyedt, középkori falu után kutattam a Vár térségében — mondja dr. Zolnay László, a leletek felfedezője. — Az 1949-es ásatások idején már sejtettem, hogy itt agrártelepülésnek kell lennie, amire később a várfalat húzták. Cserepek, pénzek kerültek elő. Megerősítettek elképzelésemben. Éppen ezen a munkán dolgoztunk, s egy padló szintjének megállapítására kértem meg munkatársamat, Szerencsés Istvánt, amikor csákánya az első karrészleten akadt meg. — Az előkerült gótikus szoborleletek joggal keltettek érdeklődést. Egyesek művészettörténeti világszenzációnak, mások az „évszázad leletének” nevezték. Mert valóban volt valami csodaszerű ennek a szobortemetőnek megtalálásban. De meglétében is. Abban, hogy egyáltalán létezik, van. A megmaradását is csak annak köszönhetjük, hogy eltemették,- hogy tetszhalottak voltak. Hiszen ezek a szobrok — mint az őkét kísérő leletanyagból világossá vált — már rég a föld alatt voltak akkor, amikor Buda földjére tette lábát a török. Bécsben, Prágában találtak hasonló szobrokat, de eddig a művészettörténet jóformán csak leírásokból, rajzokból ismerte ezeket a magas kultúrát képviselő műalkotásokat. Magyarországon eddig hasonlókat nem találtak. Arra kellett gondolni: a törökök semmisítették meg a régiségeket, mint annyi más magyar képző- művészeti értéket. — Most kiderült: az Anjoukor legmagasabb művészeti színvonalán -készült'— -szinte élő— mozgó-beszélő, öltöztetett-figurá- kat a véletlen, s a -jótékony' földtemetö mentette meg az~ utóPüspökalak. kornak. 1430 és 1437 között történt ugyanis, hogy Zsigmond király lebontatta az Anjouk budavárit palotájának jó részét. Építő rombolás volt ez. Ugyanekkor a király-császár körülépíttette a délebbi Anjou-palota maradván nyait, bővíttette a Várhegy palotáját és felépíttetett egy új házikápolnát és a Friss-palotát. A félévszázados szobrokat 1430 után, de mindenképpen 1457 előtt vetik, hordatják ki a palotából. Ám a királyi akarat elrendeli: az ékességeket, királyoknak, szenteknek alakjait ne zúzzák össze, szemétre se vessék. Temessék el: nyugodjanak békében! Ez meg is történt. A kegyele- tes szándékot azonban kegyetlen kivitel, követte. A szobrokat a kőmívesinasok ledobálták szekerükről. Így aztán néha a szobortörzshöz tartozó fő két méterrel odébb gurult; a helyszínen tört el. — A kőfigurák az akkori európai művészet legnemesebb formanyelvén szólalnak meg. Sorukban egyházi-vallásos, világi-udvari alakokat egyaránt találunk. Fennséges madonna, püspök, apostolok, próféták, női szentek hozták el üzenetüket a múltból. Királyok, lovagok, heroldok,\ karcsú dámák Nagy Lajos udvarának művészetbe átköltött alakjai. A szemlélőt színes harisnya- nadrágokra simuló bőrsaruk, dús redőzetű fejedelmi talárok, díszes köpenyek, arcfátylak, burgundi süvegek, virágmintákkal és fémrozettákkal ékes fegyverövek, remekmívű csatok, gondosan ápolt bajszok, szakállak. jól fésült, lágyan omló hajzatok kápráztatják. Gótikus divatrevünek is elmenne csodálatos goi ér iánk! S mindehhez még: a szobr-rtor- zók változatos színekben, bő aranyozásban ragyogtak. Kőarcok, kőszemek. De elevenek, portrészerűek ezek az arcok, ráncolt homlokukkal, s a szemzugaik ráncaival. S néznek, látnak, egymásra tekintenek — sorsokat, legendákat rejtenek. Kezek, erezettel, a tenyér barázdáival, kemények, lágyak, egymásra kulcsoltak... gazdáikról árulkodnak. Némelyik szoboralaknak nyitva a szája. Szól? Beszél? Bi- ?onv hatszáz év után is szólnak ezek a kövek. A dinamika és a nortrésze- rűség az. ami maradandóan meg.5z.ábía-° értéküket. íf^ió‘ikéf:j;iií rangjukat a kor euróbái szőbLovag katonai díszövvel. • Lovagalak feje. C Az elsőként feltárt szobor (íjász) feje. rászművészetében. Művészettörténeti értékük messze meghaladja a történeti értéket. Ez a magyar- országi udvari művészet nem a világtörténeti jelenidő után kullog, hanem benne /van abban. Kik voltak, kik lehettek ezek a csodálatos kezű mesterek? A középkori udvari művészek — a szobrászok éppen úgy, mint a muzsikusok — nem egy-egy ud- varban udvarra -vándOTOÚafc^A^vándor- - lók, ahol csak megfordultak, maguk közé vettek tehetséges fiatalokat. Szobraik a burgundi udvari művészet stílusáramlatának ihletett alkotásai, vándorpáholyok mestereinek művei. A vándorszobrászok között minden népnek akadt fia. Bárhonnan jöttek, bárhova tűntek el, a maguk helyi-nemzeti művészetét is gazdagítva gazdagították Európa művészetét. Bizonyos az is, hogy nem egy, hanem több vezető mester irányításával alkották meg ezeket a műveket. A hatszáz éves szobrok restaurálása befejeződött. A szoborpanteon a Budapesti Történeti Múzeumban március 26-án nyílt meg. A budai gótikus udvari művészet alkotta remekművekkel olyan eredeti galériához jutottunk, amelyért nem kell a szomszédba mennünk. Sőt: amelyért majd szomszédaink keresnek fel bennünket. Sz. J. FILMJEGYZET A vadon kiáltása Találhatók-e még földgolyónkon ember nem háborította területek, ahol a természet, állat- és növényvilág a maga eredetiségében éli életét? Nem sok akadhat. Bili Mason, ez a vállalkozó szellemű, az állatokat szerető kanadai filmes több éves munkával megpróbált olyan helyeket felkutatni az észak-amerikai földrész havas hegyvidékein, ahol az állatok még nem alkalmazkodtak az ember jelenlétéhez, pontosabban szólva ahol a „természet koronája” még nem torzította el viselkedésüket, gépekkel, fegyverekkel a civilizáció számos egyéb vívmányaival. Észak-Kanada és Alaszka a lakott településektől, távoli ren- geteiben, völgyszorosaiban1 még élnek farkascsordák, amelyek tagjai nem ismerik az embert.- Ennek következtében társadalmuk az eredeti, évezredes törvényeket követi. Felvevőgéppel nyomon követhető mindennapi életük. Mason filmje értékes bizonyságul szolgál a ragadozók és prédáik közötti biológiai szükségszerűségen alapuló kapcsolatoknak, jól szemléleti a falkák ésszerű berendezkedését, az állatok összetartozását és életvitelük intelligenciáját. A rendező — aki filmjének operatőre is volt —, egyedül indult el többéves útjára hátára szijazott felvevőgépével. A kari- bu (a kanadai rénszarvas) csordák nyomát követő farkasok az előzetes híresztelések ellenére sem támadták meg a fegyvertelen férfit. A vadállatok, miként ezt a költői szépségű felvételek is bizonyítják, egyáltalán nem mutatkoztak vérengzőknek. A „farkasvadság” — a képek tanúsága szerint — sokkal inkább az emberi fajtát jellemzi, aki sportból, repülőgép, motorosszán és gyilkos fegyverek segítségével, módszeresen irtja a farkasokat. Mason aprólékos részletességgel mutaja be ezt az északon divatos szórakozást és így leplezi le a civilizációs ártalmak legkönyörtelenebbikét; az ostobán értelmetlen gyilkolás természetpusztító hatását. A vadon kiáltásában nem csupán - természetfilmet üdvözölhetünk, amelyben sok kitűnő felvétel, az imaíok viselkedésének ellesett, meghitt pillanatai, az északi hómezők látványa gyönyörködteti el a műfaj kedvelőit. A cím a természet, a vadon végső kiáltására is felhívja a figyelmet. A farkasok segítséget, kegyelmet kémek az emberektől — az emberek ellenében. Létfennmaradásukért kiáltanak a jeges éjszakákban. Ennek megfogalmazása Bili Mason filmjének legmaradandóbb érdeme. P. M. • Farkaskölykök a vadonban. 14, Már pedig tudja meg jól kegyelmed, minél közelébb kerül a lélek a fényhez, az örök Igazsághoz, annál inkább hinni kell az égi sugallatok erejében. Igen, csodákban. De miféle égi csoda volna az, hogy ha mi majd beérünk egy nemesi birtokba, elfoglalunk egy várat, ennek hatására a birtokos, akár gróf akár báró, akármely rangban álló nemes, aki azelőtt szidalmazott és gyalázott minket, karóba vonatni kívánta hadainkat, egyszeriben élénkbe rakja majd a kardját és felesküszik a mi hűségünkre. Saulusból Paulus lön. — Pedig ilyenek. Én ismerem őket Lesznek ilyen csodák! — Megint nevetett kajánkodott a gróf. — Majd emlékezzék nagyságod a jövendölésemre. Ez, én szerintem hiteles és jó jövendölés. Mi ebben nagyságod szerint a rossz? — Az benne a rossz, hogy a hadiszerencse forgandó. Deus exponit. És ha az Isten úgy végez, hiszen van rá példa rengeteg, csak a most elmúlt évtizedekből is, hogy egyik napon a 'mi hadaink, másik napon az ellenség hadai vonulnak be egy- egy részébe az országnak, akkor újra jön a főhajtás? Most meg az ellenség felé? Mert ott az erő? A fegyver? A hatalom? Hát nem találkozunk majd állhatatossággal, hűséggel és odaadással? Kegyelmed engem azzal a rossz szokásával traktál, amiről régen tudok: szereti az embert kizökkenteni a kellemes álmából, holott ez senki emberfiának nem esik jól. — S mi volna az a kellemetes álom? Amiből én kizökkentem nagyságodat? — Volt, is, van is egy álmom egy országról, amely egy szívvel egy akarattal szolgálja és . védi, őrzi ennenmaga szabadságát. Egy országról, amelyben jobbágy és nemes... — Ujjjujjj! — Bercsényi szinte nyerített, a térdét csapkodta, s midőn fáradtan abbahagyta érthetetlen kitörését, lihegve tö- rölgette dülledt szemeit. Mitől keveredett éz meg ennyire? — Mi ütött kegyelemedbe? — kérdezte a fejedelem. — Mi ütött? — Bercsényi próbálta összeszedni gondolatait, nehogy hevessége valami nem ideillő modorra késztesse, önmagának sem igen tudta megmagyarázni — természete szerint nem is törekedett önvizsgáló magyarázatkeresésre, inkább az indulatosságra, mint a medeitációra volt hajlandósága — miért készteti őt a fejdelem közelsége valami belső fegyelemre, visszafogottságra, s miért van az, hogy ő, a sokat tapasztalt, mindenféle országos dolgokban, hadjáratokban, méltóságokban, magas hivatalokban járatos férfi miért ismeri el nálánál többnek, vezérségre méltóbbnak, magasabban állónak, vagyis igazi fejdelmének ezt a tíz évvel fiatalabb, s olykor a naivságig, majdhogynem gyermeteg nyíltságig magát kitáró ifjú Rákóczit. Restellte most is, hogy szinte gúnyolódva nevetett a fejedelem álmán1. — Én már nemegyszer emlegettem nagyságodnak azt a világos és régi tapasztalást, amit a természeti világ ad az embernek, ha odafigyel. Ugye, van egy rét, mondjuk, éppen ez a mező itt, amelyen most elhaladunk. Kimutatott a tájra, amely éppen kitárult előttük. A hegyek eltávolodtak. Balra elöl, egy meglőtt katona mozdulatával, mintha megtorpanva térdre esne a hegy, nincs tovább. Ott már a Borsova folyó készülget, hogy a Latorcával egyesülve, kettejük egybefonódó és megnövekvő erejével mintegy maguk mögé utasítsák a hegyeket, s nekieredjenek a szabad, szeles és nyílt síksági tájnak. — A mező olyan, amilyen, a mi szemünkkel nézve. Fű, meg mindenféle növény és állat él rajta. Ám a réten, mindenek tudják, a legelő marha füvet keres, a kószáló kutya nyulat kerget, a lépegető gólya pedig gyíkot, békát les. Pedig a rét — rét és semmi más. Es minden állat mást keres rajta. — Értem. Rákóczi elmosolyodott, inkább csak befelé. Ez a példázat, afféle bölcs mondás, úgy látszijk megtetszett a grófnak. Holott ez nem Bercsényi személyes tapasztalásából leszűrt s megfogalmazott konzekvencia: éppen ellenkezőleg. Edt a példázatot a rétről — persze emberi világra alkalmaztatva — éppenséggel a fejedelem idézte először a grófnak, még a bre- záni lappangás idején. S akkor sem, ő sem önnen fejéből, hanem Lucius Annaeus Senecáé- ból, Rákóczi is onnan merítette ugyanis,1 az Epistolákból, mev lyekkel Neuhausban ismerkedett, a régi latinokat forgatva. No, de minek ezt most a gróf orra alá dörgölnj? Inkább örülni, kell, hogy a latin bölcsesség miként gyökerezik bele az egykori felvidéki császári főkapitány magyar fejébe. — Értem, én, kegyelmed példázatált, amely semmiképpen sem marhákról, kutyákról és gólyákról szól. Meg a rétről. Hanem az országról. A benne lakókról. Nagy erő van a példázatban. Ez az erő arra készteti az embert, hogy ejtse a mellére és gondolja tovább a példázatot a rétről, valójában az országról, az ország mostani és leendő, kivívandó állapotáról. Mindenki mást keres, másra -^vágyik az országban. Ahová közeledünk. A völgyben haladó, s nemsokára az áhított síkságra kiérő sereg — csupa jobbágyi letaposott test és lélek — például arra, hogy fegyvere és elszántsága erejével, hitével és hűségével elérje a teljes és mijnden megalázd.tsagtól mentes szabadságát. Aminek közönséges és egyszerű szavakkal is kimondható tartalma az, hogy ne uralkodjék fölötte, ne pálcáztathassa se nemes, se várúr, lett légyen az német, avagy magyar. Legyen a parasztnak szabadsága a kenyér magjának elvetéséhez, Maratásához, betakarításához. A mindennapi kényérhez. A sóhoz, ételének ízesítőjéhez. Kéményt dughasson a háza födelén át, ne kelljen kojtoló füstöt az eresz alatt kibocsátani, attól való féltében, hogy a kéményre adót vetnek ki. Ne kelljen a hét öt napján az uraság bármely kívánságára szolgálatba állni, hosszú fuvarra, rövid kenyérre: öregjének testi töredelemmel szolgálni. Megfoghass megsüthesse, megehesse azt a nyulat, amelyik oly nehezen megművelt káposztáskertjébe bejár és megrágcsálja a 'káposztát; termelhessen és ehessen annyi kölest, ameny- nyi a bendőjébe télen-nyáron belefér. (Folytatjuk.)
